Magyar Szó, 1971. május (28. évfolyam, 118-147. szám)
1971-05-01 / 118. szám
971. ápr. 30., május 1., 2. MAGYAR SZÓ Nemcsak bábaasszonyra szavazhat a svájci nő VÉGET ÉRT a férfiuralom Svájcban is. A férfiak februárban megszavazták a nők szavazati jogát, ezután választhatnak és választhatók. Kivételes eset, hogy a hatalmon levők önként lemondanak kisajátított jogaikról, márpedig ez történt Svájcban, igaz, meglehetősen későn, hiszen az asszonyi felekezeten levők 75 éve nógatják erre az alpesikis ország férfiait. 1959-ben a kivételezett jogú hímnemű lakosság nagy szótöbbséggel elutasította a női szavazati jogról beterjesztett törvényjavaslatot, habár akkor a világ minden államában már „szavaltak” a nők — három afrikai ország kivételével. Svájc alaposan lekésett, hisz a skandináv országokban már a század elején megtisztelték a nőket a politikai jogokkal, és kisebb, nagyobb huzavona után, követték a felvilágosult északiakat a véncsont földrész többi államában. A gyarmati uralom alól szabadult ázsiai és afrikai országok is megelőzték e téren Svájcot. Hogyan történhetett, hogy éppen a demokrácia mintapéldájaként emlegetett országban maradtak el a történelem járása mögött, abban az országban, ahol úgyszólván minden vasárnap szavaznak valamiről, és az államigazgatás egy lépést sem tehet a közösség előzetes engedélye nélkül, egy iskolát, hidat vagy parkot sem létesíthet a nép (eddig a férfi nép) megkérdezése nélkül. Bármily furcsán hangzik is, éppen a sokszázados népuralom hagyománya gátolta Svájcban az elemi demokratikus jog kiterjesztését a nőkre. Egy éppen szavazati joghoz jutott újdonsült svájci nőismerősöm adta ennek a furcsaságnak képletes magyarázatát: — Appenzell kantonban a férfiak ma is kardot kötnek, ha szavazni mennek, mint , őseik fél évezreddel ezelőtt; elképzelhetetlen, hogy a nők (bármily kardos asszonyok legyenek is) fringiát kösse- nek a szoknyaderékra. • A szavazás szertartásos hagyomány Svájcban, ahol a fejszékkel felfegyverkezett nép a középkorban a szó szoros értelmében leverte vagy ■ kiverte a lovagokat, a hűbér- urakat — köztük a Habsburgokat is —■, és a feudalizmust nyögő Európában szabadon választotta vezetőit az évente megtartott népgyűléseken. Az egykori landsgemeinde a fegyveres férfiak gyülekezete volt, akik mezőn vagy a falutéren kézemeléssel, szavazattöbbséggel döntöttek vagy választottak. Csak a fegyverviselőknek volt politikai joguk, és ez a hagyomány ez év februárjáig kihatott arra is, hogy aszszonyaikat nem engedték beleszólni a közügyekbe. Megjegyzendő, hogy néhány ősi kanton — Uri, Schwytz, Appenzell, Glarus, St. Gallen — ezúttal is a nők, választójoga ellen szavazott, és az a furcsa helyzet következett be, hogy ezekben a kantonok- ban a nők részt vehetnek az országos választáson, szövetségi képviselők is lehetnek, ellenben a kantonban és a községekben nélkülözik a politikai jogokat. Bonyolultabb esetek is vannak: a nő szavazhat a községben, nem választhat a kantonban, viszont kinyilváníthatja véleményét szövetségi ügyekben. Mindez furcsa lehet számunkra, Svájcban azonban minden izgalomtól mentesen tárgyalják vagy könyvelik el az adott helyzetet. Megszokták, hogy a községek, a kantonok, azaz a szövetségi kis államok önkormányzattal rendelkeznek, és szükségletük, érdekük, fejlettségi fokuk szerint rendelkeznek és rendezkednek be. Hogy még furcsább színben lássuk a dolgokat, el kell mondani, hogy a férfiak bőkezűbbek voltak a nők szavazati jogáról döntve, mint maguk az érdekeltek. A február 7-i szavazást megelőzően véleménykutatást tartottak: a francia anyanyelvű svájci