Magyar Szó, 1970. november (27. évfolyam, 301-328. szám)
1970-11-15 / 315. szám
4. oldal MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1970. nov. 15. Futásnak eredt a kivi madár Majdnem botrány lett belőle — Mi az, amiért sokan új-Zélandban maradnának? — Vén tragacsok hada N Auckland, októberem mondhatnám, hogy valaha is különösebben izgatott volna Új- Zéland. Csak egészen ködösen emlékeztem a földrajzórákon tanultakra. De mivel ez volt első állomásom hazafelé, amint jó turistához illik, vettem a fényképezőgépet, a filmkamerát és a csekk-könyvet és beültünk a külön buszba. Csak kétperces késéssel indultunk, tehát az angol hatás még érezhető. Az utaskikötő szinte teljesen új, szép, vele szemben óriási emeletes parkoló. Itt is bal oldalon vezetnek, tehát jobb oldali a kormány. Rettenetesen sok a régi, rossz kocsi. — Nagy a vám, kevés a pénz — mondják. Az építkezés rendszertelen, s lévén nagyobbára földszintes, a 600 000 lakosú Auckland, Új-Zéland legnagyobb városa, óriási területen fekszik. A természet nagyon adakozó kedvében volt, amikor ezt a vidéket teremtette. A város számos földnyelven épült, amelyet szinte teljesen be lehet látni az Eden nevű kialudt vulkán tetejéről. Ha még messzebre nézünk, egyetlen tekintettel át lehet fogni az egész szigetet a Tasman-tengertől a Csendes-óceánig. Abban az irányban azután ezer mérföldre nincs semmi. Ez a nagy zöld folt a kék tengerben egy árva vajdasági tanyára emlékeztet, ahogy a halásztengerben elveszve éli csendes, küzdelemmel teli életét. Ha Új-Zélandot Ausztráliával akarnám összehasonlítani, akkor éppen idevág a tanya—város hasonlat. A gejzírek földje De hagyjuk Új-Zéland gazdasági gondjait, elég bajuk van szegényeknek — éppen aznap, ahogy ott jártunk, követelte az ellenzék a kormány lemondását —, s járjuk be egy kicsit a szigetet, legalábbis egy részét. Ahogy átmegyünk az öblöt ívelő hídóriáson, egyszeriben megváltozik a tájkép. Mocsarak, lakótelepek, teniszpályák, őserdő, golfpálya, földieper ültetvények, gyönyörű legelők, útszéli temető, jobbról, vele szemben egy autó temető, majd ismét legelők rohannak el mellettünk. A föld roppant gazdag. Egy bizonyos Whangarei nevű helységbe érkeztünk dél felé. Gejzírvízzel táplált meleg fürdőjéről nevezetes. Ez is Új-Zélandés a Maori népen és a kivi madáron, a tűzhányókon és juhokon kívül. Ki fürdeni, ki múzeumba ment. Nálunk munkamegosztás van, a gyerekekkel én fürödni, a feleségem a múzeumba ment. Meg is bánta. Útvezetőnk végig áradozott tengerpartjukról. A kanizsai strand hozzá képest gyögyörűség, az Adriát nem is akarom említeni. Egy nagy előnye azonban csakugyan van: nincs cápa! Okos állatok: nem szeretik a hideg vizet. Majd filmgyorsasággal peregnek az események. Botanikuskert, üzleti negyed, egyetem, lóversenytér, ismét, múzeum (ez azonban — mert a maori nép történelméről ad képet — igazi élmény, villanegyedek s a végén az állatkert. Természetesen a kivi madár miatt megyünk oda. Mindmáig azt hittem, hogy Új-Zéland jelképe csak itt él, de kitűnt, hogy a többi csendes-óceáni szigeten is megtalálható. Mivel a hosszú csőrű szárnytalan, jércenagyságú madár egész nap alszik, gondozója a karjában hozta ki, s letette egy elkerített helyre, hogy a turisták lefényképezhessék. Mivel kókadozott, elkezdtük ijesztgetni, hogy egy valamire való képet csinálhassunk róla. Átléptem a kerítést, és végre futásra bírtam, mire a gondozó felkapta „hímes tojását”, és el akart rohanni vele. Csak nagy könyörgésre tette le ismét. A gazella és a muraközi ló Itt, a kivi tanyája körül láttunk