Magyar Szó, 1969. augusztus (26. évfolyam, 210-240. szám)

1969-08-01 / 210. szám

2. oldal Portugáliában minden lassan történik... Caetano óvatosan halad a reformok útján „Az újítások lassan járnak, ha gyorsan jönnének, nem lennének portugálok” — hangzik mostanában gyakran Portugáliában és aki ismeri ennek a népnek a jellemét, aligha kételkedik a megállapítás logikájában. Portugália új miniszterelnöke, Marcelo Caetano min­denesetre eszerint cselekszik. Caetano tudatosan hunyt szemet a bírálatok felett. Tudja, hogy minden elsietett lépés a jobboldali szkeptiku­sok — az egyedüli csoport, amelytől valóban félnie kell — malmára hajtaná a vizet, és egész reformrendszerének végrehajtását késleltetné, vagy felborítaná, meg kell várnia az őszi vá­lasztásokat. Az Unitao Nacionál konzer­vatív szárnya, amely Caeta­no részéről veszélyeztetve érzi magát, megpróbálja menteni befolyását. A babo­nára hajlamos nép szívében Salazar-mítoszt igyekeznek kelteni. A 80 éves politikus személye körül ily módon le­gendák „keletkeznek”, ame­lyeket a Lisszabonba hívott dr. Huston Merritt szakorvos sem tudott szétoszlatni. — A beteg sohasem fogja többé visszanyerni munkaképessé­gét. Fél oldala béna, és a bé­nulás kiterjed az agyra is. Caetano szélsőjobboldali ellenfelei mégis megkísérel­ték, hogy Salazart bekap­csolják a politikai játékba. Nyolcvanadik születésnapján Salazarnak a rádióban kel­lett beszélnie. Amikor ezt Caetano barátai meghallot­ták, siettek a rádióüzenetet a televízióban közvetíteni, így született meg a kísérte­ties jelenet a súlyosan beteg emberrel, akit az orvostudo­mány nem hagyott meghalni. tíz Csak a lakosság százaléka szavazhat Gaetano ellenfelei nem azok az ellenzéki politiku­sok, akik az ország északi részében a második repub­likánus kongresszust tartot­ták. Három napon át tartottak beszédeket, bírálták Salazar rendszerét, amelyet remélhe­tően hamarosan felváltanak Caetano reformjai. A kong­resszuson részt vevők tehát meg akarták hosszabbítani az új kormánynak adott kí­méleti időt (remélve, hogy maguk legális ellenzékké válhatnak). A taps, amellyel a tömeg a kongresszus után egy hét­tel az új embert, Marcelo Caetanót az ország liberális északi vidékén, Portóban fo­gadta, a miniszterelnököt megerősítette abban a meg­győződésében, hogy az avei­­rói ellenzék nem tehet szá­mára veszélyes. A legnehezebb akadály, amelyen az ellenzék jelölt­jeinek túl kell jutniuk, az éppúgy, mint korábban, a választási cenzus, amely a lakosságnak csupán 10 szá­zalékát engedi az urnákhoz járulni. Aki választani akar, annak nemcsak olvasni és ír­ni kell tudnia, hanem első­sorban meghatározott jöve­delmének kell lennie. Ezen­kívül a PIDE, a még ma is mindenható rendőrség cenzú­rát gyakorol a választási jegyzék fölött. A szabad vé­leménynyilvánításra közvet­lenül a választási harc előtt rendelkezésre álló rövid idő szintén a kormányzat mal­mára hajtja a vizet. A haladó katolikusok ra­dikális balszárnya ez alka­lommal még nem jelenthet veszélyt. Elsősorban jobban meg kell szervezkednie. De ha célját rövid idő alatt el is érné, a katonák gondoskod­nak majd róla, hogy ne ér­vényesülhessen. Caetanónak azoktól kell óvakodnia, akik a katonáknak parancsolnak, továbbá a feudális birtoko­soktól. És ez végeredmény­ben a tábornoknak köszön­heti tisztségét. Amikor