Magyar Szó, 1971. április (28. évfolyam, 89-117. szám)

1971-04-08 / 96. szám

4. oldal A társult munka az alkotmányfüggelékek javaslattervezeteinek szemszögéből (JIL) Bizonyos következetlenségek Roman Albrecht Az alkotmányfüggelékek javaslattervezeteiben felkí­nált megoldások, amelyek a gazdasági viszonyok alap­jainak a megfogalmazását tartalmazzák, a rájuk való első reagálásokból ítélve elég gyakran azt­ a benyo­mást keltették, hogy sok­kal sikeresebb megfogalma­zást nyertek a társult mun­kának a közvetlen gazdasá­gi vetületeire, a jövedelem­­szerzésre és a jövedelem el­osztásában való részvételre vonatkozó kitételei. Sokkal kevésbé egyértelműen, gaz­daságilag kevésbé megokol­­tan vannak feldolgozva a termelőerők, a munka és az eszközök tényezőinek tár­sításából adódó olyan tár­sult munkabeli viszony­ok, amelyek a termelőerők és a munka lényege alkotóele­meiként jönnek létre és ala­kulnak ki (a képzés, a köz­oktatás, a gyermekekről va­ló gondoskodás, a tudomá­nyos kutatómunka stb.), de amelyek csak közvetve, igen gyakran mind az egész tár­sadalom munkatermelékeny­ségét befolyásoló tényező­ként jutnak kifejezésre a javadalmazás rendszerében. Az alkotmányfüggelékek javaslattervezetei által fel­kínált megoldásokban jelen van ez a felismerés, hiszen a javaslatok a személyi jö­vedelemszerzés egyik társa­dalmi mércéjéül „az egész társult munka termelékeny­ségének a növekedését” ha­tározza meg. Az említett megoldások ezenkívül hang­súlyozzák, hogy „a társa­dalmi újratermelés összes ügyeiről a dolgozó emberek döntenek a kölcsönös­ függő­ség és felelősség viszonyai alapján”, valamint hogy „a kölcsönös függőség és fele­lősség viszonyai alapján a munkásoknak joguk van fel­használniuk mind a saját munkájuk, mind pedig az egyetemes anyagi és társa­Az alkotmányfüggelékek előterjesztett javaslatterve­zeteinek felkínált megoldá­saiból meg lehet állapítani, hogy a javaslatok megfogal­mazása során túlsúlyba ke­rült az a felismerés, amely szerint az önigazgatói meg­beszélések útján társadalmi­lag megállapított „munka­beli hozzájárulás egységes kifejezői és mércéi” nélkül nem lehet érvényesíteni a munka szerinti elosztást és a dolgozóknak a társult munka szervezeteiben való tényleges önállóságát az el­osztás ügyeinek intézésében, mert­­egységes kifejezők és mércék hiányában a munka­beli hozzájárulást minden munkaszervezetben más­más elképzelések és szem­pontok alapján értékelik. Ez a mozzanat is rendkí­vül jelentős, mert az egyik alapvető feltétele annak, hogy egyidejűleg biztosít­suk a munkaszervezeteknek a személyi jövedelem elosz­tásában való önigazgatói ön­állóságát és a munka sze­rinti elosztás érvényesítését, ami pedig csak akkor lehet­séges, hogyha a munkabeli hozzájárulást egyazon kife­jezők és mércék alapján mérjük. Az alkotmányfüggelékek javaslattervezeteiben körvo­nalazott gazdasági viszonyok meghatározásában a munka­beli együttműködés új alak­zatként szerepel a pénzesz­közökkel való hozzájárulás révén történő együttműkö­dés (a hitelezés, a közös be­fektetés, a megbeszélés útján való ráfordítás stb.). Ily módon a munkabeli együttműködés révén előte­remtett jövedelem elosztásá­ban való részvétel gazdasági alapját képezik majd a pénzbeli befektetés ténye­zői is, halmi fejlődés eredményeit”. Úgy látszik, a viszonyok­nak ezek az összetevői nin­csenek kidolgozva eléggé konkrétan a munkabeli együttműködés olyan terü­leteire vonatkozóan is, ame­lyeken a termelőerők, a munka és az eszközök ténye­zőinek a társulásából adó­dó hatáskifejtés a javadal­mazásban, szabály