először tömegesen „bennszülöttet”. Iskolásgyermeket, asszonyt, férfit. Valamennyi tenyeres-talpas, kövérkés, nehézléptű. Ha egyes négerfajtákra a gazella név illik, akkor ezeket csak a barna medvéhez, de roppant jóhiszeműek lévén, inkább a muraközi lóhoz hasonlítanám. Alig vártam, hogy a „hivatalos ismerkedés” véget érjen. Sokkal jobban szeretek egymagamban kóborolni az ismeretlen városokban. Az utcán járva, az áruházakban, az ivókban kap csak igazi képet az idegen egy városról és lakóiról. Szegényesen vannak általában öltözve Sydneyhez képest. A lakásviszonyok is hasonlóan. Vérbaj és teli árvaházak Egy főiskolással ismerkedtem meg lemezvásárlás közben. Német származású. Azt mondja, hogy roppant gyorsan terjed itt is minden, a hippiség, az ajzószerek stb. Az állam is segíti őket, azzal, hogy felnőttnek ismeri el a 16 éveseket és heti 20 dollárt ad nekik, ha munkanélküliek! Ő mondta azt is, hogy Új- Zéland közvetlen az USA után következik a vérbajosok száma alapján. Meg azt is, hogy az árvaházak tele vannak kiskorú szülők gyermekeivel. Amikor a közlekedési lámpák a gyalogosoknak jeleznek szabadot, az útkeresztezésnél, átlósan megyünk át az úttesten. Nem is rossz ötlet! Gyorsabb mindenesetre. A gyorsaságot szolgálja az is, hogy a sört kancsóban szolgálják föl. Gyorsabban lesz tökrészeg az ember. Tíz részeg közül 6—8 maori férfi és nő. Ebben nagyon hasonlítanak az ausztrál aboriginalokra. De azt mondják, hogy, Új-Zélandban a maori népnek sokkal jobb a helyzete, mint az ausztrál bennszülötteknek. Este későn értem haza halálosan fáradtan, már majdnem lefeküdtem, amikor a hajón táncbemutatót rendeztek a maorik. A kiábrándulástól az extázisig Teljesen kiábrándultam belőlük, amikor kijöttek a porondra. Idős, kövér nők és férfiak. De olyan gyönyörűen énekeltek, hogy egyből elfeledtették külsejüket. Dalaik hawaii melódiákra hasonlítanak, mozdulataik szelídek, de csak kezük mozgására lehetne azt mondani, hogy kecses. Egy 8—9 éves kislány bámulatos mutatványt produkált négy szíjra kötött labdával, s már azt hittük, hogy vége is a bemutatónak, amikor három vadul doboló férfi jelent meg. Ahogy fokozták az ütemet, valami ősi vadság csapott a nézők agyába. S amikor aztán egy fehér szalmaszoknyás tökéletesen ránk szabadította a csípőtánc poklát, végre valami olyasmit láttam, amiért érdemes volna pár hétre itt maradni. A férfiszemek csak úgy nyelték őket. A nőkben mindinkább ágaskodott a féltékenység. S joggal, mert nemcsak én mentem gondolatban egy lépéssel tovább a nézésnél, hanem mindenki. Másnap a hajó szórakoztató műsorával megbízott hölgy igen foglalt volt, tízesével jelentkeztek a fiatal lányok és asszonyok, mind a csípők őrjöngését szerette volna elsajátítani. Sajnos, maga a tanítónő is csak inasa lehetne a csokoládé bőrű, szalmát rázó angyaloknak. ÁROK Ferenc ! Panaszkodnak a maharadzsák Fiaink már alkalmazkodnak a korszerű életmódhoz Ma már nem nagy öröm maharadzsának lenni Indiában. Elsősorban azért nem, mert Indira Gandhi kormánya megvonta tőlük az állami támogatást, ami évente 50 millió dollárra rúgott. Az intézkedés azonban még mindig nagy vitákra ad okot Indiában: a konzervatívok kétségbe vonják a kormány jogát, hogy megtagadja a támogatást a maharadzsáktól, akik 1947-ben részben önszántukból, részben pedig a kényszernek engedve, elfogadták az indiai államok Unióját. Az állam akkor szavatolta, hogy a hercegségek uralkodóinak évjáradékot folyósít. A haladó politikusok azonban már akkor tiltakoztak ez ellen. — A henyélő hercegek állami nyugdíjat kapjanak? — kérdezték. Most