Magyar Szó, 1969. május (26. évfolyam, 118-147. szám)

1969-05-11 / 127. szám

n. Oldal MAGYAR SZÓ Az iskolai színjátszás Вогаш/iék újvidéki tárlata állat motívumaira. A stílus a domináló, a mo­tívum másodlagos nagyméretű szobraiban. AZ élmény a gép-architektúra szimbiózisában i­­­gant, tovább szemlélve a művet, felfedezzük élményének intellektuális társulásait, a ma­gyar népies faragványok, a totemek, a bizánci művészet frontalitásának a hatását, a szecesz­­sziós ízlést, a századforduló szellemét, mely újra aktuális és másodvirágzását éli korunkban. Mindez együttesen egy szerkesztési és progra­mozó hajlam vitalitását mutatja, mely affini­tást érez a természet és a műszaki élet iránt; „egészséges”, ahogy egy kritikusa mondta. A természet és műszaki élet ellentétes pólusait egy természet adta arányokat követő szimbó­lumrendszerrel kötötte össze. A körgyűrű, az egyenletesen hajlított négyzetes test, mely a motívumok alaprészét teszi, bizonyos értelem­ben a román stílus indaszár stilizációira, me­­anderszerű vonalvezetésre emlékeztet. A Fejek című nagy hármas figurája az ősi kopjafákat idézi, de az egyes elemek mechanikus és gé­pies formákká alakultak. Állatszobrai egy tömbből vannak, és totemszerűen egészítik ki az egyszerű, iparinak mondható, illetve archi­tektonikus formát. Elképzeljük, hogy milyen épületeket is lehetne emelni, melyekhez anti­­racionális elemként Baranyi stilizált állati—mű­szaki formái kapcsolódhatnának. A Gulyás című alkotása a konstruktivizmusnak továbbfolyta­tása. A népies motívumok mai értelmezése sze­rint Baranyi Károly stílusa monumentális, ün­nepélyes, kollektív társadalmi művészet, mely határozott emóciókat kelt. Parancsoló, szigorú, szabályokhoz kötött, hajlíthatatlan, sőt kizáró­lagos jegyeket visel magán. Stílusában legfon­tosabb tényező a frontalitás törvénye, mely ébren tartja figyelmünket, bizonyos módon fé­lelmet keltő és alárendelő nagy társadalmi akaratot fejez ki. Nem engedi meg a viszony­lagosságot, sem a határozatlan érzelmeket, az eszméket követő és a materiális világot telje­sen alárendeli mondanivalójának. Ezen a pon­ton Baranyi Károly a mai törekvésekkel talál­kozik. Baranyi Zlata az intim lírai művész „szere­tem, aki távozik” búcsút vevő hangulataival az elmúlást és az emlékezés kegyeletét örö­kíti meg samott­ szobraiban és kerámiáiban. Művészi hitvallására jellemző a Szűkös talajon is élet fakad című két nagy kavics formájú műve. A régi parkok kövei között valamikori pompás élet nyomait véljük fölismerni. Vagy a nagy kavicsok árnyékában a moha bársonyá­val az elmúlás szomorúságát takargatja, s a kövek között kék-fehér kis félénk virágok is nyílnak, melyekben az eget és üdeséget érez­zük még akkor is, ha lehajtott fővel nézzük őket. És megmaradt csak az emlék című alko­tása egy síremlék, az együvé tartozó két fi­gura arca már rég elmosódott, és a megrepe­dezett emlékszobor keblén, a kötelevényen az emlékezés halvány virágai nyílnak. Némi bi­zalom érezhető láttukon, de oly halvány, ami csak a túlvilágról szűrődik hozzánk. Szomorú­ság és temetői hangulat, áhítat, magába szállás és vigaszkeresés árad a műből. Az Emlékezés Adyra című alkotása egy tömbből álló fekvő terrakotta-oszlop. A költő arcát látni rajta, és Ady-versek sorai vannak rákarcolva. Baranyi Zlata kövületszerű művébe, mely egy amorf­kőre emlékeztet, a létezés negatív gondolatait véste be: „Elbújt a saját árnyékába, önmaga elől elbújt” stb. — ezek az ironikus szenten­ciák a lírai és elégikus hangulatokba, filozofi­kus gondolatokba mennek át. Keramoplaszti­­káiban Baranyi Zsata a halál holdfényes költé­szetét valósította meg modern eszközökkel, esz­méket deklarál. Legoptimisztikusabb alkotása, mely szintén