Magyar Szó, 1970. november (27. évfolyam, 301-328. szám)

1970-11-15 / 315. szám

4. oldal MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1970. nov. 15. Futásnak eredt a kivi madár Majdnem botrány lett belőle — Mi az, amiért sokan új-Zélandban maradnának? — Vén tragacsok hada N Auckland, október­em mondhatnám, hogy valaha is különöseb­ben izgatott volna Új- Zéland. Csak egészen ködö­sen emlékeztem a földrajz­­órákon tanultakra. De mivel ez volt első állomásom ha­zafelé, amint jó turistához illik, vettem a fényképező­gépet, a filmkamerát és a csekk-könyvet és beültünk a külön buszba. Csak kétperces késéssel indultunk, tehát az angol hatás még érezhető. Az utaskikötő szinte tel­jesen új, szép, vele szemben óriási emeletes parkoló. Itt is bal oldalon vezetnek, te­hát jobb oldali a kormány. Rettenetesen sok a régi, rossz kocsi. — Nagy a vám, kevés a pénz — mondják. Az építkezés rendszerte­len, s lévén nagyobbára földszintes, a 600 000 lakosú Auckland, Új-Zéland legna­gyobb városa, óriási terüle­ten fekszik. A természet na­gyon adakozó kedvében volt, amikor ezt a vidéket terem­tette. A város számos föld­nyelven épült, amelyet szin­te teljesen be lehet látni az Eden nevű kialudt vulkán tetejéről. Ha még messzeb­­re nézünk, egyetlen tekintet­tel át lehet fogni az egész szigetet a Tasman-tengertől a Csendes-óceánig. Abban az irányban azután ezer mér­földre nincs semmi. Ez a nagy zöld folt a kék tenger­ben egy árva vajdasági ta­nyára emlékeztet, ahogy a halásztengerben elveszve éli csendes, küzdelemmel teli életét. Ha Új-Zélandot Ausztrá­liával akarnám összehasonlí­tani, akkor éppen idevág a tanya—város hasonlat. A gejzírek földje De hagyjuk Új-Zéland gazdasági gondjait, elég ba­juk van szegényeknek — éppen aznap, ahogy ott jár­tunk, követelte az ellenzék a kormány lemondását —, s járjuk be egy kicsit a szige­tet, legalábbis egy részét. Ahogy átmegyünk az öb­löt ívelő hídóriáson, egysze­riben megváltozik a tájkép. Mocsarak, lakótelepek, te­niszpályák, őserdő, golfpálya, földieper ültetvények, gyö­nyörű legelők, útszéli teme­tő, jobbról, vele szemben egy autó temető, majd is­mét legelők rohannak el mellettünk. A föld roppant gazdag. Egy bizonyos Whangarei nevű helységbe érkeztünk dél felé. Gejzírvízzel táplált meleg fürdőjéről nevezetes. Ez is Új-Zélandé­s a Maori népen és a kivi madá­ron, a tűzhányókon és juho­­kon kívül. Ki fürdeni, ki múzeumba­­ ment. Nálunk munkamegosz­­­­tás van, a gyerekekkel én­­ fürödni, a feleségem a mú­zeumba ment. Meg is bánta. Útvezetőnk végig árado­zott tengerpartjukról. A ka­nizsai strand hozzá képest gyögyörűség, az Adriát nem is akarom említeni. Egy nagy előnye azonban csak­ugyan van: nincs cápa! Okos állatok: nem szeretik a hi­deg vizet. Majd filmgyorsasággal peregnek az események. Bo­tanikuskert, üzleti negyed, egyetem, lóversenytér, ismét, múzeum (ez azonban — mert­­ a maori nép történelméről ad képet — igazi élmény, villanegyedek s a végén az állatkert. Természetesen a kivi ma­dár miatt megyünk oda. Mindmáig azt hittem, hogy Új-Zéland jelképe csak itt él, de kitűnt, hogy a többi­ csendes-óceáni szigeten is­­ megtalálható. Mivel a hosszú csőrű­­ szárnytalan, jércenagyságú madár egész nap alszik, gon­dozója a karjában hozta ki, s letette egy elkerített helyre, hogy a turisták lefényképez­hessék. Mivel kókadozott, elkezd­tük ijesztgetni, hogy egy va­lamire való képet csinálhas­sunk róla. Átléptem a kerí­tést, és végre futásra bírtam, mire a gondozó felkapta „hí­­mes tojását”, és el akart ro­hanni vele. Csak nagy kö­nyörgésre tette le ismét. A gazella és a muraközi ló Itt, a kivi tanyája körül