Magyar Szó, 1969. május (26. évfolyam, 118-147. szám)
1969-05-11 / 127. szám
n. Oldal MAGYAR SZÓ Az iskolai színjátszás Вогаш/iék újvidéki tárlata állat motívumaira. A stílus a domináló, a motívum másodlagos nagyméretű szobraiban. AZ élmény a gép-architektúra szimbiózisában igant, tovább szemlélve a művet, felfedezzük élményének intellektuális társulásait, a magyar népies faragványok, a totemek, a bizánci művészet frontalitásának a hatását, a szeceszsziós ízlést, a századforduló szellemét, mely újra aktuális és másodvirágzását éli korunkban. Mindez együttesen egy szerkesztési és programozó hajlam vitalitását mutatja, mely affinitást érez a természet és a műszaki élet iránt; „egészséges”, ahogy egy kritikusa mondta. A természet és műszaki élet ellentétes pólusait egy természet adta arányokat követő szimbólumrendszerrel kötötte össze. A körgyűrű, az egyenletesen hajlított négyzetes test, mely a motívumok alaprészét teszi, bizonyos értelemben a román stílus indaszár stilizációira, meanderszerű vonalvezetésre emlékeztet. A Fejek című nagy hármas figurája az ősi kopjafákat idézi, de az egyes elemek mechanikus és gépies formákká alakultak. Állatszobrai egy tömbből vannak, és totemszerűen egészítik ki az egyszerű, iparinak mondható, illetve architektonikus formát. Elképzeljük, hogy milyen épületeket is lehetne emelni, melyekhez antiracionális elemként Baranyi stilizált állati—műszaki formái kapcsolódhatnának. A Gulyás című alkotása a konstruktivizmusnak továbbfolytatása. A népies motívumok mai értelmezése szerint Baranyi Károly stílusa monumentális, ünnepélyes, kollektív társadalmi művészet, mely határozott emóciókat kelt. Parancsoló, szigorú, szabályokhoz kötött, hajlíthatatlan, sőt kizárólagos jegyeket visel magán. Stílusában legfontosabb tényező a frontalitás törvénye, mely ébren tartja figyelmünket, bizonyos módon félelmet keltő és alárendelő nagy társadalmi akaratot fejez ki. Nem engedi meg a viszonylagosságot, sem a határozatlan érzelmeket, az eszméket követő és a materiális világot teljesen alárendeli mondanivalójának. Ezen a ponton Baranyi Károly a mai törekvésekkel találkozik. Baranyi Zlata az intim lírai művész „szeretem, aki távozik” búcsút vevő hangulataival az elmúlást és az emlékezés kegyeletét örökíti meg samott szobraiban és kerámiáiban. Művészi hitvallására jellemző a Szűkös talajon is élet fakad című két nagy kavics formájú műve. A régi parkok kövei között valamikori pompás élet nyomait véljük fölismerni. Vagy a nagy kavicsok árnyékában a moha bársonyával az elmúlás szomorúságát takargatja, s a kövek között kék-fehér kis félénk virágok is nyílnak, melyekben az eget és üdeséget érezzük még akkor is, ha lehajtott fővel nézzük őket. És megmaradt csak az emlék című alkotása egy síremlék, az együvé tartozó két figura arca már rég elmosódott, és a megrepedezett emlékszobor keblén, a kötelevényen az emlékezés halvány virágai nyílnak. Némi bizalom érezhető láttukon, de oly halvány, ami csak a túlvilágról szűrődik hozzánk. Szomorúság és temetői hangulat, áhítat, magába szállás és vigaszkeresés árad a műből. Az Emlékezés Adyra című alkotása egy tömbből álló fekvő terrakotta-oszlop. A költő arcát látni rajta, és Ady-versek sorai vannak rákarcolva. Baranyi Zlata kövületszerű művébe, mely egy amorfkőre emlékeztet, a létezés negatív gondolatait véste be: „Elbújt a saját árnyékába, önmaga elől elbújt” stb. — ezek az ironikus szentenciák a lírai és elégikus hangulatokba, filozofikus gondolatokba mennek át. Keramoplasztikáiban Baranyi Zsata a halál holdfényes költészetét valósította meg modern eszközökkel, eszméket deklarál. Legoptimisztikusabb alkotása, mely szintén