Magyar Szó, 1970. október (27. évfolyam, 271-300. szám)

1970-10-17 / 286. szám

18. oldal I EG¥ ORSZÁG A KAKASTÓL!­I Árnyékában (6) Eleinte gondot okozott a kormány­nak, hogy hová helyezi el az új közbiz­tonsági testület alakulatát, mert nem áll rendelkezésére elegendő laktanya. Azonban váratlan segítséget kapott. Jó­­néhány földbirtokos ugyanis jól tudta, alapvető érdeke, hogy legyen őrs a száz vagy ezer holdjai közelében. Sok dúsgazdag ember, így például Bölögyi Sándor, ingyen épített laktanyát és hoz­zá egy darab földet is adott a kakas­tollasoknak. Az őrsirodákat és a legénységi szo­bákat előírás szerint kellett berendez­ni. A falakon dicsérő oklevelek, azért, hogy a fiataloknak az „legyen egyedüli vágyuk, hogy ők is olyanra érdemesít­sék magukat”. Minden ágy előtt láb­szőnyeg, a szobák hosszában futósző­nyeg. A laktanyaszabályzat összeállítója a legapróbbnak látszó részletekről sem feledkeztek meg. Meghatározták a le­génység tollpárnáinak pontos méreteit is. Reggel, délben és este, az étkezés­nél az ebédlőasztalon ott kellett lennie a fehér térítőnek. A gazdaasszony fehér porcelánedényekben tálalta fel a reg­gelit, az ebédet és vacsorát. Kezdetben a legénység naponta 30—35 krajcárt fizetett az ellátásért (reggel: egy nagy csésze tejeskávé, délben: három fogás, este: friss vacsora). A jó élelmezés úgy vált lehetővé, hogy a legénység amit csak tudott, az őrs saját vagy bérelt földjén megter­­mesztett. Murai és Köröstarcsai Török Ferencnek, a csendőrség első felügyelő­jének utasítása: „Pityókát, murkot, petrezselymet, fuszuskát s a disznók részére a törökbuzát mind házilag kell termelni, s a gázt (petróleum), nád­mézet és rizskását nagyban kell meg­vásárolni”. Nemcsak földet műveltek, hanem kertet is, s volt idő, amikor a parancsnokság elrendelte, hogy minden csendőr, minden esztendőben elültes­sen egy gyümölcsfát. Az eredmény,­­becslések szerint, 10 000 fa. Ezenkívül állatokat tenyésztettek az őrs tagjai, és a legtöbb helyen olyan jól gazdál­kodtak, főleg azért, mert ingyen mun­kára kényszerítették a környékbelie­ket, hogy nemcsak az alapvető élelmi­szereiket biztosították, hanem áthelye­zés vagy leszerelés esetén még jelentős mennyiségű terméket kaptak. Eleinte a legtöbb dolguk a csend­őröknek a cigányokkal volt, főleg azok­kal, akik nem rendelkeztek állandó lak­hellyel és sokat vándoroltak. Őket semmiféle jog nem védte, ezért velük különösen kíméletlenül bántak, még akkor is, ha nem sértették meg a tör­vényt. A tapasztaltabb csendőrök sze­rint ezek a legbiztosabb módszerek a kóborcigányok ártalmatlanná tételére: 1. ) Megbénítani a szabad mozgásukat. 2. ) Minden alkalommal átkutatni va­lamennyi holmijukat és ruhájukat. 