lát­tunk először tömegesen „benn­szülöttet”. Iskolásgyermeket, asszonyt, férfit. Valamennyi tenyeres-talpas, kövérkés, nehézléptű. Ha egyes né­gerfajtákra a gazella név il­lik, akkor ezeket csak a bar­na medvéhez, de roppant jó­hiszeműek lévén, inkább a muraközi lóhoz hasonlíta­nám. Alig vártam, hogy a „hi­vatalos ismerkedés” véget érjen. Sokkal jobban szere­tek egymagamban kóborol­ni az ismeretlen városokban. Az utcán járva, az áruhá­zakban, az ivókban kap csak igazi képet az idegen egy városról és lakóiról. Szegényesen vannak álta­lában öltözve Sydneyhez képest. A lakásviszonyok is hasonlóan. Vérbaj és teli árvaházak Egy főiskolással ismerked­tem meg lemezvásárlás köz­ben. Német származású. Azt mondja, hogy roppant gyor­san terjed itt is minden, a hippiség, az ajzószerek stb. Az állam is segíti őket, azzal, hogy felnőttnek isme­ri el a 16 éveseket és heti 20 dollárt ad nekik, ha mun­kanélküliek! Ő mondta azt is, hogy Új- Zéland közvetlen az USA után következik a vérbajo­sok száma alapján. Meg azt is, hogy az árvaházak tele vannak kiskorú szülők gyer­mekeivel. Amikor a közlekedési lám­pák a gyalogosoknak jelez­nek szabadot, az útkereszte­­zésnél, átlósan megyünk át az úttesten. Nem is rossz ötlet! Gyorsabb mindenesetre. A gyorsaságot szolgálja az is, hogy a sört kancsóban szolgálják föl. Gyorsabban lesz tökrészeg az ember. Tíz részeg közül 6—8 maori férfi­­ és nő. Ebben nagyon hason­lítanak az ausztrál aborigi­­nalokra. De azt mondják, hogy, Új-Zélandban a maori népnek sokkal jobb a hely­zete, mint az ausztrál benn­szülötteknek. Este későn értem haza ha­lálosan fáradtan, már majd­nem lefeküdtem, amikor a hajón táncbemutatót rendez­tek a maorik. A kiábrándulástól az extázisig Teljesen kiábrándultam belőlük, amikor kijöttek a porondra. Idős, kövér nők és férfiak. De olyan gyönyö­rűen énekeltek, hogy egyből elfeledtették külsejüket. Da­laik hawaii melódiákra ha­sonlítanak, mozdulataik sze­lídek, de csak kezük mozgá­sára lehetne azt mondani, hogy kecses. Egy 8—9 éves kislány bá­mulatos mutatványt produ­kált négy szíjra kötött lab­dával, s már azt hittük, hogy vége is a bemutatónak, ami­kor három vadul doboló fér­fi jelent meg. Ahogy fokoz­ták az ütemet, valami ősi vadság csapott a nézők agyá­ba. S amikor aztán egy fe­hér szalmaszoknyás tökélete­sen ránk szabadította a csí­pőtánc poklát, végre valami olyasmit láttam, amiért ér­demes volna pár hétre itt maradni. A férfiszemek csak úgy nyelték őket. A nőkben mindinkább ágaskodott a fél­tékenység. S joggal, mert nemcsak én mentem gondo­latban egy lépéssel tovább a nézésnél, hanem mindenki. Másnap a hajó szórakoz­tató műsorával megbízott hölgy igen foglalt volt, tíze­sével jelentkeztek a fiatal lányok és asszonyok, mind a csípők őrjöngését szerette volna elsajátítani. Sajnos, maga a tanítónő is csak ina­sa lehetne a csokoládé bőrű, szalmát rázó angyaloknak. ÁROK Ferenc ! Panaszkodnak a maharadzsák Fiaink már alkalmazkodnak a korszerű életmódhoz Ma már nem nagy öröm maharadzsának lenni Indiában. Elsősorban azért nem, mert Indira Gandhi kormánya megvonta tőlük az állami támogatást, ami évente 50 millió dollárra rúgott. Az intézkedés azon­ban még mindig nagy vitákra ad okot Indiában: a konzervatívok kétségbe vonják a kormány jogát, hogy megtagadja a támogatást a maharadzsáktól, akik 1947-ben részben önszántukból, részben pedig a kény­szernek engedve, elfogadták az indiai államok Unió­ját. Az állam akkor szavatolta, hogy a hercegségek uralkodóinak évjáradékot folyósít. A haladó politikusok azon­ban már akkor tiltakoztak ez ellen. — A henyélő her­cegek állami nyugdíjat kap­janak? — kérdezték. Most