Magyar Szó, 1968. május (25. évfolyam, 119-148. szám)

1968-05-12 / 129. szám

20. oldal Gyalogút, kocsiút - egy út SZ-né, Újvidék, Limán I.: Tisztelt szerkesztőség! Az újvidéki úgynevezett Limán telepen, őslakos vagyok, így szemtanúja lehettem ennek a szép, mondhatnánk, elő­kelő városnegyed kiépítésé­nek. Amikor én ideköltöz­tem, majdhogy semmi sem volt, csak egy-két torony­épület, s körülötte homok, por, vagyis nem volt sem önkiszolgáló boltunk, nem voltak utak stb. Ma már egy kis városkává fejlődött ez a negyed, a mezőgazdasá­gi kar és a Duna között.­­ Nagyon megörültünk, ami­kor jó néhány évvel ezelőtt a háztömbök körül aszfaltos utakat kezdtek építeni. De minden örömben van egy kis üröm is. A szép széles aszfaltos utakat kiépítették, csakhogy elfelejtettek mel­lette gyalogutat is építeni. Ebben a városnegyedben elég sok a gépkocsi-tulaj­donos, s a forgalom is mind nagyobb. Ennek mi gyalogosok na­gyon örülünk, de annak már nem, hogy vagy a kocsi­­úton kell mennünk, vagy a kocsiút mellett a homokban, illetve a porban. Úgy hi­szem, az illetékeseknek vagy talán az útépítő vállalatnak (vagy még inkább a terve­zőknek?) ránk, gyalogosok­ra is gondolniuk kellett volna. Maradok tisztelettel. Panasza nyilván jogos. A sima,ni helyzetet, úgy hisz­­szü­k, Szeles Károly fenti karikatúrája fejezi ki a leg­­hűbben. Reméljük az ille­tékesek nemcsak derülni fognak rajta... Az út járható és célravezető MÓRICZ KÁROLY, Szent­tamás, Omladinska 5.: Quo vadis magyar szülők — te­szi fel a drámai kérdést Czabai József, a Magyar Szó április 28-i számában, miután szembeállítja a két­nyelvű oktatás jellegét a régi Jugoszláviában a mai helyzettel. Párhuzamot von, és csodálkozik azon, hogy ma a szülők közömbösek a magyar nyelvű oktatás iránt. A levélírónak igaza van. A régi Jugoszláviában a szülők ragaszkodtak a ma­gyar tannyelvű iskolákhoz, pedig a szerb nyelv köte­lező volt a közhivatalokban, s az államnyelv nélkül nem lehetett érvényesülni. Az érvényesüléshez azonban még más is kellett. Mégpe­dig az, hogy az ember hagy­ja el saját nemzetiségét, val­lását és gyakran a nevét, ha az nem volt szláv hangzású. Az államnyelv használata csak a kisebbik rossz volt a nemzetiségek, vagyis ak­koriban a nemzeti kisebbsé­gek elnyomásában. Igen ki­csi lehetett azoknak a szá­ma a magyarok közül, akik a szerb középiskolák elvég­zése után érvényesülhettek az egyetemen — főleg a magyar ajkú lakosság szá­mához viszonyítva. Nem volt mást mit tenni a szü­lőknek, mint a sovinizmus­ra sovinizmussal válaszolni. És csak magyar iskolába já­ratni a gyereküket. A mai helyzet azonban alapvetően különbözik a régitől. Ma senkinek sem veszik górcső alá a nevét, ha nem szláv hangzású. Nem részesítik külön elbí­rálásban a magyar gyereke­ket. A munkahelyen sem kérdezik senkitől, hogy mi­ért nem ír cirillbetűvel. Az Alkotmány által sza­vatolt jogok és a mai de­mokratikus légkör felsza­badított bennünket attól a félelemtől, hogy megfoszta­nak bennünket a nemzetisé­günktől. Ma már minden szülő gátlás nélkül tekint­het gyermekének jövője elé. Ma mindenki képességeinek megfelelően boldogulhat gazdasági és társadalmi éle­tünk bármely területén, bármely poszton. Mégis fel­vetődik a kérdés, hogy a szülők miért közönyösek a magyar nyelvű oktatás iránt. A válasz paradoxként hang­zik: éppen a kialakult de­mokratikus légkör és az ezt bizonyító mindennapi gya­korlat hatása miatt. A mai iskolás gyerekek szülei a háború befejezése­kor nagyrészt pályaválasztás előtt álltak. A háború utáni 