3. ) Kézről kézre adni őket, őrsről őrsre. Hogyan történt ez a gyakorlatban, 1912 nyarán? Kuntár János tiszthelyet­tes erre így emlékszik vissza: — Egy forró augusztusi estén hatal­mas cigánykaraván megjelenése zavarta meg Polgárdi község nyugal­mát. A karaván Veszprém megyéből jött Polgárdi felé, s a 32 kocsira zsú­folt 132 kóborcigányt ijedezve nézte a lakosság. A községi elöljáróság is fel­figyelt erre a veszélyre, mindenekelőtt azonban az őrs volt tisztában azzal, hogy ezt a népes cigányhadat nem le­het a községben szabadjára engedni, különben a koldulások, lopások, s eset­leg súlyosabb bűncselekmények is hosz­­szú időre emlékezetessé tehetik a kara­ván látogatását Polgárdiban. Én akkor még fiatal, nem sokat ta­pasztalt csendőrként legidősebb voltam otthon az őrsön, kívülem csak egy pró­bacsendőr és két pótcsendőrként beosztott gyalogos állott rendelkezésre. Tudtam, hogy 132 kóborcigányt csak kellő erővel lehet kordában tartani, ezért a községi elöljáróság bevonásával a lakosság köréből katonaviselt embe­reket toboroztam a cigányok őrzésé­nek a támogatására. Ezeket a polgári őröket részben régi Werndl- és vadász­­fegyverekkel látta el az elöljáróság többen azonban csak régimódi lándzsá­val és baltával tudtak felfegyverkezni. Mikor az éjszakai karhatalmat így biz­tosítva láttam, elrendeltem az őrszol­gálatot. A karavánt a község tágas főterén telepítettem le éjszakára. Ezt jobb megoldásnak találtam a faluszéli tábo­rozásnál, mert a község közepén köny­­nyebb volt őket szemmel tartani, in­nen bajosan szökhettek szerteszét. Hogy erre máskülönben se legyen alkalmuk, arról szoros körülzárással gondoskod­tam. Reggelre — jelentésem alapján — megérkezett a székesfehérvári főszol­gabíró felhívása, hogy az őrs a cigány­karavánt kísérje be Székesfehérvárra. Ennek az útnak az előkészítésére igen nagy gondot fordítottam, mert tudtam, hogy ha valamit az előkészületeknél elhibázok, később, az úton azt már helyre alig hozhatom, s ki leszek téve annak, hogy kereket old a karaván. A gyermekeket és a menetképtelen öregeket s betegeket a kocsikra raktam, a férfiakat és nőket pedig vegyesen beosztva a kocsisor végére tömörítet­tem. A próbacsendőrt az első kocsira, az egyik pótcsendőrt a kocsisor köze­pére, a másikat pedig a kocsisor vé­gére osztottam be, nekem a kocsisor mögött csoportosított cigányok jutottak. Indulás előtt a járőr tagjaival meg­beszéltem az úton előfordulható eshe­tőségeket, síp- és karjelzésekben álla­podtunk meg és különösen hangsúlyoz­tam azt a parancsomat, hogy ha a ka­ravánnal menet közben bármi is törté­nik, azonnal meg kell a kocsikat állí­tani, senkit sem szabad helyéről el­engedni, s a kocsik csak akkor indul­hatnak el újra, ha erre parancsot adok. (Folytatjuk) (63) — Dove? — kérdezte Yossarian, és fe­szülten visszafogta lélegzetét. — Napoli. — Németek? — Americani. Yossarian szíve meghasadt, és szerelem­be esett. Azon tűnődött, vajon Luciana hozzá menne-e? — Tu sei pazzo — mondta neki Luciana kedves nevetéssel. — Miért vagyok őrült? — kérdezte. — Perche non posso sposare. — Miért nem mehetsz férjhez? — Mert nem vagyok szűz — válaszolta. — Mi köze a kettőnek egymáshoz? — Ki venne engem feleségül? Kinek kell olyan lány, aki nem szűz? — Nekem. Én elveszlek. — Ma non posso sposarti. — Miért nem jöhetsz hozzám? — Perche sei pazzo. — Miért vagyok őrült? — Perche vuoi sposarmi. Yossarian ingerkedő nevetéssel