Magyar Szó, 1971. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1971-04-22 / 110. szám
Csütörtök, 1971. ápr. 22. I s köszönésünket vagy eltagadják, vagy nem Évente háromszor árasztják el országijainkat a D jelzésű külföldi autók, amikor nyaralásra jönnek a németek, aztán karácsonykor és húsvétkor, amikor jönnek haza a mieink övéikhez. Egy ilyen hazalátogatóval beszélgettem Temerinben. Neve: Bálint Szilveszter, foglalkozása géplakatos. 59 éves, három éve dolgozik Németországban. Megfontolt, gondolkodó, sokat olvasott ember. Az a típus, aki már régen milliomos lenne, ha szorgalmát megfizették volna. Így azonban csak egy befejezetlen családi házra futotta belőle. — Mi késztette külföldre? — A kendergyár, ahol dolgoztam, megszűnt, és az első munkástól az utolsóig mindenkinek felmondtak. Az én nevem is a munkaközvetítőbe került. Amikor kiestem a munkából, 35 éves szolgálatot tudtam igazolni, 57 éves koromra. Mehettem volna nyugdíjba, de mivel csak csökkentett nyugdíjat kaphattam volna, éppen akkor pedig nagy építkezésbe kezdtem, s nagy terheim voltak, mást kellett tennem. Két és fél hónapig 20 000 régi dinár segélyt kaptam. Azelőtt mindig munkában voltam, és hosszú évekig dolgoztam egy-egy helyen, nem szerettem munkahelyet változtatni. Most sem akartam az állam terhére lenni. Hatvanadik évemhez közel itt nehezen tudtam volna munkát találni. Egy kis ismeretséggel, hogy ne mondjam protekcióval kerültem a külföldiek sorába. Stuttgart környékén kaptam munkát. Két és fél hónapig dolgoztam ott, de keveselltem a négymárkás órabért, ezért három szaktársammal, köztük egy temerinivel elindultam a szomszéd községbe. Idegenben, nyelvtudás nélkül ehhez nagy bátorság kell. Németül csak azt a 20—30 szót ismertem, amit egy tanítóismerősöm fölírt és én megtanultam. Két testvér vállalatában kaptam munkát, az volt a szerencsém, hogy egyik tudott magyarul — palánkai származásúak — így megértettem magamat. Tíz jugoszláv dolgozik ott még rajtam kívül, közülük ketten vagyunk szakképzettek. — Mit tudnak az ott dolgozó jugoszlávok azokról a változásokról, amelyek most folyamatban vannak nálunk. » — Mire gondol? — Az alkotmánymódosításra. — Csak ritkán kapunk újságot, rádión meg nem tudom a hazai állomásokat fogni. De nincs is rá időm, önellátó vagyok, magam főzök, magam mosok, meg sokat dolgozok, naponta 10— 12 órát. Előre megmondták ugyan, hogy túlóra nincs, de aki akar, kap a gyárhoz kulcsot, s akkor megy be, amikor kedve van. A munkát megfizetik. Előfordult már, hogy én egyedül egymagam dolgoztam a gyárban. Erről az alkotmánymódosításról nem hallottam. — Véleménye szerint miért nincs itthon elég munka? — Ez régi keletű. Szegény volt az állam akkor is, amikor megalakult. — De annak idején magának mindig volt munkája! — Nekem volt, de ezt nagyon, de nagyon ki kellett érdemelni. Ez ami most énvelem történt, ez más. Amíg fiatal voltam, nekem mindig volt munkám. Jó munkásnak könnyen akad munkája. — Ebből az következne, hogy a jó munkások itt maradtak. — A jó munkást mindig meg kellett fizetni. S ha nem, akkor nekivágott az útnak, akár Nyugatra, akár a tengeren túlra. Pedig nagy kár. Tudomásom szerint például a temerini golyóscsapágygyár alapító tagjai — mind kiváló szakember — szinte kivétel nélkül elmentek már. — Véleménye szerint megtettünk-e mindent annak érdekében, hogy ne kelljen külföldre menni? — Valószínű, hogy többet is lehetett volna csinálni. A jó munkásokat nem szabad ilyen könnyen elengedni. Volt olyan eset is, hogy ráhagyták, hadd menjen, szinte örültek, hogy megszabadulnak tőle, mondván, van itt, aki kínálkozik. Igen ám, de az nem mindig volt olyan jó szakember. — Mindent összevetve, jobb-e ott, mintha itthon dolgoznának? — A munka