Magyar Szó, 1969. december (26. évfolyam, 330-360. szám)

1969-12-01 / 330. szám

2. oldal MAGYAR SZÓ Hétfő, 1969. december 1 Őrült az Al Aksza felgyújtója ? Rohan azt állítja, az űr őt szemelte ki Izrael új királyává Rohannak, az ausztráliai birkatenyésztőnek, aki felgyújtotta a jeruzsálemi Al Aksza mecsetet, végre megoldódott a nyelve. Most már többet is beszél a kelleténél. Azután jött meg a szava, miután ügyvéde — az izraeli törvények alapján — kérte, hogy a bíróság tanúként hallgassa ki a vádlottat. — Emlékszik 1969. augusztus 19-ére? — kérdezte tőle ügyvédje, Me Tűnik. — Igen. — Akkor gyújtotta fel az Al Aksza mecsetet... — Igen. — Beismerte tettét a rendőrségen. Elmondta, hogy maga okozta a tüzet... — Igen. — Miért? Rohan előbb megkopogtatja ujjával a mikrofont, biztos akar lenni benne, hogy mindenki hallja, amit mond. — Be akartam bizonyítani az egész világ előtt, hogy az Úr azt óhajtja, hogy új templomot emeljünk neki. Az Úr azt szeretné, ha én építeném a templomot, és ezért engem Jeruzsálem és egész Judea királyává tesz meg. A bíróság tagjai álmélkodva hallgatják a magyarázatot. Azután felteszik neki a kérdést: — És minek alapján hitte, hogy az Úr önt választotta ki erre a célra? — Három évig tanulmányoztam a Bibliát, míg rájöttem — feleli Rohan. A szót a védő veszi át: — A tanulmányozás során jegyzeteket készített a Biblia egyes fejezeteiből, amelyek meggyőződése szerint önre vonatkoznak. Melyek ezek a fejezetek? — Zakariás könyve, VI. fejezet, 12. és 13. bekezdés. Jahve azt mondta, hogy egy bizonyos ember újjáépíti Jeruzsálemet, ő lesz a király ... Biztos vagyok benne, hogy ez a kitétel csakis rám vonatkozhat, így védekezik a világhírű Al Aksza dzsámi felgyújtója. Tudjuk, hogy a tűzeset mekkora nemzetközi bonyodalmat okozott. — Megértettem, hogy az Úr engem választott ki — folytatja Rohan. — Hogy bizonyítsam engedelmességemet, felgyújtottam az Al Aksza mecsetet. Ha nem teszem meg, az emberiség sohasem tudta volna meg, ki vagyok... — De mi volt tettének célja? Rohan mereven áll golyóálló üvegből készült fülkéjében, és csodálkozik, hogy a bíróság még mindig nem érti, miről van szó. A cél világos, fel kell építeni az új jeruzsálemi templomot. Rohan a továbbiakban elmeséli, hogy még 1965-ben, Ausztráliában, kapcsolatot teremtett az Úristennel. Égi hangokat hallott, s ilyenkor úgy érezte magát, mintha áramütés érte volna. Lélekben többször is elbeszélgetett az Úrra. Az ausztráliai birkatenyésztő beszámol hajótörést szenvedett házasságáról, feleségéről, aki elhagyta, öngyilkossági kísérleteiről, depresszióiról, az elmegyógyintézetekben töltött napjairól... (Le Figaro) Zambia önállóságra törekszik Következetesen kitart az el nem kötelezettség mellett kája irányelveként alkalmazza az el nem kötelezettség politikáját. Hozzátette, a zambiaiak szüntelenül emlékeztetnek arra, hogy az ország valóban el nem kötelezett politikát akar folytatni. Ez egyúttal azt jelenti, hogy Zambia részt vesz minden humánus akcióban. ENSZ-megfigyelők szerint 1970 elején a nagyhatalmak, különösen a Szovjetunió és az USA, érdeklődése Dar Es Salaam felé irányul. Köztudomású, hogy korábban a nagyhatalmak rendszerint egymás közt