Magyar Szó, 1968. december (25. évfolyam, 330-360. szám)

1968-12-15 / 344. szám

f II oldal Ég és föld között a rabati repülő­nyíl téren, Marokkóban ■*­*- dörögve és zúgva szállt fel az Air France hat­vanszemélyes óriásgépe Olyan őszeleji időjárás volt, a naptár szerint ugyan már december eleje, de mit szá­mít az Afrikában, ahol a Szahara folyton küldözgeti forró sóhajait még télen is és télen legfeljebb esőköpeny kell ott, mert a tél csak esős időszak. Langyos őszi nap volt, mondom, s az emberek mind könnyű esőköpenyben léptek gépbe: a téliruha, ha kell ott északon, azt majd a bőröndből csomagolják ki, a télikabátot legalábbis. A bőröndöket is most rak­ták fel, külön alacsony kis teherautó vontatja őket a gép alá, a hatalmas gép tör­zse pedig az egészet percek alatt elnyeli. S dörögve szállt fel a gép, mondottam már, fülsiketítő zajjal, hogy átlen­düljön az óceán felől Gibral­tár fölé, aztán szállt és zú­gott Spanyolországon végig Párizs felé. Spanyolország­ban elég dermesztő volt a levegő a nagy magasság­ban, hideg szélvihar söpört végig a repülőgép útján is, de mit számít az a benn­­ülőknek? A repülőgépben örökké ugyanaz a hőmérsék­let: kellemes és egyenletes. Párizsban az Orly repülő­téren sima volt a leszállás. A francia főváros fölött arány­lag enyhe volt az éghajlat, egy óra múlva azonban már fordult az idő, és mindenki sajnálhatta, aki a bőröndjé­be tette télikabátját. Csak hát a bőröndhöz nem lehet már hozzájutni ilyenkor, nincs az a földi hatalom, amely a gép hasából előko­torja az elvámolt tranzit­cso­magot, legfeljebb három ha­tóság összefogásából kerül­hetne ki a bőröndből egy té­likabát... több órás küzdelem lenne ez, s a gép mindössze egy órát vár Orlyban. Nincs arra idő, már startol is a gép München felé. München­ben ugyanaz a játék: átszál­lás egy másik gépbe, a cso­magokat is átrakják per­sze ... de hát ezt nem látja a repülőgép utasa. Ez a messzeségben történik, a csomag aztán az utassal együtt „landol” a megjelölt végállomáson, mondjuk Belg­rádban. — És ha nem? — veted fel a kérdést. — Mi az hogy nem? — Ha nem érkezik meg a csomag az utassal együtt? És nincs télikabátja? Igen, ezt a kérdést tette fel a sureini repülőtéren egy női utas a repülőgép sze­mélyzetének meg a vámhiva­talnokoknak. Mert ő két bő­­röndött adott át Rabatban: az egyikben volt a holmija fele, a másikban éppen a téli ruha­tára. Ami ilyenkor itt a mi tájunkon nélkülözhetetlen. Az egyik bőrönd ott volt a vámnál, a másik, a téli ruhá­val teli csomag­­ nem ke­rült elő. Lárma, panaszjegy­zőkönyv, vigasztaló szavak: majdcsak előkerül a cso­mag. Előkerül valahonnan a világűrből. Az utasnő keserű arccal vigasztalódott. Jó, hát a bő­rönd, mint minden repülő­csomag biztosítva van, kár­térítést kaphat érte, de arra várni kell, és mit csinál egy absztrakt kártérítési ígé­rettel a ■ suréini repülőté­ren ... s még inkább a re­pülőtér épületéből kilépve az autóbuszon, vagy még in­kább az autóbuszból kilépve a belgrádi utcákon, átszáll­­va aztán egy másik Újvidék felé induló autóbuszba? Ho­gyan vegye fel a télikabát­ját, amely nincs? Illetve van... de hol van? Száll valahol valami repülőgépen a világ egy másik pontja fe­lé, amikor őrá itt a sureini repülőgépen lenne már most szükség. Ez a tényállás. Meg az, hogy a hölgyutas kölcsönka­­bátban és kölcsönruhában várt egy álló hetet, amíg a csomagja visszatért a világ­űrből. Mert mi történt, ugye? Orlyban még megvolt mind a két csomag, ott hirtelen szétváltak, egy markos hor­dárkéz felemelte az egyik bőröndöt és nem a münche­ni, hanem a New York-i gépbe irányította. Tévedni, ugye emberi dolog Te mész jobbra, én meg balra — súg­ta az elindult bőrönd az ott­maradt koffer felé, a bőrön­döt viselő embernek azonban nem volt hallása a nótához, szavát