Magyar Szó, 1971. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1971-04-08 / 96. szám
12. oldal j-f-j-j-jAt'jivioiojiccoröi'rorcorororcojroioxcccccorccotorco^rccccorcororoiororccíoroio-'í'-ccccoroTj-'-j-j O-Co: — - ____ . . mr ______ - - - -- iTi’ij МВИИГ RÉSZLETEK SVETOZAK VUKMANOVte- TEMPO EMLÉKIRATAIBÓL HBHH IIIIIJ 1ТГМ 'I M l I I I I . I I , J.O-'-'-'-'-'-LL'-'-'J-*-1-1-'-! A BRIONI PLENUM (46) A VIII. kongresszus után Crna Gorába akartam költözni. Nem véletlenül merült fel bennem ez a gondolat. Éveken át harcoltam azért, hogy a munkaszervezetekben az önigazgatás révén a munkások közvetlenül rendelkezzenek a többletmunkával. Ezt az álláspontot valamennyi szakszervezeti vezetőség elfogadta, s a JSZSZ V. kongresszusa is egészében véve jóváhagyta. Tito közbelépésének eredményeképpen még az is sikerült, hogy a JKSZ KB IV. plénuma világos állást foglaljon e kérdésben. A helyzet a vállalatokban mégsem változott meg lényegesen. Súlyos nehézségek elé kerültünk, nem tudtuk, hogyan kell megoldani számos kérdést a gazdálkodási egységek termékeinek árával, a gazdálkodási egységeknek egymás közötti viszonyaival, a bővített újratermelés pénzelésének viszonyaival kapcsolatos problémákat. Mivel ezek szakkérdések, csak a munkaszervezetek vezető kádere oldhatja meg őket. Az ellentmondás abban volt, hogy a vezető káderek közül sokan nem voltak érdekeltek a problémák megoldásában, sőt jobban megfelelt nekik, ha ezek a viszonyok a gyakorlatban tarthatatlanoknak bizonyulnak és kompromittálódnak a munkások szemében. S ezt nem volt nehéz elérni. Elég volt annyi, hogy a gazdasági egységek ne a technológiai folyamat egyes szakaszai szerint szerveződjenek, s máris zűrzavar állt be a termelésben. Mert ha a gazdálkodási egységek közötti viszonyok helytelenül alakultak, a munkások tiltakoztak ez ellen a rendszer ellen. Világos volt előttem, hogy a siker attól függ, mennyire képes a Kommunista Szövetség a harc élére állni. Egyfajta forradalomról volt ugyanis szó: meg kellett fosztani jogaiktól azokat a vállalati csoportokat, amelyeknek kezében a gazdasági hatalom és az emberek fölötti uralom összpontosult. A Kommunista Szövetség csak akkor állhat egy ilyen küzdelem élére, ha a benne felfejlődő erőkre támaszkodik, és megszabadul a pozíciók őrzése miatt tétlenné vált erőktől. Ezért kértem Titót, egyezzen bele, hogy lemondjak szakszervezeti tisztségemről, s jelöltessem magam a Crna Gora-i Kommunista Szövetség Központi Bizottságának titkárává. Hittem, hogy nem lesz semmi akadálya annak, hogy a Crna Gora-i kommunisták megválasszanak. — Meg szeretném próbálni, hogy a társadalom alapjában érvényesítsem az önigazgatást..., tehát vagy sikerrel jár az erőfeszítésem, vagy a gyakorlat fog arra kényszeríteni, hogy lemondjak elgondolásaimról — mondtam Titónak. Nem egyezett bele, hogy távozzak a szakszervezetből, noha belátta, annak a fontosságát, hogy a pártszervezetek részt vegyenek a vállalati önigazgatásért folyó küzdelemben. Közvetlenül a JKSZ KB III. plénuma előtt azonban (1966. február 25-étől 26-áig, valamint március 11-én tartották meg Belgrádban) magához hivatott: — Most már beleegyezek, hogy elmenj Crna Gorába. Elégedett voltam. Végre alkalmam nyílt arra, hogy a köztársaságban az önigazgatás megvalósításán munkálkodjak. Sajnos hamarosan rájöttem arra, hogy a Crna Gora-i kommunisták nem fogadnának szívesen. Nyomásban elálltam szándékomtól, mert semmiképpen sem akartam ráerőszakolni magam a szervezetre. A bürokrácia veszélyéről A III. plénum előtt Tito beszélgetésre