Magyar Szó, 1971. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1971-04-08 / 96. szám

Csütörtök, 1971. ápr. 8. MAGYAR SZÓ A műkedvelő színjátszók tartományi közgyűlése elé A bánáti magyar színház Az elmúlt egy-két hét alatt írtunk a kanizsai, csókai, becsei és bajmoki műkedvelők munkájáról, sikereiről, nehézségeiről. Most a zrenjanini Madách Amatőrszínházba látogattunk el. A beszélgetés itt másként indult, nem úgy, mint az előző egyesületekben. HARTIG Sándor, az amatőrszínház elnöke és ORMAI Mária kérdéssel kezdték: Miért nem kaphat a Madách a Tartományi Művelődési Közösségtől is anyagi segítséget? — Már miért kapna? — kérdeztem vissza. — Hiszen más magyar amatőrszínház sem kap. — Ez igaz — mondták —, de vajon nem mások-e a Madách munkakörülményei és feladatai is? S ha igen, akkor nyilván más elbánásban is kell részesíteni. De nézzük: melyek azok a más feladatok és körülmények? Vegyük legelőször a hagyományt: Zrenjaninnak valaha hivatásos magyar színháza volt. Nyilván azért alapították, mert az illetékesek úgy ítélték meg, hogy a zrenjanini, illetve a bánáti magyarságnak szüksége van rá. A színház nem volt hosszú életű. Megszüntették. Ne kutassuk, miért. Talán senkinek sem kell bizonygatni, hogy ma nagyobb szükség lenne rá, mint akkor,amikor megalakították vagy amikor megszüntették. Általában növekszenek kulturális igényeink, s természetesen a magyarság kulturális igényei is. A bánátiakét is beleértve. Kétségtelen, hogy a város, s általában a közvéleményünk akceptálta is ezt a szükségletet, mert a Madách a vajdasági magyar amatőrszínházak között mindig megkülönböztetett elbánásban részesült. Ha az évek folyamán néha válságba is került, mégis valamiféle íratlan törvény volt, hogy ez a legjobb, legerősebb, legszínvonalasabb amatőrszínházunk. Azt hiszem, úgy éreztük, hogy nem csak Zrenjaninnak, hanem a bánáti magyarságnak is szüksége van rá. A város az utóbbi években mintha az anyagi juttatás terén is éreztetné ezt. Tavaly 60 000, az idén 90 000 dinár körül kap a Madách a községi művelődési közösségtől. Valószínű, sőt egészen biztos, hogy egyetlen magyar amatőr színház sem kap ennyi pénzt a községtől Vajdaságban. Igaz, a hivatásos szerb színház 1 300 000 körül kap, s ez mellett a kilencvenezer elenyészően kevés. Hartig Sándor azonban úgy véli, hogy ha figyelembe vesszük a Szabadkai Népszínház tíz előadásának pénzelését, a bábszínházát, a többi magyar kulturális egyesület dotálását, akkor elégedettek lehetünk az arányokkal. Zrenjanin a lehetőségekhez és az arányokhoz mérten juttat a magyar kultúrának. A bánáti falvakban — mondják — itt-ott vannak még magyar együttesek, a bácskaiak is át-átjárnak vendégszerepelni. Főleg vidám, zenés darabok mennek a falvakban. A vendégszereplés rendszerint kölcsönös, és a szereplők az előadás után vacsorát kapnak. Bevált gyakorlat ez már a falusi egyesületek között. Szinte hagyománya van. A Madách azonban ebbe nem tud beleilleszkedni. A zrenjanini közönség más. A kiutazások viszont, mivel nem csere alapon történnek, többe kerülnek, így az előkészületek is. A Madáchnak nincs színházterme, a szerb színháznak kell fizetnie az előadások és a próbák alkalmával is a teremhasználatért. S ez is sok pénz, mert többször akarnak próbálni, hogy jobban sikerüljön az előadás, hogy sikeresebben teljesíthessék azt a küldetést, amit Bánátban egy magyar színház teljesíthet. Ahhoz, hogy jó darabokat, színvonalas előadásban mutassanak be, néha hivatásos rendezőket is szerződtessenek, biztosítsák a színház fejlődését, nem elegendő a hatvanezer, s kevés lesz a kilencvenezer dinár is. A Madách most nem az, ami lehetne, s aminek lennie kellene. De itt él az igény, az emberek tudatában, a hangulatban benne van: többet kell adniuk a bánáti magyarok színházkultúrájának ápolásáért. Nem szabadna hagyni, hogy ez az igény kivesszen az emberek tudatából. Néhány éve kérik a Tartományi Művelődési Közösséget, hogy segítse