Magyar Szó, 1968. augusztus (25. évfolyam, 210-240. szám)

1968-08-29 / 238. szám

10. oldal MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1968. aug. 29. 1|>|([им»1(дмшшит8шмм1шт1им1и1|јшшишшш««д Aga kán kincse (4) 1953. augusztus 12-én, éjfél után harm perccel csikorogva kinyílt a Nizza közelében levő Jam­mur villa rácsos nagykapuja,­­­ rajta egy hatalmas fekete Ca­dillac suhant ki. A kocsi hátsó ülésén két ismert személyiség ült: Aga kán és a nála sokkal fiatalabb felesége, az egykori pá­rizsi maileken. De már az első kanyarnál vá­ratlan dolog történt. Még mi­előtt a kocsi sebességbe lendült volna, egy mellékutcácskából eléje kanyarodott egy kerékpá­ros. Jobbra-balra cikázott az út­testen, nyilvánvaló volt, hogy részeg. Hogy el ne üsse, a Cadillac sofőrje minden erejével rátapo­sott a fékre. Ugyanabban a pil­lanatban melléje kanyarodott egy gépkocsi, kiugrott belőle há­rom géppisztolyos férfi és az egyik fojtott hangon beszélt az abla­kon: — Ne mozduljatok! Ide a pénzt! Aga­zán elővette a pénztárcá­ját és átnyújtotta a támadónak. Kétszáz frank volt benne. Minek is legyen több nála, hiszen ő a világ leggazdagabb embere, a muzulmán szektától, amelynek a főnöke, évente annyi aranyat kap, amilyen súlyos. A felesége is talált néhány bankjegyet a maga pénztárcájá­ban és átnyújtotta az útonállók­­nak. Ők azonban nem érték be ennyivel. Nyilvánvalóan tudták, hol van Aga kán és felesége igazi vagyona. Az egyikük derékig be­hatolt a Cadillacba, aztán villám­gyors mozdulattal megragadta a vörös bőrből készült kis koffert, amelyet a kán felesége ügyetle­nül megpróbált elrejteni. Ebben a bőröndben volt az asszony sok ékszere. A támadók egy szempillantás alatt felvágták a kocsi gumijait, beleültek autójukba és elmene­kültek. Mindez alig két perc alatt ját­szódott le. A merész rablók két és fél milliárd régi dinár értékű ékszert zsákmányoltak. Bizonyá­ra nem tudták, hogy a kán fele­sége csak azokat az ékszereket tette a kofferba, amelyeket Pá­rizsba akart vinni magával. De ha tudták is, meg lehettek elégedve. A csodaszép ékszerek között volt egy háromsoros igaz­gyöngy nyaklánc, egy tenyérnyi széles platinakarperec, gyön­gyökkel és rubinokkal díszítve, egy gyémántokkal díszített pla­tinanyaklánc, egy briliánskapocs, egy kétszáz darab briliánssal éke­sített melltű, a csodálatos eskü­vői gyűrű és egy hatalmas rózsa­színű gyémánt, amely maga több mint 300 000 dollárt ért. Aga kán és felesége megretten­ve, némán ültek a kocsiban. A sofőr lóhalálában rohant, hogy telefonáljon a rendőrségre. De ugyan mit tehetett a rendőrség? A támadók nagy sebességgel el­menekültek, a kerékpáros is el­tűnt, mintha a föld nyelte volna el. Jegyzőkönyvet vettek az eset­ről. Belőle csupán az derült ki, hogy a rablótámadás jól meg volt szervezve, s hogy a támadók pontosan tudták mikor és merre fog utazni Aga­kán. Ez volt min­den. A nyomozást személyesen Hell­muth, a marseille-i rendőrfőnök irányította, aki úgy ismerte az alvilágot, mint a tenyerét. Pon­tosan tudta, honnan kell kiindul­nia. Legelőször Aga kán villájának női személyzetét hallgatta ki. Csak tőlük kaphattak adatokat a rablók Aga kán és felesége ma­gánéletéről, szándékairól és ter­veikről. Jeannette Marty szoba­lány többek között elmondta, hogy jegyese, George Watson francia tiszt, aki titkosszolgálat­ban dolgozik, és két nappal ko­rábban látogatta meg. Természe­tesen érdeklődött a házirendről, és a villában uralkodó szokások­ról. — Ez az én emberem! — gon­dolta Hellmuth rendőrfőnök. Visszautazott Marseille-be, s a nyilvántartóban meg is találta, amit keresett. George Watson valamikor a Németországban ál­lomásozó amerikai hadsereg őr­nagya volt, a megszállás alatt részt vett egy kastély kifosztásá­ban, ezért a hadseregből elbocsá­tották. A rendőrfőnök megálla­pította azt is, hogy Watson nős. Miért hitegette akkor a szoba­lányt, hogy elveszi feleségül? Watson őrnagy Párizsban élt. Az Interpol adatai szerint éppen Párizsban igen fejlett a nagy ér­tékű ékszerrablók hálózata. Ezek semmit