ráncolta homlokát. — Nem akarsz hozzám jönni, mivel őrült vagyok, s azt mondod, azért vagyok őrült, mivel feleségül akarlak ven­ni. így van? — Si. — Tu sei pazz! — kiáltott rá. — Perche? — kiáltott vissza Luciana méltatlankodva, s kihívó kerek mellei hetyke haraggal hullámzottak föl-alá a rózsaszín ingecskében, amint méltatlan­kodva fölült az ágyban. — Miért vagyok én őrült? — Mert nem akarsz hozzám jönni. — Stupido! — kiáltott rá, és csattanó­san és lendületesen visszakézből mellbe vágta. — Non Posso sposarti! Non capi­­sol? Non posso sposarti. — Persze, persze, ezt értem én. De mi­ért nem jöhetsz hozzám? — Perche sei pazzo! — És miért vagyok őrült? — Perche vuoi sposarmi. — Mert el akarlak venni. Carina, ti amo — magyarázta, és gyengéden visszahúzta a párnára. — Ti amo molto. — Tu sei pazzo — mormolta elbűvölve Luciana. — Perche? — Amiért azt mondod, hogy szeretsz. Hogy szerethetsz olyan nőt, aki nem szűz? — Mert nem vehettek feleségül. Megint felpattant, fenyegető dühvel. — Mért nem vehetsz feleségül? — kö­vetelőzött készen arra, hogy megint ku­pán vágja, ha udvariatlanul válaszol. — Csak azért, mert nem vagyok szűz? — Nem, nem, kedvesem, hanem mert őrült vagy. Luciana egy percig nyílt szemrehányás­sal bámult rá, aztán fejét hátradobva el­ismerő, szívből jövő nevetésbe tört ki. Amikor abbahagyta, friss elismeréssel bá­mult rá, sötét arcának ruganyos, nedv­dús szövetei még sötétebbre váltak, de­lejesen virultak és duzzadtak és szépültek a felszökő vértől. Szeme elhomályosult. Mindkettőjük cigarettáját elnyomta és szótlanul, elmélyült csókkal egymásba for­dultak, épp amikor Éhenkórász Joe kacs­karingózott be kopogás nélkül a szobába, hogy afelől érdeklődjék, nem akar-e Yos­sarian kimenni nőket hajkurászni. Éhen­kórász Joe bűvölten megtorpant, amikor meglátta őket, és kirobbant a szobából. Yossariant még gyorsabban robbant ki az ágyból és elkezdett Lucianára kiabálni, hogy öltözzön fel. A lány elképedt, Yos­sarian karjánál fogva durván kirángatta az ágyból, és a ruhái felé lódította, aztán épp időben ugrott az ajtóhoz, hogy be­vágja, amikor Éhenkórász Joe futva meg­érkezett a fényképezőgéppel. Éhenkórász Joe az ajtórésen hagyta a lábát, és nem volt hajlandó kivenni onnen. — Engedj be — könyörgött sürgetően, s közben mániákusan tekergett és vonag­­lott. — Engedj be! — Pillanatnyi tűzszü­netet tartott, hogy az ajtó hasadékán át olyan mosollyal, amit csábítónak szánt be­lebámuljon Yossarian képébe. — Ez nem Éhenkórász Joe — magyarázta őszintén. — Itt a fő-fő fotográfus a Life újságtól. Nagy kép lesztek nagy borítón. Fő-fő hollywoodi sztár leszel, Yossarian. Multi dinero. Multi válás. Multi timi-tömi egész nap. Si, si, si! Yossarian bevágta az ajtót, amikor Éhenkórász Joe egy cseppet hátra lépett, hogy megpróbáljon fényképet csinálni az öltözködő Lucianáról. Éhenkórász Joe dü­höngve rohamozta meg a vastag fabar­­rikádot, majd visszavonult, hogy erőit új­raszervezze, s aztán megint tébolyultan előrerontson. A rohamok között Yossa­rian magára kapkodta ruháit. Luciana már felvette