Magyar Szó, 1971. március (28. évfolyam, 59-88. szám)
1971-03-14 / 71. szám
Vasárnap, 1971. márc. 14. MAGYAR SZÓ . Sztárgázsit kapott Petőfi Százhuszonöt éves Petőfi ereklye került elő egy erdélyi szabómester New York-i hagyatékából A budapesti Petőfi Múzeum a magyar főváros kellős közepén, az egykori Károlyi palotában van. A XVIII. században épült klasszicista stílusú műemlék-palotában fogták el a Habsburg-kopók Batthyány Lajost, Magyarország első felelős miniszterelnökét, falai között működött a bresciai hóhér, oly sok magyar hazafi kivégeztetője és bebörtönözője: Haynau. Ma csendes szobákban őrzik Petőfi, Ady, Móricz, József Attila, Radnóti, Jókai, Madách, Tompa, Tamási Áron, Tersánszky, Kosztolányi, Mikszáth és annyi más magyar író kéziratait, fényképeit és emléktárgyait. Most mégis gyorsan elhaladok a gazdag tárlók mellett: arra a Petőfi dokumentumra vagyok kíváncsi, amely százhuszonöt esztendeje köttetett Emich Gusztáv könyvárus és Petőfi Sándor között. A féltve őrzött ereklyét V. Nyilassy Vilma, a múzeum kézirattárának tudós vezetője műanyag tasakban teszi elém. Félve veszem kezembe a megsárgult papírlapot — A kézzel írott szerzőbank páncélszekrényében. Munka után gyakran átsétált a pénzintézetbe, kinyittatta a fiókot, és órákig elgyönyörködött a megsárgult ereklyében. Amikor megrokkant és betegeskedni kezdett, elhatározta, hogy a Petőfi aláírásával megszentelt papírlappal — mintegy szemfedőként — temetteti el magát. Nem így történt, meggondolta magát. Végül lánya, Mrs. Lillie Brown az öreg utolsó kívánságára eljuttatta az amerikai magyar követségre. Meghatottan szemlélem a hegyes, szálkás betűkkel rótt sorokat, így kezdődik: „Én Petőfi Sándor átadom t. er. Emich Gusztáv úrnak költeményeim összes, illetőleg második ezer példányra terjedhető kiadását...” A kötet egy évre rá valóban az olvasó elé került és Emich Gusztáv (a mai Atheneum nyomda őse) bizony jó üzletet csinált. Név szerint felsorolják a szerződésben a János vitézt, a Salgót, és még jó egynéhány ifjúkori remeket. Nem jelent meg a kötetben viszont a szerző- désben „Egy víg hősköltemény” címmel említett mű. Ilyen verset a Petőfi kutatás nem ismer, a múzeum tudósaira és Petőfi tisztelőire vár annak kiderítése, hogy egyáltalán megszületett-e a mű, s ha igen, hol lappang. A szerződés arról is rendelkezik, hogy a kiadó a költőtől ötszáz pengő forintért vásárolta meg a költemények kiadási jogát. Menynyit érhetett ez a pénz? Petőfi az akkori költők között valóságos „satárgázsi”-t kapott, az ötszáz forintért 34—35 szarvasmarhást lehetett vásárolni. A nagy költő kutatói és tisztelői most valóságos detektívmunkát végeznek. Tudni kellene, ki volt az ismeretlen énekesnő, akitől New Yorkban a derék szabómester az ereklyét megszerezte, s ki kellene deríteni, vajon tőle kihez vezett az út Vajon van-e szerepe a szerződés Amerikába juttatásában Reményi Edének, a szabadságharc és Klapka tábornok kiváló hegedűművészének, aki Nyugat-Európában hatvanezer forintot muzsikált össze a pesti Petőfi-szoborra. Jókai joggal mondta felavató beszédében: „Uraim, ez a legdrágább Petőfi emlék a földkerekségen, mert a legcsengőbb ércből van öntve: csupa hegedűszóból készült...” Könnyen lehet, és emigrációja után az Emichékitől megszerzett írást ilyenformán nagy barátja, Liszt is láthatta. De lehet, hogy