az elmúlásra utal, az őszi napsütés. Két idős hölgy szundikál a padon, az egyik keblén összekulcsolt kezekkel, a másik ernyedtebben, lecsúszott karokkal ül, nyilván imádkozás közben szenderedtek el. A jellemek megfigyelése, a lélektani hitelesség, az áhítat és humor sajátos vegyülése a kifejezés pontossága és könnyedsége kiváló alkotássá teszi az Őszi napsütés két nagy figuráját. Baranyi Károly és Zlata két különböző művészegyéniiség, az újvidéki Munkásegyetemen levő kiállítások jelentős eseménye művészeti életünknek. Mindketten korszerűek, Baranyi Károly a kivitelezésben is hű maradt monumentális szobrászati múltjához, és ha most épületeken és köztereken nem is alkalmazhatja elképzeléseit, fa- és préselt lemezeivel mégis fölvillantja egy köztéri modern szobrászat lehetőségeit. Baranyi Zsata eredeti módon fejezi ki irodalmi gondolatokkal teli művészi hitvallását a kövületekre emlékeztető alkotásaival. A művészházaspár állásfoglalásában, esztétikai fölfogásában és kifejezésében különbözik egymástól, mégis harmonikusan kiegészítik egymás művészetét. Baranyi Károly konstruktivista alapokon álló művészete eszmeileg különböző komponensekből tevődik össze, a szobrászati, építészeti és műszaki elemek szintetikusan találkoznak alkotásaiban. Baranyi Zlata lírai érzékenységű, virágnyelven szóló, rezignált, poétikus fátyolos szépségű művészi hitvallásával külön helyet érdemelt ki a vajdasági művészetben. Romantikus fájdalmú fölfogása Farkas Béla művészetével rokon. Baranyi Károly tizenhárom szobrot és két kerámiát, Zlata asszony kilenc ,,mohával benőtt” követ mutatott be az újvidéki Munkásotthon kiállítási helyiségében. Baranyi Károly fa- és pozdorjalemezből kivitelezett nagy méretű szobrai teljesen modernek, először van Újvidéken ilyen modern térplasztika, hangulatteremtő szobrászat, mely hatásában mai civilizációhoz közel álló új élmény. Baranyi Károly az őscivilizáció motívumait az ipari társadalom technikai és architektonikus elveivel kapcsolja össze. Érdekes a transzponálás sorrendje: az embert és az állatot mechanizálja, illetve a gépesített kor szellemében az ipari szemlélet prizmáján keresztül mutatja be őket. Alkotásai láttán első benyomásunk a művész szubjektív szemlélete, a korszerűség jegyében fogant a mechanikus konstruktivista stílusa, és csak azután vezetjük vissza alkotásait az ember és az ■ ■ Irror 1 2 ! szükségéről Gerold László Néhány nappal ezelőtt egy szerény falragasz —, amely az újvidéki Jovan Jovanovic Zmaj Gimnázium szerb nyelvű növendékeinek Anna Frank naplója című előadását hirdette — hívta fel a figyelmet arra, hogy magyar középiskoláinkból teljesen kihalt az iskolai színjátszás hagyománya, s valószínűleg ezzel magyarázható, hogy az egyetemisták, még a Bölcsészeti Kar magyar tanszékének hallgatói között sem merül fel az egyetemi színjátszás, az egyetemi színpad szorgalmazásának gondolata. Pedig színhájikultúránk, színházszeretetünk és — tiszteletünk legszilárdabb, elementáris alapja, sőt színházi életünk egyik biztos pillére lehetne — és kellene, hogy legyen — az iskolai színjátszás. Tudjuk, hogy — az Újvidéki Rádió színészeinek szórványos előadásait nem számítva — a jugoszláviai magyar színházi kultúra teljes súlyával egyetlen intézményre, a Szabadkai Népszínház huszonhat tagú magyar együttesére nehezedik. A feladatok jelentősebbek, semhogy egyetlen hivatásos társulat el tudná őket látni maradéktalanul. Különösen azért, mert ennek a társulatnak is több igen súlyos problémával kell megküzdenie. A színészek végzettsége nem kielégítő, következésképp — minden igyekeztük ellenére — a műsorpolitikának, a darab- és szerepértelmezésnek, az előadásoknak