Magyar Szó, 1969. október (26. évfolyam, 271-301. szám)
1969-10-20 / 290. szám
8. oldal DOKUMENTUMOK Kultúrkincsek rablása Göring harácsolása a megszállt országokban an Ezzel szemben nem tudni közelebbit arról a nagyszámú üzletről, amelyet Firenzében kötöttek Orassa, Ornelli, Benteni és Ventura régiségkereskedőkkel, továbbá Contini Bonacossi gróffal és más magánszemélyekkel. Ventura régiségkereskedő nemrégen tárgyalt von Hessen herceggel Filippo Mazzola „Egy férfi arcképe” című festménye eladásáról, amely Doria herceg római lakásában van, 600 000 lírás vételár alapján. A vétel később valószínűleg megtörtént ... Jelenleg tárgyalások folynak az ifjabb Dukas Cranach „Madonna a gyermekkel” című képévelkapcsolatban, amely Peru római követe feleségének tulajdona és Piaro della Francesca „Madonna a gyermekkel” című festményéről, amely Marchesa Maris Christina Peschi Villamarina tulajdona.” Mackensen kijelentette Dazzainak, hogy ő mit sem tud ezekről a dolgokról, és ezek a közlések a legnagyobb mértékben meglepik. Ez azonban csak komédia volt. 1941. október 8-án, egy nappal azután, hogy Dazzairi főigazgató átadta neki az olasz kormány „panaszait”, levélben öntötte ki szívét a birodalmi külügyminisztérium helyettes államtitkárának, Duthernak. Ebben a levélben, amelyet a náci külügyminisztériumban természetesen szintén „Titkos birodalmi ügy”-ként kezeltek, azt panaszolta Mackensen nagykövet, hogy, sajnos, az olaszok mindenről tudnak. Rámutatott am, hogy az olasz műalkotások széles körű felvásárlása, amely az olasz kormánynak általa adott hivatalos ígéret ellenére is tovább folyik, Németország számára igen kínos fordulatot vett, és nagyon nehéz lesz ebből a kellemetlen csávából tisztességgel kikeveredni. A követ ezután néhány javaslatot tett, hogy lehetne legjobban kivágniuk magukat. Azt a ragyogógondolatot fejtette ki, hogy el kell hitetni ez olaszokkal: a már ládába csomagolt sok műalkotás Olaszországban marad, Hitlernek és Görningnek esze ágában sincs onnan elvitetnii. Ellenkezőleg: a vásárlások felsőbb utasításra történtek, olyan időpontban, amelyet a németek alkalmasnak találtak arra, hogy a birodalom háború utánra tervezett építkezéseihez, például a nagykövetség új palotájához, különböző intézetekhez, viilágkiáztatási pavilonokhoz idejekorán szerezzenek be egyes berendezési tárgyaikért. A követ abban a reményben fejezte be levelét, hogy az ügyet talán mégis sikerül elintézni úgy, hogy ne verjen fel különösebb port, ha tudniaik csak valamelyest járható kiutat találni. Ezt a kivezető utat azonban nem találták meg. Sőt a legfelsőbb hely utasítására nem is volt szabad megtalálni, mert Hitler és Göring az olasz szövetséges minden tiltakozása ellenére meg alkarta tartani a megszerzett műtárgyakat, hogy kielégítsék csillapíthatatlan mohóságukat. Ám akkor sem lehetett volna meg nem történtté tenni az olaszok tudomására jutott rablásokat, ha a hitlerista kormány Mackensen követ javaslatának megfelelően úgy tett volna, mintha az Olaszországban felvásárolt műkincseket az országban akarná hagyni. Tekintet nélkül az olasz kormány panaszaira, folyt tovább a felvásárlás, és Olaszországból egyre több műtárgy került különböző egyenes és görbe utakon a hitleri Németországba. 1942 május elején ezért látta szükségesnek Bottai olasz nevelésügyi miniszter, hogy abban a beszédben, amelyet a fasiszta képviselőházi illetékes bizottságai ellőtt tartott, részletesen beszéljen a műkincseknek Németországba történő kiszállításánál. Kijelentette, hogy Olaszország méltatlan kifosztása miatt most már kénytelen a háborús törvényeik alapján megtiltani mindenféle műtárgy kivitelét, és megszüntetni minden olyan felhatalmazást, amelyet az 1939. évi törvény alárendelt hatóságokra ruházott. Ezeknek a hatóságoknak joguk volt ugyanis a hozzájuk tartozó közigazgatási területeken levő műtárgyakra vonatkozólag kivételt tenni. A jövőben az Olaszországból Németországba menő egyirányú műkincsforgalom helyébe a csereforgalomnak kell lépnie. Bottas miniszter személyesen tájékoztatta Mackensen követet és Wüster főkonzulit arról, hogy az olasz műkincsek biztosításáról szóló beszédét Mussolini utasítására tartotta. Bottas