más emlékeket is hurcolt magával, míg hetvenéves korában, San Franciskóban, a pódiumon, a Repülj fecském ábrándjának előadása közben örökre ki nem esett a kezéből a vonó. Egy másik változat szerint az Emich cég egyik társtulajdonosa, Számvald Gyula vihette magával az erdélyi bukás után. Belőle később az amerikai szabadságharc hős tábornoka lett, s jelenleg az arlingtoni hősi temetőben nyugszik, ahová anynyi kiváló amerikait temettek, köztük a Kennedyeket is. A szerződés hazakerülte tehát alaposan felkavarta Petőfi tisztelőit és kutatóit, s megújult erővel fognak a munkához. Azt is szeretnék kideríteni, hogy Petőfi ereklyéink közül kallódik-e még valami az óceánokon és a határokon túl. A múzeum minden hírt szívesen fogad, és valamennyi bejelentést megvizsgáltat tudós kutatóival. SZÜTS István dél hosszú, kalandos úton került a Petőfi Múzeum birtokába. Az eredeti okmány 27 X 36 centiméter nagyságú, viaszpecséttel van hitelesítve. Egy öreg amerikás magyar — Mr. Milton Smith — végrendeletileg hagyta ránk, miután tavaly, május 23-án elhunyt. Valahol Erdélyben született (még nincs kiderítve, hol), akkor még Schmidt-Kupferschmidt Menyhért névre hallgatott. Pesten volt kisdiák. A századforduló után költözött Amerikába, New Yorkban szabóműhelyt nyitott. A mesterség mellett is hű maradt szerelméhez, sokat szavalt, s a második világháború után New Yorkban saját költségén kinyomatta Kiss József válogatott költeményeit, és szétosztotta az amerikás magyarok között. Megismerkedett egy amerikai énekesnővel, aki hazai költők dalait énekelte. Neki is elküldött egy példányt. Az asszony aztán váratlanul betoppant a New York-i szabóműhelybe, hogy megköszönje az ajándékot. A találkozás emlékére felajánlotta, hogy átadja az Emich—Petőfi szerződést a huszonhárom éves költő aláírásával. Mr. Smith tisztában volt értékével, mert azonnal elhelyezte az egyik hogy ő vitte magával 1849- /. ^ ■* e — e.____t -áL á.ffe? / / /^^4 * . ff. ff 4 ^1--^ ^ 1 * -**1 / «4 /2«^- m—, . 4. Лл-'. A# ,-----. Az elveszettnek hitt, Amerikát tárt szerződés Dzseksz és a barátai OLT EGY fehér szőrű/ kóbor kutya. A kóbor kutyák nemcsak a gazdájukat vesztik el, hanem a nevüket is. Hogyan élhet egy kutya név nélkül és gazdátlanul? Behúzott farokkal, állandó rettegésben. Úgy, ahogy a törvényen kívüliek élnek. A szemeteskannák és a kutyahóhérok árnyékában. A Fehérszőrű megtetszett a gyerekeknek. Elkeresztelték Dzseksznek. Lehet, hogy a Fehérszőrűnek valamikor más neve volt. De a régi nevét és a régi gazdáját elvesztette. A gyerekek most kedvesen szólongatták, s ő elfogadta a gyerekek kedvességét, és megörült, hogy újra van neve. Ha megszólították, lompos farkával boldogan söpörte a havat. Sok kis gazdája lett Dzseksznek. Versenyeztek kegyeiért. Csontot hordtak le neki. Ha elindult a gyereksereg, magukkal hívták. Társuknak fogadták. Oltalmukba vették. Dzseksz — csodák csodája — felhagyott a kóborlással. Ragaszkodott új gazdáihoz. Ragaszkodott a környékhez, ahol újra otthonra talált. Dzseksz megérezte, hogy szeretik. —oOo NEM MESEVILÁGBAN IUT vagyunk, hanem Új- vidék egyik külvárosában, a Sateliten. A Boris Kidric iskolában. Az V.b osztályban. Kint hó van, a havon kutyapecérek. Az V.b-ben nemtudommilyen óra. Amint a tanulók megpillantják a kutyapecéreket, felugranak és kirohannak az utcára. — Ne