22—23 év gyakorlata kiala­kított nálunk egy közfelfo­gást a nyelvtudás szükségé­ről és az érvényesülésről, amikor tehát a magyar szü­lő nem magyar iskolába adja gyermekét, akkor a tapasz­talatoknak engedelmeske­dik. A szülők magukról tud­ják, hogy a szerb nyelv hé­zagos ismeretével sokkal ne­hezebb érvényesülni. Félre­értés ne essék, a magyar nyelv tudása nem hátrány, de a haladás sokkal köny­­nyebb, ha az illető tökélete­sen ismeri a szerb nyelvet. Meg kell tanulnunk tökéle­tesen szerbül, ha képessége­inknek megfelelően ki akar­juk venni részünket a tár­sadalmi munkából. A nyel­vet viszont tökéletesen csak az azonos tannyelvű iskolá­ban, az oktatáson keresztül lehet megtanulni. A quo vadisra csak annyit, hogy nagyon is jó úton ha­lad az a szülő, aki szerb is­kolába járatja a gyerekét. —oOo— Megállapításaiban részben igaza van. Úgy hisszük, sen­ki sem tagadja azt a tényt, hogy egy sok nemzetiségű társadalomban és környezet­ben csakis az érvényesülhet, aki anyanyelvén kívül töké­letesen ismeri a környezet­ben élők nyelvét is. A kér­dés talán csak az, hogy mi­lyen úton és módon lehet elsajátítani más nemzetek nyelvét. Nem szabadna fi­gyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a szerb nyelvet a magyar tannyelvű iskolák­ban is el lehet sajátítani a szükséges mértékben, a ma­gyar nyelv tökéletes elsajá­títása mellett. Ha nem így van, akkor a oktatási rend­szeren kellene változtatni. Úgy hisszük, hogy nyolc, il­letve tizenkétéves (ha kö­zépiskolai oktatást is figye­lembe vesszük) iskolázás alatt tökéletesen meg lehet tanulni szerbül annál is in­kább, hiszen az idegen nyelv tanfolyamokon ma már fél év, illetve egy év alatt jól el lehet sajátítani az angol, német, orosz stb. nyelvet. Ezzel korántsem szeret­nénk Czabai József által fel­vetett kérdést lezárni. A két­nyelvű oktatásról továbbra is várjuk véleményüket. ÜZENETEK LŐRINC JÓZSEF, Pa­­lics, Hajdukovó 315. — Irodalmi szerkesztőnk át­nézte beküldött­­ verseit. Véleménye szerint sajnos nem ütik meg a közölhe­tőség mércéjét. VESZELOVSZKI ANTAL, Csóka, Zentai utca 30. — Elnézését kérjük mulasz­tásunkért. Ami késik, nem múlik. Ígéretünket nem felejtettük el, alkalomad­tán riporterünk felkeresi önt. Ami pedig az igaz­gató dilemmáját illeti, fél­reértett bennünket. Nem azt mondottuk, hogy a vá­lasz legföljebb 15 szóból állhat, hanem 12 mondat­ból. Ilyen terjedelemben el lehet mondani az ön­­igazgatási szervek szere­pét is. A könyvjutalom elküldésére vonatkozólag levelét átadtuk titkársá­gunknak. MAGYAR SZÓ — Miért nem jár a gyaloglúton? — Sajnos, elfelejtettek csinálni „Aladdin szelleme“ EGY SZÜLŐ, Bácstopolya. — Tisztelt szerkesztőség! A lapjukban nemrégiben Alad­din szelleme címmel megje­lent cikk bizonyos kétsége­ket keltett bennem. A cikk szerzője, Szűcs Imre, írásá­ban egy közös, állami érde­kű, de még nem teljesen ki­alakult tényállást adott tud­tunkra. A cikket elfogad­nám, mint az utóbbi idők­ben megnyilvánuló normális demokratizálódási elvet, el­lenben dr. Glumacnak a cikkben feltüntetett nyilat­kozatára már ugyanezt nem m­erném mondani. Ma, amikor a bizalmatlan­ság vasfüggönye már a múlté, amely a haladást csak gátolta, valaki előhozakodik Aladdin szellemével. Ez nem más, mint egy idejét múlt szállóige, amely a bi­zalmatlanság szellemét éb­reszti fel. Ugyanezt jellemzi a nyilatkozat következő mondata is: „Majd akkor szavazok rá, ha meglátom a döntés pénzügyi következ­ményeit” — mondotta a cikk szerint dr. Glumac. A pénzét az ember vagy az állam mindig arra