sem értette, csak vit­te kegyetlenül a New York- i gép hasa alá. S repült a bőrönd, röpdö­­sött, ott lapult a málhák közt illegálisan. New York­ban ráakadtak végül — ak­kor már ott érte egy szik­ratávirat s nyilvánvaló lett az Orly repülőtér tévedése. Igen ám, de hogy kerüljön vissza? Megindult hát az Air France gépén... Lon­donba. Ott is fejcsóválva fo­gadták a kísérőlevelét, s a bőrönd átrepült a büszke La Manche-csatornán, most már kuncogott a koffer: na, mi lesz velem? Röpült-röpdö­­sött és átkerült egy keletnek lendülő gépen Rómán ke­resztül nagyon messzire ... keleten valahol mégis átrak­ták aztán és (félig megke­rülve a világot) visszalendült nyugatnak ismét és kikötött a suréini repülőtéren. Ren­deltetési helyén. Az oldala tele volt ragasztva cédulák­kal, s a repülőtér alkalma­zottai tisztelettel adták át az utasnőnek a szökevényt. Egy gombostű sem hiányzott belőle, azért jobb lett volna, ha másért nem, hát a téli­kabátért, ha egy héttel előbb került volna elő. MAJTÉNYI Mihály Ács József szövegrajza 1­11.' Milá ! nyertai ! 'a Magyar Szó szerkesztősége tegnap, december 14-én 1­1 kisorsolta az öt Darwis órát. I ' A boldog nyertesek a következők: — Kókai Tibor diák, Temerin, Tito marsall utca . 454. I­­ ,— Jerkovics Mária bejárónő, Újvidék, Petőfi I­I Sándor utca 176. I — Fábián Pál, cipész Temerin, Dózsa György utca 10. I — Apić Aleksanđar-Saša óvodás Újvidék, Bule-­­ I var Pavla Bakića i. B—1, Ulaz 2/1. ■ I— Törtei Mária háztartásbeli, Trešnjevac, Tito marsall utca 21.­­ , A Darwin nyereménysorsjáték VI. fordulójának hú- I I zása december 21-én lesz. A levelezőlapra ragasztott ■ .szelvényeket december 19-éig kell beküldeni Nyere- 1­e ménysorsjáték megjelöléssel. ______________________________________________________| Az Elektrovojvodina­ szabadkai üzemrészlege tudatja az áram­fogyasztókkal, hogy szerelési munkálatok miatt december 15-én 8 és 12 óra között Zentán az I., II. és III. kerületben, valamint az V. kerü­let Tisza-parti részében, az új toronyházak körül szünetel az áramszolgáltatás. 1653/L MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1968. dec. II. Kié a vadkan? A zentai határban másfél mázsásat ejtettek el Csütörtökön déltájban Bar­­si Ferenc zentai vadőr a régi halastó környékét, nádasait járta. A határnak ez a része a leggazdagabb vadkan. Er­re van a védett terület, a rezervátum is, ahol az orv­­vadászokina­k könnyű puska­­végre kapni a vadat. — Ahogy megyek — be­széli az átélt izgalmakról egy kicsit még mindig remegő hangon Feri bácsi —, észre­­veszem, hogy valami fene nagydarab jószág jön felém. Messzire, legalább 400 mé­terre volt tőlem. Sehogy sem tudtam kivenni, hogy mi le­het. Meglapultam a nádas széli zsom­békosban, és vár­tam. — Ahogy közelebb jön, mert éppen felém kocogott, látom, hogy más nem lehet, mint vaddisznó. Melegem lett. A duplacsövű vadász­puskámba óvatosan becsúsz­tattam a nagysörétekkel töl­tött töltényeket, azután vár­tam. Húsz-huszonöt lépés­nyire lehetett tőlem, amikor észrevett. Megállt. Lőni azon­ban nem mertem, mert sö­rétes puskával egyetlenegy ember egy hatalmas vadkan­nal szemben nem sokat te­het. Csak néztünk egymásra. A vége az lett, hogy bekoco­gott a nádasba, én meg ló­halálban elindultam segít­ségért. Ez a vártnál hama­rabb meg is érkezett Ozs­­vár János és Magda István adorjáni vadászok személyé­ben, akik a vadkant üldöz­ték. — Tőlük tudtam meg az­­tán, hogy a vaddisznó Adorján alatt bukkant fel. Miközben a kicsapott disz­nókkal barátkozott, vették észre az emberek. Nagy volt a riadalom. Azonnal moz­gósították Ozsvár Jánost és Magda Istvánt, a falu két közismert vadászát. Azok rá is lőtték, majd üldözőbe vet­ték, így­­kerültek a vadkan­nal együtt a zentai határba. — Úgy gondoltam — mondja