Magyar Szó, 1968. december (25. évfolyam, 330-360. szám)
1968-12-15 / 344. szám
f II oldal Ég és föld között a rabati repülőnyíl téren, Marokkóban ■**- dörögve és zúgva szállt fel az Air France hatvanszemélyes óriásgépe Olyan őszeleji időjárás volt, a naptár szerint ugyan már december eleje, de mit számít az Afrikában, ahol a Szahara folyton küldözgeti forró sóhajait még télen is és télen legfeljebb esőköpeny kell ott, mert a tél csak esős időszak. Langyos őszi nap volt, mondom, s az emberek mind könnyű esőköpenyben léptek gépbe: a téliruha, ha kell ott északon, azt majd a bőröndből csomagolják ki, a télikabátot legalábbis. A bőröndöket is most rakták fel, külön alacsony kis teherautó vontatja őket a gép alá, a hatalmas gép törzse pedig az egészet percek alatt elnyeli. S dörögve szállt fel a gép, mondottam már, fülsiketítő zajjal, hogy átlendüljön az óceán felől Gibraltár fölé, aztán szállt és zúgott Spanyolországon végig Párizs felé. Spanyolországban elég dermesztő volt a levegő a nagy magasságban, hideg szélvihar söpört végig a repülőgép útján is, de mit számít az a bennülőknek? A repülőgépben örökké ugyanaz a hőmérséklet: kellemes és egyenletes. Párizsban az Orly repülőtéren sima volt a leszállás. A francia főváros fölött aránylag enyhe volt az éghajlat, egy óra múlva azonban már fordult az idő, és mindenki sajnálhatta, aki a bőröndjébe tette télikabátját. Csak hát a bőröndhöz nem lehet már hozzájutni ilyenkor, nincs az a földi hatalom, amely a gép hasából előkotorja az elvámolt tranzitcsomagot, legfeljebb három hatóság összefogásából kerülhetne ki a bőröndből egy télikabát... több órás küzdelem lenne ez, s a gép mindössze egy órát vár Orlyban. Nincs arra idő, már startol is a gép München felé. Münchenben ugyanaz a játék: átszállás egy másik gépbe, a csomagokat is átrakják persze ... de hát ezt nem látja a repülőgép utasa. Ez a messzeségben történik, a csomag aztán az utassal együtt „landol” a megjelölt végállomáson, mondjuk Belgrádban. — És ha nem? — veted fel a kérdést. — Mi az hogy nem? — Ha nem érkezik meg a csomag az utassal együtt? És nincs télikabátja? Igen, ezt a kérdést tette fel a sureini repülőtéren egy női utas a repülőgép személyzetének meg a vámhivatalnokoknak. Mert ő két bőröndött adott át Rabatban: az egyikben volt a holmija fele, a másikban éppen a téli ruhatára. Ami ilyenkor itt a mi tájunkon nélkülözhetetlen. Az egyik bőrönd ott volt a vámnál, a másik, a téli ruhával teli csomag nem került elő. Lárma, panaszjegyzőkönyv, vigasztaló szavak: majdcsak előkerül a csomag. Előkerül valahonnan a világűrből. Az utasnő keserű arccal vigasztalódott. Jó, hát a bőrönd, mint minden repülőcsomag biztosítva van, kártérítést kaphat érte, de arra várni kell, és mit csinál egy absztrakt kártérítési ígérettel a ■ suréini repülőtéren ... s még inkább a repülőtér épületéből kilépve az autóbuszon, vagy még inkább az autóbuszból kilépve a belgrádi utcákon, átszállva aztán egy másik Újvidék felé induló autóbuszba? Hogyan vegye fel a télikabátját, amely nincs? Illetve van... de hol van? Száll valahol valami repülőgépen a világ egy másik pontja felé, amikor őrá itt a sureini repülőgépen lenne már most szükség. Ez a tényállás. Meg az, hogy a hölgyutas kölcsönkabátban és kölcsönruhában várt egy álló hetet, amíg a csomagja visszatért a világűrből. Mert mi történt, ugye? Orlyban még megvolt mind a két csomag, ott hirtelen szétváltak, egy markos hordárkéz felemelte az egyik bőröndöt és nem a müncheni, hanem a New York-i gépbe irányította. Tévedni, ugye emberi dolog Te mész jobbra, én meg balra — súgta az elindult bőrönd az ottmaradt koffer felé, a bőröndöt viselő embernek azonban nem volt hallása a