Magyar Szó, 1968. december (25. évfolyam, 330-360. szám)

1968-12-01 / 330. szám

& oldal I Sajátos volt forradalmunk, és sajátos a szocializmusba vezető utunk is AZ AVNOJ II. ÜLÉSE 25. ÉVFORDULÓJÁNAK MEGÜNNEPLÉSE JAJCÉBAN Tito elnök már november 28-án délelőtt megérke­zett Jajceba, hogy részt vegyen az AVNOJ-évforduló tiszteletére rendezett ünnepségen. Kíséretében volt Edvard Kardelj, Milentije Popovic, Mijalko Todorо­­лас, Cvijetin Mijatovic, Veljko Vlahovic, Vladimír Popovic és Džeraal Bijedic. Elnökünk Jajceban felavatta a Vrbas folyón épült betonhidat, átvette a város aranykulcsát, megnyitotta az új művelődési otthont, és megtekintette a várost. Attán mindenütt ezrek és ezrek köszöntötték. Másnap, november 29-én már a kora reggeli órák­­ban több ezer főnyi tömeg gyűlt össze az új műve­­lődési otthon előtt, hogy üdvözölje a kedves vendé­get és az AVNOJ II. ülésének 25. évfordulója tisz­teletére rendezett díszülés többi részvevőjét. Elnökünk TITO BESZÉDE valamivel 10 óra előtt érkezett meg az ünnepség színhelyére. Amikor belépett az ünnepélyesen feldí­szített terembe, a részvevők fölálltak és szívélyesen üdvözölték. Ezután Milentije Popovic, a Szövetségi Szkupstina elnöke megnyitotta a díszülést, majd átadta Titónak az AVNOJ arany plakettjét. Elnökünk beszédet mondott, majd a díszülés után lefényképezkedett az egykori történelmi ülés rész­vevőivel és fogadta a főparancsnokság mellett műkö­dött katonai küldöttségek képviselőit. A délután fo­lyamán megtekintette az AVNOJ-emlékmúzeumot, Bo­­žiđar Jakac grafikusművész kiállítását, majd részt vett az évforduló tiszteletére rendezett ünnepi foga­dáson. A JUGOSZLÁVIAI FORRA­DALOM NEM MÁS MODELLEK, MINTÁK UTÁNZÁSA Elvtársak, kedves vendé­gek, negyed századdal ezelőtt, a leigázott Európa szívében a hitleri koalíció ellen küzdő szövetségesek nagy csatái, s népfelszabadító hadseregünk -­­nek a megszállók és a ha­zaárulók elleni csatái idején összegyűltek itt a nép igazi képviselői, az ország minden részéből, hogy törvénybe ik­tassák, amit katonai és po­litikai téren kivívtunk, s megpecsételtünk legjobb fia­ink és lányaink vérével,­­és amit egy évvel korábban Bihacon, ez AVNOJ első ülé­sén magunk elé tűztünk. Az AVNOJ második ülésének történelmi jelentősége volt népeink további sorsát ülte­tően. Népeinknek azt a for­radalmi törekvését tükrözte, hogy új államot hozzanak létre, Ju­gosz­lávia egyenjogú népeinek és nemzetiségeinek szabad és demokratikus kö­zösségét Messzemenő jelen­tősége volt azoknak a hatá­rozatoknak, amelyek alapján az AVNOJ legfelső törvény­hozó és képviselő testületté alakult át, mer­t ezek képez­ték az új Jugoszlávia függet­lenségének és államiságának alapját. Nagy jelentőségű volt az a határozat is, hogy meg­alakul a Nemzeti Bizottság, az új Jugoszlávia végrehajtó szerve, azaz kormánya. Népeink törekvése, hogy egyenrangú közösségben él­­l­jenek, nagyon régi keletű, s ez a népfelszabadító háború idején különösképpen kifeje­zésre jutott. Régi vágyuk volt ez minden népünk leg­haladóbb szellemű fiainak, különösen azoknak, akik év­tizedeken át harcoltak az osztrák—magyar uralom el­len. Az ötven évvel ezelőtti események semmiképpen sem a délszláv népek rokonságá­ra alapozott ábrándnak, el­képzelésnek a szüleménye. Mélyen gyökereztek mind az etnikai rokonságban, mind pedig azokban a természetes folyama­tokban, amelyek kö­zelebb vitték egymáshoz és összefűzték a résziint föld­rajzi és gazdasági helyzetük­nél fogva, részint aránylag csekély számaiknál fogva a politikai, gazdasági és kato­nai viilági hotalmaikka­l szem­ben egymásra utalt délszláv népeket. Az első világ­háború utáni, ez egykori osztrák—magyar monarchia széthullása utáni egyesítéssel létrejött állam, sajnos kiábrándulást, csaló­dást okozott, mert nem vál­totta be népeink igazi remé­nyét. A régi Jugoszl­á­via nem olyan ország volt, amilyen­nek a legbecsületesebb