szerint közvetve és igen bonyolult módon nyilvánul meg. Vol­taképpen ez is okoz zavart, ez is vált ki olyan téves következtetéseket, amelyek egyszerűen tagadják az ilyen nemű munkabeli együttmű­ködés „gazdasági jellegét” és annak lehetőségét, hogy ezek a viszonyok is gazda­sági szempontok és mércék alapján jöjjenek létre. Lehet, hogy túlságosan ambiciózus, illetve irreális volna azt követelni, hogy az alkotmányreform jelenlegi szakaszában sikeresebb és kidolgozottabb megoldáso­kat találjunk és kínáljunk fel az említett, mindenkép­pen bonyolultabb és gazda­ságilag érzékenyebb viszo­nyok szabályozására. Való­színűleg irreális volna ezt követelni azért is, mert nem titok, hogy a szóban forgó észrevételek elhangzottak már az alkotmánymódosítási munkálatok kezdetén is, de pillanatnyilag egyszerűen nem lehetett jobb megoldá­sokat találni. Az alkotmány­reform további teendői so­rán mindenképpen újabb erőfeszítéseket kellene ten­ni arra, hogy elfogadhatóbb és konkrétabb gazdasági megoldásokat találjunk a munkabeli együttműködés olyan bonyolultabb viszo­nyainak a kialakítására is, amelyekben az ilyen nemű együttműködés eredményei megannyi közvetett és köz­vetlen formában jutnak ki­fejezésre a javadalmazási rendszer egészében. Ez a megoldás is lényeg­bevágó újdonságot jelent a javadalmazási viszonyok rendszerében, mégpedig a viszonyoknak azon a terüle­tén, amelyen az önigazga­tási együttműködés eddig leginkább kuszált volt, mert nem léteztek megfelelő szem­pontok és megoldások. A tár­sadalmi akkumuláció pénz formájában (önállósult esz­közök alakjában) való kör­forgásáról van szó, ami nél­kül szinte el sem lehet kép­zelni a piaci gazdálkodást. A piac alapvető gazdasági funkcióinak egyike ugyanis az, hogy gazdaságilag befo­lyásolja a társadalmi akku­mulációt, amely pénzbeli jelleget ölt, valamint hogy szüntelenül megtermékenyü­­lésre törekszik, ezért gazda­ságilag mozgékonnyá válik a társadalmi újratermelésen belül, és az akkumulációt a társadalmi munkának azok­ra a pontjaira irányítja, amelyeken kedvező úton-mó­don meg tud termékenyülni. Az eddigi javadalmazási vi­szonyok rendszerében a pia­ci gazdálkodásnak ez a ve­­tülete hiányzott, egyszerűen fejletlen volt. Ezért a társadalmi viszo­nyok állandóan két lehető­ség között ingadoztak, de egyik sem felel meg e tár­sadalom önigazgató gazdasá­gának.­­ Egyfelől a pénzeszközök áramlása a társadalmi tulaj­donjogi viszonyok alapján történik, amelyeket két té­nyező határoz meg: az ak­kumulációnak a társult munka szervezeteitől való állami elidegenítése és álla­mi tőkévé való átalakítása. Ily módon a „társadalmasí­­tott állami tőke” két egy­mástól teljesen eltérő úton tér vissza a gazdaságba: adminisztratív juttatás­a az eszközöknek a társadalmi munka egy részétől való ál­lamkincstári­ elvonása és más részének való adminiszt­ratív átfolyósítása) útján és hitelnyújtással, amelynek során az­­állam a „társadal­mi tőke” hordozójaként lép fel, és oly módon terméke­nyíti meg ezt a tőkét, hogy ismét csak elidegeníti a tár­sult munka állami hitelt igénylő szervezeteinek jöve­delmét. Ennek következté­ben kétféle termelési vi­szony alakul ki (társadalmi tulajdonjogi és önigazgatá­si), ami pedig a társadalmi munka rétegeződéséhez és a belső gazdasági ellentmon­dások kiéleződéséhez vezet. Másfelől az állami tulaj­donjogi viszonyok egyetlen lehetséges alternatívájaként úgynevezett csoportos tulaj­donviszonyok alakulnak ki. Ezekre jellemző, hogy a pénz­eszközöket csoportos tulaj­donnak tekintik azok, akik­nek az igazgatása alatt áll­nak. A