nótához, szavát sem értette, csak vitte kegyetlenül a New York- i gép hasa alá. S repült a bőrönd, röpdösött, ott lapult a málhák közt illegálisan. New Yorkban ráakadtak végül — akkor már ott érte egy szikratávirat s nyilvánvaló lett az Orly repülőtér tévedése. Igen ám, de hogy kerüljön vissza? Megindult hát az Air France gépén... Londonba. Ott is fejcsóválva fogadták a kísérőlevelét, s a bőrönd átrepült a büszke La Manche-csatornán, most már kuncogott a koffer: na, mi lesz velem? Röpült-röpdösött és átkerült egy keletnek lendülő gépen Rómán keresztül nagyon messzire ... keleten valahol mégis átrakták aztán és (félig megkerülve a világot) visszalendült nyugatnak ismét és kikötött a suréini repülőtéren. Rendeltetési helyén. Az oldala tele volt ragasztva cédulákkal, s a repülőtér alkalmazottai tisztelettel adták át az utasnőnek a szökevényt. Egy gombostű sem hiányzott belőle, azért jobb lett volna, ha másért nem, hát a télikabátért, ha egy héttel előbb került volna elő. MAJTÉNYI Mihály Ács József szövegrajza 111.' Milá ! nyertai ! 'a Magyar Szó szerkesztősége tegnap, december 14-én 11 kisorsolta az öt Darwis órát. I ' A boldog nyertesek a következők: — Kókai Tibor diák, Temerin, Tito marsall utca . 454. I ,— Jerkovics Mária bejárónő, Újvidék, Petőfi II Sándor utca 176. I — Fábián Pál, cipész Temerin, Dózsa György utca 10. I — Apić Aleksanđar-Saša óvodás Újvidék, Bule- I var Pavla Bakića i. B—1, Ulaz 2/1. ■ I— Törtei Mária háztartásbeli, Trešnjevac, Tito marsall utca 21. , A Darwin nyereménysorsjáték VI. fordulójának hú- I I zása december 21-én lesz. A levelezőlapra ragasztott ■ .szelvényeket december 19-éig kell beküldeni Nyere- 1e ménysorsjáték megjelöléssel. ______________________________________________________| Az Elektrovojvodina szabadkai üzemrészlege tudatja az áramfogyasztókkal, hogy szerelési munkálatok miatt december 15-én 8 és 12 óra között Zentán az I., II. és III. kerületben, valamint az V. kerület Tisza-parti részében, az új toronyházak körül szünetel az áramszolgáltatás. 1653/L MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1968. dec. II. Kié a vadkan? A zentai határban másfél mázsásat ejtettek el Csütörtökön déltájban Barsi Ferenc zentai vadőr a régi halastó környékét, nádasait járta. A határnak ez a része a leggazdagabb vadkan. Erre van a védett terület, a rezervátum is, ahol az orvvadászokinak könnyű puskavégre kapni a vadat. — Ahogy megyek — beszéli az átélt izgalmakról egy kicsit még mindig remegő hangon Feri bácsi —, észreveszem, hogy valami fene nagydarab jószág jön felém. Messzire, legalább 400 méterre volt tőlem. Sehogy sem tudtam kivenni, hogy mi lehet. Meglapultam a nádas széli zsombékosban, és vártam. — Ahogy közelebb jön, mert éppen felém kocogott, látom, hogy más nem lehet, mint vaddisznó. Melegem lett. A duplacsövű vadászpuskámba óvatosan becsúsztattam a nagysörétekkel töltött töltényeket, azután vártam. Húsz-huszonöt lépésnyire lehetett tőlem, amikor észrevett. Megállt. Lőni azonban nem mertem, mert sörétes puskával egyetlenegy ember egy hatalmas vadkannal szemben nem sokat tehet. Csak néztünk egymásra. A vége az lett, hogy bekocogott a nádasba, én meg lóhalálban elindultam segítségért. Ez a vártnál hamarabb meg is érkezett Ozsvár János és Magda István adorjáni vadászok személyében, akik a vadkant üldözték. — Tőlük tudtam meg aztán, hogy a vaddisznó Adorján alatt bukkant fel. Miközben a kicsapott disznókkal barátkozott, vették észre az emberek. Nagy volt a riadalom. Azonnal mozgósították Ozsvár Jánost és Magda Istvánt, a falu két közismert vadászát. Azok rá is lőtték, majd üldözőbe vették, ígykerültek a vadkannal együtt a zentai határba. — Úgy gondoltam — mondja Barsi