Magyar Szó, 1971. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1971-04-08 / 96. szám

12. oldal j-f-j-j-jAt'jivioiojiccoröi'rorcorororcojroioxcccccorccotorco^rccccorcororoiororccíoroio-'í'-ccccoroTj-'-j-j O-Co: — - ____ . . mr ______ - - - -- iTi’ij МВИИГ RÉSZLETEK SVETOZAK VUKMANOVte- TEMPO EMLÉKIRATAIBÓL HBHH IIIIIJ 1ТГМ 'I M l I I I I . I I , J.O-'-'-'-'-'-LL'-'-'J-*-1-1-'-! A BRIONI PLENUM (46) A VIII. kongresszus után Crna Go­rába akartam költözni. Nem véletle­nül merült fel bennem ez a gondo­lat. Éveken át harcoltam azért, hogy a munkaszervezetekben az önigazgatás révén a munkások közvetlenül rendel­kezzenek a többletmunkával. Ezt az álláspontot valamennyi szakszervezeti vezetőség elfogadta, s a JSZSZ V. kongresszusa is egészében véve jóvá­hagyta. Tito közbelépésének eredmé­nyeképpen még az is sikerült, hogy a JKSZ KB IV. plénuma világos állást foglaljon e kérdésben. A helyzet a vál­lalatokban mégsem változott meg lé­nyegesen. Súlyos nehézségek elé ke­rültünk, nem tudtuk, hogyan kell meg­oldani számos kérdést a gazdálkodási egységek termékeinek árával, a gaz­dálkodási egységeknek egymás közötti viszonyaival, a bővített újratermelés pénzelésének viszonyaival kapcsolatos problémákat. Mivel ezek szakkérdé­sek, csak a munkaszervezetek vezető kádere oldhatja meg őket. Az ellent­mondás abban volt, hogy a vezető ká­derek közül sokan nem voltak érde­keltek a problémák megoldásában, sőt jobban megfelelt nekik, ha ezek a vi­szonyok a gyakorlatban tarthatatla­noknak bizonyulnak és kompromittá­lódnak a munkások szemében. S ezt nem volt nehéz elérni. Elég volt annyi, hogy a gazdasági egységek ne a tech­nológiai folyamat egyes szakaszai sze­rint szerveződjenek, s máris zűrzavar állt be a termelésben. Mert ha a gaz­dálkodási egységek közötti viszonyok helytelenül alakultak, a munkások til­takoztak ez ellen a rendszer ellen. Világos volt előttem, hogy a siker attól függ, mennyire képes a Kom­munista Szövetség a harc élére áll­ni. Egyfajta forradalomról volt ugyan­is szó: meg kellett fosztani jogaiktól azokat a vállalati csoportokat, ame­­lyeknek kezében a gazdasági hatalom és az emberek fölötti uralom összpon­tosult. A Kommunista Szövetség csak akkor állhat egy ilyen küzdelem élére, ha a benne felfejlődő erőkre támasz­kodik, és megszabadul a pozíciók őr­zése miatt tétlenné vált erőktől­. Ezért kértem Titót, egyezzen bele, hogy lemondjak szakszervezeti tiszt­ségemről, s jelöltessem magam a Crna Gora-i Kommunista Szövetség Közpon­ti Bizottságának titkárává. Hittem, hogy nem lesz semmi akadálya annak, hogy a Crna Gora-i kommunisták megválasszanak. — Meg szeretném próbálni, hogy a társadalom alapjában érvényesítsem az önigazgatást..., tehát vagy sikerrel jár az erőfeszítésem, vagy a gyakorlat fog arra kényszeríteni, hogy lemond­jak elgondolásaimról — mondtam Ti­­tónak. Nem egyezett bele, hogy távozzak a szakszervezetből, noha belátta, an­nak a fontosságát, hogy a pártszerve­zetek részt vegyenek a vállalati ön­igazgatásért folyó küzdelemben. Köz­vetlenül a JKSZ KB III. plénuma előtt azonban (1966. február 25-étől 26-áig, valamint március 11-én tartották meg Belgrádban) magához hivatott: — Most már beleegyezek, hogy el­menj Crna Gorába. Elégedett voltam. Végre alkalmam nyílt arra, hogy a köztársaságban az önigazgatás megvalósításán munkál­kodjak. Sajnos hamarosan rájöttem arra, hogy a Crna Gora-i kommunis­ták nem fogadnának szívesen. Nyomá­s­ban elálltam szándékomtól, mert sem­miképpen sem akartam ráerőszakolni magam­ a szervezetre. A bürokrácia veszélyéről A III. plénum előtt Tito beszélgetésre