az elmúlásra utal, az őszi n­ap­­sütés. Két idős hölgy szundikál a padon, az egyik keblén összekulcsolt kezekkel, a másik ernyedtebben, lecsúszott karokkal ül, nyilván imádkozás közben szenderedtek el. A jellemek megfigyelése, a lélektani hitelesség, az áhítat és humor sajátos vegyülése a kifejezés pon­tossága és könnyedsége kiváló alkotássá teszi az Őszi napsütés két nagy figuráját. Baranyi Károly és Zlata két különböző művészegyéniiség, az újvidéki Munkás­­egyetemen levő kiállítások jelentős esemé­nye művészeti életünknek. Mindketten korszerűek, Baranyi Károly a kivitelezés­ben is hű maradt monumentális szobrá­szati múltjához, és ha most épületeken és köztereken nem is alkalmazhatja elképze­léseit, fa- és préselt lemezeivel mégis föl­villantja egy köztéri modern szobrászat lehetőségeit. Baranyi Zsata eredeti módon fejezi ki irodalmi gondolatokkal teli mű­vészi hitvallását a kövületekre emlékez­tető alkotásaival. A művészházaspár állásfoglalásában, esztétikai fölfogásában és kifejezésében különbözik egymástól, mégis harmonikusan kiegészítik egymás művészetét. Baranyi Károly konstruktivista alapokon álló mű­vészete eszmeileg különböző komponensek­ből tevődik össze, a szobrászati, építészeti és műszaki elemek szintetikusan találkoz­nak alkotásaiban. Baranyi Zlata lírai érzé­kenységű, virágnyelven szóló, rezignált, poétikus fátyolos szépségű művészi hitval­lásával külön helyet érdemelt ki a vajda­sági művészetben. Romantikus fájdalmú fölfogása Farkas Béla művészetével rokon. Baranyi Károly tizenhárom szobrot és két kerámiát, Zlata asszony kilenc ,,mohával be­nőtt” követ mutatott be az újvidéki Munkás­­otthon kiállítási helyiségében. Baranyi Károly fa- és pozdorjalemezből kivitelezett nagy mé­retű szobrai teljesen modernek, először van Új­vidéken ilyen modern térplasztika, hangulat­teremtő szobrászat, mely hatásában mai civi­lizációhoz közel álló új élmény. Baranyi Károly az őscivilizáció motívumait az ipari társadalom technikai és architektonikus elveivel kapcsolja össze. Érdekes a transzponálás sorrendje: az em­bert és az állatot mechanizálja, illetve a gépe­sített kor szellemében az ipari szemlélet priz­máján keresztül mutatja be őket. Alkotásai láttán első benyomásunk a művész szubjektív szemlélete, a korszerűség jegyében fogant a me­chanikus konstruktivista stílusa, és csak az­után vezetjük vissza alkotásait az ember és az ■ ■ I­r­r­or 1 2 ! szükségéről Gerold László Néhány nappal ezelőtt egy szerény fal­ragasz —, amely az újvidéki Jovan Jova­­novic Zmaj Gimnázium szerb nyelvű nö­vendékeinek Anna Frank naplója című előadását hirdette — hívta fel a figyelmet arra, hogy magyar középiskoláinkból tel­jesen kihalt az iskolai színjátszás hagyo­mánya, s valószínűleg ezzel magyarázható, hogy az egyetemisták, még a Bölcsészeti Kar magyar tanszékének hallgatói között sem merül fel az egyetemi színjátszás, az egyetemi színpad szorgalmazásának gon­dolata. Pedig színhájikultúránk, színházsze­­retetünk és — tiszteletünk legszilárdabb, elementáris alapja, sőt színházi életünk egyik biztos pillére lehetne — és kellene, hogy legyen — az iskolai színjátszás. Tudjuk, hogy — az Új­vidéki Rádió szí­nészeinek szórványos előadásait nem szá­mítva — a jugoszláviai magyar színházi kultúra teljes súlyával egyetlen intézmény­re, a Szabadkai Népszínház huszonhat tagú magyar együttesére nehezedik. A felada­tok jelentősebbek, semhogy egyetlen hiva­tásos társulat el tudná őket látni mara­déktalanul. Különösen azért, mert ennek a társulatnak is több igen súlyos problé­mával kell megküzdenie. A színészek vég­zettsége nem kielégítő, következésképp — minden igyekeztük ellenére — a műsor­­politikának, a darab- és szerepértelmezés­nek, az