intellektuális színvonala több ízben erősen kifogásolható. Emellett pedig mind fenyegetőbben merül fel a színészutánpótlás kérdése is, amelyet a kétéves drámai stúdió csak a legminimálisabb követelmények szempontjából odázott el egy rövid időre, de semmi esetre sem oldott meg. Hiszen a színpadi gyakorlat elsajítításán túl szellemeikben igen szegényeset, keveset nyújtott, nem szüntette meg azt az űrt, amely szükségszerűen keletkezett a Népszínház megalakításaikor, amikor a társulat nagyszerű amatőrökből, szolid, sőt több esetben kiváló színpadi tudású, érzékű — de alaposabb elméleti felkészültség nélküli — hivatásos együttessé verbuválódott. A szükség több mint két évtizedes rossz gyakorlatot eredményezett, amelynek megszüntetése egzisztálásának, a világgal lépésben haladni kívánó, a korszerű drámai és színpadi követelmények szempontjából egyik legalapvetőbb feltétele színjátszásunknak. Ahogy a kétéves stúdió sem hozott ilyen szempontból változást, ugyanúgy a legtöbbször csak általános iskolai végzettségű amatőrök felkarolása, profi színészekké ütése sem lehet színészutánpótlásunk egyetlen módja. (Noha, úgy tetszik, az utóbbit a Népszínház kissé el is hanyagolta). Mindebből nyilvánvalóan az következik, hogy a kiutat csak a felső fokú magyar nyelvű színészképzésben kell látnunk és keresnünk. (Hol, milyen formában történjen, ez egy külön írás tárgyát képezhetné). A színiiskola gondolata már a tartományi szikupstina közoktatási-művelődési bizottságának ülésén is elhangzott, s egyértelmű támogatásra talált. Ha a közeljövőben a színészutánpótlásunk nevelésének erre a legszerencsésebb, legjobb módjára lehetőség nyílhatna, akkor különösen hasznos elképzelésnek bizonyulnának a középiskolai színjátszó csoportok, amelyek a jugoszláviai magyar műkedvelés legszínvonalasabb formáját jelenthetnék. Ezzel el is érkeztünk egy másik kapcsolathoz, a diákszínjátszás és az amatőrizmus kapcsolatához. Az utánpótlás hiánya — néhány helység kivételével — a műkedvelésnek is krónikus problémájává vált. Az amatőrizmus sok helyen főleg csak az idősebbek szórakozása, hasznos időtöltése, és ha ők belefáradnak, kihullnak a sorból, helyük üresen marad. Minden műkedvelő próbálkozást tisztelni és méltányolni kell, de ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a műkedvelő színjátszás szervezetlenül történik, tehát szórványos is, és az együttesek műsorpolitikája sem mindig a legmegfelelőbb. Az amatőrizmus igényessé, korszerűvé tételének is egyik nagyszerű módja az általános iskolai után megszűnő középiskolai színjátszás életre hívása, támogatása. A korszerűség, színházkultúra, színészutánpótlás, sokéves lemaradást mutató műsorpolitika, intellektuális színvonal, szellemi igényesség, színészi szenzibilitás és közönségnevelés szempontjából is szorgalmazni kellene az ikolai színjátszást, amely mindenképpen csak felfrissítené színházi és tágabb értelemben vett művelődési életünket. Ahogy az állandó magyar színjátszás történetében a középkortól a XVIII. század végéig az egyházi rendek, később a világi iskolák latin, majd magyar nyelvű iskolai színjátszása volt a hivatásos színház előzménye (egyik utolsó serkentője pedig a debreceni kollégium nagy műveltségű költőprofesszora, Csokonai Vitéz Mihály), művelődési életünkben a folyamatosság, Európa felé pedig a kulturális híd, úgy a jugoszláviai magyar kulturális élet, kivált pedig az egyszínházas kultúra felfrissülését hozná magával a diákszínjátszás. A fenti jegyzetek, gondolatok rendezése közben értesültem arról, hogy a becsei középiskolai vetélkedő részvevői között felmerült már az iskolai színjátszó együttesek életre hívásának, sőt szemléjének