bácsi —, hogy ha már hárman vagyunk, próbáljuk meg leteríteni. Alighogy Magda István bement a nádasba felhajtani, a vadkan már rohant is ki. Egyenesen rám. Nyolc-tíz méterről rádupláztam. Szerencsére irányt változtatott és a négy-öt méteres kanálist átugorva az akácos felé szökött. Mi meg kétoldalt kerítve utána. Sikerült utolérni a számos sebből vérző agyarast, és össztűz alá venni. Időközben erősítés is érkezett: a víztársulat kanálisan dolgozó emberei villákkal jöttek segítségünkre. Legalább 20—25-öt rálőttünk, mielőtt lerogyott. Arra, hogy mikor lőttek a zentai határban vadkant, senki sem emlékszik. De nemcsak a zentai, hanem a többi észak-bácskai határban sem. Az idős emberek szerint talán valamikor a múlt század végén. Így azután nem csoda, hogy a vadkan még halálában is nagy galibát okozott. Tegnap ugyanis Zentára érkezett az adorjáni vadászok küldöttsége, azzal, hogy őket illeti a vad. Ebből azután parázs vita kerekedett. A zentaiak azzal érvelnek, hogy az ő határukban ejtették el, továbbá, hogy az adorjáni vadászoknak nincs is joguk a zentai határban az egyesület engedélye nélkül vadászni. Az adorjániak viszont azt bizonygatták, hogy még saját területükön sebesítették meg, és ha éppen kell, még a büntetést is — mármint a vadászterület megsértéséért — megfizetik, csak legalább a fejét, a trófeát, kapják meg. Erre azonban aligha kerül sor, mert a zentai vadászegyesület az őt megillető ritka trófeáról nem mond le. KERESZTÉNYI József Emberek között magányosan ■— Megkíséreltem már sokszor, hogy elmenjek innen. Hiába. A szerencse nem szegődött mellém, bármelyik pályázatra jelentkeztem, azt válaszolták: Sajnáljuk, de már be van töltve a munkahely. Így hált maradtam. Azt hiszem végérvényesen. Ne értsen félre, szeretem az itteni embereket, különösképpen nem is panaszkodhatom rájuk, elfogadtak, de nem tudtam gyökeret verni, föloldódni közöttük. Évek óta itt élek, egy kis jóakarattal azt mondhatnám, hogy az emberek nagy többségükben megbecsülnek, de sajnos úgy érzem, hogy mindez külsőség, inkább az idegennek kijáró tisztelettel illetnek; lelkükbe talán be sem lehet férkőzni. Nyilván én is hibás vagyok. Amikor ide kerültem, erre a vidékre, a szülők eleinte próbálkoztak velem. Vendégül hívtak a családi ünnepekre. Nem mentem el, mert tudtam, hogy sután viselkednék, botránkozást okoznék. Később el is maradtak a meghívások. Valószínűleg önhittnek tartanak. A fiatalokkal szintén nem tudtam kapcsolatot teremteni. Itt az egyedüli esemény a duhaj táncmulatság. Az meg nem elégíti ki a magam fajta embert. — A könyvekhez menekültem. Persze az olvasás se nyújt különösebb élményt megfelelő környezet nélkül. Hiszen nincs kivel közölni a felötlő gondolatokat, kétségeket. Egy időben a társadalmi munkára vetettem magamat, akkor kevésbé fojtogatott az egyedüllét. De azzal is betelik az ember. Amikor mostani állomáshelyemre kerültem, egy ideig lekötött a lakásberendezés gondja. Mindez azonban csak látszat, önámítás, az indulatok külsőleges elnémítása, belül állandó feszültség kínzott. Később megereszkedett bennem az is. Ilyen körülmények között ugyanis csak két lehetőség van: lázadni, vagy beletörődni az adott életbe. Sajnos egyformán céltalan mindkét megoldás, mert változást nem hoz, csak az életbe vetett hit csődjét. Hasonló helyzetben sok ismerősöm abban keresett megoldást, hogy férjhez ment. Ők talán még inkább szenvednek az egyedülléttől, házasságuk csak terhet rótt rájuk, férjüket nem tudták az itteni lelki renyheségből kiragadni, s megalkuvásból maguk is lesüllyedtek. Új lelkiállapotuk nyomot hagy a tanulókon is. — Jómagam, önféltésből nem voltam képes ezt a megoldást választani. Azt hiszem, így legalább