hátrahúzó egyenlősdi ellenállása Az alkotmányfüggelékek tervezeteiben ismertetett tö­rekvések szemmel láthatólag két alapvető célt szolgálnak. Először, át kell törni azt a „hangfalat”, amellyel a ja­vadalmazási viszonyok bezá­rulnak a „termelés szférájá­ba”, és összegabalyodnak ben­ne, mert képtelenek arra, hogy társadalmi jellegükkel hatalmukba kerítsék az „ér­tékesítés szféráját”, jóllehet senki sem tagadja, hogy a mi gazdaságunk piaci jellegű, és hogy ily módon, tehát az ér­tékesítés révén igazolják lét­­jogosultságukat. Másodszor, gazdasági meg­határozásokkal világosan el kell határolni a társadalmi újratermelésbeli önigazgatói gazdasági viszonyokat (bele­értve az értékesítést is) és a tulajdonjogi viszonyokat. Ezzel az intézkedéssel min­denképpen egy másik, a ter­melési viszonyok szempont­jából legérzékenyebb kérdés megoldására törekszünk. A probléma ugyanis igen bo­nyolult és rendkívül érzé­keny, mert azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a megoldás keresése során önkéntelenül is a pénzeszközök gazdasági áramlását és az értékesítést már kipróbált módon szabá­lyozó, kitaposott utakra té­vedünk. Ezenkívül kötelező tiszte­lettek kell viszonyulnunk a munkás forradalmi ösztöné­hez, amely már meglehetősen érzékennyé vált azokkal a gazdálkodási viszonyokban ta­pasztalható nem éppen jelen­téktelen haszonlesési, uzso­­ráskodási, járadékkivetési stb. jelenségekkel szemben, amelyek annak a törekvésnek az eredményeképpen jönnek létre, hogy az állami tulaj­donviszonyok ellen irányuló, általános támadást kihasz­nálva az önigazgatás ürügyén teret kell biztosítani a cso­portos tulajdonviszonyok ér­vényesítése számára. A társadalmi munka csak akkor lesz képes sikeresen szembeszállni azzal a nyo­másgyakorlással, amely akár a csoportos, akár az állami tulajdonviszonyok hátrahúzó útjára akarja kényszeríteni, hogyha megfelelő mechaniz­must teremt erre, ily módon világosan el tudja majd ha­tárolni azt az ellenállást, amely egyfelől a pénzzel­­mint a munkabeli együttmű­ködés viszonyaiban való el­idegenítés egyik alapvető esz­közével) szemben mind az egyenlősdi, mind a pénz sze­repének a tőke szerepével való kiegyenlítése szemszögé­ből jelentkezik — attól az el­lenállástól, amely másfelől a társadalmi munka tulajdon­­viszonyokká való elferdíté­sével mint ténylegesen fenn­álló veszéllyel szemben meg­nyilvánul. Nyíltan meg kell mondani, nincs igazuk azoknak, akik nem látnak lényeges különb­séget abban, hogy pillanat­nyilag milyen meggondolá­sokból származik tanácsta­lanság vagy fenntartás a ja­vasolt megoldásokkal kapcso­latban.­­ Amennyiben nem vesszük észre, hogy a társult munkában lényegében két különböző meggondolásból jelentkezik tanácstalanság és fenntartás, az a tényleges ve­szély fenyeget bennünket, hogy a munkás haladó osz­tályösztöne a konzervatív egyenlőndi szövetségesévé vá­lik, és ily módon legalább ideiglenesen lehetetlenné te­szi a javasolt megoldások valóra váltását. Nem szabad elfelejteni, hogy az alkot­­mányfüggelékekben ismerte­tett meghatározásokat gyakor­latilag csakis a munkások válthatják valóra. E harcot nem lehet megvívni semmi­lyen jogi eszközökkel, az al­kotmánnyal csak jogi alapo­kat lehet teremteni, és némi ösztönzést lehet nyújtani az alkotmányfüggelékek által ja­vasolt gazdasági viszonyok ki­alakítására. Más szóval ez annyit je­lent, hogy a munkás gazdasá­gi helyzetének a megváltoz­tatása és a társult munka megszervezése csak meddő próbálkozás maradna, hogy­ha a társult munka dolgozói el nem fogadnák és nem te­kintenék magukénak