Magyar Szó, 1970. május (27. évfolyam, 118-147. szám)

1970-05-21 / 137. szám

4. oldal TELEVÍZIÓ A kosarazás napjai Két hétig kosárlabda-mérkőzéseket közvetít a televízió Írta: Nikola Lorencin önhibáján kívül, egészen ártatlanul, dicsőséget szerez magának a televízió. A ko­sárlabda-világbajnokság — előbb a minősítő mérkőzé­sek, most pedig a ljubljanai döntő — alkalmat nyújtott neki, hogy a mérkőzések közvetítésével a ljubljanai sportlátványosságból televí­ziós látványosságot csinál­jon. Élt is az alkalommal: programját nagyrészt a vi­lágbajnokság körül alakítot­ta ki, a mérkőzések közve­títését helyezte programjá­nak központjába. Tehát a televízió ezekben a napok­ban hírt, nevet és elismerést szerez magának, és lelkese­désre készteti közönségét — hiszen mindannyian végig­nézzük a mérkőzéseket, mindannyian szurkolunk —­, s ezzel törlestet valamit ab­ból, amivel gyakran adósa maradt nézőinek. A legjobb és legalkalmasabb módon közreműködik a nagyszabá­sú eseményben, nem engedi meg, hogy ez nélküle, és nélkülünk, a nézők nélkül bonyolódjon le, s a mérkő­zésekből rendkívül izgalmas és drámai mozzanatokban, fordulatokban bővelkedő vérbeli televíziós adássoro­zatot csinál. Olyan események idején, mint a ljubljanai világbaj­nokság, a színtéren van a televízió helye. A televízió a bajnokság részére dolgozó szervizzé válik, közvetít, vagyis a közreműködése nél­kül létrejött kész eseménye­ket kap, s azokat továbbít­ja. Nézővé válik, néz és lát,­­ de számunkra néz és szá­­­munkra lát. Közvetlen néző­ből átváltozik tudatos, okos közvetítővé, olyan szervizzé, amely önmagának dolgozik, s a látottakat nézőközönsé­gének továbbítja. Ebben is a televízió individualitása jut kifejezésre: a mérkőzé­sek közvetlen nézői között kivételes helyet foglal el, vannak kiváltságai de köte­lezettségei is. A kosarazás vitathatatla­nul jobban megfelel a kép­ernyőnek, mint az eddig leg­látványosabb televíziós sport­nak tekintett labdarúgás. Mint ahogy egyes drámák­nak és filmeknek van többé vagy kevésbé kifejezett te­levíziós jellege, a kosárlab­dázásban­­ is felfedezhetők olyan sajátosságok, amelye­ket a televízió egyszerűen könnyűszerrel és eredmé­nyesen felhasználhat. A kosárlabdázás vérbeli televíziós sport­­dinamikájá­val egymást követő drámai fordulataival, a nézőtér és a játéktér közvetlenebb, ben­sőségesebb kapcsolata által gyorsan lángra lobbantja a Szurkolók szenvedélyét. A világbajnokság végéig a te­levízió valóban izgalmas adássorozatot ígér, s foly­tatását a nézősereg nagy fe­szültséggel várja. Sportoló­ink sikere­s a világbajnok­ság alakulása" természetesen még­ jobban feltüzeli a szur­kolókat, s minden újabb közvetítés újabb izgalmat hoz számunkra. A televízió a kosárlabda világbajnokság közvetítésé­vel az izgalmak új skáláját fedi fel a nézők előtt. A mérkőzéseket közvetítő ljub­ljanai együttes kiváló szak­értelemről tesz bizonyságot, egyben a dinamikus sportág szépségei iránti fejlett érzé­kéről is.. A látványosságok­ban bővelkedő bajnokság közvetítésével, az adássoro­zat műsorba iktatásával, a televízió mellesleg azt is megmutatta, hogy egyébként mennyire hiányzik műsorá­ból az igazi izgalom. ­ Miért éppen ezt? Samuel Fuller, a Nyílnál is gyorsabban című filmjének be­mutatása a televízióban éppen most, enyhén szólva ízléstelen­ség. Mozijaink műsorán nem isme­retlenek a burkoltan fajgyűlö­letet vagy más, számunkra el­fogadhatatlan eszmeiséget hir­dető filmek, habár bemutatásuk­nak rendszerint nincsenek nyo­­mósabb esztétikai indítékai. De ugyan ki is törődik filmreper­toárjainkkal? Ilyen esetekben a filmkritika jól vagy rosszul el­végzi a dolgát, s várja a követ­kező