őket. Nem nagy összegről van szó. Húszharmincezer dinár is sokat jelentene nekik. (Persze, tudjuk, rengeteg kérelem futott be, s kevés a pénz, a Szabadkai Népszínház sem kaphatja meg mind, amit kért. De valamit mégis tenni kellene, hiszen a Madách erősödése bizonyos mértékben tehermentesíthetné a szabadkaiakat, akiknek nyilván elegük van már az állandó terepjárásból.) Vagy mégis Zrenjaninnak kellene többet adnia a magyar színházra? Mégsem igazságos ez az arány: egymillióháromszázezer és emitt még kilencvenezer sem? Hartig Sándor elmond egy példát: 1956-ban alakult meg a bábszínház. Egymilliónyolcszázezer dinárt kaptak. Fele-fele arányban osztottak a szerb és a magyar adásokSzámos lépcsőn kapaszkodunk föl a Grand Palais kiállítási termébe. A fotocellás üvegajtók varázsszó nélkül nyílnak és csukódnak. A csarnokban kolostorok óriási fényképei állanak. Négy diavetítő megszakítás nélkül vetíti a freskókat, amelyeket nem hozhattak ide a kiállítás szervezői. A látogatót a középkor levegője veszi körül, csupán egy dolog rontja a hatást: Vjeceslav Richternek alumíniumpálcás „kéz nyomású” domborműve, amely a legújabb építészeti törekvéseket jelképezi, s önmagában kiváló alkotás. Óriási felszínváltozatokat mutat, mint a nagyvárosok madártávlatból. A kiállítási teremben nyolcezer év távlatából a Lepenski Vira halfejű ember meg a Danubius és még több értékes, most nagyon modern szobor fogadja a látogatót. Régi és új most találkozott. Találkozott ugyan már régebben is, mert az egész XX. századi civilizációt a jövőbe tekintés és a múltba való visszavágyás is jellemzi. A műpártoló franciák — egyébként minden francia imádja a régiséget — megvennék az egész földszinti rész kiállított anyagát, ha lehetne. A Lepenski Virrel szemben Vinca van. Rituális vázák, állatfejek, kis terrakotta figurák jellemzők erre a kultúrára. Az itt levő anyag különböző gyűjteményekből való (Stip, Szarajevó, Priština, Ripanj, Borgyos, Törökbecse, Zágráb és Belgrád). Itt van a dupljajai híres háromkerekű, vízmadár-vontatású istenszekér is, amely a belgrádi Nemzeti Múzeum tulajdona. A görög— illír korból származó trebeništei gyűrött, ráncolt arany maszk zárt vitrinben van. A Novi Pazar-i leletek, pajzsokra. Azóta is így van. Most 400 000 dinárt kapnak. Négy magyar és négyszerbs előadást készítenek (s mát már románt és szlovákot is). Megint fele-fele. S ez így volt akkor is, amikor máshol, például Újvidéken még talán gondolni sem mertek erre, így volt itt Rankovic idején is. Mi most Újvidéken örülünk annak, hogy van a bábszínházban magyar előadás is. Van, aki dicsekszik is ezzel. Szégyellnünk kellene, hogy eddig nem volt! Mindenesetre, ha tudjuk, hogy a zrenjaniniak már tizenöt éve csinálják, mégpedig hogy, akkor nincs okunk dicsekvésre. Nekik lenne. De ha Hartig Sándor nem is dicsekszik ezzel, gondoljuk meg, mit tettek ők Zrenjaninban és környékén a legkisebb magyarok színházi kultúrájának ápolásáért. Azt hiszem, nincs Vajdaságban még egy város, ahol a magyarság a többséghez viszonyítva ilyen számban él, ahol ekkora megértést tanúsítanának kulturális szükségletei iránt, mint amilyet a zrenjanini bábszínház példája bizonyít. Azt akarom ezzel mondani hogy Zrenjanin valóban megadja, amit adhat. S ha szükségünk van a bánáti magyar színházra, akkor másnak is adnia kellene. (bn) és az óriási karperec mind a Belgrádi Nemzeti Múzeum tulajdona. Az új törvény szerint a leletet ott kell őrizni, ahol kiásták, vagyis a legközelebbi múzeumban. Az antik görög leletek következnek, melyeket Tetovón, Trebeniátén, Béla Palánkán, Novi Pazaron, Demir Kapiján, Visen, Ninben, Bitolán, Trogirban ástak ki. Athéné istennő kópiáját Bitola közelében találták meg az eredetinek kicsinyített, de jó másolata. A trebeništei múzeumból való kráter (edény) Lissipos után készült, kitűnő másolat. Egyébként ezt a trogiri bencések kolostorában őrzik. Ma már annyira mindegy, hogy csak másolat. Régiségi értéke pótolja