törvényerejű intézkedésekkel akarta elérni, hogy megszűnjék Olaszország kifosztása amelyet a hitleri Németország „magas rangú urai” folytattak. A műkincsek Olaszországból való kivitelét megakadályozó hatékony szabályokat sem 1943. július 25-e, azaz Mussolini bukása előtt, sem azután nem foganatosították. Nem sokkal Mussolini bukása, majd Olaszországnak a fasiszta tengelyből való kiválása után a hitlerista Németország megkezdte a háborút Olaszország ellen is. A műtárgyakat most már nem vásárolták, hanem ugyanolyan módon sajátították ki, mint a többi megszállott országban! Rosenberg birodalmi vezér elküldte operatív törzskarrát Olaszországba is, amely aztán a korábbi felvásárlók helyett működött az ország német befolyás alatt levő részein, a hitleri Németország gazdagítása érdekében. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Hétfő, 1969. október 20. ■ It II f t IIH* I It ti * t'IU«. •Ц<*»«МПв.#МК« Uflf. * Hilf'11(11 •'I till I Ilin»' ftillUtlAlllt *'*»»» *--- ••**•* •■iiiftiiiniiiiiiiiiiitniitaitmninviMittiiiniHiwiiiHiiMiiiii'iiiiiMiifif'Mir.rnNi.iiiiii'iiiii pagVALLANAKKHULLAK! I'»iiii gi»le ii ii i ti ti »■» iihn. in iii :e iiiii'inii 'in Hi I ijtif. ii ri i. -i iiiii 4 ti'tm пи» in nnttiHnKHH nun» »un»» mim tt um nnft tttfit.f Mii»'»»i»i».fWMimmmiin'mii ti (31) Február 25-én délelőtt tíz órakor azt a kívánságát fejezte ki, hogy szeretne egy pap jelenlétében apjával beszélni. Soha nem derült ki, hogy mi indította erre. A lelkiismeretfurdalás-e vagy annak belátása, hogy konok tagadása mit sem használ? Esetleg a dac és a gyűlölet a nyomozókkal szemben késztette arra, hogy ne előttük ejtse ki az első beismerő szavakat. Bármi is volt az ok, egy órával később, a vizsgálati fogház cellájában, apja és egy pap előtt beismerte, hogy ő töltött mérget, E-605 nevű szert, a csokoládégomba krémjébe. Röviddel később a vizsgálóbíró előtt megismételte beismerését. — Miért mérgezte meg barátnőjét? — Voltaképpen nem neki szántam a megmérgezett csokoládét, hanem anyjának. — Miért? — Nem azért, hogy megöljem, hanem hogy beteggé tegyem. — Nem értem az összefüggést. Magyarázza meg, mi oka volt arra, hogy — mint mondja —, beteggé tegye az idős asszonyt. — Annie miatt. Ugyanis ő vitt engem az erkölcstelenség útjára. Szakítani akartam addigi életmódommal, szakítani akartam Annie-val. Arra számítottam, hogy ha anyja megbetegszik, akkor kénytelen lesz ápolni, nem lesz ideje lófrálni, férfiak után járni, s engem is békében hagy. Nem tudtam, hogy a növényvédő szer halálos méreg. Ez a vallomás még keveréke volt a hazugságnak és az igazságnak. Christa Lehmann nyilván azt remélte, hogy a nyomozó hatóságok készpénznek veszik, s legfeljebb gondatlanságból okozott emberölés, nem pedig szándékos gyilkosság címén indítanak ellene bűnvádi eljárást. Ám Dahmen felügyelőnek most már csak néhány órára volt szüksége ahhoz, hogy teljes beismerésre bírja. — Gyűlöltem az öregaszszonyt, mert lánya gonosz szellemének nevezett, mert ellenezte, hogy Annie barátkozzon velem. Ezért elhatároztam, hogy elteszem láb alól. A teljes beismerő vallomás után Dahmen nem hagyta abba a kihallgatást, hanem apósa halálának körülményeiről fogta vallatóra. Christa konokul tagadott. Már késő estére járt, s Dahmen meddőnek találta a további vallatást. Elrendelte, hogy vezessék vissza cellájába. Ekkor következett be a második meglepő fordulat. Christa Lehmann visszafordult az ajtóból és pökhendien így szólt: — Ha éppen tudni akarja, apósomat is megmérgeztem! Megfejthetetlen titok maradt a nyomozók számára, mi késztette ennek beismerésére. Elmondta, hogy apósának a reggeliben adta be a mérget. Valentin Lehmann megitta a kávét, felült kerékpárjára és húsz perccel később, munkába menet, holtan esett le róla. A nyomozók most már bizonyosra vették, hogy Christa Lehmann a férjét is megmérgezte. Ennek beismerésére másnap délutánig kellett várniuk. Christa Lehmann ezt a gyilkosságot is ugyanolyan körülmények között ismerte be, mint apósának a meggyilkolását. Elvezetése közben szólt vissza a detektíveknek: — Karit is megmérgeztem. Neki is a reggeliben adtam be. — Hol szerezte a mérget? — A Meyer drogériában vettem, még 1952-ben. A