zöld-fehér nyári ruháját, és szok­nyáját épp csípője fölé felfogva tartotta. Yossariant elborította a nyomorúság hul­láma, amikor látta, miként tűnik el bu­gyijában mindörökre. Kinyúlt, hogy el­kapja és felemelt lábikrájánál fogva ma­gához húzza Lucianát. Luciana előreug­rált, és ráomlott. Yossarian lehunyt sze­mét és fülét csókolta romantikusan, és combjának hátsó felületét simogatta. Lu­ciana érzékien dudorászott egy pillana­tig, de Éhenkórász Joe újabb elkeseredett rohammal dobta törékeny testét az ajtó­nak és csaknem mindkettőjüket leütötte a lábukról. Yossarian eltolta magától Lu­cianát. — Vite! Vite! — zsörtölődött vele. — Szedd magadra a holmidat. — Mi a fenét beszélsz? — akarta tudni Luciana. — Gyorsan! Gyorsan! Nem értesz ango­lul? Gyorsan szedd magadra a holmi­dat! — Stupido! — szitkozódott vissza. — Vite franciául van, nem olaszul. Subito! Subito! Ez az, amit te mondani akartál. Subito! — Si, si. Ez az, amit én mondani akar­tam. Subito! Subito! — Si, si — felelte Luciana készségesen, és cipőjéért meg fülbevalójáért futott. Éhenkórász Joe rohamai szüneteltek, mert képeket csinált a zárt ajtón keresz­tül. Yossarian hallotta a fényképezőgép kattogását. Amikor ő meg Luciana mind­ketten készen voltak, Yossarian Éhenkó­rász Joe következő rohamát készenlétben várta, és hirtelen felrántotta előtte az aj­tót. Éhenkórász Joe bezuhant a szobába, mint valami esetlen béka. Yossarian öt­­­­letesen kicselezte, és kézen fogva maga után vonta Lucianát végig a lakosztályon, ki a hallba. Hatalmas, visszhangzó csat­togással hanyatt-homlok, rohantak a lép­csőn, hangosan lélekszakadva nevettek, és valahányszor megálltak pihenni, hangos­kodó, jókedvű fejüket mindig egymáshoz ütötték. « (Folytatjuk) |||||| MAGYAR SZÓ Szombat, 1970. okt. 17. wmmmm Stuart Mária EDINBURGH POLGÁRAI Huntly és Bothwell ezalatt Edinburgh irányába vágtatott. Az éjszaka felébredtek, amikor Ruthven zsoldosai betörtek a pa­lotába, és hallották Riccio kiáltásait. Mi­után látták, hogy Holyroodot fegyveresek vették körül és minden kijáratot elálltak, a Máriához hűséges két nemes úr az ab­lakon át ugrott ki a kastélyból. Edinburghba érve nyomban felkeresték a polgármestert: — Árulók törtek be a királynőhöz — tudatták vele —, veszély­ben van az élete! öt perccel később meg­­kondultak a város vészharangjai és a pol­gárok a főtéren gyülekeztek. Hamarosan ötszázan verődtek össze. A polgármester beszélt hozzájuk: — A királyné élete ve­szélyben van, menjünk a segítségére! A polgárok Edinburghból a kastély felé meneteltek. Nemsokára feltűntek Holy­­rood kivilágított ablakai és a megijedt őr­ség nem merte elállni a felfegyverzett pol­gárok útját. A tömeg betört a kastély ud­varába. Ruthven és Darnley még a királynő szo­bájában volt, azonban hangos beszédük el­lenére Mária meghallotta a tömeg moraj­lását és megértette, hogy Edinburgh pol­gárai érkeztek a segítségére. Szemében határozott láng gyúlt, arca ismét kipirult, és határozott léptekkel az ablakhoz ment. Beszélni akart hozzájuk, hogy igazságte­vést kérjen tőlük.

Next