nem nehéz. Ha ott élném fel a fizetéseimet, akkor talán semmi különbözet nem lenne, de mi átváltjuk a pénzünket, s így feltranszformálódik a fizetésünk. Négyszer annyit keresek, mint itthon. Mégis, akkor lennénk nyugodtak, ha itthon dolgozhatnánk. — Kinek jobb tehát? Annak, aki ott kinn sokat keres, vagy akinek itthon van állása, de kisebb a keresete. — Akinek nem muszáj, az ne hagyja el az országot, a hazáját. Nekem muszáj volt. A kivándoroltak egy részét nyilván a pénz csábítja, a gyors gazdagodás. De van olyan is, mint én. Nekem fájt, hogy el kellett mennem. Sohasem gondoltam volna ezt. Mindig szerettem volna világot látni, de arra nem gondoltam, hogy majd 60 éves koromban kényszerülök külföldre. — Hogyan néznek magukra az ottani munkások? — Nem egy esetben nyíltan megmondják, hogy gyűlölnek. Mindenki a saját érdekét védi, ők is. Ott nagyon kevés a munkás, kénytenek teljesen szakképzetlen külföldieket is felvenni. Ha nem lennének vendégmunkások, akkor a német munkásnak még sokkal nagyobb lenne az órabére. Ezért gyűlölnek bennünket. Hírül vettük, hogy Vajdaságból nemigen engednek ki, hanem inkább a terméketlen vidékekről. Nagyon csodálkozok, hogy lehet az, hiszen más vidéken annyi gyár épül, annyi a bánya ... nem megy a fejembe, hogy ezek a népek nem tudnak ott elhelyezkedni. Még mindig azt mondjuk, hogy terméketlen vidéken élnek. Ezt csak úgy mellékesen mondom ... A német munkások gyűlöletét szinte állandóan, napról napra érezzük. Lenéznek minket. Nem sokra tartanak, alacsonyabb rendűeknek tekintenek bennünket. A köszönésünket vagy elfogadják, vagy nem. MATUSKA Márton MAGYAR SZÓ Munkavállalás külföldön (II.) Szlovéniában lakást adnak a hazatérőknek Kétszázháromezer hazai „vendégmunkás” • Munkaerőhiánnyal küzd Szlovénia A külföldi munkavállalás ürügyén Szlovéniáról azért kell külön beszélnünk, mert ebben a köztársaságunkban számtalan sajátságos jelenség figyelhető meg. A szlovéniai munkaközvetítő hivatal képviselőjének Vrnjačka Banján előterjesztett ismertetőjéből emelnénk ki egykét ilyen sajátosságot. — Szlovéniát 1964 óta hagyják el tömegesebben polgárai. A munkaközvetítő hivatal adatai szerintez az egyetlen köztársaság, ahol pontosan tudják a külföldön dolgozók számát) pillanatnyilag 65 000-en dolgoznak külföldön. A 65 000 munkásnak 19 500 hozzátartozója is vele van, ezek azonban nincsenek munkaviszonyban. A külföldön dolgozóknak a száma Szlovénia egész aktív lakosságának a 20 százalékát, a Jugoszláviából külföldön dolgozóknak pedig a 14 százalékát teszi. Szlovénia területéről 1970-ben 9895-en távoztak külföldre. Ebből 5104 a munkaközvetítő hivatal segítségével. 3089 névre szóló meghívást kapott, 1072 munkást pedig azok a szlovén vállalatok vittek külföldre, amelyek külföldön építenek. Szlovéniát ma már mind kevesebben hagyják el. Azelőtt sem azért távoztak, mert alacsony volt a fizetés, hanem mert a viszonyok voltak rendezetlenek — mondták a szlovén képviselők. Szlovénia ma már munkaerőhiánnyal küzd. A kimutatások szerint a köztársaságnak jelenleg 500 egyetemi, 2000 középiskolai végzettségű és 70 000 szakképzetlen munkásra lenne szüksége. A munkaerőhiányt Szlovéniában két forrásból igyekeznek pótolni: más vidékekről való munkások és a külföldről hazatérők alkalmazásával. A Vrnjačka Banja-i szemináriumon bombaként hatott a szlovénok bejelentése, hogy a köztársaságuk területén dolgozóknak 28,5 százaléka hazai vendégmunkás. Így Kosovóból 45 000 (fele a Kosovo területén munkaviszonyban levőknek), Bosznia-Hercegovinából 40 000, Horvátországból 60 000, Szerbiából 30 000, Macedóniából pedig 28 000 vendégmunkás dolgozik Szlovéniában. A másik a hazaverbuvált munkaerő. Szlovéniában nagy erőfeszítéseket tesznek a külföldön