előadásoknak intellektuális szín­vonala több ízben erősen kifogásolható. Emellett pedig mind fenyegetőbben merül fel a színészutánpótlás kérdése is, amelyet a kétéves drámai stúdió csak a legmini­málisabb követelmények szempontjából odázott el egy rövid időre, de semmi eset­re sem oldott meg. Hiszen a színpadi gya­korlat el­sajítításán túl szellemeikben igen szegényeset, keveset nyújtott, nem szün­tette meg azt az űrt, amely szükségsze­rűen keletkezett a Népszínház megalakí­tásaikor, amikor a társulat nagyszerű ama­tőrökből, szolid, sőt több esetben kiváló színpadi tudású, érzékű — de alaposabb elméleti felkészültség nélküli — hivatásos együttessé verbuválódott. A szükség több mint két évtizedes rossz gyakorlatot ered­ményezett, amelynek megszüntetése egzisz­­tálásána­k, a világgal lépésben haladni kí­vánó, a korszerű drámai és színpadi kö­vetelmények szempontjából egyik legalap­vetőbb feltétele színjátszásunknak. Ahogy a kétéves stúdió sem hozott ilyen szem­pontból változást, ugyanúgy a legtöbbször csak általános iskolai végzettségű ama­tőrök felkarolása, profi színészekké ütése sem lehet színészutánpótlásunk egyetlen módja. (Noha, úgy tetszik, az utóbbit a Népszínház kissé el is hanyagolta). Mind­ebből nyilvánvalóan az következik, hogy a kiutat csak a felső fokú magyar nyelvű színészképzésben kell látnunk és keres­nünk. (Hol, milyen formában történjen, ez egy külön írás tárgyát képezhetné). A szí­­niisko­la gondolata már a tartományi szikupstina közoktatási-művelődési bizott­ságának ülésén is elhangzott, s egyértel­mű támogatásra talált. Ha a közeljövőben a színészutánpótlásunk nevelésének erre a legszerencsésebb, legjobb módjára lehető­ség nyílhatna, akkor különösen hasznos elképzelésnek bizonyulnának a középisko­lai színjátszó csoportok, amelyek a jugo­szláviai magyar műkedvelés legszínvona­lasabb formáját jelenthetnék. Ezzel el is érkeztünk egy másik kap­csolathoz, a diákszínjátszás és az amatő­­rizmus kapcsolatához. Az utánpótlás hiá­nya — néhány helység kivételével — a műkedvelésnek is krónikus problémájává vált. Az amatőrizmus sok helyen főleg csak az idősebbek szórakozása, hasznos időtöl­tése, és ha ők belefáradnak, kihullnak a sorból, helyük üresen marad. Minden mű­kedvelő próbálkozást tisztelni és méltá­nyolni kell, de ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a műkedvelő szín­játszás szervezetlenül történik, tehát szór­ványos is, és az együttesek műsorpoliti­kája sem mindig a legmegfelelőbb. Az amatőrizmus igényessé, korszerűvé tételé­nek is egyik nagyszerű módja az általános iskolai után megszűnő középiskolai szín­játszás életre hívása, támogatása. A korszerűség, színházkultúra, színész­­utánpótlás, sokéves lemaradást mutató műsorpolitika, intellektuális színvonal, szellemi igényesség, színészi szenzibilitás és közönségnevelés szempontjából is szor­galmazni kellene az ikolai színjátszást, amely mindenképpen csak felfrissítené színházi és tágabb értelemben vett mű­velődési életünket. Ahogy az állandó ma­gyar színjátszás történetében a középkor­tól a XVIII. század végéig az egyházi ren­dek, később a világi iskolák latin, majd magyar nyelvű iskolai színjátszása volt a hivatásos színház előzménye (egyik utolsó serkentője pedig a debreceni kollégium nagy műveltségű költőprofesszora, Csoko­nai Vitéz Mihály), művelődési életünkben a folyamatosság, Európa felé pedig a kul­turális híd, úgy a jugoszláviai magyar kul­turális élet, kivált pedig az egyszínházas kultúra felfrissülését hozná magával a di­ákszínjátszás. A fenti jegyzetek, gondolatok rendezése közben értesültem arról, hogy a becsei kö­zépiskolai vetélkedő részvevői között fel­merült már az iskolai színjátszó együtte­sek életre hívásának, sőt