intézték a nemzetközi problémákat, mintha más nem is létezett volna. Egy el nem kötelezett afrikai országból érkezett képviselő az ENSZ székházában kijelentette, hogy egyes afrikai országok hirdetik az el nem kötelezettséget, amikor azonban súlyosabbra fordul a helyzet, feladják elveiket, és vagy a keleti, vagy a nyugati tömb zsákmányává válnak. A diplomata reméli, hogy a Tanzániában esedékes találkozó elősegíti az el nem kötelezettek egységének megszilárdítását. Nyerere tanzániai elnökhöz és más afrikai vezetőkhöz hasonlóan Kaunda elnök is hangoztatta, hogy az el nem kötelezettség nagyon nehezen követhető politika. Amikor ugyanis valamely ország az el nem kötelezettség mellett foglal állást, tüstént gyanakodni kezdenek a nagyhatalmak. A Nyugat azt kezdi hangoztatni, hogy az ilyen ország Moszkva vagy Peking felé közeledik, a Kelet pedig az illető országnak a Nyugattal való cimborálásáról kezd beszélni. Zambiának eddig sikerült szilárdan kitartania az el nem kötelezettség mellett, nyíltan bírálhatta az Egyesült Államok vietnami politikáját, Angliát a rhodesiai helyzet miatt, és a Szovjetuniót csapatai Csehszlovákiába küldése miatt. Dr. Kaunda szerint az el nem kötelezettség a külfölddel való érintkezés kerete, azaz e politika segítségével bírálhat és dicsérhet is. 1967-ben Kaunda elnök kijelentette: „Amikor csak lehet, igyekszünk a legkedvezőbb feltételek mellett segítséget kapni, de sohasem engedjük meg, hogy a segítséget adók befolyásolják nézeteinket és tevékenységünket. Ha például a kínaiak százmillió font sterlinget adnak Tanzánián keresztül vezető, számunkra rendkívül fontos vasút építésére, mindenképpen és minden mentegetőzés nélkül elfogadjuk a segítséget” (Zambia Mail) Sok más afrikai ország mellett Zambia is hisz az el nem kötelezettség politikájában. Bizonyára örül annak a hírnek, hogy 1970 elején a szomszédos Tanzánia fővárosában, Dar Es Salaamban, tartják meg 59 el nem kötelezett ország találkozóját. Erről nemrég New Yorkban, az ENSZ székházában döntöttek, előzőleg pedig Jugoszlávia kezdeményezésére júliusban Belgrádban is tanácskoztak. Kaunda elnök többször is nyíltan kifejtette Zambia álláspontját az el nem kötelezettségről. 1967 nyarán kijelentette, hogy az afrikai országok többsége külpoliti-Sartre „Fal” című elbeszélését filmen láttam. Cselekménye e spanyol polgárháborúiban játszódik le. Arról szól, hogy három fiatalembert a fasiszták halálra ítélnek és bezárják őket egy cellába. Az egyik elítélt angol, a másik francia, a harmadik, a legfiatalabb spanyol. A filmben tehát három nyelven beszélnek és a pergő képek a fiatalok utolsó éjszakáját mutatja be. A legfiatalabb, aki 17—18 éves lehet, állandóan ártat- lanságát hangoztatja. Azt mondja, hogy összetévesztet ■ rák hasonló nevű unokabátyjával, aki valóban harcolt a fasiszták ellen. De keserves panasza, tiltakozása mégsem hat rájuk. A francoista hivatalnok bírákon látni, hogy egy ember nem számít náluk. Mihelyt valakire a gyanú árnyéka esik, vége, a halál fia. A fiatal fiú belefáradt ártatlansága hangoztatásába, és a prncscsén elnyúlva a kétségbeeséstől és a kimerültségtőll elalszik. Álmában néha felnyög, úgy tűnik, mintha ártatlanságáról szóló