az ő követelésükre vonták meg a maharadzsáktól a tá­mogatást. Sokak nem lepődtek meg Indira Gandhi kormányának döntésén. Magukat a maha­radzsákat sem érte váratla­nul a határozat. Különben sem azok már, akik hajdan voltak: téved az, aki a ma­haradzsákat pazar paloták­ban, pompás termekben, drágakővel kirakott trónon képzeli el. Számomra is ki­ábrándító volt, amikor elő­ször találkoztam Udaipur maharadzsájával, aki — akárcsak a japán császár — a Naptól származtatja ma­gát. A találkozóra sötét ün­neplő ruhát öltöttem, és na­gyon meglepődtem, hogy a maharadzsa könnyű sport­­öltözékben, sportingben és rövidnadrágban fogadott. Számára az állami támoga­tás meg­mása nem jelent katasztrófát. Őméltósága már évek óta szállodatulaj­donos, palotáit szállodákká alakította át, és kitűnő üz­leti érzékkel vadászkirán­dulásokat rendez a tehetős amerikaiak és angolok szá­mára. — A fiaimat a műszaki egyetemre küldtem — mond­ja nem kis büszkeséggel —, a mérnökség szolid pálya. Háromezren a maharadzsa fizetési listáján korábban évente 200 000 dollárt kapott az államtól. Elmondta, hogy atyja a gyarmati korszakban leg­alább háromszor ekkora jö­vedelemmel rendelkezett, ebből a pénzből azonban az egész tartományra kiterjedt rokonságát is eltartotta. Nem kevesebb, mint három­ezer ember volt édesapja fi­zetési listáján, és jelenleg is ezerötszázan kapnak rend­szeres támogatást a maha­radzsától. A maharadzsa ma is gondoskodik róla, hogy a környék lakói ne szenved­jenek éhínséget, és különö­sen arra ügyel, hogy a nőket megóvja a nélkülözéstől. A tartományban ugyanis a lo­vagiasság régi hagyomány. — Sajnos, a nép még min­dig nem fogja fel, hogy megfosztottak hatalmamtól — panaszkodik Udaipur ma­haradzsája. — Ha a város­ban egy gyermek születik, ha valaki férjhez megy vagy meghal, az emberek magá­tól értetődő természetesség­gel az én palotám kapuján kopogtatnak segélyért. És minden alkalommal ajándé­koznom kell nekik valamit. Ezt akkor is megteszem, ha semmit sem kapok az ál­lamtól. Családunk becsülete függ ettől. Az előjogainkat lefaragták, a kötelezettsége­ink azonban még mindig megvannak. Én például nem engedhetem meg magamnak, hogy az olcsó üzletekben vásároljak, sem azt, hogy a néppel elvegyülve végignéz­zek egy mozielőadást. Vala­hányszor megjelenek az ut­cán, minden szem rajtam függ, és ha valami olyat te­szek, ami ellenkezik a ha­gyományokkal, az emberek felháborodnak. Aktacsomók az istenszobrok mellett Ugyanez érvényes másik maharadzsa ismerősömre, Mysore maharadzsára is. Mysore mellesleg akkora, mint a Német Szövetségi Köztársaság. A maharadzsával egy al­kalommal vadászaton vet­tem részt: együtt indultunk egy megvadult elefánt után, amely rettegésben tartotta a környék lakóit. Mindent elpusztított, ami útjába ke­rült. A maharadzsa kötele­zettsége az is, hogy ilyen esetben megóvja volt alatt­valóit. Esténként Wagner muzsi­ka szűrődött ki vadászkuny­hójából, mert mindenhová magával cipeli lemezjátszó­ját. Napközben, amikor órák hosszat a terepjáró ko­csin utazgattunk, a legelvon­­tabb filozófiai kérdésekkel szórakoztatott. Egyik alatt­valója elárulta a filozófiai érdeklődés magyarázatát: a maharadzsának fiatal korá­ban látomása volt, és azóta minden hajnalban felkel, hogy meditáljon. Az íróasz­talán az istenszobor mellett ipari vállalkozásaira vonat­kozó aktacsomók állnak. Ragaszkodik a hagyományos öltözékhez, arannyal hím­zett köpenyén rubingombok villognak. Homlokát minden reggel fehér hamuval keni, be, ez jelképezi a múlandósá­got. Noha a maharadzsák el­vesztették hatalmukat, a nép még mindig tiszteli őket, és a politikai pártok