Barsi bácsi —, hogy ha már hárman vagyunk, próbáljuk meg leteríteni. Alighogy Magda István be­ment a nádasba felhajtani, a vadkan már rohant is ki. Egyenesen rám. Nyolc-tíz méterről rádupláztam. Sze­rencsére irányt változtatott és a négy-öt méteres kaná­list átugorva az akácos felé szökött. Mi meg kétoldalt kerítve utána. Sikerült utol­érni a számos sebből vérző agyarast, és össztűz alá ven­ni. Időközben erősítés is ér­kezett: a víztársulat kaná­lisan dolgozó emberei villák­kal jöttek segítségünkre. Legalább 20—25-öt rálőttünk, mielőtt lerogyott. Arra, hogy mikor lőttek a zentai határban vadkant, senki sem emlékszik. De nemcsak a zentai, hanem a többi észa­k-bácskai határ­ban sem. Az idős emberek szerint talán valamikor a múlt század végén. Így azután nem csoda, hogy a vadkan még halálá­ban is nagy galibát okozott. Tegnap ugyanis Zentára ér­kezett az adorjáni vadászok küldöttsége, azzal, hogy őket illeti a vad. Ebből azután parázs vita kerekedett. A zentaiak azzal érvelnek, hogy az ő határukban ejtették el, továbbá, hogy az adorjáni vadászoknak nincs is joguk a zentai határban az egye­sület engedélye nélkül va­dászni. Az adorjániak viszont azt bizonygatták, hogy még saját területükön sebesítet­­ték meg, és ha éppen kell, még a büntetést is — mármint a vadászterület megsértéséért — megfizetik, csak legalább a fejét, a tró­feát, kapják meg. Erre azonban aligha kerül sor, mert a zentai vadász­egyesület az őt megillető ritka trófeáról nem mond le. KERESZTÉNYI József Emberek között magányosan ■— Megkíséreltem már sok­szor, hogy elmenjek innen. Hiába. A szerencse nem sze­gődött mellém, bármelyik pályázatra jelentkeztem, azt válaszolták: Sajnáljuk, de már be van töltve a munka­hely. Így hált maradtam. Azt hiszem végérvényesen. Ne értsen félre, szeretem az it­teni embereket, különöskép­pen nem is panaszkodhatom rájuk, elfogadtak, de nem tudtam gyökeret verni, föl­oldódni közöttük. Évek óta itt élek, egy kis jóakarattal azt mondhatnám, hogy az emberek nagy többségükben megbecsülnek, de sajnos úgy érzem, hogy mindez külső­ség, inkább az idegennek ki­járó tisztelettel illetnek; lel­kükbe talán be sem lehet férkőzni. Nyilván én is hi­bás vagyok. Amikor ide ke­rültem, erre a vidékre, a szü­lők eleinte próbálkoztak ve­lem. Vendégül hívtak a csa­ládi ünnepekre. Nem mentem el, mert tudtam, hogy sután viselkednék, botránkozást okoznék. Később el is ma­radtak a meghívások. Való­színűleg önhittnek tartanak. A fiatalokkal szintén nem tudtam kapcsolatot teremte­ni. Itt az egyedüli esemény a duhaj táncmulatság. Az meg nem elégíti ki a magam fajta embert. — A könyvekhez mene­kültem. Persze az olvasás se nyújt különösebb élményt­­ megfelelő környezet nélkül. Hiszen nincs kivel közölni a felötlő gondolatokat, kétsé­geket. Egy időben a társa­dalmi munkára vetettem ma­gamat, akkor kevésbé fojto­gatott az egyedüllét. De az­zal is betelik az ember. Amikor mostani állomáshe­lyemre kerültem, egy ideig lekötött a lakásberendezés gondja. Mindez azonban csak látszat, önámítás, az indula­tok külsőleges elnémítása, belül állandó feszültség kín­zott. Később megereszkedett bennem az is. Ilyen körül­mények között ugyanis csak két lehetőség van: lázadni, vagy beletörődni az adott életbe. Sajnos egyformán cél­talan mindkét megoldás, mert változást nem hoz, csak az életbe vetett hit csődjét. Hasonló helyzetben sok is­merősöm abban keresett meg­oldást, hogy férjhez ment. Ők talán még inkább szen­vednek az egyedülléttől, há­zasságuk csak terhet rótt rá­juk, férjüket nem tudták az itteni lelki renyheségből kiragadni, s megalkuvásból maguk is lesüllyedtek. Új lelkiállapotuk nyomot hagy a tanulókon is. — Jómagam, önféltésből nem voltam képes ezt a meg­oldást választani. Azt hiszem, így legalább sikerül