Sala­zar beteg lett, a tábornokok olyan embert követeltek, akit a nemzet követhet, és aki nem kerül velük ellentétbe. Mi volt a katonaság köve­telése? Az Afrika-politiká­­nak és a demokrácia-ellenes vonal fenntartása. A konzervatívok még mindig erősek Mivel a tábornokok még ma sem hajlandók maguk kézbe venni a kormányt, és a közigazgatást kizárólag a szakemberekre bízzák, kény­telenek az egyetlen engedé­lyezett párttal, az Uniao Na­­cionallal (Nemzeti Unióval) együttműködni. Salazar min­den ideológiájától régen megfosztott pártja még ma is az ország politikai köz­pontja. Caetano, aki egykor a párt szabályzatát megszerkesztet­te, s aki Salazar alatt egy ideig titkárként vezette is a pártot — még nincs abban a helyzetben, hogy a párttal rendelkezzék. Mindenesetre Salazar kormányzása ide­jén Thomaz tengernagy ál­lamelnöknek kevés dolga volt. Reprezentált, iskolákat és kórházakat avatott fel, kiállításokat nyitott meg és megjelent a tengerentúlon is. Az államot Salazar vezette, Thomaz csak ma tekinthető tényleges államfőnek. Hogy valóban tényleges államfő, azt az is mutatja, hogy re­formjai végrehajtása érdeké­ben Caetano nem lát más utat, minthogy maga pályáz­zon az államelnöki tisztség­re. Lisszabon szerkesztősé­geiben és hivatali szobáiban számolnak azzal a lehetőség­gel, hogy Caetano professzor két év múlva indul a vá­lasztásokon. Maga Thomaz a jelek szerint vissza akar vo­nulni. Caetano tudja, hogyan kell megvívnia Salazar ár­nyékával. Salazarral tovább­ra is elhiteti, hogy ő a kor­mányfő. Valóban úgy látszik, hogy a fehér hajú aggastyán nem is érti, mi történt. Sú­lyos betegsége következmé­nyeinek felismerését megza­varta a második agyvérzés. Ilyenformán végig a múlt­ban él, anélkül, hogy logikus vágyat érezne a jelen iránt. Mégis veszélyes állapot ez, válsággá fajulhat, ha Sala­zar egy napon mégis tuda­tára ébred a történteknek. Caetano elég óvatos, és re­formterveit addig akarja az asztalfiókban őrizni, amíg valódi hatalomra nem tesz szert. Terveinek mégis van hatásuk. A külpolitikán már­is érezhető. Portugália NATO-szövetségesei — első­sorban az Egyesült Államok — Caetano demokratikus kezdeményezésében lehetősé­get látnak, hogy szorosab­ban fűzzék kapcsolataikat Lisszabonhoz. Mindenesetre a gazdasági és katonai segélyeket kezdik erőteljesebben és nyíltabban folyósítani. Caetano eredmé­nyes utazása Guineába, An­golába és Mozambikba, az a kijelentése, hogy nem a háború, hanem „kizárólag a béke teremtheti meg a gaz­dasági és társadalmi fejlődés alapfeltételeit”, újdonságot jelent a portugál Afrika po­litikájában. (Rheinischer Merkur) Caetano meg akarja szilárdítani helyzetét MAGYAR SZÓ Péntek, 1989. aug. I. Tűzvész a belvárosban szombaton 12-kor A rengeteg autó mind több gondot okoz Stockholmban is Szép látvány! Igazán elbűvölő, amit Stockholm­­City szombaton nyújt. Az egy-egy sávon közlekedő gépkocsisorok gyorsaságát sokkal könnyebb méterek­ben, mintsem kilométerekben kifejezni: az egész bel­város el van torlaszolva. Párolog az aszfalt és a ki­pufogó gázokkal telített forró levegő reszket a ház­sorok között, ahol százszámra vánszorognak az au­tók, bennük a tömérdek, leizzadt, ideges emberrel. tomaták má­r tizenegy ó­ra felé az utolsó helyig foglal­ta­k. Ekkor elkezdődik a re­ménytelen, csigalassússágú keresgélés. De