férfiak 77 százaléka, a nőknek viszont csak 72 százaléka helyeselte a nőknek megadandó szavazati jogot. A német Svájcban ez az arány 56 volt 50 ellenében. Való igaz, hogy a beidegződött szokásokat nehezen vetkezi le az ember, még ha saját jól felfogott érdekében történik is. A svájci nőnek a régmúltban csak egyféle szavazati joga volt: községi bábaaszszonyt választhatott. Most azonban élni fognak újonnan szerzett jogukkal, és bizonynyal megnövelik a szavazók számarányát, mert a gyakori szavazásoktól elfásult svájci polgárok nem ritkán csak öt százalékában járulnak a választóurnák elé. STEINITZ Tibor IDOGEP Nyolcvankét évvel ezelőtt a. Internacionálénak 1889- ben Párizsban tartott alakuló kongresszusán elhatározták, hogy azontúl május elsejét mint a munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepét világszerte megünneplik. Az alakuló kongresszus az 1886. haymarketi (chicagói) vérengzés négy mártírjának emlékére, az amerikai munkások iránti szolidaritásból választotta május elsejét a nemzetközi munkásünnep napjának. (1886. május elsején a chicagói munkások a nyolcórás munkanapért tömegtüntetést rendezte, amelyet a rendőrség brutálisan szétvert. Emiatt március 4-én a Haymarket téren nagy tiltakozó gyűlést tartottak. Egy provokátor bombát dobott a tömegre, s a merényletnek több halálos áldozata volt. A rendőrség nyolc munkás vezetőt letartóztatott, négyüket pedig koholt vádak alapján kivégezték. Nos, annak a május elsejei chicagói tüntetésnek, a négy mártír emlékének szentelte a II. Internacionálé május elsejét a proletariátus nemzetközi szolidaritásának ünnepének. Ennek az eseménynek a történelmi előzményeiről többek között a következőket jegyezték fel a krónikások: Marx és Engels negyedszázados küzdelme a proletariátus eszmei és politikai önállóságáért, a forradalmi proletár pártok megteremtéséért meghozta gyümölcsét. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején proletárpártok alakultak Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban, Svájcban, szocialista csoportok és szervezetek Angliában, Oroszországban és az Egyesült Államokban. Valamivel később proletárpártok jöttek létre Ausztriában, Svédországban, Norvégiában és más európai országokban. A munkáspártok megszilárdulásával együtt erősödött törekvésük szervezett nemzetközi kapcsolatok létrehozására. A hetvenes és különösen a nyolcvanas években kibontakozó tömeges sztrájkmozgalom minden országban fokozta a munkások érdekeltségét a nemzetközi szolidaritás megerősítése iránt. 1877-től kezdve rövidebb-hosszabb időközökben nemzetközi munkáskongreszszusokat és konferenciákat tartottak. A munkás tömegmozgalom a nyolcvanas évek végén erőteljesen fellendült, sztrájkhullám söpört végig valamennyi fejlett ipari országon. A különböző országokban élő munkások forradalmi aktivitásának fellendülésével, osztályérdekeik közös voltának felismerésével, a szocialista pártok megerősödésével létrejött a proletariátus új nemzetközi szervezetének létrehozásának objektív alapja. A marxisták arra törekedtek, hogy az új nemzetközi szocialista egyesülés a marxizmus alapján jöjjön létre, s elhatározták, hogy 1889- ben Párizsban munkáskongresszust hívnak össze. Nos, ezen a párizsi kongresszuson, a II. Internacionálé alapító ülésén, született meg a május elseji ünnep gondolata. A kommunista pártok május elsejét harcos munkásünneppé avatták, amelyet az egész világon hatalmas tömegek gyűléseken, felvonulásokon tesznek hitet a munkástestvériség eszméje mellett. Sz. Május elseje 3. oldal Playboyból autókirály MIRAFIORIBAN, Torino peremvárosában, a Fiat művek