valami­kori magamat megőriznem. Öncsalással úgysem lehet sokra jutni, s a társtalansá­­got, úgy vélem, mégiscsak könnyebb elviselni, ha az em­ber egyedül van. Igen, ér­tem, mire gondol. Sokszor nehéz, nagyon is nehéz szembeszegülni az élettani szükségletekből támadt szük­ségletekkel. De hát azt tar­tom, az ember olyankor is maradjon hű önmagához, mert az öncélú megoldások csupán megaláznak... Eb­ben a környezetben viszont nehéz igazi, önzetlen barát­ra találni. K. M. tanítónő. Hivatás­szeretettől felcsigázott te­remtő szándékkal indult el első állomáshelyére, Bogaras­ra, a topolyai tanyavilág egyik maroknyi településére. Amikor mint a község volt ösztöndíjasának megmondták neki, hogy csak ott van üre­sedés, nem is sejtette, hová fog kerülni. Örömében, mert nem utasították el, és dol­gozhat, kedve lett volna táncra perdülni. Restelite azonban magafeledten sza­badjára engedni érzéseit, és csak annyit mondott: „Nagy­szerű, akár az első vonattal indulhatok”. A beavatottak rögtön leintették: „Hohó, nem megy az olyan egysze­rűen. Vonattal?! Jó lenne bi­zony. Nem vezet ám oda még köves út sem, hanem csak olyan tengelyakasztó bácskai aszfalt”. Városi gyerek lévén fel sem foghatta a félig tré­fás szavakban rejlő figyel­meztetést: „Vigyázz, mit vál­lalsz! Olyan helyre mész, ahonnan nehéz szabadulni. Járhatatlan az út és az em­ber talán örökre ott reked.” Ha akkori lelkesedése en­gedte volna, hogy ösztöne megérezze a rá váró holna­pot, a tanyavilág mostoha kö­rülményeit, az avas levegőt biztosan megfutamodott vol­na. Nyolc év telt el azóta. Bogarason két évig tanított, utána Gunarasra helyezték Ott valamennyivel elviselhe­tőbb volt az élet. Többedma­­gával alkotta a tantestületet, volt kivel szót váltania, a szabad időben néha még tár­saság is verődött össze, bár sokszor úgy érezte, hogy ki­lóg a körből, kollégái mind családosak voltak; egy-egy külön világ, gyereknevelés, lakásdíszítés, háztartási gon­dok foglalkoztatták őket. Gunarasról Obomjacára, Kö­­zép-Bácska legeldugottabb településére került. Onnan a közeli Pobeda birtok elemi iskolájába megy, és már má­sodik éve itt tanítja a kis­diákokat. A tanítónő itt kapott elő­ször megfelelő lakást, össz­komfortosat. Iskolát itt sem Az épület, amelyben az em­berpalántákat ápolják-for-i málják, olyan lesújtó lát­­­vány, hogy a látogatónak szinte kedve volna vissza­fordulni. Kopár udvar övezi. Kerítés gyanánt a szomszé­dos lakóházak disznóóljai szolgálnak. A hideg-rideg, elhanyagolt előszobában hat pár kis méretű gumicsizma, tornacipők, nyári műanyag szandálok (pedig már nagyon harapós az idő) sorakoznak az egyetlen tanterem ajtaja előtt. A megbeszélt időnél pár perccel előbb érkezem, to­pogok, forgok, bámészkodok Odalátszik az alig pár száz méterre levő olimpiai méretű úszómedence, a kocsmává vedlett művelődési ház, s nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy lám mégiscsak lehet a házépítést a tetőnél kezdeni... Valami­vel előbb a birtok arról árulkodó vendéglőj­ében, hogy egykoron nagy pénzeket öl­tek csinosítására, vártam az óraközi szünetet. Futó isme­rősök telepedtek asztalomhoz s koccintásra unszoltak. Ka­jánul összenevettek, amikor tiltakozásom hiteléül megma­gyaráztam, hogy a tanítónő­vel van megbeszélt tanács­kozásom, s nem szeretnék borszagúan odaállítani. A tanítónővel folytatott be­szélgetésünk egyik pillana­tában kis híján kiszaladt a számon az a példabeszéd, hogy: „a fű lehajlik a vi­harban, és megmarad”. Az a tapintatlan szemezés ju­tott azonban eszembe, és ide­jében visszatessékeltem a vi­gasztalásul és­ tanácsnak szánt szavakat. Hasonló eset­ben önféltésből én is elvet­ném magamtól ezt a megol­dási formát, vagy ha végső szalmaszálként elfogadnám is, megvetném magamat miatta. I­­ BÓKA Ferenc

Next