ezt ki is használják. Az 1967-es vá­lasztásokon a konzervatív pártok alaposan visszaéltek a maharadzsák tekintélyé­vel. A választási listákon szereplő maharadzsák sok­kal többet jelentettek a győ­zelem szempontjából, mint az ígéretek. A maharadzsa még akkor is hasznos volt, ha a választási kampány so­rán ki sem nyitotta a szá­ját. Sok maharadzsa azonban nem hajlandó a politikai ingatag talajára lépni. Szá­mukra — akárcsak az euró­pai grófok és bárók számá­ra — nyitva áll a diplomá­ciai pálya. Tevékeny szere­pet játszanak a gazdasági életben is. Jaipur maha­radzsájának fia a hadsereg­ben futott be fényes pályát. Egy másik maharadzsa-iva­dék egy teakiviteli vállalat szakértője. A fiatalok köny­­nyen idomulnak a modern életformához. Katodia maharadzsáját a kormány egyszer meghívta Delhibe, hogy vegyen részt a függetlenségi évforduló ünnepségein. A maharadzsa azonban nem tett eleget a meghívásnak, mert az úti­költség ötévi járadékába ke­rült volna. Panaszkodik, hogy míg a tehetősebb üz­letembereknek luxuskocsira is futja, neki az is gondot okoz, hogy gumit vegyen kerékpárjára. (Die Weltwoche) Cézár­ gyógymód Ki akarják szorítani a magángépkocsikat Róma külvárosából AZ ÖRÖK VÁROSBA ve­zető utakon és Róma belvá­rosában az­ elmúlt víkend alatt valóságos káosz támadt. Gépjárművek ezreinek sziré­nái és csípős hangú vezércik­kek korholták a fővárosi ha­tóságok közlekedésrendésze­ti reformját. Róma szívében számos fő­utcát egyirányúvá nyilvání­tottak, külön útsávokat jelöl­tek ki az autóbuszok és taxik számára, azzal a céllal, hogy meggyorsítsák a váro­si közlekedést. Az autóbu­szok azonban ahelyett, hogy gyorsabban haladtak volna, hihetetlen közlekedési dugók­ba keveredtek és csak csiga­­lassúsággal tudtak haladni. Az Il Messagiero című na­pilap kétségbeesetten tette fel a kérdést: — Mi fojto­gatja Róma közlekedését? Mindjárt válaszolt is: — Két­ségkívül az improvizáció. Az új közlekedési reform bevezetése előtt ezúttal sem végeztek alapos elemzést a római közlekedés méreteiről és jellegzetességeiről, nem mérték fel kellőképpen, hogy az új egyirányú utcákon és utakon mekkora forgalom bonyolódhat le. Az ANSA olasz hírügynökség is teljes melléfogásnak nevezte a ró­mai közlekedési „kísérletet”. Az ismert Via del Corson vagy a Via del Tritone nevű római utcák végén, ott ahol az autóbuszok számára kije­lölt útsávok a terekbe tor­­kollanak, hihetetlen torlódás támadt, s 70 perces késése­ket is okozott egyes városi járatokon. A szakértők kiszámították, hogy a csúcsforgalom idején a gépjárművek csak órán­ként egy kilométeres sebes­séggel haladhattak a belvá­rosban, míg Róma más ne­gyedeinek utcái üresek ma­radtak. A tehetetlen közlekedési rendőrök kétségbeesetten néz­ték és hallgatták a közleke­dési dugóba jutott gépko­csik százait és ideges tülkö­lésüket. Sok taxisofőr panaszko­dott, hogy az utasok egysze­rűen kiszálltak a bérkocsi­ból és gyalog folytatták út­jukat. Carlo Rosato, a római rend­őrség közlekedésügyi főnöke, kijelentette: " Az új közle­kedésrendészeti szabályok és intézkedések legfőbb célja, hogy a magángépkocsi-tulaj­­donosok minél kevesebbet használják járműveiket a belvárosban. Hozzátette, hogy ha kell, akkor ahhoz a közlekedési gyógymódhoz fo­lyamodnak, amelyet Julius Caesar használt még 2000 évvel ezelőtt. I. e. 51-ben ugyanis, ami­kor már Rómában nehézsé­geket okozott a harckocsik közlekedése, Caesar megtil­totta minden jármű közleke­dését a nappali órákban. A római utcák azóta sem lettek szélesebbek, nem csoda hát, hogy a közlekedés mind na­gyobb gondokat okoz. (HERALD TRIBUNE) Nixon amerikai elnök a választások után

Next