szemléjének is a gondolata. A Becséről érkező hír azt je­lentené-e, hogy többen látják az iskolai színjátszó csoportok megalakításában a ju­goszláviai magyar színjátszás problémái­nak megoldását? Jó lenne­ hinni. A becses híren felbátorodva javasolnám, hogy a Híd, az Új Symposion, a Magyar Szó, a Rádió és mindenekelőtt a Népszínház közös ös­szefogásaként vagy egyéni kezdeményezé­seként, ezek védnöksége alatt már a kö­vetkező tanév folyamán feltétlenül meg kellene szervezni az iskolai színjátszó együttesek szemléjét, és ezenkívül az egész tanév folyamán tanáccsal és pénzzel támo­gatni kellene a középiskolás amatőröket. Színházkultúránk és színjátszásunk fellen­dítése érdekében óhatatlanul szükséges az ilyen buzdítás, támogatás. Híd, 1969. 3. Nyilvánvaló, hogy egy folyóirat anyaga nem minden alkalommal egyformán áll össze, s megszerkesztésében sem lehet min­dig az eleve kijelölt arányokhoz tartani magunkat; ennélfogva egyik számban egy-, másikban másféle anyag kerülhet túlsúly­ba. Jelen szám ismertetésekor mégis rá kell mutatni, hogy szépirodalmi részében két — írd és mondd: kettő! — hazai ma­gyar szerző szerepel: Tolnai Ottó egy verssel, Saffer Pál pedig egy elbeszéléssel. Pedig nemegyszer hangsúlyoztuk, s nem indokolatlanul, hogy a 60—70 jugoszlá­viai magyar író, költő számára a meglevő publikálási lehetőségek nem elegendők. Joggal kérdezhetjük tehát: hol vannak a jugoszláviai magyar írók, vagy mért hiányoznak a legnagyobb múltú s for­mája szerint ma is egyetlen igazi folyó­iratunkból? De nemcsak a szépirodalmi részből hi­ányzik a jugoszláviai magyar irodalom, hanem a Szemle és Krónika rovatokban sem történik említés sem egyetlen hazai műről, sem irodalmunk, irodalmi életünk valamely jelenségéről, problémájáról. A Szemlében Tomnán László egy-egy zágrábi, illetőleg szarajevói kiadványt ismertet, Var­ga Zoltán egy Pesten megjelent francia regényt, Penavin Olga professzor pedig A magyar nyelvjárások atlaszának nemrég megjelent első kötetét, az egész nagy je­lentőségű vállalkozást méltatja. A két szépirodalmi közlemény, Tolnai: Sajtüregek című verse és Saffer: A nyug­hatatlan­­ című elbeszélése a valóságlátás és írói kifejezésforma, közlésmód két el­lentétes lehetőségét, csaknem szélsőségét jelzi. Míg Tolnai versének egyik fő jel­lemzője a szűkszavúság, a szaggatottság, az elhagyásos közlésmód, tehát a sejtelmes­­ség és a sejtetés, az ő sajátos egyéni „új jelrendszerének” alkalmazása, addig Saffer elbeszélésében épp ellenkezőleg a mindent el- és kimondásnak, a minden lehetséges félreértés eleve kizárásának hangsúlyozott szándéka figyelhető meg, ami már-már egy adott politikai­ helyzet tanulmányba kívánkozó kiértékeléseként, az olvasó szá­mára kissé szájbarágósként hat. Sajnálattal kell megállapítani, hogy Tomnán László mindig eleven és időszerű, mindig fon­tos kérdéseket — ha futólag is — érintő, gyak­ran ellenkezést kiváltó, vitára ingerlő, de épp ezért mindig érdeklődéssel olvasott Tények és nézetek rovata már a két utóbbi számból hi­ányzik­, s ezt a Krónika főként információs anyaga nem pótolja. Burány Nándor Krónika rovata máskülönben is kielégítetlenül hagyja az olvasót. Ezeknek az írásoknak egy része (ma­cedón művészeknek nyújtott támogatásról, az Avala-film adósságairól, Bergman legújabb ter­veiről, a Sterija Játékok várható repertoárjá­ról) inkább napi- vagy hetilapba kívánkozna, az olyan kérdések viszont, mint Saul Bellow véleménye a regény jövőjéről, a jugoszláviai magyar színjátszás kérdései, a tessini olasz írók és az itteni magyar írók helyzetének pár­huzama vagy Illyés Gyula javaslata a magyar irodalmak íróinak közös tanácskozásáról részle­tesebb és elmélyültebb elemzést kívánna. Bori Imre