is a gondolata. A Becséről érkező hír azt jelentené-e, hogy többen látják az iskolai színjátszó csoportok megalakításában a jugoszláviai magyar színjátszás problémáinak megoldását? Jó lenne hinni. A becses híren felbátorodva javasolnám, hogy a Híd, az Új Symposion, a Magyar Szó, a Rádió és mindenekelőtt a Népszínház közös összefogásaként vagy egyéni kezdeményezéseként, ezek védnöksége alatt már a következő tanév folyamán feltétlenül meg kellene szervezni az iskolai színjátszó együttesek szemléjét, és ezenkívül az egész tanév folyamán tanáccsal és pénzzel támogatni kellene a középiskolás amatőröket. Színházkultúránk és színjátszásunk fellendítése érdekében óhatatlanul szükséges az ilyen buzdítás, támogatás. Híd, 1969. 3. Nyilvánvaló, hogy egy folyóirat anyaga nem minden alkalommal egyformán áll össze, s megszerkesztésében sem lehet mindig az eleve kijelölt arányokhoz tartani magunkat; ennélfogva egyik számban egy-, másikban másféle anyag kerülhet túlsúlyba. Jelen szám ismertetésekor mégis rá kell mutatni, hogy szépirodalmi részében két — írd és mondd: kettő! — hazai magyar szerző szerepel: Tolnai Ottó egy verssel, Saffer Pál pedig egy elbeszéléssel. Pedig nemegyszer hangsúlyoztuk, s nem indokolatlanul, hogy a 60—70 jugoszláviai magyar író, költő számára a meglevő publikálási lehetőségek nem elegendők. Joggal kérdezhetjük tehát: hol vannak a jugoszláviai magyar írók, vagy mért hiányoznak a legnagyobb múltú s formája szerint ma is egyetlen igazi folyóiratunkból? De nemcsak a szépirodalmi részből hiányzik a jugoszláviai magyar irodalom, hanem a Szemle és Krónika rovatokban sem történik említés sem egyetlen hazai műről, sem irodalmunk, irodalmi életünk valamely jelenségéről, problémájáról. A Szemlében Tomnán László egy-egy zágrábi, illetőleg szarajevói kiadványt ismertet, Varga Zoltán egy Pesten megjelent francia regényt, Penavin Olga professzor pedig A magyar nyelvjárások atlaszának nemrég megjelent első kötetét, az egész nagy jelentőségű vállalkozást méltatja. A két szépirodalmi közlemény, Tolnai: Sajtüregek című verse és Saffer: A nyughatatlan című elbeszélése a valóságlátás és írói kifejezésforma, közlésmód két ellentétes lehetőségét, csaknem szélsőségét jelzi. Míg Tolnai versének egyik fő jellemzője a szűkszavúság, a szaggatottság, az elhagyásos közlésmód, tehát a sejtelmesség és a sejtetés, az ő sajátos egyéni „új jelrendszerének” alkalmazása, addig Saffer elbeszélésében épp ellenkezőleg a mindent el- és kimondásnak, a minden lehetséges félreértés eleve kizárásának hangsúlyozott szándéka figyelhető meg, ami már-már egy adott politikai helyzet tanulmányba kívánkozó kiértékeléseként, az olvasó számára kissé szájbarágósként hat. Sajnálattal kell megállapítani, hogy Tomnán László mindig eleven és időszerű, mindig fontos kérdéseket — ha futólag is — érintő, gyakran ellenkezést kiváltó, vitára ingerlő, de épp ezért mindig érdeklődéssel olvasott Tények és nézetek rovata már a két utóbbi számból hiányzik, s ezt a Krónika főként információs anyaga nem pótolja. Burány Nándor Krónika rovata máskülönben is kielégítetlenül hagyja az olvasót. Ezeknek az írásoknak egy része (macedón művészeknek nyújtott támogatásról, az Avala-film adósságairól, Bergman legújabb terveiről, a Sterija Játékok várható repertoárjáról) inkább napi- vagy hetilapba kívánkozna, az olyan kérdések viszont, mint Saul Bellow véleménye a regény jövőjéről, a jugoszláviai magyar színjátszás kérdései, a tessini olasz írók és az itteni magyar írók helyzetének párhuzama vagy Illyés Gyula javaslata a magyar irodalmak íróinak közös tanácskozásáról részletesebb és elmélyültebb elemzést kívánna. Bori Imre Füst