vigyék el Dzsekszet, Dzseksz a miénk! Minket vár. A sintérek hajthatatlanok. Nekik csak egy feladatuk van ezen a földön: tőrbe csalni a veszettséget terjesztő kóbor ebeket, s aztán alku és bírósági tárgyalás nélkül lepuffantani őket. Hiszen a kóbor kutyákat nem védi törvény. A gyerekek alkudni kezdenek. Könyörögnek, rimánkodnak a sintéreknek. — Nézzétek, gyerekek — mondják végül a sintérek —, nekünk ezt a kutyát kötelességünk beszállítani. De ha annyira odavagytok érte, bent várunk vele egy napot. Ha egy napon belül hoztok 15 dinárt az oltásért és 20 dinárt a nyakörvért, nem végezzük ki. Akkor hazahozhatjátok. —oOo— . GYEREKEK épp nők napjára készülődtek, zsebpénzüket kasszába gyűjtötték, hogy ajándékot vehessenek a tanító néninek és az édesanyáknak. Most majd a tanító néninek szerényebb ajándékot vesznek, az édesanyáknak pedig saját kezűleg készítenek valamit, kifogyott golyóstollból, elhasznált pingponglabdából kisbabákat. Így határoztak. Dzsekszet pedig beoltatták, s ennek igazolásául nyakörvet, érmet akasztattak a nyakába. Mindössze 35 dinárért. És most már Dzsekszet a törvény is védi. Azt mondták a sintérek, hogy egy egész esztendőre biztosítva van az élete. Van neve, s igazolása, hogy felvette a veszettség ellen az oltást. Van otthona és vannak barátai. És ez a legfontosabb. Hogy barátokra találjanak a kitagadottak. Dzseksz köszöni életét az V.b osztálynak. S mert szólni nem tud, hálatelt kutyaszemekkel s boldog farkcsóválással. NÉMETH István Dzseksz és a barátai (Ifjú Gábor felvétele) Mutter én nem ilyen komputert akartam! Csak hogy tudják: a komputer nem felejt! Jó lesz vigyázni arra a kártyára, különösen a személyi adatokkal, mert a lyuk még harminc év múlva is rajta lesz az életrajzon, mikor már a könnyelmű legényke agyalágya megkötött, és felelősségteljes állást tölt mellé. Aztán az örök barátsági és megnemtámadási szerződések, ünnepi felköszöntők... Jaj!... Az ilyesmivel nem célszerű hencegni a komputer előtt. A külföldről idelátogató államfőről olyasmi böffenik fel esetleg ebből a tranzisztoros monstrumból, amiért legszívesebben lepofoznád a különrepülő tolólépcsőjéről. Fogtunk IBM-et, de nem ereszt! Vagy, ahogy a költő mondaná: „Csoda hát, hogy megutállak korom? ... Csupa kul a kalkulátorom...” Ki mer a homlokégőjébe nézni egy ilyen gép-elefántnak? Mert ugye, követtünk, követgettünk el ezt-azt, amire pirulva pislogunk vissza. Szerintem, füllenteni kellene azon a lyukkártyán. Nem muszáj annak a dögnek mindent tudni, pláne, ha nem tudja magában tartani. Emberek vagyunk, nem élhetünk önámítás nélkül. Ne rontsa közérzetünket egy ilyen faragatlan dióda daráló, akit le se inthetünk hogy: fogd be az információdat! Hadd pletykálom el, mit csinált a minap. (Mihét... mihónap... vagy mifene!) Száz házaspár adatait táplálták be, és ő óvatlanul kibökte, hogy az egész bagázsból összesen csak hárman-hárman illenek egymáshoz, a többiek abszolúte illetlenek. (Még ő beszél, szem helyette is mások lyuggatnnak.) Viszont — hogy tovább pletykáljak — egy ankétből kiderül, hogy amit ő kommendált: egy házasságból kettő nem jó. (Mit ér a logika, ha egyszer lógik a ...) Nahát... Nem kérdezed: — nem jó. Megkérdezed: — pláne nem jó! Egy Kövér Margot a trenti szencsemből erre így sóhajtana: — Unom elektron, az agyadat! KOPECZKY László 11. oldal