sikerül valamikori magamat megőriznem. Öncsalással úgysem lehet sokra jutni, s a társtalanságot, úgy vélem, mégiscsak könnyebb elviselni, ha az ember egyedül van. Igen, értem, mire gondol. Sokszor nehéz, nagyon is nehéz szembeszegülni az élettani szükségletekből támadt szükségletekkel. De hát azt tartom, az ember olyankor is maradjon hű önmagához, mert az öncélú megoldások csupán megaláznak... Ebben a környezetben viszont nehéz igazi, önzetlen barátra találni. K. M. tanítónő. Hivatásszeretettől felcsigázott teremtő szándékkal indult el első állomáshelyére, Bogarasra, a topolyai tanyavilág egyik maroknyi településére. Amikor mint a község volt ösztöndíjasának megmondták neki, hogy csak ott van üresedés, nem is sejtette, hová fog kerülni. Örömében, mert nem utasították el, és dolgozhat, kedve lett volna táncra perdülni. Restelite azonban magafeledten szabadjára engedni érzéseit, és csak annyit mondott: „Nagyszerű, akár az első vonattal indulhatok”. A beavatottak rögtön leintették: „Hohó, nem megy az olyan egyszerűen. Vonattal?! Jó lenne bizony. Nem vezet ám oda még köves út sem, hanem csak olyan tengelyakasztó bácskai aszfalt”. Városi gyerek lévén fel sem foghatta a félig tréfás szavakban rejlő figyelmeztetést: „Vigyázz, mit vállalsz! Olyan helyre mész, ahonnan nehéz szabadulni. Járhatatlan az út és az ember talán örökre ott reked.” Ha akkori lelkesedése engedte volna, hogy ösztöne megérezze a rá váró holnapot, a tanyavilág mostoha körülményeit, az avas levegőt biztosan megfutamodott volna. Nyolc év telt el azóta. Bogarason két évig tanított, utána Gunarasra helyezték Ott valamennyivel elviselhetőbb volt az élet. Többedmagával alkotta a tantestületet, volt kivel szót váltania, a szabad időben néha még társaság is verődött össze, bár sokszor úgy érezte, hogy kilóg a körből, kollégái mind családosak voltak; egy-egy külön világ, gyereknevelés, lakásdíszítés, háztartási gondok foglalkoztatták őket. Gunarasról Obomjacára, Közép-Bácska legeldugottabb településére került. Onnan a közeli Pobeda birtok elemi iskolájába megy, és már második éve itt tanítja a kisdiákokat. A tanítónő itt kapott először megfelelő lakást, összkomfortosat. Iskolát itt sem Az épület, amelyben az emberpalántákat ápolják-for-i málják, olyan lesújtó látvány, hogy a látogatónak szinte kedve volna visszafordulni. Kopár udvar övezi. Kerítés gyanánt a szomszédos lakóházak disznóóljai szolgálnak. A hideg-rideg, elhanyagolt előszobában hat pár kis méretű gumicsizma, tornacipők, nyári műanyag szandálok (pedig már nagyon harapós az idő) sorakoznak az egyetlen tanterem ajtaja előtt. A megbeszélt időnél pár perccel előbb érkezem, topogok, forgok, bámészkodok Odalátszik az alig pár száz méterre levő olimpiai méretű úszómedence, a kocsmává vedlett művelődési ház, s nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy lám mégiscsak lehet a házépítést a tetőnél kezdeni... Valamivel előbb a birtok arról árulkodó vendéglőjében, hogy egykoron nagy pénzeket öltek csinosítására, vártam az óraközi szünetet. Futó ismerősök telepedtek asztalomhoz s koccintásra unszoltak. Kajánul összenevettek, amikor tiltakozásom hiteléül megmagyaráztam, hogy a tanítónővel van megbeszélt tanácskozásom, s nem szeretnék borszagúan odaállítani. A tanítónővel folytatott beszélgetésünk egyik pillanatában kis híján kiszaladt a számon az a példabeszéd, hogy: „a fű lehajlik a viharban, és megmarad”. Az a tapintatlan szemezés jutott azonban eszembe, és idejében visszatessékeltem a vigasztalásul és tanácsnak szánt szavakat. Hasonló esetben önféltésből én is elvetném magamtól ezt a megoldási formát, vagy ha végső szalmaszálként elfogadnám is, megvetném magamat miatta. I BÓKA Ferenc