a viszo­nyok megváltoztatására irá­nyuló alapvető elképzelése­ket, hogyha nem látnák meg bennük ügyvezetési tevékeny­ségük rugóját és saját ön­igazgatói gazdasági és társa­dalmi biztonságuk ösztönző­jét A munka szerinti elosztás érvényesítésének feltételi Beruházási mánia (Folytatás az 1. oldalról) négy helyen hagyták abba a munkálatokat. Nyilvánvaló, hogy a ban­kok, a beruházási csoportok és maguk a beruházók mö­gött is teljhatalmú politikai­területi tényezők állnak, amelyek a mozgatói a beru­házások vitustáncának. E té­­nyezők legtöbbjének a gaz­dasághoz csak annyi köze van, hogy fejlődésében látja saját személyi ambícióinak megvalósulását, a monumen­tális létesítményekben pedig saját nevének dicsfényét. Nem az a lényeges, hogy mindezt az egyének vagy egész politikai vezetőségek a községekben és a köztársa­ságokban abban a hiszem­­ben teszik, hogy saját vidé­kük, népük vagy nemzeti­ségük javát szolgálják, ha­nem az, hogy milyen gaz­dasági és társadalmi követ­kezményei vannak ennek a már régen megbélyegzett gyakorlatnak. Nem kevésbé fontos az sem, hogy ezek a jelenségek a gazdaság és a piac törvényszerűségeinek semmibevételével háttérbe szorítják és lehetetlenné te­szik a meglevő pozitív in­tézkedések hatását is. Természetesen, amikor hangsúlyozzuk a politikai­területi közösségek, elsősor­ban a köztársaságok fele­lősségét a jelenlegi beruhá­zási hóbortért, bizonyos kü­lönbségeket is kell tenni. Míg egyes köztársaságokban valóban igyekeznek a beru­házási fogyasztást reális ke­retekbe szorítani, másokban nem hallgatnak semmiféle figyelmeztetésre. Legfőbb ideje tehát, hogy minderről nyíltan beszéljünk, és hogy sürgősen változtassunk a gyakorlaton. KOMMUNISTA A jövedelemelosztás próbakövei A szerbiai jövedelem­el­osztási törvénytervezetről folytatott vitákban elhang­zott az a megjegyzés, hogy ez a törvény nem is törvény a szó hagyományos értelmé­ben, mert nem tartalmaz szankciókat. A megjegyzés formálisan indokolt és jó alkalmat nyújt, hogy rámu­tassunk a változások lénye­gére. E megjegyzést szem előtt tartva, a Szerb KSZ Központi Bizottsága társa­dalmi-gazdasági viszonyok­kal foglalkozó csoportjának nemrégi ülésén egyes rész­vevők hangoztatták, hogy tulajdonképpen új megha­talmazások és felelősségek átruházásáról van szó az önigazgatás és a termelők asszociációinak szerveire, és hogy kétség kívül a legfon­tosabb, hogy a törvénnyel megteremtik a feltételeket az önigazgatás erőinek az elosztásban való nagyobb befolyására. Ezekben a teljesen elfo­gadható értelmezésekben nem nehéz megsejteni, hogy a termelők és szervezeteik, a társadalmi viszonyok ki­alakításának irányvonalát követve, egy új próba elé kerülnek. Ez korántsem lesz könnyű, nemcsak azért, mert megszokták már, hogy az állam határozza meg az el­osztás elveit, és mert pil­lanatnyilag nem éppen irigy­lésre méltó helyzetben van a gazdaság egy része, ha­nem azért is, mert a terme­lők és az önigazgatási dön­tések részvevői nem eléggé készültek fel arra, hogy fel­fogják ennek az újdonság­nak a jelentőségét, és azt a felelősséget, amely ezzel kapcsolatban rájuk hárul. Az önigazgatási megállapo­dás intézménye még min­dig nem eléggé világos jel­szónak hangzik­, ezen a té­ren még kevés a gyakorlat. Ezzel magyarázhatók töb­bek között azok a szórvá­nyos megjegyzések, hogy az elosztást „törvénnyel kell meghatározni” és hogy a „törvény nem eléggé pre­cíz,­ mert a törvény rész­letezésével és a szankciók­kal elejét vennénk annak, hogy a dolgozók tömegesen vegyenek részt az elosztási politika meghatározásában. Ez