az eredetiség hiányát. A gazdag görög—római átmeneti korszakból ne is említsünk mást mint Nagy Konstantinus niši szobrát, vagy Germanicusnak Celje mellett talált mellszobrát. Az utóbbi klasszikusan sima és hideg megmintázásával művészileg lemaradt Nagy Konstantinus büsztjének provinciális stílusától. A provinciális stílust sokszor művészibbnek érezzük, mint az udvari stílust, mely hivatalos és reprezentáló. A provinciális régiség hatása ma nagyobb, mint azelőtt volt. Itt van a vajdasági múzeum egyik büszkesége, a berkasovói aranysisak is. Mit nem adnának ezért a sisakért a gyűjtők. Kitűnő állapotban van, úgy hat, mintha vadonatúj volna. Lehet, hogy „túlrestaurálták”. A Trebeniátén feltárt régiségek, különösen egy kráter, azt igazolják, hogy a régi görög iparművészeti termékeket minden tétovázás nélkül a legnagyobb bizalommal vásárolták a mi területeinken. Egy francia műbíráló azt írja, hogy a görög—római civilizáció folyamán olyan értékeket is megszereztek a tengerparton, amelyek messze meghaladják a középszerű műveket. Ilyen például a salonai Leányfej, amely fehér márványból készült, a szemgolyók helyét kimélyítette a művész, és tekintete árnyalt. Ne felejtsük el, hogy Splitben felépítették Diocletiánus palotáját, ahol a műkincseknek nagy gyűjteménye lehetett, de mindez hová lett? Valamennyi maradt. A görög—római művészet nagy emlékei közé tartozik több padló és falmozaik. A kiállításon az egyik mozaikot Granzigrad mellett találták, mely egy római castrum palotáját díszítette. A másik mozaik Dionisost leopárddal ábrázolja, szintén ugyanott ásták ki, de ez a zajecari múzeum tulajdona. Hiányosak, de nagyon szép mozaikok ezek. A IV., V., VI. századokat a korai keresztény művészettel jelölték a kiállításon. Split, Turbe (Bosznia),Salona, Stobi, Lastovo (zadari múzeum) a legfőbb lelőhelyek. Dombormű, szobor, oszlopfő a leggyakoribb lelet. Ez az ókeresztény időszak azonban elég hiányosan van képviselve. Legjelentősebb a spliti szarkofág és a szobi oszlopfejek, melyek már éppen provinciális jellegükkel az átmenetre utalnak, a következő korra. ÁCS József Nyolcezer év művészete Jugoszlávia területén Párizsi nagykiállítás [ Szakemberképzés Katán (1.) ■■ Ösztöndíj, vizsgaszabadság, jutalom az Istra Felszerelésgyárban Katán november elejétől január derekáig több mint negyven munkaszervezet vitatta meg annak a társadalmi megállapodásnak a tervezetét, amely szolidáris alapon egy egészen újszerű elgondolás gyümölcseként A FOLYAMATOS SZAKEMBERKÉPZÉST HIVATOTT MEGOLDANI A KÖZSÉGBEN. E megállapodás lényege, hogy a községi képviselő-testület, a községközi iskolafenntartó közösség, a szakszervezet, az Ifjúsági Szövetség, a Szocialista Szövetség és a munkaszervezetek a megállapodás aláírása után kötelezettséget és kezességet vállalnak a középiskolások, főiskolások és egyetemisták rendszeres ösztöndíjazására, valamint a tanulmányi hitelek folyósítására, s ezek minimumát az egész község területén egységesen szabályozzák. Kulán arra számítanak, hogy e megállapodást április végéig, május elejéig aláírják a fent megnevezettek, s akkor az eddigi ötszáz-egynéhány ösztöndíjas helyett ezután akár 1500 középiskolást, főiskolást és egyetemistát is képesek lesznek anyagilag megsegíteni. E megmozdulás nyomán látogattunk el az Istra Felszerelésgyárba, a Sloboda Posztógyárba és az Avala Vendéglátóipari Vállalatba, s az illetékesektől az iránt érdeklődtünk, hogyan gondoskodnak ők az utánpótlásról és a dolgozók továbbképzéséről. Először Miloš Suknovictyal, az Istra felszerelésgyár káderügyi előadójával beszélgettünk. — A társadalmi megállapodást támogatjuk és aláírjuk, mert nagyon hasznos — mondotta. — Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy vállalatunknak eddig is volt és most is van ösztöndíjasa. A gépészeti és a közgazdasági karon jelenleg 13 egyetemistánk tanul, s kap 250— 550 dináros ösztöndíjat. De munkásaink továbbképzéséről sem feledkeztünk