Magyar Szó, 1971. november (28. évfolyam, 301-328. szám)
1971-11-21 / 321. szám
10. oldal OLVASSA A J VLaggno KÉPŰ ÚJAC NOVEMBER 15-I SZÁMÁBAN: — ötvenéves az adai Potisse — Tito elnök Amerikában járt — Mind több a hizlalda Dél-Baranyában — Kormányalakítás Vajdaságban — Baranya kommunistáié a szó! — A bácskertesi termőföld otthon tartja fiait — Még egy közös hidat építünk a Dráván — Dicséretet érdemel a Pélmonostori Középiskolai Központ — Találkoztam a Napkirállyal — Évente 3000 élet — Vendégünk volt Weöres Sándor — Női oldal, novella, film, fejtörő, érdekességek képben-szóban, keresztrejtvény, képregény stb. Ne maradjon egy magyar család se MAGYAR KÉPES ÚJSÁG nélkül! Évi 20 dinárért kéthetente házhoz szállítja a posta. Előfizethető a 3018-2314 csekkszámlán, vagy postautalványon. Cím: MAGYAR KÉPES ÚJSÁG — Előfizetés — Gunduliceva 5-II. 41001 ZAGREB. FELLENGZŐSEN nagy és sokszor hitelét vesztett szó a felelősség. Abban az időben pláne végletek között járatta az irodalmi cselekvés. Az ember, már önmagának se tartozott mindig egyforma felelősséggel. A kiábrándítóan józan bácskai mezőkön a délibáb még csak megjelenhetett, hanem a halál settenkedését már külön utakon kellett követni, minthogy a látomások is külön tükörben mutatták magukat. Nemcsak Sz. novellái kívánkoztak hát a Csáth Gézáéival rokonításra, M. is oda tartozott a kokain után, s talán Kekez Tunának is ott kellett volna megkeresni a helyét: a sivár és visszhangtalan bácskai valóságban, amely fölött a magyar finitizmus égboltja feszült. Egyiknél nyírségi ködök lopakodtak a bácskai táj fölé, másiknál áthallatszott a tápai lagzi bőgőjének brummogása, szóval, ha a szélekről jöttünk is, a magyar irodalomhoz való tartozásunkat már nemcsak a közös nyelv jelezte. — Majd ha megtanultok a dolgok mögé látni — mondta G. a pamflettíró, s a gazdasági okokra gondolt, nincstelen parasztokra és elnyomott munkásokra, s nem volt hajlandó különbséget tenni a Mári szolgáló elveszett félpapucsa vidám bonyodalmainak s egy víziós novellának értéke és hatása között. — Gondolod, jól megírtam? — kérdezte ugyanakkor Sz. aggodalmasan, pillanatig se röstellve, hogy húsz évvel fiatalabb társától vár biztatást. S itt a megíráson kívül csakugyan nem volt miről beszélni. A témát hangulat helyettesítette, a légköri szorongás. De az aztán igaznak tűnt. Engem azonban mégse csak a megírás felelőssége izgatott. Az a „harmadik világnézet”, amely talán minden kisebbség gondolkozásmódjában és életérzésében ott van, engem akkor különösképpen elfogott. Nekem egyszerre fontos lett a téma, s úgy is a dolgok mögé akartam látni, ahogy G. képzelte az irodalmi feladatokat. Nem is volt hát elég, hogy csak Sz. olvasta, amit írtam. Zs. akkor egy külön kis szellemi áramlat központjában állt. Ritkán lehetett úgy elmenni hozzá, hogy egyedül találta volna az ember. Az irodában, ahol sárgára és savanyúra füstölve álltak a régi bútorok, pipázgató papelődök jámbor nyugalmára emlékeztetve, most egy szőke diákember ragasztott keresztkötést a Híd legújabb példányaira. Az asztalon egy fél oldal volt, avas szalonna- Louise Lábé meg a lóláb darab, a dombos hátú, keskeny díványon hanyagul odadobott