legnagyobb és legkorszerűbb üzemének jugoszláv és olasz zászlókkal díszített igazgatósága épülete előtt állunk. Ünnepélyes a hangulat. Munkások, technikusok, mérnökök, főtisztviselők és menedzserek várják izgalommal a magas rangú vendég, Tito elnök érkezését. A tömegben azonnal feltűnik egy kissé barázdás, napbarnított arcú, deresedő hajú, középkorú férfi. Szürke öltönyéhez világoskék inget és hanyag eleganciával megkötött széles, ■fehérpöttyös nyakkendőt visel. Semmi nyoma rajta a feszültségnek, mozdulatai természetesek, viselkedése közvetlen. Az ember nehezen tudná megállapítani: egykori élsportoló, népszerű filmszínész, karriert befutott diplomata, nagystílű üzletember vagy arisztokrata világfi áll-e előtte. Talán nem is csoda, mert dr. Giovanni Agnelli, a Fiat korporáció vezérigazgatója, valamelyest mindez egy személyben. Belelapozok a kék fedelű dossziéba, amelyet az imént nyomott a kezembe az egyik csinos vendégkalauzoló fiatal lány. A Fiat gyár fejlődésének története, de azt is mondhatnánk, hogy az Agnelli-család életrajza. A nagypapa — az idősebb Giovanni Agnelli — Piemont szülötte volt, azé az olasz tartományé, amely mindig híres volt katonáiról. Az öreg Giovanni azonban lemondott katonai karrierjéről és 1899-ben néhány partnerrel, ötven munkással és 800 000 líra tőkével megalapította a Fabrica Italiana d’Automobili Torino-t, röviden a FIAT-ot. (Ma a gyárnak csak Olaszországban 30 üzeme van, amelyek 185 000 munkást foglalkoztatnak, s a magánvállalat össztőkéjét, amelynek 25 százalékát az Agnelli család tartja kezében, 150 milliárd lírára becsülik.). A MÁSODIK GIOVANNI AGNELLI — aki most itt áll előttünk — 1922-ben született. A járművek már fiatalságát is végigkísérték: legnagyobb örömét, de bánatát is jelentették. Tizennégy éves volt, amikor apja, Edoardo Agnelli — aki alelnöke volt a Fiatnak — repülőszerencsétlenség, és huszonnégy éves, amikor édesanyja autószerencsétlenség áldozata lett.Az ifjú Giovannit — akit Gianninak becézett a család — angol nörszök és a nagyapa nevelték. Sokat tanult tőle. Tizennyolc éves volt a legfiatalabb Agnellisari, amikor az öregúr magával vitte az Egyesült Államokba, hogy megismerkedjen Detroittal, az amerikai autóipar Mekkájával. (—• Mindig tudni akarta, mi történik Detroitban — vallja az ifjú Agnelli nagyapjáról. — Ezt átvettem tőle és nem bántam meg.) Giovanni a második világháborúban először Mussolini tisztjeként Tunéziában teljesített szolgálatot, majd miután Olaszország kivált a tengelyből, csatlakozott azokhoz a honfitársaihoz, akik Clark tábornok V. hadseregében harcoltak. A háború befejezése után a nagyapa nagylelkű volt kedvenc unokájához (Gianninak öt testvére van), s mint mondta: „megengedheted magadnak, hogy először a pletykarovatokban szerepelj, és csak azután a tőzsdehírekben”. Gianni élt is a lehetőséggel és hosszú évekig a milliomos aranyifjú életét élte a francia meg az olasz riviéra és a svájci mondén üdülő- és szórakozóhelyek háromszögében. HÍRES ÉS HÍRHEDT barátaival, Errol Flynn filmszínésszel, Porfirio Rubirosával, Trujillo dominicai diktátor vejével, Ali Khannal, az izmaelita szekta multimilliomos vejével és más nagyvilági személyiségekkel partyról partyra, autóversenyről autóversenyre röpködött helikopterén és sport repülőgépén vagy pedig 50 ezer dolláros Ferrarijén, amelyen a sebességmérő mutatója ritkán szállt a kétszáz kilométer alá. 1952-ben, egy nyári napon meg is járta, Cannes-ból Monte-Carlo felé száguldott hajnali öt órakor, amikor autója megcsúszott és egy hűtőkocsinak ütközött. Három hónapot töltött egy firenzei klinikán, s