panaszát álmában is folytatná... A másik kettő ébren van, ritkán szólnak egymáshoz, ülnek, vagy járnak a cellában... mint akiknek a szavakra nincs már idejük, inkább magukba merülve számadást csinálnak és úgy tűnik, eszükbe sem jut megbánni azt a tettüket, hogy fegyvert ragadtak a spanyol fasiszták ellen. Ez a magatartásuk abból is kiderül, hogy a belga származású orvossal — aki vigyáz rájuk, nehogy az utolsó éjszakán elkövessenek valamit maguik ellen, másrészt reméli, hogy az utolsó éjszakán ellágyulnak és vallani fognak — nem akarnak szóba állni. A francia nyíltan a szemébe vágja, hogy neki egy fasisztával nincs semmi közölnivalója. Oly engesztelhetetlen benne a harag, a gyűlölet, a fasiszta gyilkosokkal szemben, hogy ételt sem fogad el a két fasiszta katonától —, akik az utolsó éjjelen a cellában őrzik őket —, bár halálosan éhes, ezt a tekintetén, amin mohón a kenyérre pillant, észlelni. A másik, az angol elfogadja a kenyeret, de megbánást a fasisztákkal szemben tanúsított magatartásáért ő sem érez, inkább a fájdalom, a keserűség gyötri, hogy oly fiatalon kell meghalnia. A kegyetlen, minden reményt nélkülöző fájdalmat mind a három színész, kevés eszközzel ugyan, mégis remek játékkal juttatja érvényre. Egy-egy szögletes, suta mozdulat, vagy haragtól, keserűségtől fájdalomtól izzó tekintet, szemrebbenés, egy-egy tétova lépés, mintha a cella vastag fala összefutnak és úgy tűnik, mintha még szűkebb volna ... Mindez együtt megrázó képet nyújtott a fiatalok lelkiállapotáról. De reménytelen, halálba induló fájdalom is eltörpül ama tragikus helyzet mellett, amely e dráma során kialakul. Virradatkor ugyanis fegyveres katonák jönnek a halálraítéltekért. Elviszik az ártatlan spanyol fiút, az angol fiatalembert is, aki a katonától elfogadta a kenyerét, őseik a franciát nem viszik, egyedül hagyják a cellában. A franciáról tudják, hogy a legádázabbul gyűlöli őket, tudják, hogy az orvosnak magvetéssel a szemébe vágta a fasizmusát és hogy e halálos órában is ő a fasizmus legnagyobb ellensége. Azt is tudják róla, hogy a katonáktól nem fogadott el egy szelet kenyeret sem, holott nagyon éhes volt, de öntudata és lelkiiismerete a kínzó éhségnél is nagyobb volt. Nos ezt a franciát, mint olyan valakit hagynék a celláiban, akitől még valamit megtudhatnak. Még aznap munkába veszik, verik, pofozizáik, de ő fölényesen és haláltólszántan hallgat: társait el nem árulja. De később, a sok vallatás után hirtelen eszébe jut ha annyira faggatják, kínozzák őt, akikor legalább annyi elégtételt szerez magának, hogy megdolgoztatja, megizzasztja őket, ötletét nyomben megvalósítja. A fasisztáknak elmondja, hogy harcostársai egy temetőben bújkálnak, kapásiból a temetőt is megnevezi, utána lelki szemeivel szinte látja a franco-katonák kivonulnak, körülkerítik a temetőt, minden sírrt végigkutatnak, de agy lelket sem találnak ott. Így látja és keservében mulat... Sajnos, a valóságban nem így történt. A véletlen úgy hozta magával, hogy társai valóban abban a temetőben rejtőznek és a francoista gyilkosok rájuk találnak. Amikor a francia halálraítélt megtudja, hogy kiagyalt bemondása révén elvtársai fogságba estek, fájdalmában babőrül. Ez a magva