fordítja, ami a legégetőbb szükséglet szá­mára. Ha figyelembe vesszük az egyenjogúság elvét, akkor már szükségtelen az ilyen magatartás, még dr. Glumac részéről is. A napi politikai erőfeszítések azt igazolják,­­ hogy tekintélyes állami és önigazgatási szerveink min­den tudásukat latba vetik, hogy az eddig kialakult bi­zalmatlanságot felszámolják, és hogy a jövőben a kölcsö­nösség elve legyen a fő elv. Nem kívánom gondolatai­mat tovább fűzni, azonban egy dolgot még szeretnék mellesleg megjegyezni. Sok­kal életképesebben lehetne rendezni bármilyen minden­napos kisebb-nagyobb el­lentmondást, kölcsönös meg­értéssel, mint a már idejét múlt felfogásokkal. Maradok tisztelettel. —oOo— Ha jól értettük az Aladdin szelleme című cikket, akkor a szerző is hasonló vélemé­nyen volt, vagyis bírálta az említett cikkben idézett nyi­latkozatot. Neveléssel és ne tilalommal B. F. Zenta: Községünk az utóbbi időben sokat költ arra, hogy széppé tegye utcáinkat, környezetünket. Mindenütt parkosítanak, fá­kat ültetnek. Dicsérendő tö­rekvés. Sajnos, amit nappal építünk, éjjel leromboljuk. Mindenfelé kitördelt facse­metéket, letiport virágágya­kat, hulladékkal és szemét­tel telidobált pázsitot lát­ni. Van olyan utca is, ahol már három-négy ízben pó­tolták a kitördelt fákat, most mégis csak csonkok meredeznek a fák helyén. Szidjuk a rossz, féktelen kamaszokat. De mit tettünk azért, hogy ezek a fiatalok ne fatördeléssel, rombolás­sal vezessék le a bennük feszülő erőfölösleget? Két kisfiút láttam a park­ban. A virágzó bokrokat ütögették vesszővel, örültek a hulló virágözönnek. Kér­tem a mamákat, — mert azok is jelen voltak —, ne engedjék leverni a virágo­kat. Kezükre ütöttek a gye­rekeknek, és „jön a csősz bácsi és megver” — fenyí­tés után folytatták a beszél­getést. A két kisfiú elbújt ■ egy bokor mögé, és tovább­­ püfölte a virágokat. Közben a ki-kilestek, nem jön-e a csősz. Láttam, hogy most már „hősnek” érzik magu­kat. Minden ifjú emberben és­­ gyermekben megvan a dacos­­ szembeszegülés, mindazzal­­ szemben, ami akadályozza őket. Jó tulajdonság ez: igyekeznek legyőzni az aka­dályt, az ellenfelet. Ez vite­t­te és viszi előre a fejlő­dést. Csakhogy helyes irányt kell adni ennek az ellenál­lásnak. Meg kellene magya­rázni a tilalom okát. Még a kicsi gyermek is megérti, ha türelemmel, szeretettel foglalkozunk vele. Miért ijesztgetjük csősz­szel, és veréssel a gyerme­ket? Inkább tanítsuk meg, hogy szeresse a szépet, örül­jön a fáknak, a virágoknak. Ne a csősztől, a büntetéstől féljen, hanem saját örömére őrizze, óvja a növényt. Nyilván több időt, törődést igényel az ilyen nevelési módszer, az eredmény azon­ban bizonyosan megéri. A szülőknek, nevelőknek le­gyen erre idejük és türel­mük. Ha a gyermek már kiskorában megszereti a ter­mészetet, a szépet, akkor ka­maszkorban sem fogja ti­porni a virágot, s kitör­­dösni a fát. Délután öttől este nyolcig haljon meg a beteg T. G. Szabadka, Dimitrije Tucovica utca. Feleségem rosszul érezte magát. Beteg­ségét ismerve, telefonon ér­deklődtünk a Zmaj Jovan utcai egészségházban, hogy mikor veheti fel az injekci­ót. Azt a választ kaptuk, hogy délután négy és öt óra között, s hogy ne menjünk az egészségházba, mert már ott nem adnak injekciót, hanem a Petőfi Sándor ut­cai mentőállomásra. Habár feleségemnek nagy fájdalmai voltak, elmentünk a mentőállomásra, de ott megtudtuk, hogy csak este 8 órától fogadnak, vagyis délután 5 és este 8 között nem lehet injekciót kapni. Azt kérdezték, miért nem beszéltük meg a dolgot