ha­zafiak, az egyesülés harco­sai, és a népek kívánták és elképzelték, megalakítása ide­jén. Az imperialisták és a hazai kapitalisták olyanra formálták, amilyenre nekik volt szükségük. A nép Ver­sailles-t Jugoszláviának ne­vezte, mert Versailles-ben szabták meg a nagyságát és államformáját is. Az ország reakciós burzsoáziájának a forradalmi hullám által fel­rázott munkásosztály elleni mohamai közben jött létre. A dolgozó tömegek a nemzeti türelmetlenség és a nagy­­szerb burzsoázia hegemóniá­ja ellen, alapvető gazdasági, szociális és nemzeti jogaikért küzdöttek. Az októberi for­radalom visszhangjaként egy­re terjedő forradalmi hul­lámtól, az őszinte egységre tö­rekvő néptömegektől megré­mült horvát és a szlovén burzsoázia gyorsan közös nevezőre jutott a nagy szerb burzsoáziával, és ennek az volt a következménye, hogy kizsákmányolták, kifosztot­ták Jugoszlávia dolgozóit, börtönbe vetették a nép leg­jobb fiait, betiltották a Kom­munista Pártot és így to­vább. Az új népközösség tehát nem olyan módon és nem olyan elvek alapján jött lét­re, ahogyan a népek várták és óhajtották. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy­­kiderül­jön: a haladó szellemű egye­sülési törekvéseket rútul ki­játszottak. Rövidesen vilá­gossá lett, hogy az új állam olyan alakulat, amelynek népellenes kormányzatai el­árulták a nép igazi érdekeit, és amelyben a fiatal és te­hetetlen burzsoázia nagyobb mértékben kizsákmányolja a dolgozókat, mint azelőtt. Az új állam, a nagyszerb bur­zsoázia egyeduralma alatt, melyet állandóan támoga­tott a horvát és szlovén bur­zsoázia egyik-másik érdek­csoportja is, igen gyorsan ki­építette a közbintosított rend­szert, és az első naptól kezd­ve nemzetel­nyomó ország lett. A háború előtti Jugoszlá­via, amely kezdettől fogva számos ellentmondástól volt terhes, amelyet a felszított nemzeti gyűlölködés, brutá­­­­lis kizsákmányolás és a csú­csokban elburjánzott kor­rupció marcangolt, hamaro­san a külföldi tőkés mono­póliumok zsákmánya lett. A burzsoázia és az uralkodó körök árulása a háború előtt és hazánk fasiszta megroha­­násának első napjaiban lo­gikus befejezése volt a ju­goszláv burzsoázia és ural­mon levő érdekcsoportjai hazaáruló szerepének, lo­gikus következménye volt annak, hogy a régi Jugo­szlávia egész fennállása ide­jén népeink érdekeit kiszol­gáltatták a külföldi impe­rialistáknak. De éppen ez a befejezés, ez az árulás volt az egyik legfontosabb tényező abban, hogy a burzsoázia politikai­lag elszigetelődött a széles néprétegek óriási többségé­től. Ilyen körülmények kö­zött a népfelszabadító hábo­rú — amelyben a munkás­­osztály és a kommunista párt vezetésével a paraszt­tömegek is részt vettek — elkerülhetetlenül csakis az­zal fejeződhetett be, hogy nemcsak a megszállóktól szabadította fel az országot, de megdöntötte az áruló burzsoázia hatalmát és meg­semmisítette a király vezet­te népellenes rendszert is. A Jugoszláv Kommunista Párt, amely már jóval a megszállás előtt rámutatott a fasizmus növekvő veszé­lyére és átfogó előkészüle­teket tett az ország védel­mére, képes volt arra, hogy fegyveres felkelésre vigye a­­népiét a fasiszta megszállók ellen. Pártunknak azért si­került ez, mert az első nap­tól kezdve a nemzeti felsza­badulás, a testvériség és egység volt a harci jelszava és egy olyan igazi demokra­tikus társadalmi berendezés létrehozása, amelyben való­ban érvényesül a népek akarata. A nép fiai tömegesen csatlakoztak a harchoz, mert senki sem kívánta vissza a régit, mert már mindenki meggyőződött az uralkodó burzsoázia árulásáról, mert mindenki azt akarta, hogy mielőbb kiűzzük a megszár­lókat, mert mindenki útját akarta állni a kölcsönös népirtásnak, és mert a Ju­goszláv Kommunista Párt kezdettől fogva távlatot nyi­tott az egyenjogú népek új közösségének megteremtésé­re, amelyben maga a nép A népfelkelés rendkívül gyorsan terjedt Jugoszlávia