az ő követelésükre vonták meg a maharadzsáktól a támogatást. Sokak nem lepődtek meg Indira Gandhi kormányának döntésén. Magukat a maharadzsákat sem érte váratlanul a határozat. Különben sem azok már, akik hajdan voltak: téved az, aki a maharadzsákat pazar palotákban, pompás termekben, drágakővel kirakott trónon képzeli el. Számomra is kiábrándító volt, amikor először találkoztam Udaipur maharadzsájával, aki — akárcsak a japán császár — a Naptól származtatja magát. A találkozóra sötét ünneplő ruhát öltöttem, és nagyon meglepődtem, hogy a maharadzsa könnyű sportöltözékben, sportingben és rövidnadrágban fogadott. Számára az állami támogatás megmása nem jelent katasztrófát. Őméltósága már évek óta szállodatulajdonos, palotáit szállodákká alakította át, és kitűnő üzleti érzékkel vadászkirándulásokat rendez a tehetős amerikaiak és angolok számára. — A fiaimat a műszaki egyetemre küldtem — mondja nem kis büszkeséggel —, a mérnökség szolid pálya. Háromezren a maharadzsa fizetési listáján korábban évente 200 000 dollárt kapott az államtól. Elmondta, hogy atyja a gyarmati korszakban legalább háromszor ekkora jövedelemmel rendelkezett, ebből a pénzből azonban az egész tartományra kiterjedt rokonságát is eltartotta. Nem kevesebb, mint háromezer ember volt édesapja fizetési listáján, és jelenleg is ezerötszázan kapnak rendszeres támogatást a maharadzsától. A maharadzsa ma is gondoskodik róla, hogy a környék lakói ne szenvedjenek éhínséget, és különösen arra ügyel, hogy a nőket megóvja a nélkülözéstől. A tartományban ugyanis a lovagiasság régi hagyomány. — Sajnos, a nép még mindig nem fogja fel, hogy megfosztottak hatalmamtól — panaszkodik Udaipur maharadzsája. — Ha a városban egy gyermek születik, ha valaki férjhez megy vagy meghal, az emberek magától értetődő természetességgel az én palotám kapuján kopogtatnak segélyért. És minden alkalommal ajándékoznom kell nekik valamit. Ezt akkor is megteszem, ha semmit sem kapok az államtól. Családunk becsülete függ ettől. Az előjogainkat lefaragták, a kötelezettségeink azonban még mindig megvannak. Én például nem engedhetem meg magamnak, hogy az olcsó üzletekben vásároljak, sem azt, hogy a néppel elvegyülve végignézzek egy mozielőadást. Valahányszor megjelenek az utcán, minden szem rajtam függ, és ha valami olyat teszek, ami ellenkezik a hagyományokkal, az emberek felháborodnak. Aktacsomók az istenszobrok mellett Ugyanez érvényes másik maharadzsa ismerősömre, Mysore maharadzsára is. Mysore mellesleg akkora, mint a Német Szövetségi Köztársaság. A maharadzsával egy alkalommal vadászaton vettem részt: együtt indultunk egy megvadult elefánt után, amely rettegésben tartotta a környék lakóit. Mindent elpusztított, ami útjába került. A maharadzsa kötelezettsége az is, hogy ilyen esetben megóvja volt alattvalóit. Esténként Wagner muzsika szűrődött ki vadászkunyhójából, mert mindenhová magával cipeli lemezjátszóját. Napközben, amikor órák hosszat a terepjáró kocsin utazgattunk, a legelvontabb filozófiai kérdésekkel szórakoztatott. Egyik alattvalója elárulta a filozófiai érdeklődés magyarázatát: a maharadzsának fiatal korában látomása volt, és azóta minden hajnalban felkel, hogy meditáljon. Az íróasztalán az istenszobor mellett ipari vállalkozásaira vonatkozó aktacsomók állnak. Ragaszkodik a hagyományos öltözékhez, arannyal hímzett köpenyén rubingombok villognak. Homlokát minden reggel fehér hamuval keni, be, ez jelképezi a múlandóságot. Noha a maharadzsák elvesztették hatalmukat, a nép még mindig tiszteli őket, és a politikai