esetet. Samuel Fuller em­lített filmjének bemutatása :is­mét borongós, komor, elgondol­kodásra késztet bennünket. A film bemutatását furcsa és zavaros bejelentés előzte meg a Politika május 14-i számában. Megtudtuk, hogy Fuller tele van ellentétekkel, „az erőszakosko­dás és a hatalmaskodás” rendezője, „jobboldali anar­chista", filmpofonjait egyaránt osztogatja „jobbra és balra”, gyakran nem világos, hogy film­jében ki mellett foglal állást, kinek a pártjára áll, mert „egyes kommunistaellenes (?) kirohaná­sait vörös fényben veszi filmre", s ezt a filmjét erőteljes fajgyű­lölet-ellenes filippikának szán­ta az USA déli részében ural­kodó állapotok ellen, de eredeti szándéka teljesen elferdült az indiánok kegyetlenségének eltúl­­zása miatt. A film televíziós be­mutatása után a rendezőben rejlő ellentmondások nyilvánva­lókká váltak. A főhős látszólagos történelmi dilemmája hazug, a dilemma megoldása még hazugabb. A film cselekményében nincs semmi­nemű hasonlatosság a déli álla­mokban ma uralkodó helyzettel. Igaz ugyan, hogy a szavak, ame­lyeket a legyőzött déli polgár elkeseredetten a jenkik arcába vág a polgárháborúban elköve­tett kegyetlenkedések, a déliek belső ügyeibe való beavatkozás, és erőszakos „boldogítása” miatt, — emlékeztetnek az USA agresz­­szív politikája folytán ma is el­hangzó vádakra. Csak a „Jenki menj haza” jelszó hiányzik, de ez ma már őszintén szólva nem­csak a jenkikre, hanem általá­ban minden hívatlan am­erikára vonatkoZik. A főhős elhagyja otthonát, s csatlakozik az indiá­nokhoz, hogy bosszút állhasson­­a gyűlölt és gyűlöletes jenkiken, s később nem ezért békül ki velük, mintha felismerte és be­látta volna, hogy tarthatatlan társadalmi helyzetet és állapoto­kat védett a polgárháborúban. A jenkik jóságától meghatódva — mert hiszen a megkövesült klisé szerint minden kilengés önké­nyes és felelőtlen elemek követ­tek el az indiánok ellen — meg­rettenve a kegyetlenkedésektől, amelyeket az indiánok követtek el, akikkel sorsközösséget akart vállalni — habár a filmben egyáltalán semmi olyan kegyet­lenséget nem láthattunk, ame­lyért hibáztatnunk kell őket —, végül is visszatér nemzetéhez, fajtájához, az amerikai zászlót lobogtatva, amelyet felesége ad át neki patetikusan. Mellesleg indián felesége fehér ember ké­pében szerette meg, nem mint indiánt. A zászlót később egy haldokló sebesült amerikai ka­tona menti meg abban a pilla­natban, amikor az indiánok ro­hamot indítanak saját területük megtámadása miatt. A rendező azt tanácsolja a né­zőknek, hogy magukban, benn­­sőjükben fejezzék be a filmet — mi követjük is a tanácsát. Vajon mi késztette, a televíziót arra, hogy ezt a gyanúsnál is gyanúsabb eszmeiséget hirdető, művészi szempontból egészen se­­kélyes csinálmányt éppen most mutassa be, amikor Amerika fiatalságának legjobbjai saját zászlajuk elégetésével és a Viet­­kong zászlajának lobogtatásával fejezik ki a hivatalos, gumi­botos hazafiassággal szemben tiszta és nemes hazaszeretetü­ket? Ha már az „erőszakoskodást és hatalmaskodást", a „kegyet­lenkedés" filmjét akarta be­mutatni a televízió, miért nem iktatta műsorába a haladó szel­lemű anyazsákt amerikai rende­zők valamelyik filmjét, például a Kíméletlen hajsza címűt. Ez a film mai és félreérthetetlen nyelven beszél az amerikai Dé­len uralkodó állapotokról. ­ KOMMUNISTA Észak és Dél Bőség és ínség Mit jelent Észak és Dél? Sem az egyik, sem a másik nem létezik politikai, gaz­dasági, társadalmi szem­pontból mint tömb. Egy se­reg gazdasági, szociális és politikai elemzés mégis bi­zonyos támpontokat nyújt e két fogalom meghatározásá­ra. Elsősorban ,is bizonyos földrajzi elemek elég szem­beötlők. Közép-európai és észak-amerikai szempontból a fejlődő országok délen vannak: Közép- és Dél-Amerikában, Afrikában, de Ázsiában is. Az éghajlati körülmények, a gazdasági eredmények, a politikai tá­jékozódás és­ az öntudat fo­ka szintén fontos tényezők ebből a szempontból. Az utóbbi tíz esztendőben azon­ban mindinkább szembeöt­­lik egy határozott jellegze­tesség: a fejenkénti nemzeti jövedelem. Délen, az úgyne­vezett fejlődő országokban a fejenkénti jövedelem nem lépte át a 300—400 dolláros szintet.