pedig ellentétben állna a társadalmi fejlődés alap­vető irányvonalával. Reméljük, hogy az ilyen természetű figyelmeztetések nem azt jelentik, hogy két­ségbe vonják a munkásosz­tály érettségét, hogy a jól gazdálkodó elveivel és szo­kásaival összhangban elosz­­sza a jövedelmet. Tulajdon­képpen arról az egyszerű igazságról van szó, hogy a részvevők felelőssége a reá­juk háruló megbízatásokkal párhuzamosan nő. Az elosz­tásban jelentkező újabb tö­rekvéseket és jelenségeket, amelyekről előre nem állít­hatjuk, hogy kivétel nélkül pozitívak lesznek, bizonyára nem tulajdoníthatjuk, mint eddig a „külső tényezők” befolyásának: egyenként kell majd őket megvitat­nunk és leküzdenünk saját munkánkkal. Kommentár A nemzeti kulcs nem nyitja a világirodmom kapuját A brazil nemzeti könyv­intézet azzal a kérelemmel fordult a Jugoszláv Írószö­vetséghez, hogy javasoljon néhány jugoszláviai irodalmi alkotást, amely helyet kap­na az egész világ regény­­irodalmát felölelő gyűjte­ményben. A brazil intézet valószínűleg nem számított rá, hogy a szaktanács helyett alapos kioktatást kap Jugo­szlávia nemzeti összetételé­ről. Az intézetet ugyanis tá­jékoztatták, hogy hazánk­ban nincs Jugoszláv iroda­lom­, amelyet egyetlenegy regény képviselhetne, hanem az itt élő népeknek és nem­zetiségeknek külön-külön irodalmuk van, amelyek­ben fellelhetők világirodal­mi értékű művek is, ezek szerint a gyűjteményben minden népet és nemzetisé­get képviseltetni kellene egy-egy művel. A kioktatás­nak esetleg akkor lett volna valami értelme, ha a­­ brazil kiadó bármily formában is érintette volna a jugoszlá­viai nemzeti kérdést. Nehéz elképzelni, hogy a nemzeti egyenjogúság vé­delmének e téves értelme­zése mögött a brazil kiadó szándéka iránti bizalmatlan­ság rejlik. Jugoszlávia nem az egyetlen ország a világon, ahol több nép és nemzetiség él, mint ahogy a brazil ki­ad7fn£, sem akar egy nem­­zetek fölötti vi­lági regényt fel­­mutatni, s így az az elkép­zelés, hogy a jugoszláv iro­dalmat egyetlen mű képvi­selje, csak feltételes jelentő­ségű. E logika szerint a Szovjetunió követelhetné, hogy 140 művet iktassanak be a kiadványba, amikor a kiadó valószínűleg az egész világirodalomból nem fog ennyi könyvet kiválasztani. A Jugoszláv írószövetség képviselői minden bizony­nyal jól tudják, hogy a „világirodalomba” vezető ka­put nem lehet­­nemzeti kulcs­csal kinyitni, és hogy a kis népek számára tövises út vezet a világirodalmi gyűjteményekig. Mi magunk sem tudunk sokat Brazília irodalmáról. A háború után mindössze néhány művet fordítottunk le, azokat is a „világnyelvek” közvetítésé­vel. A brazil kiadóintézet csak segítséget kért a váalsztás­­ban, és már ez a tény is so­kat jelent. A brazil kiadó­nak semmiféle kötelezett­sége sincsen, hogy program­ját hozzáidomítsa egy kül­földi művészeti egyesület kö­veteléseihez, és valószínűleg sokkal jobban járt volna, ha valamilyen tudományos in­tézethez, jeles íróhoz vagy kritikushoz fordult volna ta­nácsért. Ez az eljárás tehát inkább felelőtlen furcsaságot jelent mintsem a gondosko­dást valamilyen érdekekről, de nem az írók érdekeiről, és legkevésbé sincs össz­hangban népeink egyen­rangúságával. A Jugoszláv Írószövetség önkéntes szervezet, amely­nek feladata, hogy védje tagjainak, az íróknak érde­keit. A szervezet képviselői­nek lehetnek álláspontjaik egy külföldi kiadási tevé­kenységről, és teljes joggal utasíthatja el az együttmű­ködést. Az azonban a tag­ság ügye, hogy megítélje: jól képviselte-e a szervezet érdekeit az ilyen eljárással. Csütörtök, 1971. ápr. 8.

Next