hívott. Azt mondta, hogy Rankovictyal nincs jó viszonyban. A hír nem lepett meg különösképpen, mert tudtam, hogy Tito elégedetlen a Központi Bizottság szervezeti ügyekkel megbízott csoportjának munkájával, amelyet Rankovic irányított. — Azt hiszem — mondtam Tito elvtársnak —, magadhoz kell kéretned Márkot (Aleksandar Rankovicot) és közölnöd kell vele, hogy ez az állapot nem tarthat tovább ... mert kárt okoz a pártnak. Hiszem, hogy Markó rádöbben erre. Tito nem válaszolt semmit, de az volt a benyomásom, hogy beszélni fog Rankovictval. Nem tévedtem: közvetlenül a Ц1. plénum előtt Tito tárgyalt vele, s a plénumon Rankovic jól beszélt. Úgy látszott, elhatározta, hogy nem folytatja eddigi útját. A plénumon mondott beszédemben keményen bíráltam a társadalmunkban, különösen pedig a Kommunista Szövetségben uralkodó állapotokat. — Évek óta harcolunk az önigazgatásért — hangsúlyoztam —, meg kell azonban kérdeznünk: megértek-e a Kommunista Szövetség szervezetei arra, hogy végigküzdjék ezt a harcot? Sajnos, erre a kérdésre tagadó választ kell adnunk. A pártban nem olyan emberek kerülnek a vezető helyekre, akik kitűntek a harcokban, s a legjobb eredményeket értékel az önigazgatási viszonyokért folyó küzdelemben. Érzelgősség tapasztalható azok iránt, akik korábban érdemeket szereztek, a jelenlegi helyzetben felmerült problémák azonban meghaladják erejüket. Több jelentőséget tulajdonítunk a nemzetiségi és egyéb „kulcsoknak”, mint az emberek egyéni képességeinek. Külön kitértem a Kommunista Szövetségen belüli bürokrácia veszélyére. — Pártunkban vannak olyan elemek, amelyek — különösen az adminisztratív időszak alatt —, hozzászoktak a bürokratikus magatartáshoz, az emberek fölötti hatalomhoz. Mivel nehezen szabadulnak meg ettől, erélyesen el kell távolítani őket a pártból. Ha önigazgatást akarunk, meg kell fosztanunk őket az emberek fölötti hatalomtól, s a hatalmat a munkások kezébe kell adnunk. (Folytatjuk) (35) Az udvar felől tüzelés hallatszik. A nép elkeseredésében kémek felett hoz ítéletet. Még csak dereng, máris újul az ágyúzás, máris közeledik a puskaropogás. Vinoy és Ladmirault csapatai találkoznak a romainvillei kapunál. A kör bezárult. Öt óra tájban elesnek a felkelők utolsó barikádjai. Nyolc órakor a versailles-iak kezére jut a községháza, a kommün végvára. Egy utolsó barikád áll még a Rue de Paris elején. Nyolc-tíz felkelő védi. Valamennyien ott pusztulnak el. Tíz óra tájban kis terek, apró sikátorok, izolált házak állják meg a harcot a versailles-iakkal. Variin, Ferré és Gambon, mellükön vörös szalaggal az utolsó barikádokon küzdenek. De minden erőfeszítés hasztalan. Körül vannak kerítve, muníciójuk fogytán van. Ritkul a fegyverropogás, az ágyúzás alábbhagy, teljesen elhallgat. A megtorló Párizs egy óriási temető, széles útjain temetetlen hullák hevernek. A szállongó pernyétől és nedves koromtól mocskosan a nyolc nap izgalmától őrülten bújkál a bosszú elől, akinek oka van rá. S hány ezer embernek van rá oka! Mindenkinek, akinek haragosan van, mindenkinek, aki a kommünt szolgálta. Trikolórkarszalagos emberek (a kommün utolsó heteiben alakult ellenforradalmi szervezet) járják sorra a házmestereket, kikérdezik őket lakóik kommün alatti magatartása felől s jaj annak, akiről valamit hallanak! Az utcai harcok során maximálisan 20 000 felkelő védekezett a versailles-iak öt hadosztályával szemben. Május 21-étől 28-áig 40 000 párizsi pusztult el. A véletlen tragédia Lehetetlen felsorolni a sok, külön-külön borzalmas tragédiát, amit e véres héten az öldöklés