­­ Északon, a fejlett országokban általában meg­haladja a 700 dollárt. Ezek szerint a világ gazdag (északi)nyugati és­­keleti) és szegény (déli , a „har­madik világ”) országokra oszlik. Az Egyesült Nemzetek Szövetsége statisztikai év­könyveiben már évek óta a következő három gazdasági csoportba sorolja az orszá­gokat.I­I. gazdasági csoport- a fej­lett nyugati országok (az Egy­esült Államok, Kanada, Nyugat-Európa, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika, Ja­pán). II. gazdasági csoport: a fejletlen országok, minden ország, amely nem esik az első és a második osztályba. Ide sorolhatók a latin-ame­rikai, az arab és az afrikai országok, a déli és délkeleti ázsiai országok. III. gazdasági csoport: fejlett (és fejletlen) keleti országok, a kelet-európai és kelet-ázsiai országok. Az első és második osz­tályba sorolt országok kö­zött úgyszólván egy sincs, amelynek fejenkénti nemze­ti jövedelme már 1966-ban ne haladta volna meg a 300 dollárt — legnagyobb ré­szükben a 700 dollárt is —, a második osztályban ezzel szemben igen kevés olyan ország van — Izrael, Líbia, Ar­gentína, Venezuela, Chile, Mexikó, továbbá a kőolajban gazdag sejkségek —, amely­nek nemzeti jövedelme fe­jenként meghaladta a 300 dollárt. Az emberiség két­harmada olyan országban él, amelynek átlagos jövedelme 300 dollár alatt van, hatvan százalékáé pedig 200 dollár alatt. Ezzel szemben az em­beriség tíz százaléka olyan országban él, amelynek fe­jenkénti átlagjövedelme 2000 dolláron felül van. S míg az országok alsó kétharmadá­nak termelése kereken hatod része a világ társadalmi ter­melésének, a felső tíz szá­zalék majdnem felét adja a világ termelésének. A lakosság és a jövedelem Ezek az átlagértékek ter­mészetesen a jólétnek és az életszínvonalnak különböző fokait mutatják. Azt mutat­ják, hogy a fejlődő orszá­gokban a gazdasági élet monetarizálódása, s ezzel együtt a cserekereskedelmen alapuló társadalmi átváltá­ • United Nations Statistical Yearbook, New УогЦ 1961. zása pénzen és hitelen ala­puló társadalomma igen las­san haladt előre. Megállapítható, hogy a jö­vedelem megoszlása az el­ső gazdasági csoportba tar­tozó országokban általában egyenletesebb, mint a má­sodik csoportba tartozóké. A dél-ázsiai országokban a fejenkénti 80—100 dolláros átlagjövedelem (1966-ban) csak egyharmincad része az Egyesült Államokban levő átlagjövedelemnek, s még ez is egyenetlenebbül oszlik meg, mert egy kis felső ré­teg jövedelme aránytalanul felülemelkedik. A lakosság széles rétegeinek reális jö­vedelme tehát jóval kisebb, még ennél az igen alacsony statisztikai átlagnál is. Ha mellőzzük a második világháborút követő újjáépít Hol a kiút? Indonéziában, Pakisztán­ban és Indiában, amelyek­nek együttvéve mintegy 750 millió lakosuk van, a múlt­ban a társadalmi bruttó ter­mék növekedése a legalacso­nyabb volt, a lakosság növe­kedése pedig közepes. Az igen alacsony fejenkénti 50 dolláros átlagjövedelem szint­jéről kiindulva alig sikerült évi 1,1 százalékkal növelni a társadalmi terméket. Az elmaradt országok fej­lesztésére szánt eddigi tá­mogatás nem javított a hely­zeten, mivel teljesen elég­telen