dolgozó szlovénok visszahívásának érdekében. A külföldi újságokban rendszeresen meghirdetik a Szlovénia területén levő szabad munkahelyeket, a kölni rádió egyórás szlovén nyelvű adást sugároz, amely szintén a szabad munkahelyekkel foglalkozik, a köztársasági végrehajtó tanács döntése alapján ahazatérőknek lakást adnak stb. A szlovénok nem akarják, hogy munkásaik külföldön asszimilálódjanak, hogy másik hazát válasszanak maguknak. A nagy hazai verbuválás, propaganda ellenére tavaly mégis mindössze 1500-an tértek vissza Szlovéniába. A közeljövőben újabb különítményt indítanak külföldre, amely nemcsak azt vizsgálja meg, hogy a szlovénok milyen feltételek és körülmények között élnek, hanem inkább a hazatérésük lehetőségeiről, feltételeiről tárgyal velük. TÓTH László Kié legyen a deviza? Bizonyára nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a jövőbeni jugoszláv fejlődés egyik legfontosabb feltételével — a deviza- és külkereskedelmi rendszerrel — kapcsolatos határozatok elnapolása szándékos — írja a Vjesnik. Mi mással magyarázható ugyanis, hogy a hazánkban történő politikai változásokról szóló vitákban csak elvétve, szégyenlősen esik szó ezekről a határozatokról, noha mindenki előtt világos, hogy gazdasági rendszerünk új alapjai nem teremthetők meg, ha a devizaeszközök továbbra is központi pénztárban maradnak. Kiviláglik ebből, hogy azok, akik ellenzik a változásokat, szóban ugyan támogatják, valójában azonban mindent megtesznek, hogy semlegesítsék őket. A deviza szó például egyetlenegyszer sem fordul elő a munkaszervezetek jövedelméről szóló alkotmányfüggelékekben. Az persze világos, hogy olyan okmányban, amilyen az alkotmány, nem kaphatnak helyet pontosan megindokolt rendszerbeli megoldások, a devizaeszközökkel azonban mindenképpen foglalkoznia kellene. Ezt követelte a Horvát KSZ központi bizottságának nemrégi plénumán Neda Andric és Mirko Dragovic. Az alkotmányfüggelékek természetesen nem vehetik el közvetlenül a devizát az adminisztráció kezéből, de kedvező alapot teremthetnek ehhez. A jelenlegi devizarendszer ugyanis a legnagyobb forrása az összeütközéseknek a jugoszláv társadalomban. Mindenki gazdálkodjon jövedelmével Idézzük a 21. és 23. Alkotmányfüggelék néhány rendelkezését: „A szocialista önigazgatási viszonyok alapját a társadalmi újratermelésben való olyan társadalmi-gazdasági helyzete képezi, amely biztosítja számára, hogy ... használja munkájának eredményeit...” — mondja a 21. Alkotmányfüggelék, majd: „... elidegeníthetetlen jogukként biztosítják a dolgozó embereknek, hogy a társult munka alapszervezeteiben ... munkájuk alapján jövedelmet szerezzenek, igazgassák a társadalmi újratermelés ügyeit és eszközeit, és határozzanak a jövedelemről, amelyet a társadalmi összjövedelem részeként teremtenek ...” Eszerint a munkaszervezeteknek joguk van ahhoz, hogy maguk rendelkezzenek a munkájukból származó jövedelemmel. Lássuk egy példán, hova folyik el a vállalatok devizajövedelme. Tavaly a jugoszláv bankokba 454,9 millió konvertibilis valuta folyt be, ebből 11 százalék a horvát, 60 százalék a szerb, mintegy 20 százalék pedig a szlovén bankokba. Ha azonban ezeket az adatokat összehasonlítjuk azzal, milyen arányban járul hozzá egy-egy köztársaság gazdasága az egész devizajövedelemhez, kiderül, hogy a 21. Alkotmányfüggeléket eddig senki sem tartotta tiszteletben. A Horvát Szocialista Köztársaság gazdasága ugyanis nagymértékben foglalkozik kivitellel. Tavaly háromnegyed év alatt a jugoszláv kivitel 29 százaléka Horvátországból került ki, ezenkívül az ország turizmusból származó jövedelmének 75 százalékát is a horvátok adták. Az egész deviza és áruforgalom 40 százaléka Horvátországon keresztül kerül Jugoszláviába. Nyilvánvaló