úgy látszik az autósokat valami gyó­gyíthatatlan optimizmus ke­rítette hatalmába, vagy még inkább egy­fajta beteges re­­zignáció. Mert egyik szom­bat sem jobb az előzőnél. Nem kétséges, hogy sok embernek nyomós oka van rá, hogy magával vigye a kocsiját. De bizonyosan nem ezek teremtik a szombati poklot Stockholm egyik köz­lekedési főfelügyelője így nyilatkozott önről: — Köztudomású, hogy le­hetetlenség a­z utcákért az egyre növekvő forgalomhoz idomítani. Lehetetlen hely­zet állt elő és mi igyek­szünk legjobb tudásunk sze­rint cselekedni. Elárulha­tom, hogy amitől leginkább rettegünk, az egy esetleges tűzvész egy szombati napon. Valószínűleg odaveszne min­den autó. Megnehezíti a helyzetet még a tünetem és a belátás hiánya is. Útke­reszteződéseknél, például számtalan fennakadás kelet­kezik, a vezetők merevsége miatt. Más baj is van. Ró­mában például ismerik a mód­ját, hogyan lehet kis terü­leten mozogni és előrehalad­ni. A svédek még azt se tud­ják, miire szolgál az ütköző a gépjármű elején és hátul­ján, és egy világ omlik ösz­­sze bennük, ha egy karcolás esik a kocsijukon — mond­ta a főfelügyelő. — Hiába prédikáltunk, sen­ki sem hallgat ránk — foly­tatja. — Hiába kérjük évek óta, hogy az autósok szom­batonként kerüljék a belvá­rost. De mindennek ellenére is elfogadhatatlan az ötlet, hogy Stockholmiból ki kell tiltani az autókat. Egyes szűk utcákat ellenben ész­szerű volna lezárni a forga­lom еШ. A beszélgetés így folyt to­vább: — Hálátlan dolog volna kitelepíteni a stockholmi forgalmat? — Nem ilyen súlyos a helyzet! A torlódások ellen, igaz, nem sokat tehetünk, de napi huszonkét órán át Azoknak, akiknek még mindig nincs annyi eszü­k, hogy ilyenkor n­e autón menjenek a belvárosiba, le kell vonniuk a tanulságot: most és soha többé. A parkolóháziak és az út­akadály nélkül közlekedhe­tünk. — Tesznek valamit, hogy enyhítsék a nyomást? — Az emberek a kényel­mes, kollektív járművek mellett is inkább személy­autón járnak. Behajtanak a városiba, megrekednek — mégsem unják meg. Most megkíséreljük bizonyos ut­cákra korlátozni a forgal­mat. Így aztán a gyalogosok za­vartalanabbul közleked­hetnek más utcákban. Azon dolgozunk, hogy a földalat­tikat és buszokat népszerűb­bé tegyük. Majdnem nevet­séges látná a félig üres földalattit, miközben az au­tók hosszú sorokban veszte­gelnek.­­ A parkolási díj feleme­lése nem a legdamokizetiku­­sa­bb módja az autózás csök­kentésének. Sokaiknak tény­leg szükségük van gépko­csira és így is nehezen tud­ják fedezni a kiadásokat. — Azzal, hogy a gyárak, hivatalok ne ugyanabban az időben kezdjenek dolgozni, nem lehetne enyhíteni a helyzeten? — Megpróbáltunk hatni néhány nagyvállalatra és közintézményre, és el is ér­tünk némi eredményt, de gyökeres változás nem ál­lott be. — Ön is autóval jár be munkahelyére? — Nem, én hétköznap hoz­zá sem nyúlok a kocsimhoz. Különben, közel lakom mun­kahelyemhez, könnyen elsé­tálok odáig. Nem értem, miért ne gyalogolhatnának mások is legalább a legkö­zelebbi megállóig, ennyi mozgásra amúgy is szüksé­ge van mindenkinek. Az au­tósok saját érdeke, hogy ne használják kocsijukat ál­landóan. Nemcsak benzin ára miatt, hanem az üzem­költség miatt Az autóvezetéssel kapcso­latos, többrendbali kényel­metlenség és kiadás remél­hetőleg előbb-u­tóbb rászok­tatja az embereket a kollek­tív