minden részében. Valahány­szor elvesztettünk egy fel­szabadított területet, felsza­badítottunk egy másikat, így folyamatosan özönlöttek az új harcosok, állandóan erősödött néphadseregünk, úgyhogy bármennyire is túl­erőben volt az ellenség, so­hasem ellenőrizhette hazánk egész területét, és képtelen volt gyengíteni a népi harc és forradalom ütőerejét, így lehetőség nyílt arra, hogy nagyobb katonai egységeket alakítsunk, és erre szükség is volt. 1942 őszén a dan­dárokban, a hadosztályok­ban és a nagyszámú parti­zánegységekben 300 000 har­cosunk volt. De függetlenül hadseregünk számbeli erejé­től, állandóan sokkal erő­sebb ellenséggel kellett megütköznünk. Mi sem bi­zonyítja ezt jobban, mint az, hogy a háború egész ide­je alatt mintegy 45 ellensé­ges hadosztályt kötöttünk le területünkön. Ez az adat azt is érzékelteti, hogy né­peink milyen nagy mérték­ben járultak hozzá a sze­lesz sorsának ura. A Jugo­szláv Kommunista Párt a felkelés első napjától kezd­ve, egyik legfontosabb, leg­sorsdöntőbb feladatául tűzte ki a jugoszláv népek testvé­riségének és egységének lét­rehozását. A népfelszabadító háború magával hozta Ju­goszlávia népének és nem­zetiségének a szabadságát, egyenjogúságát és testvéri­ségét, és forradalmunknak valójában ez az egyik leg­nagyobb vívmánya. Népi forradalmunk leg­főbb jellegzetessége tehát az volt, hogy kezdettől fogva a megszállók elleni felszaba­dító háború jellegét öltötte, de egyúttal az új társadal­mi viszonyok létrehozásáért, a nemzetiségi kérdés helyes megoldásáért, az igazságo­sabb társadalmi rendszerért folytatott harc jellegét is. vetséges hatalmak és a de­mokratikus, szabadságszere­­tő antiimperialista erők har­­cához. A népfelszabadító háború és a nép­felszabadító mozga­lom fejlődésével párhuzamo­san a dolgozó nép forradal­mi szövetségének megnyil­vánulásaiként már 1941-ban kisak­jadtak a mozgalomból a forradalmi népi hatalom első csírái, a népfelsza­badí­­tó bizottságok is, nemcsak a felszabadított, hanem a fel nem szabadított területeken is. E bizottságok működésé­ben már am­kor, a legnehe­zebb háborús körülmények között is, a közvetlen demok­rácia számos formája nyil­vánult meg, a választójogtól és a visszahívás jogától kezdve egészen addig, hogy a határozásban és a határo­zatok végrehajtásába a széles néprétegeket is bekapcsol­hatták. E demo­kratikus for­radalmi gyakorlat által a népfelszabadító bizottságok rendkívül gyorsa­n az igazi népi hatalom szerveivé, a közvetlen népi szuverenitás megnyilvánulásává váltak. Ez lényegében eleve meg- . Azt hiszem, ezúttal fölös­leges elmondani, forradal­munk egész menetét és fel­sorolni minden elemét. Hi­szen már az említettekből is látható, hogy a mi forradal­munk valóban forradalom volt, hogy általános népi és igazi demokratikus jellege volt. Teljes mértékben tük­rözte minden egyes népünk külön érdekeit és mindany­­nyiunk közös érdekeit is. A jugoszláviai forradalom nem más modellek, minták után­zása. Széles körű alapja volt a széles nép­rétegekben, el­sősorban az ifjúságban és a Népfelszabadító Front tö­­megszervezetei­ben, amelynek a munkásosztály volt a po­litikai magva, a Jugoszláv Kommunista Párt a vitatha­tatlan vezetője. Népi forra­dalmunk az első naptól kezdve abból az elvből in­dult ki, hogy teljes mérték­ben érvényesülnie kell min­den nép és nemzetiség sza­bad akaratának. Ezért nem véletlen, hogy már az AVNOJ legfelsőbb törvényhozó testület megala­kulása előtt megalakultak a hatalmi jogokkal felruházott nemzeti politikai testületek, vagyis a mai köztársaságok és tartományok népfelszaba­­dító tanácsai. Vagyis már akkor létrejöttek a szövet­ségi államformának, az önként egyesült népek egyenjogú közösségének az alapjai. Az AVNOJ második ülé­sének a határozatai tehát va­lójában azoknak a­­képvise­leti testületeknek a határo­zataiból adódtak, amelyeket Jugoszlávia népei még Jajce előtt megalakítottak. Az