az orvosunkkal, mert tőle is megkaphattuk volna az in­jekciót. Úgy látszik, a be­tegnek szabályozni kellene, hogy mikor érkezzenek meg a görcsök. Másrészt, miért vegyen fel valaki előbb in­jekciót, mint ahogy a be­tegsége, kiszámíthatatlanul bekövetkezik. No, de folytassuk ott, ahol megálltunk, vagyis a mentőállomáson. A mentő­­állomáson nemcsak mi, ha­nem mások is vártak. Ez alkalommal nem az egészségház orvosait, sem a mentőállomás személyzetét hibáztatjuk a helyzetért, hanem a szabadkai város egészségügyi intézményeinek szerveit, vagyis azokat, akik ilyen hivatalos időt hatá­roztak meg, amely szerint délután 5 órától este 8-ig a betegek nem j­uthatnak gyógykezeléshez, nem része­sülhetnek elsősegélyben. A kifogásolt hivatalos idő esetleg majd akkor vál­tozik meg, ha valaki az il­letékesek közül is délután 5 és este 8 között szorul gyógykezelésre. Vagy talán enélkül is el lehet intézni az ügyet? —­0--­ Vasárnap, 1068. május 12. Keressük dr. Eberhardt Károlyt EBERHARDT PÉTER rendőr, Újvidék: Nemrégi­ben t. lapjuk rólam , írt. Ennek nyomán a Czilczer család (Ada, M. Miljano­­va 17.) levélben fordult hozzám, annak reményé­ben, hogy én rokona va­gyok dr. Eberhardt Ká­roly orvosnak, aki egykor Szajánban volt orvos, és talán tudok róla. Mert őt keresi a Czilczer család. Sajnos, csak névroko­nok vagyunk, nem isme­rem a volt szajáni orvost, így nem lehetek a Czil­czer család segítségére. Ezért önökhöz fordulok, legyenek segítségére a Czilczer családnak, közöl­jék soraimat, hátha az új­ság dr. Eberhardt Károly kezébe is eljut, és jelent­kezik adai ismerőseiknek. Íme közöltük a levelet, s kérjük dr. Eberhardt Ká­rolyt, aki egykor Szaján­ban volt orvos, jelentkez­zen az adai Czilczer csa­lád címére. köszönetnyilvánítás Ezúton mondunk hálás köszönetért mindazoknak a rokonoknak, jó barátok­nak, szomszédoknak, akik felejthetetlen jó férjem, édesapánk, jó apósunk és nagyapánk Tóth István temetésén részt vettek, aki 1968. május 2-án rö­vid, de súlyos betegségben 75 éves korában elhunyt. Hálás köszönetet mondunk mindazoknak, akik ko­szorú- és virágadományaik­kal mély fájdalmunkat enyhíteni igyekeztek. Kü­lön mondunk köszönetet dr. Nagy István és dr. Balla Nagy Júlia orvosok­nak lelkiismeretes munká­jukért, valamint Karácson­­di Andornak, az egészség­ház sofőrjének odaadó jó­ságáért. Temerin, 1968. V. 12. Emlékét örökké őrzi gyászoló felesége, leá­nyai, vejei és unokái 1336 Miért csak a kis jövedelmű nyugdíjasok... REIZINGER SÁNDOR, a kanizsai nyugdíjas egye­sület horgosi alosztályának elnöke: Kérjük, hogy lap­juk vasárnapi számában, a Közös íróasztalunk rovat­ban, tegyék közzé a horgosi nyugdíjasotthonról szóló alábbi kis közleményt. A horgosi nyugdíjasok megkapták az Univerzal kereskedelmi vállalat bútorüzlet részlegének volt üz­lethelyiségét. Az otthon berendezésének költségeit az egyesület tagjai között folytatott önkéntes gyűjtéssel fedeztük. 250 000 régi dinár gyűlt ös­sze, nagyobbára a kis jövedelmű nyugdíjasok adományaként. Az egyesü­let 320 tagja között nagy visszatetszést keltett, hogy a 13 horgosi vállalat és intézmény egyetlen dinárral sem járult hozzá az otthon berendezéséhez. Noha két ízben is fordultunk a vállalatokhoz, még választ sem kaptunk, habár a nyugdíjasok ezekből a vállala­tokból kerültek ki. A tagság ugyancsak elítéli azokat a nagyobb jö­vedelmű nyugdíjasokat, akik vagy egyáltalán nem, vagy anyagi erejüknek nem megfelelő összeggel já­rultak az otthon berendezésének költségeihez. Mara­dunk tisztelettel. •

Next