tehát, hogy azok a vállalatok, amelyek kivitellel foglalkoznak, nem rendelkeznek devizajövedelmükkel, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a munkaszervezetek nem használhatják fel maguk teremtette jövedelmüket. A hazai és külföldi árak közötti eltérés, s az árfolyamok változékonysága miatt (ezen a devalváció sem segített), jobban jár az, aki központi pénztárba begyűjti a devizát, és saját kénye-kedve szerint osztja szét. Ösztönözni a kivitelt Ily módon továbbra is lehetővé válik, hogy egyesek a többiek kárára fejlődjenek. S ha mindehhez még hozzátesszük egyesek igyekezetét, hogy bebizonyítsák: a dinárt törvényrendelettel konvertibilissá lehet tenni, világosan látszik a fenyegető veszély, hogy az alkotmányos változások hatástalanok maradnak. Mind gyakrabban hallani, hogy „a kormány valamit tervez”, gondolván elsősorban Lazar Janičićnak, a Nemzeti Bank képviselőjének a devizarendszer működéséről szóló vitas tételeire. S ezek a tételek éppen a dinár gyorsított konvertibilissá tételéről szólnak. Hogy ez az elmélet menynyire árt a jugoszláv nemzetek gazdasági egyenjogúságának, arra több példát is felsorolhatunk. Ha ugyanis a dinárt konvertibilissá nyilvánítjuk, az adósság viszszafizetését nem a deviza, hanem a dinár szavatolja , ebben az esetben a szövetségi és egyesült bankok kényük-kedvük szerint eladósodhatnak külföldön, az adósság visszafizetését a dinár szavatolja, de a devizát az exportőröknek kell megkeresniük és visszafizetniük, noha nekik semmi hasznuk sem származik a külföldi kölcsönből. íme az újabb ütközőpont. Képtelenség lenne ilyen helyzetben elvárni, hogy a vállalatok betörjenek a külföldi piacra, még ha ezt megtehetnék is. Ha üzleti számításaik szerint igazodnak, nem fognak hiábavalóan versenyre kelni az ismert külföldi cégekkel csak azért, hogy devizajövedelmükkel olyan adósságokat egyenlítsenek ki, amelyekből semmi hasznuk sincs. Könnyű elképzelni, mi lesz ilyen körülmények között a jugoszláv fizetési mérleggel és a hiánnyal. Nem árt itt emlékeztetnünk arra, hogy azért kell változtatnunk a jugoszláv viszonyokon, hogy az egész ország gyorsabban fejlődjön. Az alkotmányfüggelékekkel nem hathatunk közvetlenül a kivitelre, de megakadályozhatjuk a jövedelem átömlesztését azoktól, akik megkeresték, azokhoz, akik felhasználják. Mert, ha a vállalatok valóban szabadon felhasználhatják munkájuk eredményét, jövedelmüket, ennek a jognak nem csupán a dinárra, hanem a devizajövedelemre is vonatkoznia kell. Hasonló a helyzet a 22. Alkotmányfüggelékkel is, amely a többi között a következőt mondja: „A társult munka szervezetei újratermelési eszközeiket befektethetik külföldön, és használhatják külföldi személyeik eszközeit a szövetségi törvény által megállapított feltételekkel és határok között.” Nem kellene-e hozzáfűzni ehhez, hogy a vállalatok is szabadon rendelkezhetnek devizajövedelmükkel? Azok, akik devizarendszerünk megváltoztatásáért harcolnak, még nem nyerték meg az alkotmányfüggelékek egybehangolásáért vívott csatájukat. Ha a szövetség a gazdasági funkciókat átengedi a köztársaságoknak, az anyagi eszközöket pedig továbbra is a kezében tartja, az önállóság és a tiszta pénzügyi viszony csak halt betű marad. A központi devizapénztár a köztársaságok közötti összeütközés góca lesz. Egy olyan alkotmányfüggelék, amely a vállalatok kezében hagyná a devizát, fokozottabb kivitelre serkentené őket. A Szövetség devizaszükségletét — külföldi képviseletre, honvédelemre stb. — pontosan meghatározott járulék szerint fedeznék a köztársaságok. A valódi devizaárfolyam a devizapiacon alakulna ki, mindenki tudná, mi mennyit ér. S ezzel megszűnnének a jelenlegi félreértések, összeütközések is. M. S. t,7. oldal