hívott. Azt mondta, hogy Rankovic­­tyal nincs jó viszonyban. A hír nem lepett meg különösképpen, mert tud­tam, hogy Tito elégedetlen a Központi Bizottság szervezeti ügyekkel megbí­zott csoportjának munkájával, amelyet Rankovic irányított. — Azt hiszem — mondtam Tito elv­társnak —, magadhoz kell kéretned Márkot (Aleksandar­ Rankovicot) és közölnöd kell vele, hogy ez az állapot nem tarthat tovább ... mert kárt okoz a pártnak. Hiszem, hogy Markó rá­döbben erre. Tito nem válaszolt semmit, de az volt a benyomásom, hogy beszélni fog Rankovictval. Nem tévedtem: közvetlenül a Ц1. plénum előtt Tito tárgyalt vele, s a plénumon Rankovic jól beszélt. Úgy látszott, elhatározta, hogy nem foly­tatja eddigi útját. A plénumon mondott beszédemben keményen bíráltam a társadalmunk­ban, különösen pedig a Kommunista Szövetségben uralkodó állapotokat. — Évek óta harcolunk az önigaz­gatásért — hangsúlyoztam —, meg kell azonban kérdeznünk: megértek-e a Kommunista Szövetség szervezetei arra, hogy végigküzdjék ezt a harcot? Sajnos, erre a kérdésre tagadó választ kell adnunk. A pártban nem olyan emberek kerülnek a vezető helyekre, akik kitűntek a harcokban, s a legjobb eredményeket érték­­el az önigazgatási viszonyokért folyó küzdelemben. Ér­zelgősség tapasztalható azok iránt, akik korábban érdemeket szereztek, a jelen­legi helyzetben felmerült problémák azonban meghaladják erejüket. Több jelentőséget tulajdonítunk a nemzeti­ségi és egyéb „kulcsoknak”, mint az emberek egyéni képességeinek. Külön kitértem a Kommunista Szö­vetségen belüli bürokrácia veszélyére. — Pártunkban vannak olyan ele­mek, amelyek — különösen az admi­nisztratív időszak alatt —, hozzászok­tak a bürokratikus magatartáshoz, az emberek fölötti hatalomhoz. Mivel ne­hezen szabadulnak meg ettől, erélye­sen el kell távolítani őket a pártból. Ha önigazgatást akarunk, meg kell fosztanunk őket az emberek fölötti ha­talomtól, s a hatalmat a munkások kezébe kell adnunk. (Folytatjuk) (35) Az udvar fel­ől tüzelés hallatszik. A nép elkeseredésében kémek felett hoz ítéletet. Még csak dereng, máris újul az ágyú­zás, máris közele­dik a puskaropogás. Vinoy és Ladmirault csapatai találkoznak a romainvillei kapunál. A kör bezárult. Öt óra tájban elesnek a felkelők utolsó barikádjai. Nyolc órakor a versa­illes-iak kezére jut a községháza, a kommün vég­vára. Egy utolsó barikád áll még a Rue de Paris elején. Nyolc-tíz felkelő védi. Valamennyien ott pusztulnak el. Tíz óra tájban kis terek, apró sikáto­rok, izolált házak állják meg a harcot a versailles-iakkal. Variin, Ferré és Gam­bon, mellükön vörös szalaggal az uto­lsó barikádokon küzdenek. De minden erő­feszítés hasztalan. Körül vannak kerítve, muníciójuk fogytán van. Ritkul a fegyverropogás, az ágyúzás alábbhagy, teljesen elhallgat. A megtorló­ Párizs egy óriási temető, széles útjain temetetlen hullák hevernek. A szállongó pernyétől és nedves koromtól mocskosan a nyolc nap izgalmától őrülten bújkál a bosszú elől, akinek oka van rá. S hány ezer embernek van rá oka! Mindenkinek, akinek haragosan van, mindenkinek, aki a kommünt szolgálta. Trikolórkarszalagos emberek (a kommün utolsó heteiben ala­kult ellenforradalmi szervezet) járják sor­ra a házmestereket, kikérdezik őket la­kóik kommün alatti magatartása felől s jaj annak, akiről valamit hallanak! Az utcai harcok során maximálisan 20 000 felkelő védekezett a versailles-iak öt hadosztályával szemben. Május 21-étől 28-áig 40 000 párizsi pusztult el. A véletlen tragédia Lehetetlen felsorolni a sok, külön-kü­­lön borzalmas tragédiát, amit e véres hé­ten az öldöklés