közlekedési eszközök használatára. De amíg jobb belátásra nem térnek, addig hadd autózzanak azok, akik­nak szükségük van rá, és azok is, akik nem tudnak meglenni autózás nélkül — fejezte be nyila­tkozatá­t a főfelügyelő. (Se) VILÁGPOLITIKÁBAN­­ (6) Hasszán az eszközökben nem válogatva és fáradságot nem kímélve, uszította egy­más ellen a baloldali pártokat, csoporto­kat, hogy egymás közötti torzsalkodásuk­ban felőröljék erejüket. A rendőrség 1960- ban „összeesküvést leplezett le a szultán és a hercegek ellen”. Az alaposan előké­szített, felsőbb parancsra történő „lelep­lezés” alkalmat adott a trónörökösnek a leplezetlen cselekvésre, következett a le­tartóztatások sorozata. Ben Barka a cso­dával határos módon elkerülte a letar­tóztatást, Párizsba menekült és a Rue Lau­­riston utcában bérelt lakást. Mohammed szultán 1960. február 26-án egy műtét után keletkezett szövődmé­nyek következtében meghalt. Hasszán trónörökös mozgósította a hadsereget és a rendőrséget, hogy meghiúsítson minden esetleges puccskísérletet, s elrendelte hogy a „rendszer ellenségeit” vessék börtönbe. Mahdi Ben Barkától tartott leginkább, a politikus azonban biztonságban, külföl­dön tartózkodott. A veszélyes ellenfelet tehát másképpen kellett ártalmatlanná tenni. Közölte hát vele, hogy visszatér­het Marokkóba, semmi bántódása nem esik, és szabadon részt vehet a a marokkói nép­párt Casablancában tartandó második kongresszusán. Ben Barka visszatért Marokkóba. A nép a nemzet hőseként éltette, hívei hosszú gépkocsisorban kísérték autóját a Casab­lancáiba vezető úton. Egy veszélyes ka­nyarban azonban a titkosszolgálat kövek­kel megrakott teherautója megelőzte ko­csiját, mindinkább az út széle felé, a több száz méter mély szakadék peremére szo­rította. A gyilkossá­gi kísérlet mégsem si­került: Mahdi autója fölfordult ugyan, de nem zuhant a mélybe. Egy újabb merényletet nem volt taná­csos megkísérelni, a rendőrség ezért — felsőbb rendeletre, persze — „leleplezte” Mahdi összeesküvési kísérletét az uralko­dóház ellen, s azonnal le akarta tartóztat­ni, de „Marokkó első számú ellensége” akkor már túljutott a határon. Távollé­tében halálra ítélték. II. Hasszán — ekkor már Marokkó ki­rálya — tudta, hogy külföldön nem aka­dályozhatja meg gyűlölt ellensége politi­kai tevékenységét, tehát mindenáron Ma­rokkóba kellett csalogatni. 1965 márciu­sában Murai Ali menekült politikus útján tudatta vele, hogy tárgyalni kíván az amnesztiáról. A kísérlet kudarcba ful­ladt. Huari Bumedien 1965. június 19-én meg­buktatta Ahmed Ben Bella algériai elnök kormányát, s Rabatban olyan hírek keltek szárnyra, hogy a baloldali mozgalmak Ma­rokkóban is hasonló vállalkozásra készül­nek. II. Hasszán és a mozgalom tagjai is tudták, hogy egy esetleges államcsíny csak akkor lehet sikeres, ha Ben Barka vezeti, mert tudása, szervezői képessége, s nem utolsósorban nagy népszerűsége nélkül az átállási kísérlet halálra van ítélve. A király kémei azt jelentették Párizsból, hogy Mahdi valóban sző ilyen terveket. Ben Barka sorsa ezzel megpecsételődött A marokkói belügyminiszter gyilkol A marokkói titkosszolgálat kapcsolatot teremtett a párizsi rendőrséggel, és — bár erre vonatkozó hiteles adatok egyelőre nem kerültek napvilágra — közösen ki­dolgozták Mahdi Ben Barka elhurcolásá­nak tervét (Folytatjuk)

Next