meg. Rendkívüli hallgatóként öszszesen 47 dolgozónk igyekszik elvégezni valamelyik közép- vagy főiskolát és az egyetemet. Számukra a ceruzától kezdve a tankönyvekig mindent beszerez a vállalat, az oktatás költségeit pedig mindaddig fedezi, amíg a továbbképzésre jelentkezett dolgozók sikeresen vizsgáznak. S hogy felkészülésük eredményes leegy rendkívüli hallgatóért 8000 dinárt is fizetünk évente. — Mindent egybevetve, mennyit fordít szakemberképzésre vállalatuk? — Körülbelül 300 000 dinárt. — Az utóbbi néhány évben hányan nyertek így magasabb szakképesítést? — Az elmúlt három évben 105-en magas fokú szakképesítést, 40-en pedig szakképesítést szereztek. Természetesen szakemberképzésünknek és az utánpótlásról való gondoskodásunknak nem ez az egyetlen módja. A szakmunkásképző iskolából, hetente kétszer, 115 diák van nálunk gyakorlati oktatáson. — őket ösztönözték-e valamiképp? — Fizettük az egészségügyi biztosításukat és időről időre anyagi támogatást nyújtottunk nekik a tanulmányi kirándulások megszervezésére. Most nemrég pedig előterjesztettük, hogy a kitűnő bizonyítványú tanulók év végén 500, a jeles érdemrendűek 400, a jó érdemrendnek pedig 300 dinár jutalmat kapjanak. A fentiek alapján feltételezhető, hogy vállalatuk nem szűkölködik szakemberekben. — Ma már valóban nem. Hiszen az 1538 alkalmazottunk közül 430 szakmunkás, 136 magasan képzett szakmunkás, 104 középiskolai, 36 főiskolai, 19 pedig egyetemi végzettségű. A továbbiakban arra törekszünk, hogy a betanított és a szakképesítés Vasárnap adják át a Sinkó-díjat A Bölcsészkar Magyar Tanszéke és a Sinkó-díj kuratóriuma közli, hogy a második Sinkó-díjat vasárnap délelőtt ünnepélyes keretek között adják át. A díjat, mint ismeretes, a bíráló bizottság — Bosnyák István, Hornyik Miklós, Végel László — Utasi Máriának ítélte oda a Fórum kiadásában megjelent Hajnali ravatal című első verseskönyvéért. A díjat vasárnap délelőtt 10 órakor adják át a magyar tanszék könyvtárában. A magyar tanszék és a Sinkó-díj kuratóriuma mindenkit szívesen lát az ünnepélyes díjátadáson. gyen, arról is gondoskodunk, mivel egy-egy vizsga előkészítésére , három nap fizetett szabadságot adunk, s a vizsgákra is szabadságoljuk őket. Az oktatási költséget vagy tandíjat az iskolától kapott számla szerint téríti meg a vállalat, s ez bizony nem is kevés, minthogy egyis nélküli munkásainkat továbbképezzük. — Utasítottak-e már viszsza valamilyen továbbképzésre vonatkozó kérvényt? — Nem, még soha. A továbbképzés lehetőségét mi mindenkinek megadjuk. SZŰCS Imre 9. oldal Versecen tartják a hivatásos színházak tartományi szemléjét A Népszínház magyar együttese a Moháccsal nevezett be . Színre kerül Majtényi Mihály díjnyertes drámája is Május 9-étől 20-áig tartják meg az idén a vajdasági hivatásos színházak szemléjét Versecen. Erre a sorrendben 21. tartományi színházi találkozóra színházaink a következő előadásokat jelentették be: Újvidéki Szerb Népszínház — Thornton Wilder: A mi kis városunk, zombori színház — Csehov: Cseresznyéskert, Szabadkai Népszínház, magyar együttes — Háy Gyula: Mohács, Szabadkai Népszínház, szerbhorvát együttes — Jovan Sterija Popovic: Füllentő és hazug, trenjanini színház — Aleksandar Popovic: Koca kocogás, versed Színház — Slavomir Mrožek: Tango vagy Lope de Vega: A találékony lány. A darabés mákból már kitetszik, hogy a vajdasági színházak ezúttal elsősorban rangos, értékes irodalmi művek alapján készült produkcióikkal kívánnak bemutatkozni a fesztiváli közönségnek. Ez nyilván annak a felismerésnek az eredménye, hogy egyévi munkájukat irodalmiag értékes drámai alkotásokkal bizonyíthatják legfényesebben. A 21. színházi találkozón, akárcsak az előbbieken, néhány együttes versenyen kívül is fellép. Az Újvidéki Rádiószínház Majtényi Mihály: A száműzött című pályadíjnyertes színművét viszi közönség elé. Ezenkívül vendégként fellép még a pristinai, egy belgrádi és a temesvári színház román társulata. ..