pártok ezt ki is használják. Az 1967-es választásokon a konzervatív pártok alaposan visszaéltek a maharadzsák tekintélyével. A választási listákon szereplő maharadzsák sokkal többet jelentettek a győzelem szempontjából, mint az ígéretek. A maharadzsa még akkor is hasznos volt, ha a választási kampány során ki sem nyitotta a száját. Sok maharadzsa azonban nem hajlandó a politikai ingatag talajára lépni. Számukra — akárcsak az európai grófok és bárók számára — nyitva áll a diplomáciai pálya. Tevékeny szerepet játszanak a gazdasági életben is. Jaipur maharadzsájának fia a hadseregben futott be fényes pályát. Egy másik maharadzsa-ivadék egy teakiviteli vállalat szakértője. A fiatalok könynyen idomulnak a modern életformához. Katodia maharadzsáját a kormány egyszer meghívta Delhibe, hogy vegyen részt a függetlenségi évforduló ünnepségein. A maharadzsa azonban nem tett eleget a meghívásnak, mert az útiköltség ötévi járadékába került volna. Panaszkodik, hogy míg a tehetősebb üzletembereknek luxuskocsira is futja, neki az is gondot okoz, hogy gumit vegyen kerékpárjára. (Die Weltwoche) Cézár gyógymód Ki akarják szorítani a magángépkocsikat Róma külvárosából AZ ÖRÖK VÁROSBA vezető utakon és Róma belvárosában az elmúlt víkend alatt valóságos káosz támadt. Gépjárművek ezreinek szirénái és csípős hangú vezércikkek korholták a fővárosi hatóságok közlekedésrendészeti reformját. Róma szívében számos főutcát egyirányúvá nyilvánítottak, külön útsávokat jelöltek ki az autóbuszok és taxik számára, azzal a céllal, hogy meggyorsítsák a városi közlekedést. Az autóbuszok azonban ahelyett, hogy gyorsabban haladtak volna, hihetetlen közlekedési dugókba keveredtek és csak csigalassúsággal tudtak haladni. Az Il Messagiero című napilap kétségbeesetten tette fel a kérdést: — Mi fojtogatja Róma közlekedését? Mindjárt válaszolt is: — Kétségkívül az improvizáció. Az új közlekedési reform bevezetése előtt ezúttal sem végeztek alapos elemzést a római közlekedés méreteiről és jellegzetességeiről, nem mérték fel kellőképpen, hogy az új egyirányú utcákon és utakon mekkora forgalom bonyolódhat le. Az ANSA olasz hírügynökség is teljes melléfogásnak nevezte a római közlekedési „kísérletet”. Az ismert Via del Corson vagy a Via del Tritone nevű római utcák végén, ott ahol az autóbuszok számára kijelölt útsávok a terekbe torkollanak, hihetetlen torlódás támadt, s 70 perces késéseket is okozott egyes városi járatokon. A szakértők kiszámították, hogy a csúcsforgalom idején a gépjárművek csak óránként egy kilométeres sebességgel haladhattak a belvárosban, míg Róma más negyedeinek utcái üresek maradtak. A tehetetlen közlekedési rendőrök kétségbeesetten nézték és hallgatták a közlekedési dugóba jutott gépkocsik százait és ideges tülkölésüket. Sok taxisofőr panaszkodott, hogy az utasok egyszerűen kiszálltak a bérkocsiból és gyalog folytatták útjukat. Carlo Rosato, a római rendőrség közlekedésügyi főnöke, kijelentette: " Az új közlekedésrendészeti szabályok és intézkedések legfőbb célja, hogy a magángépkocsi-tulajdonosok minél kevesebbet használják járműveiket a belvárosban. Hozzátette, hogy ha kell, akkor ahhoz a közlekedési gyógymódhoz folyamodnak, amelyet Julius Caesar használt még 2000 évvel ezelőtt. I. e. 51-ben ugyanis, amikor már Rómában nehézségeket okozott a harckocsik közlekedése, Caesar megtiltotta minden jármű közlekedését a nappali órákban. A római utcák azóta sem lettek szélesebbek, nem csoda hát, hogy a közlekedés mind nagyobb gondokat okoz. (HERALD TRIBUNE) Nixon amerikai elnök a választások után