eredményezett. Még a számonkérés irodalmában is csak a leg­kirívóbb esetek hagytak nyomot, mert ki kutatná, kellett-e ezt vagy azt a névte­len kőművest vagy asztalost kiráncigálni s odaállítani a puskacsövek elé! Lehet, hogy fegyverrel a kezében fogták el, le­het, hogy csak rossz arca volt! A gyilko­lásnak őrjítő nagyarányúságában minden véletlen cinkosa a halálnak. Ostoba véletleneken múlt, ki maradt életben, ki pusztult el. Május 25-én meg­áll egy szakasz katona a Saint Sulpice papnevelde előtt. Az épület homlokzatán a vöröskereszt zászlaja lobog. A kommu­­nardok kórháznak rendezték be az inté­zetet. A vezénylő tiszt kihívatja dr. Faneau-t, az intézet civil orvosát. „Van­nak vörös betegei?” kérdezi tőle. „Néhány nemzetőr fekszik benn”, feleli az orvos, „régi betegek, nem most kerültek ápolás alá”. Az orvos igazat mondott. Ám mi­közben a kapuban társalognak, a kórház egyik betege az ablakhoz vánszorog, s kilő a katonákra. „Árulás!” kiáltja a tiszt s az orvosra mutatva katonáira rivall: „Hazudott. Végezzetek vele!” A fiatal or­vosnak ideje sincs magára eszmélni, a sortűz eldördül. Ezeket s a hasonló eseteket nagy rész­véttel tárgyalta a polgári sajtó. Kevesebb szó esett a kiderítetlen tragédiákról. A lapok csak a kacsát közölték: „Cluseret tábornokot az Eugén főherceg kaszárnyá­ban főbelőtték” jelenti a Figaro május 30-án. A másik: „Vallés-t a Rue Saint Germain-l’Auxxerois-n végezték ki Ferré és Longuet jelenlétében. Az utóbbi ket­tőt, akik az ijedtségtől félhalottak voltak, a Tuilleriák rakpartján végezték ki.” Valles kivégzéséről részletesen beszá­mol egy szemtanú. „Valles-t a Chatelet­­színházban székelő vésztörvényszék ítélte halálra csütörtökön, május 26-án este 6 órakor. A kivégzésével megbízott szakasz a Pietres Saint Germain-ГAuxxerois si­kátorban hajtotta végre az ítéletet. Vallés fekete felsőkabátot viselt és sárga nad­rágot. Kalap nem volt a fején, őszbe­­vegyülő szakállát előzőleg leborotváltatta, hogy elváltoztassa arcát. (Folytattuk) 1 MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1971. ápr. 8. ­ тштт Stuart Mária A VIZSGÁLAT Máriát Tixall várkastélyba szállították. Szobáját nem hagyhatta el, szigorú őrizet alatt tartották. Semmilyen hír sem szivár­gott be hozzá, egy napon azonban nyom­tatott papírlapot juttattak el hozzá. Az írás részletesen tartalmazta Babington és társai kivégzését. Valamennyit felakasz­tották Londonban. Mária kezében tar­totta a papirost és az ujjai reszkettek. Keble hullámzott, a torka elszorult, majd felsírt, imazsámolyán térdelve. Hamarosan Fotheringay várába szállí­tották. A komor várfalak a New folyóra néztek. A királynőt az első emeleten szál­lásolták el. Árnyas Paulet szigorú őri­zete alatt. Naponta meglátogatta a király­nőt, hogy meggátolja a szökését. Egy na­pon, Mária így szólt őrzőjéhez: — Nagyon szűkén vagyok, kérem adjon egy nagyobb lakosztályt számomra, és szolgálóimnak. Paulet dühösen felhördült: — Egészen mást akarok a tudására hozni, elhatáro­zom­, hogy befalaztatom az ablakait... Mária fülelt minden zörejre. Néhány nap múlva szokatlan mozgolódást hallott. Nem sokáig kellett várnia a magyarázatra, mert Árnyas Paulet néhány szigorú arcú embert tessékelt a szobájába. Mária vér­­telen arccal kérdezte: — Kik önök és mit akarnak? Az egyik ünnepélyesen előre lépett: Madame, őfelsége Erzsébet királynő meg­bízatásából érkeztünk a vizsgálat lefoly­tatására. A vallomását akarjuk meghall­gatni, az ön ellen emelt rendkívül súlyos vádról. — A vallomásomat akarják? Má­ria szemei villogtak, amikor megismételte: — A vallomásomat akarják?

Next