volt, nemcsak mennyi­ségben, hanem minőségben is. Nemcsak azért, mert cse­kély mértékű volt, hanem azért is, mivel a támogatás fórumja arra késztette a fej­lődő országokat, hogy olyan létesítményekbe fektessék a kapott eszközöket, amelyek minél hamarabb megtérítik a befektetést, nem pedig olyanokba, amelyek meg­gyorsítják az általános fej­lődést. Az volt ugyanis az általános vélemény, hogy a fejletlenség a tőkehiánynak, a technikai tudás hiányá­nak, az alépítmény hiányá­nak a következménye, s úgy vélték, hogy a tőkével való injekciózásnak éppen olyan hatása lesz ez országok fej­lődésére, mint a Marshall­­tervnek Európa megújulá­sára. Az Észak és Dél közötti ellentét feltehetőleg még nö­vekedni fog. Az egyetlen le­hetőség csökkentésére a vi­lág gazdasági rendszerének reformja, vagyis a fejlődő országok kivitelének növelé­se, technikájának magasabb szintre emelése, a fejlődés anyagi és szellemi támogatá­sa, a fejlődő országok na­gyobb részvétele a nemzet­közi munkamegosztásban, a termelékenység növelése és szociális-humánus segély. Központi szerepe van mind­ebben az élelmiszerrel való ellátásnak. Az utóbbi két-három év­ben e tekintetben megfigyel­hetők a haladás első jelei. Az új hibrid fajták — különö­sen a búza termesztésében, de mind nagyobb mértékben a rizstermesztésben is — for­radalmi módon növelték a hozamot. Műtrágyával és kü­lönleges mexikói, japáni magfajtákkal a gabonater­més néhány év­­alatt jelen­tősen növelhető. Ennek ép­pen olyan messzemenő kö­vetkezményei lehetnek, mint annak idején Európában a műtrágya fölfedezésének. Pa­kisztán néhány év alatt több mint egy harmadával növel­te a búzatermést. India is jelentős eredményeket ért el, s további előrehaladás vár­ható. Ha lesz elegendő ve­tés korszakát, amely különö­sen Európában és Japánban rövid idő alatt rendkívül nagy eredményeket hozott, az évi átlagos termelésnöve­kedés mind a három cso­portban tartozó országban 5 és 7 százalék között ingado­zik. A különbség —6 száza­lékban tekintve — talán ki­csi, de ha hosszabb időszak­ra számítjuk a növekedést, jóval jelentősebb a viszony­lagos növekedésnél. Az 1960- tól 1968-ig terjedő időszak­ban 22 magas fejlettségű nyugati országban a bruttó társadalmi termék évi 5,2 százalékkal növekedett, 7 viszonylag fejlett keleti or­szágban, 6,7 százalékkal, 44 fejlődő országban 4,7 szá­zalékkal és 5 dél-amerikai országban 7,2 százalékkal. tömag, trágya, öntözés, rak­tár és szállítóeszköz, a la­kosság ellátása állandóan ja­vulni fog. De még sok év­nek kell eltelnie, amíg In­dia és Pakisztán gyenge ter­més esetén is meglehet anél­kül, hogy búzát vigyen be Európából vagy Ameriká­ból. A szóban forgó országok élelemmel való ellátásában a fő probléma a fehérjével való ellátás. Azt a fejlett országokban elterjedt véle­ményt, hogy ennek a köve­telménynek csak állati fe­hérjével lehet eleget tenni, az élelmezési szakemberek nem teszik magukévá. A nö­vényi fehérjét egyértékűnek tekintik az állati fehérjével. Ezért a fehérjét tartalmazó növények termesztése döntő fontosságúvá válik. Költsé­gek és táperő tekintetében legelőnyösebbek a különféle Észak és Dél viszálya­i Az „egyenetlen fejlődés­ről” szóló tétel, amelynek alapján a társadalmi-gazda­sági fejlődés meggyorsítható, a múltban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az iparosítás egyoldalú fejlesz­tése és ezzel párhuzamosan a mezőgazdaság elhanyagolá­sa, amire az ötvenes és hat­vanas években gyakran kí­sérlet történt, kudarcra volt ítélve, illetőleg csak akkor sikerülhetett volna, ha a fa­lusi lakosság nagy részét éhhalálnak tettük volna ki, erre pedig a második világ­háború után egy fejlődő or­szág