tulajdonképpen Sartre drámájának. Azt akarja vele mondani, hogy az ember sorsa gyakran ki van téve a vak véletlennek. Ez így igaz, mégis a film megtekintése után az ember úgy érzi, hogy Sartre drámája teljes fegyverzettel azokért száll síkra, akik az emberségért harcolnak és ezért ez igazságért a háláit is vállalják. A legdrágább könyv A Szajna-parti antiakváriusok könyvei közt kutatva az egyik standon legnagyobb meglepetésemre Hitler Meinkampf francia nyelvű kiadását fedeztem fel. A könyv celofánba volt csomagolva, látni lehetett, hogy nagy gondot fordítottak épségére, sokkal nagyobb gondot, mint e háború idején. Az ám is méltó volt a csomagoláshoz. Nem kevesebb, mint negyven frankot kértek érte. Valóságos vagyont, a többi könyv árához viszonyítva. Baudelaire költeményeiért 3 frankot kértek, a teljes Villonért 2,50-et, Balzac Elveszett illúziókjáért 6 frankot, Stendhal vaskos regényéért, a Pálimai kolostorért pedig 3 frankot kértek. Viktor Hugo dlászkötésű Nyomorultak- járnak mindössze 10 franik volt az ám, de a francia nyelvű, pelofonos Hittler-műért ennek többszörösét kérték. E szokatlan látványon és áron először felháborodtam és tehetetlenségemben néhány lépésnyi távolságról figyelni kezdtem a járókelőket, a vevőket, akik látható izgalommal tapogatják a Szajna-parti könyveket. Kíváncsi voltam, hogy ki fogja megvenni. Nagy örömömre azt tapasztaltam, hogy senki feléje sem néz, senki feléje sem nyúl. Ekkor hirtelen megvilágosodott az agyam és megértettem a könyv negyven frankos árát. Azóta is, ha arrafelé járok, első pillantásom arra e standra esik és arra a celofános műre, amely úgy néz ki, mint egy bebalzsamozott halott. És nem tagadom, két hete figyelem már e halott mű sorsát és őszintén örülök, hogy még e helyén van és nem akad rá vevő. (ÚJ SZÓ) Párizsi cenizajegyzetek Sartre műve filmen A csoportos felelősségérzet csődje Néhány évvel ezelőtt New Yorkban az utcán leszúrtak egy nőt. Óriási feltűnést keltett, amikor kiderült, hogy legalább 30 tanúja volt a gyilkosságnak, de egyetlenegy sem avatkozott közbe, egyetlen egy sem értesítette a rendőrséget. A szemtanúk súlyos dilemma elé kerültek. A társadalmi normák segítségnyújtásra kötelezik. Ezekkel azonban szemben áll a személyes kártól, kellemetlenségektől, rendőrségtől és bíróságtól való félelem. Végül is mit tesz ilyenkor az átlagember? Erre a kérdésre kerestek választ az amerikai kutatók. Több egyetemi hallgatót kettesével-hármasával vagy hatosával a laboratóriumba szólítottak, és arra kérték őket, hogy vegyenek részt egy velük kapcsolatos problémákról szóló csoportvitán. Hogy kilétükről senki se szerezhessen tudomást, a vita minden résztvevőjét elkülönített helyiségekbe vezették. A mikrofonon és hangszórón keresztül folytatott vita közben a résztvevők tanúi lehettek egy — szimulált — epilepsziás rohamnak. A vitacsoport egyik tagja nyögni kezdett, segítségért kiáltozott, majd elhallgatott. A kísérlet eredménye még a rendezőket is megdöbbentette: minél több volt a tanú, annál kisebb volt a segítőkészség. Mindazok akik feltételezték, hogy csak ők tudnak a bajbajutottról, segíteni próbáltak, de a hatos csoportok tagjainak csupán 62 százaléka avatkozott be.