kirakatban láttam egy E-605 jelzésű dobozt Vigyázat! Méreg! felirattal. Bementem, és minden nehézség nélkül megvettem. Hatását kipróbáltam egy kutyán ... Beismerő vallomásának ez volt a legmegdöbbentőbb része, mert kiviláglott belőle, hogy bárki, bármikor, minden nehézség nélkül, tetszés szerinti mennyiségben, beszerezheti a gyilkos szert. Március 12-én kihantolták Karl és Valentin Lehmann holttestét. A maradványokban Kurt Wagner kimutatta a mérget. Ezzel megvolt a tárgyi bizonyíték is Christa Lehmann ellen. A most már minden részletében kiderített hármasgyilkosságnak messzemenő és a szó szoros értelmében halálos következményei voltak. A bűnözés történetében mindig voltak úgynevezett divatos mérgek — sokáig az arzén volt divatban —, az E-605 növényvédő szer használatának gyors elterjedése azonban valóban példátlan. Még ugyanabban a hónapban Németországban és Ausztriában számtalan öngyilkosság történt ezzel a szerrel, s úgyszólván nem múlt el nap, hogy a lapok ne jelentettek volna újabb és újabb eseteket. A wormsi méreg újabb áldozata, öt öngyilkosság növényvédő szerrel. Egy négytagú család öngyilkossága és más hasonló újságcímek tanúskodtak a wormsi eset messzemenő következményeiről. 1954. szeptember 20-án, a mainzi törvényszéken Christa Lehmann a megbánás legcsekélyebb jele nélkül megismételte a vizsgálat menetében tett részletes beismerő vallomását. A bíróság életfogytiglani börtönre ítélte , mert Nyugat-Németországban eltörölték a halálbüntetést. A wormsi hármasgyilkosság lázas munkára késztette a toxikológusokat, éppen úgy, mint a növényi alkaloidok és a barbitursavas készítmények esetében. Hamarosan egészen pontos és tökéletesen megbízható eljárást dolgoztak ki az E—605 növényvédő szer elszigetelésére, kimutatására, menynyiségének megmérésére. Még szorosabb kapcsolat jött létre a tudományos laboratóriumok és a nyomozó hatóságok között, s amikor már a legszorosabb együttműködés sem volt elegendő, a nagyvárosok rendőrségei egymás után külön toxikológiai laboratóriumokat rendeztek be, és a legkiválóbb méregszakértőket alkalmazták. Hamarosan bebizonyult, hogy milyen szükséges volt ez. Erre is egy rejtélyes bűntény mutatott rá, amelynek kiderítésében a londoni rendőrség harrogate-i toxikológiai laboratóriumának kiváló szakemberei játszották a legfőbb szerepet. A hitvesgyilkos betegápoló 1957. május 4-ére virradó éjszaka egy bradfordi orvos jelentette a bűnügyi rendőrségi ügyeletnek, hogy röviddel éjfél előtt bizonyos Skinnerék a Thorbury Crescent 75 számú házba hívták igen sürgősen azzal, hogy szomszédjuk Elisabeth Barlow, a fürdőkádban elájult. — Rögtön odasiettem, de már későn érkeztem — jelentette az orvos. — Mrs. Elisabeth Barlowot már nem találtam életben. Halála olyan különös és szokatlan körülmények között következett be, hogy szükségesnek tartottam a rendőrséget értesíteni. (Folytatjuk) LISZT FERENC miközben Liszt Ferenc Európa fővárosaiban hangversenyezett, Marie d’Agoult mind elhagyatottabbnak érezte magát. Úgy érezte, hogy szerelmük tüze kialudt. Néhány soros versbe foglalta érzelmeit: búcsú* verset írt a zeneszerzőnek. Liszt Ferenc közben folytatta uta zásait. Egy ízben első szerelme, Caroline is részt vett hangversenyén. Másnap a művész meglátogatta volt szerelmét kastélyában. Caroline még mindig vonzalmat érzett iránta. Egy évvel később, 1845 augusztusában Bonnban a Beethovenszobor leleplezésére készültek. Mint ismeretes, Liszt igen sokat tett a szobor felállításáért. Több hangversenyen az ő vezényletével adták elő Beethoven alkotásait. Új pálya nyitt meg előtte. A virtuóz helyébe a karmester és a zeneszerző lépett. Weimarban udvari karmesterré nevezték ki. A weimari nagyherceg abban reménykedett, hogy a várost ismét a kultúra és a művészetek fellegvárává teszi. Nem mondott le azonban utazásairól sem, s 1847-ben ismét Kijevben bukkant fel. Egy jótékonysági hangversenyen közölték vele, hogy Caroline de Sayn-Wittgenstein lengyel hercegnő száz rubelt adott a belépőjegyért. Liszt Ferenc felkereste a hercegnőt, hogy megköszönje az adományt. Egy 28 éves dohányzó fiatalasszony fogadta. Liszt nem lepődött meg, mert régi ismerőse, George Sand szintén cigarettázott.