sem bíznak a véletlenre, még olyan mestereik is vannak, akik átcsiszolják a gyémántokat, nehogy bárki is felismerje őket. Watsont csakhamar megtalálták és letartóztatták, de nem ismert be semmit. Hellmuth rendőrfőnök nagy­szerűen ismerte a marseille-i al­világ főnökeit. Feltételezte, hogy a nizzai vakmerő rablótámadás­hoz valamiféle köze lehet Paulo Guidicellinek, ez azonban éppen a rablótámadás napján nyomta­lanul eltűnt. Kiderült, hogy Guidicelli fele­ségül vette Caroline Cere egy­kori manökent. Az esküvőt ugyan­abban az időpontban tartották, amikor a kán Cadillacját kira­bolták. Jobb alibije nem is lehe­tett volna. Hellmuth rendőrfő­nök azonban minden eshetőségre letartóztatta a Guidicelli-banda néhány tagját. Közülük három különösen gyanús volt. A dologban az volt a legfur­csább, hogy az elrabolt ékszerek­nek teljesen nyoma veszett. Hiá­ba nyomozott utánuk az egész francia rendőrség és az Interpol, amely minden európai és ameri­kai ékszerészt értesített, hiába helyezett kilátásba nagy jutalmat a megtalálónak a Lloyd biztosító társaság. Az ékszerek nem vol­tak sehol. A gyanúsítottak tárgyalása va­lóságos csemege volt az előkelő társaság számára. Maga a tár­gyalás azonban sokkal inkább hasonlított jól megrendezett ko­médiára, mint igazi bírósági tár­gyalásra. Nyilvánvaló volt, hogy nem a fő bűnösök ülnek a vád­lottak padján. De nem volt sem bizonyíték, sem valamirevaló ta­nú. Mindössze annyi derült ki, hogy a három útonálló fából fa­ragott géppisztolyt tartott a kezé­ben. Az egész dologban tulajdon­képpen csak az elrabolt ékszer volt igazi. A tárgyalás harmadik napján aztán váratlan fordulat állt be A dél-franciaországi rendőrfőnök helyettese, amikor megkérdez­ték, hogyan szökhetett kül­földre a gyanúsított gengszter­vezér, azt válaszolta — eléggé rosszmájúan —, hogy erre sok­kal jobban tudna magyarázatot adni felettese, aki személyes jó barátja Guidicellinek. A közönségnek leesett az á­lla. Lehetséges volna, hogy a rendőr­főnök és a gengsztervezér jó ba­rátok? Akkora volt az izgalom, hogy a tárgyalást félbe kellett szakítani. (Folytatjuk) Aga kán felesége, az egykori párizsi manöken Kurt Jürgens német filmszínész társaságában (17) Egy mérföldnyi lovaglás után Cook megállította lovát. — Úgy látszik, a nyomok egyenesen az indián faluba vezetnek... Jeff kitalálta az öreg gondolatát. Az in­diánok annyira gátlástalanul lovagoltak, hogy ügyet sem vetettek a nyomokra. Ami azt jelentette, hogy vagy egyenesen az indián faluba mennek, vagy rézbőrű har­cosok vannak a közelben. Jeff szótlanul folytatta az utat. Hátha az indiánok nem is számítottak arra, hogy valaki követni fogja őket — gondolta. Mindenáron hasz­nát akarta venni a nyomoknak, még ha veszélynek teszi is ki magát. Tudta azon­ban, ha a nyomok a faluba vezetnek, minden igyekezetük kárba vész, mert olyan nagy kockázatot mégsem vállalhat­tak. Útközben Cookkal beszélgetett. Megkér­dezte, nem volt-e bátyjának ellensége itt a környéken. Az öreg sorra vette mind­azokat, akik eljártak a ranchra, illetve akikről tudta, hogy valamilyen kapcso­latban álltak Royjal. A gazdákról elisme­réssel beszélt. Amit az öregtől megtudott, az csak még inkább megzavarta, pedig meg volt győződve arról, hogy Cook va­lami nyomra vezeti. Különösen a randh­­beliekről beszélgettek hosszasan. Az öreg ismerte valamennyiük múltját. De nem tudott arról, hogy Roy eggyel is össze­zördült volna. — Ezeknek az embereknek a randi me­nekvést jelent.