sem volt hajlandó. A fejlődés stratégiájának kér­désére, hogy az iparnak vagy a mezőgazdaságnak kell-e elsőbbséget adni, az alépít­ménynek-e vagy a­­ képzés­nek, az volt a salamoni vá­lasz, hogy mindkettő egy­formán fontos, de valójában hosszú ideig az ipari, külö­­­nösen pedig a nehézipari lé­tesítmények építése volt az érdeklődés központjában. Az északi országok között, akárcsak a déliek között, nagy különbségek vannak, mégis tagadhatatlan tény, hogy az északi országok leg­nagyobb része gazdasági erő, hazai és világviszonylatban tekintett munkamegosztás, általában erő és érdekek szempontjából nagymérték­ben különbözik a déliektől. A déliek öntudatának erő­hüvelyes növények volná­nak, ezeknek termesztésében azonban mind ez ideig nem értek el olyan eredménye­ket, mint a gabona termesz­tésében. Mindebből következik, hogy az élelmiszer-termelés még jó ideig különleges fi­gyelmet és nagy beruházást igényel, de megvan a re­mény arra, hogy a ma élő és a következő nemzedék el­látása "javulni fog. A FAO becslése szerint ugyanis a világ lakosságának 20 szá­zaléka rosszul táplált, 60 szá­zaléka pedig helytelenül táp­lált vitamin, ásványi savak és fehérje hiánya miatt. Az a vélemény, amely a mezőgazdasági termésfölös­leget termelő országokban — például az Európai Közös Piac országaiban — igen el­terjedt, hogy a fejlődő or­szágok élelmezését tartósan meg lehet oldani kivitellel, puszta ábránd, (kivéve­­a rossz termés és politikai válságok idején való támo­gatást). Három okból is: a termelési költségeket és az élelmiszer-szállítás költsége­it s­zabály szerint kemény valutával kell megfizetni; a fejlődő országok munkaké­pes lakosságának nagy ré­sze, amely ma még mezőgaz­daságból él, továbbra is a termelésen kívül marad, mi­vel nem teremthetnek szá­mukra más, megfelelő mun­kaalkalmat; az állandó terü­leti és ágazati rétegeződés katasztrofális­­ volna. Az a tétel, hogy az iparosítás csak szisztematikus kizsákmányo­lással, a haladás megakadá­lyozásával és a mezőgazda­ság megnyomorításával ér­hető el, egy kedvezőtlen szo­ciális következményekkel járó másik­­tétel analógiájá­ra alapozott tévedés­­södése, szükségleteiknek és igényeiknek forradalmi nö­vekedése folytán növekedett türelmetlenségük és robba­­nékonyságuk is. Emiatt a ma még lappangó ellentét Észak és Dél között való­színűleg erősödni és terjed­ni fog. A lakosság szaporo­dása, a technológiai fejlődés, a világgazdasági rendszer keretében fennálló kölcsönös gazdasági függés, a politi­kailag mind határozottabban és tudatosabban támasztott követelések a gazdagabbak­kal szemben napról napra fokozzák a viszályt Észak és Dél között. ■Biztató jeelek is vannak azonban. Az éhinség elke­rülhető, mert az élelmiszer­­termelés mind hatékonyabb és mivel lehetővé tát az élelmiszerek tömeges szállí­tása. India huzamos ellátása 1966-ban és 1967-ben hatal­mas szállítmányozási vállal­kozás volt. Továbbá mind nagyobb mértékben terjed a felismerés, hogy "csak intéz­ményesített integrációval lehet megszervezni a jövő gazdaságát. A fejlett orszá­gok is mindinkább belátják, hogy folyamatosan és poli­tikai feltételek nélkül minél nagyobb segítséget kell nyúj­taniuk az elmaradt orszá­goknak. A fejlődő országok­ban pedig erősödik a fel­ismerés, hogy előbb meg kell teremteni és csak az­után biztosítani a magas fo­kú munkamegosztáson ala­puló gazdasági rendszert, s hogy e rendszerbe bonyolult­ságánál fogva nem le­het büntetlenül beavatkozni. KOMMUNISTA Kiadja a Kom­unist Lap- és Könyvkiadó Vállalat. Szerkesz­tőség: Belgrád. Marx—Engels tér II. Telefon:­központ 333—MI (969-ig), titkárság 330-184 és 130-183. Csütörtök, 1970. május 21.

Next