Milánról szóló tanulmányának III. része, L. Mnačko: Hogy ízlik a hatalom című regényének VI. folytatása, valamint rangos külföldi vendégek (Weöres Sándor, Birkás Endre, Kibédi Varga Áron) s egy jugoszláv író (Branimir Šćepanović) elbeszélése teszi változatossá e szám anyagát, de egyik fő érdekessége, hogy közli Biacsi Antal díjnyertes pályaművét, Ez a halál nem magánügy című szociológiai tanulmányát. Mint ismeretes, e munka egy nyugtalanító tünetre irányítja a figyelmet: Szabadka sajnálatos világcsúcsára, az öngyilkosságok riasztón magas abszolút és relatív számára. De újra előtérbe állít ez a — sok tekintetben — kiváló munka egy másik, bár nem új keletű, nyugtalanító kérdést is: szakembereink, magyar anyanyelvű tudósaink anyanyelvi műveltségét, kifejezőkészségét. Elgondolkodtató például, hogy irodalmi folyóiratunk pályázati bizottsága (mely azonos a szerkesztő bizottsággal) Biacsi Antalnak ítélte oda az I. díjat, még csak említést sem tesz a tanulmány nyelvi-stiláris fogyatékosságairól, hanem kizárólag a feldolgozott téma érdekességét (,,komoly és aggasztó társadalmi probléma”) és a tudományos módszer alaposságát, korszerűségét, a munka igényességét hangsúlyozza (,,elemzésében és értékelésében a korszerű szociológiai felmérés módszereit alkalmazza”). Felvetném a kérdést: egy irodalmi folyóirat pályázatán nem von-e le egy pályamű értékéből, ha rosszul van megírva, ha szinte hemzseg a súlyos és elemi nyelvi hibáktól, s fogalmazási szintje elemi iskolai? Vagy mit mondjunk egy olyan írásműről, melyben folyton ,,önkezű halál”-ról olvashatunk, s ilyen mondat döbbent meg bennünket: „Egy nőre négy férfi fekszik vonatkerekek alá”?! (Persze, azt is elvárhattuk volna, hogy legalább az ilyen képtelenségeket a folyóirat lektora kigyomlálja az írásból, noha az legfeljebb csak elterelte volna a figyelmet a legfőbb kérdésről: vajon ez a kétségkívül nagyon tehetséges, fiatal, pályája elején álló magyar tudós — minthogy bizonyára szerbül tanult az egyetemen — szerbül különben meg tudta volna írni ezt a tanulmányt? Ha igen, talán az még a kisebbik baj, legfeljebb le kell fordítani írásait az „anyanyelvére”. De — s talán ez a legnyugtalanítóbb kérdés — mi van akkor, ha kiderül, hogy szerbül sem tud jól fogalmazni, amin szintén nem csodálkozhatunk, hisz az nem anyanyelve? Azt hiszem, itt van valahol a „kétnyelvűség”, a két nyelven történő oktatás, képzés nagy-nagy buktatója. JUHÁSZ Géza Foszlányok Bogdánfi Sándor Nyelvelésében is él a nemzet. A patikusok örömmel észlelik, hogy közéletünkben mind több idegcsillapítóra van szükség. . Az adott helyzetben rendszerint senki sem szeret adni. Némely testületben állítólag kevés a munkás, holott egészen természetes, hogy ahol kevés a munka, kevés a munkás is. Megfontolandó, vajon a hangoskodásban is egyenjogúságra kell-e törekedni. Az elvtárs csak akkor valódi, ha van elve, s ha vannak társad. Az ifjú lázadók megszépítik az egykori lázadók öregkorát. Vasárnap, 1969. május 11. I ^ Ladik Katalin két verse I I I Levágta szép fejét | I a tulipán I I Levágta szép fejét a tulipán I eébem önti mérgét. | Ö, szerelmem, barna tulipán, I patám remeg, zöld nyelved a számban, | fogsorom tüzel, zöld lángot hányok, I jaj nekem, fehér gidának ■ megettelek párducok virága, | ’ fülemben nyílik már I tizenkét barna tulipán. I I I I I a lád és a ló viadala I I parazsat adtak neked ablakul I hasadban fekete táska . templomot fújtál zöld szitába • s a felgyülemlett parazsat gyomrodból • I fehér ludam az istállóban I ludam hátán sárga ló patája fehér szárnya fölött gyűrött ló I az éj pedig ó a sárga és I ne halj meg fekete ládam • gyönyörű hagymám gyilkos lovam ■