* Van köztük, aki egyszer sem merészkedett még be a városba... Nagyon is óvatosak és vigyáznak a bő­rükre. Jeffnek eszébe jutott Sarah. Hátha ő az oka bátyja halálának. Valamelyik le­génynek megtetszett az asszony, és hogy közeledhessen hozzá, először is meg kel­lett szabadulnia Roytól. — Feltehető ez is — jegyezte meg Cook. — Csak azt nem látom, ki lehet az illető. — Hát Dylan? — kérdezte Jeff. — Gondoltam rá is. De csak azt mond­hatom, hogy ő és Roy jóban voltak. Mind­amellett ki tudhatja? — Hol volt Dylan, amikor Royt meg­ölték — kérdezte Jeff. Cook elgondolkodott. — Azt hiszem a ranchon, de nem va­gyok egész biztos benne. Ahá, már em­lékszem. Dél felé láttam, előtte nem tu­dom hol lehetett, de ha szükség van rá ... — Mi a véleményed, Arthur Sheltonról? Mért ment Roy reggel át hozzá? Tudsz-e valamit erről? — Sheltonban ne kételkedjen, több oka van arra, hogy bennem kételkedjék, mint őbenne. Azoknak az embereknek egyike ő, akik voltjukkal védelmezték meg min­denüket, amijük van ... Jártam néhány­szor a ranchán, higgye el, úgy bánik cowboyaival, mint saját gyermekeivel. Nem, nem. Ő semmiképpen sem lehetett. De mért lovagolt át hozzá Roy, nem tu­dom. Az utolsó napokban sűrűn voltak együtt. Tudja, én csak egyszerű munkás vagyok a ranchán. Az öreg hallgatott egy jó ideig, aztán folytatta: — Nem volt eléggé körültekintő, Bre­­nan. Hogy is képzelhette eltitkolni kilé­tét? Hiszen önről Harrysonban minden gyerek tud valami történetet. A cowboyok is hallottak magáról. Szerencséje, hogy egyikük sem ismerte fel. — Biztos vagy ebben? — Egészen bizonyos. Afféle haramiá­nak nézik, aki hozzájuk hasonlóan a ranokon keres menedéket. Beszélgetés közben megtettek még egy mérföldet. Elfogyott a préri és egy köves, hepehupás erdőbe értek. A nyomok to­vábbra is északra, az indián falu felé ve­zettek. Jeff megelégelte és elhatározta, visszafordulnak és megvárnak egy jobb alkalmat. Tovább követni a nyomokat amúgy is túlontúl veszélyes. Váratlanul azonban új nyomot pillantott meg. Nyu­gat felől jött és patkóit ló nyoma volt. Jeff leszállt és figyelmesen megvizsgálta, az öreg Cook is csatlakozott hozzá. — Ez nem indián nyom — mondta ag­gódva. Jeffnek eszébe jutott az a reggel, ami­kor Royt halva találta. Akkor három in­dián volt és egy fehér. Biztosra vette, hogy most ismét azoknak a nyomában van. Felült lovára és észak felé indult a patkós ló után. Nem lovagolt azonban háromszáz méternyit sem, amikor az in­diánok nyoma és a patkós lóé találkoztak. A nyomokból megállapította, hogy két indián és az ismeretlen fehér tíz percig mentek együtt, aztán elváltak. Az indiá­nok folytatták útjukat északra, a fehér pedig más úton visszafordult. Elhatározta, nem követi tovább az indiánokat, hanem a fehér ember nyomába ered, aki ügyes furfanggal megpróbálta tévútra vezetni követőjét. Némelykor majdnem sikerült neki, de Jeff gyakorlott vadászszeme mindig újra meglelte a nyomokat. Az is­meretlen kipróbált trükkökkel élt. Pok­rócot húzott maga után, de éppen a pok­rócból kihullott szálak árulták el. Az öreg Cook csodálkozva nézte, milyen ügyesen olvas Jeff a nyomokból. — Nem szeretnék szembekerülni ma­gával, Brenan. Fél mérfölddel odébb a nyomok már tisztábbak voltak, mert ez idegen abban a hitben, hogy eltüntetett minden nyomot maga után, szabadabban lovagolt. A nyo­mokból Jeff arra következtetett, hogy lo­vát vad dühvel hajszolta. Nyilván sietett valahová. Egy újabb mérföldnyi lovaglás után vi­lágosan látták, hogy az ismeretlen egye­nesen Harrysonba tartott, ami mindkettő­jüket módfelett meglepte. Azt hitték ugyanis, hogy a ranch irányába fordul, vagy a préri felé, ahol a nagy tehéncsor­da legelt. Jeff elhatározta, követi a nyo­mokat egészen Harrysorába. A városban azután Dean Garton segítségével felkutat­ja a gyilkost, de Cook nagyon is meggyő­ző érvei eltérítették szándékától. (Folytatjuk) DIK T hetven kilométerre fekszik a ten­­­-­­gertől, mégis óriási a hajófor­galma. Dagály idején a legna­gyobb vízi járművek is felúsznak kikö­tőjéig. A rakpart hossza 45 kilométer. N­­­agy-Britannia külkereskedelmi­­ forgalmának 18 százaléka a lon­­doni kikötőn keresztül bonyo­lódik le. Évente ez több mint hatvan­­millió tonna rakomány. 1llem kis gondot okoz a csaknem­­­y kilencmilliós város utasforgal­mának lebonyolítása. A legtöb­ben a kiterjedt hálózatú földalattin utaznak. A peremvárosok lakói a gyorsvasutat veszik igénybe. S­okan utaznak a jellegzetes eme­letes buszokon is. Természete­sen rengeteg személykocsi is futkos a városban. A külföldieknek nem könnyű beilleszkedniük a bal oldali közlekedésbe.

Next