azóta is húzza a jobb lábát. Ez az autószerencsétlenség mintha kijózanította volna, mert egy év múlva letelepedett Torinóban és 32 éves korában feleségül vette Marella Caraciolo di Castegna- Ito hercegnőt, aki félig amerikai származású. Ez idő alatt — az idősebb Giovanni Agnelli 1945-ben bekövetkezett halálától egészen 1966-ig — a Fiatot a nagy képességű Vittorio Valletta irányította, akinek jelentős szerepe volt a tröszt háború utáni gyors és hihetetlen expanziójában, amely a Fiatot felsorakoztatta az amerikai óriások, a General Motors, a Ford és a Chrysler mögött. A „gépkocsit minden olasznak” jelszóval 1953-ban ő hozta ki a világ egyik legkisebb autóját, a Fiat S 500-ast, amely telitalálat volt a hazai piacon, és a későbbi 600 és 750 köbcentiméteres típusokkal együtt ma is az Olaszországban eladott gépkocsik felét teszi. AMIKOR VALETTA viszszavonult, utódjául egy technokratát akart kijelölni. Ekkor azonban váratlanul — a családi parlament döntése értelmében — az addig alelnök ifj. Giovanni Agnelli bejelentette, hogy átveszi a vezérigazgatói tisztséget. A Fiat agy- és menedzser trösztje megrettent a playboytól, de Agnelliék részvénytöbbsége ellen nem volt apelláta. " I Gianni alaposan rácáfolt azokra, akik kételkedtek képességeiben: vérbeli üzletembernek bizonyult, aki az európai gépkocsiipar vezéralakjává nőtte ki magát. Teljesen megváltoztatta korábbi, könnyelmű és kényelmes életmódját: reggel 6-kor kel, 8 órakor már ott ül az irodájában, naponta sokszor 14—16 órát is dolgozik. Nem ritkaság, hogy egy hét alatt megjárja Londont, Buenos Airest, Párizst és Manilát. Az ő szorgalmazására kezdte meg a gyár a közepesen nagy gépkocsik, a 124-es, a 125-ös, a 128-as és a 130-as Fiat gyártását, amelyekkel frontáttörést hajtott végre a világpiacon. Elnyerte valamennyi hazai konkurrensét, köztük a patinás hírű Lanciát is, megvásárolta a francia Citroen részvényeinek 15 százalékát és elindította a két cég fúzióját. NAGYMÉRETŰ KOOPERÁCIÓT valósított meg Jugoszláviával (Zastava), Lengyelországgal (Polski—Fiat), Spanyolországgal (SEAT) és más kontinensbeli országokkal is, úgyhogy ma márr évente több mint 300 000 gépkocsit gyártanak külföldön Fiat-alkatrészekből vagy Fiat licenc alapján. (Csak a kragujevaci Zastava 1973- ban 200 000 darabra akarja növelni évi termelését.) Ez az olaszországi — elsősorban a torinói Mirafiori és a Rivalta gyárvárosokban előállított — 1,5 millió gépkocsival együtt máris túlszárnyalja a másik európai óriás, a Volkswagen termelését. Agnelli legátütőbb sikere — amelynek nem csupán gazdasági, hanem politikai jelentősége is van — a Szovjetunióval a Volga menti Togliattigradban egy mammutgyár felépítéséről kötött szerződés, ahol évente , 600 ezer gépkocsit gyártanak majd. Sorolhatnánk még tovább a Fiat terjeszkedésének többi eredményét, mint ahogy azt is meg kell említeni, hogy a Fiat nemcsak személygépkocsikat gyárt, amelyek megalapozták világ hírnevét —, hanem autóbuszokat, tehergépkocsikat, hajómotorokat, mezőgazdasági gépeket, Diesel-mozdonyokat, turbinákat és repülőgépeket is, valamint, hogy az Agnelli családnak az olasz cement- és vegyiparban, a hajózásban, a biztosításban, a vendéglátóiparban stb. is vannak részvényei. A nagypapa kívánsága beteljesedett: Giovanni Agnelli neve többé nem a bulvárlapok pletykarovataiban szerepel, hanem a New York-i, londoni, párizsi és zürichi tőzsde jelentéseiben. Az egykori világfiból a nyugati tőkés világ egyik legmarkánsabb egyénisége, az európai gépkocsiipar koronázatlan királya lett. MENDREI Ernő Agnelli Tito elnökkel a Fiatban tett látogatáskor