Füst Milánról szóló tanulmányá­nak III. része, L. Mnačko: Hogy ízlik a hata­lom című regényének VI. folytatása, valamint rangos külföldi vendégek (Weöres Sándor, Bir­­kás Endre, Kibédi Varga Áron) s egy jugoszláv író (Branimir Šćepanović) elbeszélése teszi vál­tozatossá e szám anyagát, de egyik fő érde­kessége, hogy közli Biacsi Antal díjnyertes pályaművét, Ez a halál nem magánügy című szociológiai tanulmányát. Mint ismeretes, e munka egy nyugtalanító tünetre irányítja a figyelmet: Szabadka sajná­latos világcsúcsára, az öngyilkosságok riasztón magas abszolút és relatív számára. De újra elő­térbe állít ez a — sok tekintetben — kiváló munka egy másik, bár nem új keletű, nyugta­lanító kérdést is: szakembereink, magyar anya­nyelvű tudósaink anyanyelvi műveltségét, kife­jezőkészségét. Elgondolkodtató például, hogy irodalmi folyóiratunk pályázati bizottsága (mely azonos a szerkesztő bizottsággal) Biacsi An­talnak ítélte oda az I. díjat, még csak említést sem tesz a tanulmány nyelvi-stiláris fogyaté­kosságairól, hanem kizárólag a feldolgozott té­ma érdekességét (,,komoly és aggasztó társa­dalmi probléma”) és a tudományos módszer ala­posságát, korszerűségét, a munka igényességét hangsúlyozza (,,elemzésében és értékelésében a korszerű szociológiai felmérés módszereit al­kalmazza”). Felvetném a kérdést: egy irodalmi folyóirat pályázatán nem von-e le egy pályamű értékéből, ha rosszul van megírva, ha szinte hemzseg a súlyos és elemi nyelvi hibáktól, s fogalmazási szintje elemi iskolai? Vagy mit mondjunk egy olyan írásműről, melyben foly­ton ,,önkezű halál”-ról olvashatunk, s ilyen mondat döbbent meg bennünket: „Egy nőre négy férfi fekszik vonatkerekek alá”?! (Persze, azt is elvárhattuk volna, hogy legalább az ilyen képtelenségeket a folyóirat lektora kigyomlál­ja az írásból, noha az legfeljebb csak elterelte volna a figyelmet a legfőbb kérdésről: va­jon ez a kétségkívül nagyon tehetséges, fiatal, pályája elején álló magyar tudós — minthogy bizonyára szerbül tanult az egyetemen — szer­bül különben meg tudta volna írni ezt a ta­nulmányt? Ha igen, talán az még a kisebbik baj, legfeljebb le kell fordítani írásait az „anya­nyelvére”. De — s talán ez a legnyugtalanítóbb kérdés — mi van akkor, ha kiderül, hogy szer­bül sem tud jól fogalmazni, amin szintén nem­ csodálkozhatunk, hisz az nem anyanyelve? Azt hiszem, itt van valahol a „kétnyelvűség”, a két nyelven történő oktatás, képzés nagy-nagy buk­tatója. JUHÁSZ Géza Foszlányok Bogdánfi Sándor Nyelvelésében is él a nemzet. A patikusok örömmel észlelik, hogy közéletünkben mind több idegcsilla­pítóra van szükség. . Az adott helyzetben rendszerint senki sem szeret adni. Némely testületben állítólag kevés a munkás, holott egészen természe­tes, hogy ahol kevés a munka, kevés a munkás is. Megfontolandó, vajon a hangosko­dásban is egyenjogúságra kell-e töre­kedni. Az elvtárs csak akkor valódi, ha van elve, s ha vannak társad. Az ifjú lázadók megszépítik az egykori lázadók öregkorát. Vasárnap, 1969. május 11. ­ I ^ Ladik Katalin két verse I I I Levágta szép fejét | I a tulipán I I Levágta szép fejét a tulipán I e­ébem önti mérgét. | Ö, szerelmem, barna tulipán, I patám remeg, zöld nyelved a számban, | fogsorom tüzel, zöld lángot hányok,­­ I jaj nekem, fehér gidának ■ megettelek párducok virága, | ’ fülemben nyílik már I tizenkét barna tulipán. I I I I I a lád és a ló viadala I I parazsat adtak neked ablakul I hasadban fekete táska . templomot fújtál zöld szitába • s a felgyülemlett parazsat gyomrodból • I fehér ludam az istállóban I ludam hátán sárga ló patája fehér szárnya fölött gyűrött ló I az éj pedig ó a sárga és I ne halj meg fekete ládam • gyönyörű hagymám gyilkos lovam ■

Next