eredményezett. Még a számonkérés irodalmában is csak a legkirívóbb esetek hagytak nyomot, mert ki kutatná, kellett-e ezt vagy azt a névtelen kőművest vagy asztalost kiráncigálni s odaállítani a puskacsövek elé! Lehet, hogy fegyverrel a kezében fogták el, lehet, hogy csak rossz arca volt! A gyilkolásnak őrjítő nagyarányúságában minden véletlen cinkosa a halálnak. Ostoba véletleneken múlt, ki maradt életben, ki pusztult el. Május 25-én megáll egy szakasz katona a Saint Sulpice papnevelde előtt. Az épület homlokzatán a vöröskereszt zászlaja lobog. A kommunardok kórháznak rendezték be az intézetet. A vezénylő tiszt kihívatja dr. Faneau-t, az intézet civil orvosát. „Vannak vörös betegei?” kérdezi tőle. „Néhány nemzetőr fekszik benn”, feleli az orvos, „régi betegek, nem most kerültek ápolás alá”. Az orvos igazat mondott. Ám miközben a kapuban társalognak, a kórház egyik betege az ablakhoz vánszorog, s kilő a katonákra. „Árulás!” kiáltja a tiszt s az orvosra mutatva katonáira rivall: „Hazudott. Végezzetek vele!” A fiatal orvosnak ideje sincs magára eszmélni, a sortűz eldördül. Ezeket s a hasonló eseteket nagy részvéttel tárgyalta a polgári sajtó. Kevesebb szó esett a kiderítetlen tragédiákról. A lapok csak a kacsát közölték: „Cluseret tábornokot az Eugén főherceg kaszárnyában főbelőtték” jelenti a Figaro május 30-án. A másik: „Vallés-t a Rue Saint Germain-l’Auxxerois-n végezték ki Ferré és Longuet jelenlétében. Az utóbbi kettőt, akik az ijedtségtől félhalottak voltak, a Tuilleriák rakpartján végezték ki.” Valles kivégzéséről részletesen beszámol egy szemtanú. „Valles-t a Chateletszínházban székelő vésztörvényszék ítélte halálra csütörtökön, május 26-án este 6 órakor. A kivégzésével megbízott szakasz a Pietres Saint Germain-ГAuxxerois sikátorban hajtotta végre az ítéletet. Vallés fekete felsőkabátot viselt és sárga nadrágot. Kalap nem volt a fején, őszbevegyülő szakállát előzőleg leborotváltatta, hogy elváltoztassa arcát. (Folytattuk) 1 MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1971. ápr. 8. тштт Stuart Mária A VIZSGÁLAT Máriát Tixall várkastélyba szállították. Szobáját nem hagyhatta el, szigorú őrizet alatt tartották. Semmilyen hír sem szivárgott be hozzá, egy napon azonban nyomtatott papírlapot juttattak el hozzá. Az írás részletesen tartalmazta Babington és társai kivégzését. Valamennyit felakasztották Londonban. Mária kezében tartotta a papirost és az ujjai reszkettek. Keble hullámzott, a torka elszorult, majd felsírt, imazsámolyán térdelve. Hamarosan Fotheringay várába szállították. A komor várfalak a New folyóra néztek. A királynőt az első emeleten szállásolták el. Árnyas Paulet szigorú őrizete alatt. Naponta meglátogatta a királynőt, hogy meggátolja a szökését. Egy napon, Mária így szólt őrzőjéhez: — Nagyon szűkén vagyok, kérem adjon egy nagyobb lakosztályt számomra, és szolgálóimnak. Paulet dühösen felhördült: — Egészen mást akarok a tudására hozni, elhatározom, hogy befalaztatom az ablakait... Mária fülelt minden zörejre. Néhány nap múlva szokatlan mozgolódást hallott. Nem sokáig kellett várnia a magyarázatra, mert Árnyas Paulet néhány szigorú arcú embert tessékelt a szobájába. Mária vértelen arccal kérdezte: — Kik önök és mit akarnak? Az egyik ünnepélyesen előre lépett: Madame, őfelsége Erzsébet királynő megbízatásából érkeztünk a vizsgálat lefolytatására. A vallomását akarjuk meghallgatni, az ön ellen emelt rendkívül súlyos vádról. — A vallomásomat akarják? Mária szemei villogtak, amikor megismételte: — A vallomásomat akarják?