AVNOJ második ülésén jo­gilag is megalapoztuk a szö­vetségi ál­lami közösséget, s ezzel az ország szuverenitá­sának és területi épségének alapjait is. Az AVNOJ második ülésén hozott határozat igazolta a népek elszakadás jogát is magában foglaló önrendelke­zési jogának lenini elvét. Az ülés határozataiban kimond­ja, hogy csak Jugoszlávia népei dönthetnek az ország berendezéséről, s ezáltal az AVNOJ határozottan szem­beszegül a belső ügyekbe való, minden külső beavat­kozással. Ez a határozottság kifejezésre jutott abban a követelésben is, hogy a szö­vetségesek tartsák tisztelet­ben Jugoszlávia népeinek ki­nyilvánított óhaját és ne tá­mogassák tovább a mene­kült kormányt. A történelmi jelentőségű gyűlés kinyilvánította a ju­goszláv állam jogfolytonos­ságát az államok nemzetközi közösségében, amit Jugoszlá­via népei a népfelszabadító harcukkal gyakorlatilag iga­zoltak. Együttes harcuk ki­fejezésre juttatta Jugoszlá­via minden népének eltökélt­ségét, hogy szilárd egység­ben, az egyenjogúság alap­ján, megvédik területük ép­ségét és senkinek sem isme­rik el azt a jogot, hogy föl­darabolja Jugoszláviát. Az AVNOJ megerősítette a Szlovén N­ép­felszabadító Bi­zottságnak és a Horvát Nép­­felszabadító Antifasiszta Ta­nácsnak határozatát arról, hogy a Szlovén Tengermel­lék, Isztria, Rijeka, Zadar és a szigetvilág lakossága az anyaországhoz kíván csatla­kozni, s ezt a törekvését a népfelszabadító háborúban való tömeges­­részvételével is kifejezésre juttatta. HARC AZ ÚJ JUGOSZLÁVIA NEMZET­KÖZI ELISMERÉSÉÉRT Elvtársak, az új Jugoszlávia, amely a felszabadító háború tüzében született súlyos és sokrétű harcot indított a nemzetközi érvényesülésért és elismeré­sért. Ilyen irányú fontos in­tézkedés volt az a jegyzék, amelyet az AVNOJ Végre­hajtó Bizottsága és a Főpa­rancsnokság még a jajcei ülés előtt a Szovjetszövetség, az Egyesült Államok és Nagy-Britammia kormányá­hoz intézett a menekült kor­mány és minisztere, Draga Mihajlovic hazaárulásával kapcsolatban. Felszabadító harcunk sike­rei és eredményei alapján különösen a jugoszláv forra­dalom döntő győzelme miatt fordulópontot jelentő 1943- ban, joggal várhattunk meg­értést és támogatást mind­azoktól, akik a Hitler-ellenes szövetségbe tömörültek, és a demokratikus és haladó erők részéről is. Az AVNOJ má­sodik ülésszakának a többi között az a feladata is volt, hogy utat törjön az igazság­nak, s a világ tudomást sze­rezzen arról, hogy népeink roppant nagy áldozatokat hoznak szabadságharcukban, tettekben kinyilvánítják szo­lidaritásukat minden leága­­zott és elnyomott néppel és nagymértékben hozzájárul­nak a szövetségesek közös erőfeszítéseihez a fasiszta tengelyhatalmakkal vívott harcban. Az AVNOJ második ülésszakának köszönhető, hogy ez az igazság köny­­nyebben tört utat magának, és Jugoszlávia népeinek har­ca egyre messzebbmenő tá­mogatásra talált szerte a vi­lágban. A Jugoszláv Nemzeti Fel­szabadító Bizottságnak Jugo­szlávia és a kormányának megalakításával tarthatatlan párhuzamosság következett be: az egyik oldalon állt az országban működő formális nemzetközi elismerés nélküli forradalmi kormány, a másik oldalon a menekült kormány, amely még mindig nemzet­közi elismerést élvezett, de semmiféle befolyása nem volt a népre. Ezenkívül Dnaža Mi­­hajlovic tábornokot támogat­ta, aki a megszállók oldalán a népfelszabadító erők ellen harcolt. Kísértetek történtek abban az irányban, hogy ezt a tarthatatlan párhuzamos­ságot az új jugoszláv állam függetlenségének rovására oldják meg; ilyen irányú kö­vetelés volt, hogy a jugo­ (Folytatása a 3. oldalon) adta forradalmunk szocialis­ta menetét, amelyben egybe­szövődtek a népfelszabadítás és a forradalmi demokratiz­mus elemei, s ezáltal sajátos politikai formát kapott. 1942 ŐSZÉN 300 000 HARCOSUNK VOLT Tito a sző­neki emelvényen MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1968. dec. 1.

Next