fehérnemű, ami arra figyelmeztetett, hogy a szőke zentai gimnazista itt is lakik. — Nem tudom, olvastad-e azt a novellámat a topolyai bádogosról, aki mielőtt Belgrádba megy, elbúcsúzik a kisfiától... — kezdtem messziről, s már nem is a sötétre spalettázott szobában, hanem talán Palicson, ahol a hálólabdázók éPPúgy hozzája tartoztak, mint a deszkákon napozó vagy könyvükbe merülő ismerős és ismeretlen fiatalok, akik egy szekta tagjai is lehettek volna. — Ahá — csillant fel a szeme anélkül, hogy bővebb elemzésbe bocsátkozott volna, s inkább csak ennek a torokhangnak a színéből kellett kikövetkeztetni a véleményét. De nekem ez is elég volt. Néha egy kézlegyintés vagy még kurtább morgás helyettesítette közöttünk a szavak özönét, s órák hosszat tudtunk együttülni néma egyetértésben. — Finom! — mondta máskor nagylelkűen, s ebben a nyúlfarknyi méltatásban nemcsak esztétikai elismerés kapott számomra helyet, hanem a kísérletnek kijáró tisztelet is, meg a bátorítás, természetesen, amire a leginkább rászorultam. — Csak azért kérdezem, — siettem mentegetőzni, hiszen olyan szokatlan volt, hogy a magam dolgát szóba hoztam, mint valamilyen szemérmetlen felkínálkozás férfi és nő között, kicsit már a testszag felhőjét is felkavarva —, mert a konkrét feladatokat szerettem volna vele érzékeltetni. Kisebbségi és szociális tendenciák tolultak előtérbe nálam, a riport friss izgalmával, s a falukutatás felfedező szándékával, miközben a hang veszített virtuóznak vélt könnyedségéből, a mese fordulatai pedig csikorogva vették a kanyarokat. És persze, a lólábbal se tudtam mit kezdeni. Ahogy egy felfújt autógumit nem lehet bepréselni a levesestálba, úgy bújt ki nálam árulkodóan a kisebbségi tendencia, kicsit már a nacionalizmus határát súrolva, s a másik, a szocialista, a fehérnek és feketének olyan váltakozásában, amit később szégyellni illett. Akkor azonban új volt errefelé, zászlók lengedeztek belőle, s a teatralitás se tetszett ízléstelennek. Még azt is hajlamosak voltunk elhinni, hogy meggyőző és igaz. Zs. azonban később lustán ásított, a nyakát nyújtogatta, csupa kitérés volt: — Hát én’ nem tudom, néha nagyon unok mindent, amin csak egy kicsit is érződik az erőltetettség. Akkor már inkább olvasom Szabó Dezső Ludas Matyiját, ha százszor tudom is, hogy nincsen igaza. És Louise Lábé verseit vagy Gustav Krklec Srebrena cestáját, pedig abban végleg nincsen semmi. — Ezt az állításodat kénytelen vagyok kézből megkontrázni — mondta Emil, a szerkesztő, és nemcsak a szocialista realizmusnak kelt elegánsan a védelmére, de barátunkat is megvédte saját könnyelmű kijelentéseivel szemben. — Senki annyi hozzáértéssel és beleértéssel nem tud az eltűnő, idegen tengerben elmerülő magyar parasztságról szólni, mint te. Ismered Szlavónia és Baranya isten háta mögötti magyar falvait, s ha egyszer szabad választások lesznek ebben az országban, el se tudok képzelni mást népvezérnek. De itt semmiféle szónoklat nem használt. S. S. nem volt egyedül az irodalmi kétlakiságával. S a két folyóirat, melyeket később világok választottak el, mintha nem is lett volna akkoriban olyan messze egymástól. Csak amíg az egyiknél tettekbe ment át minden leírt szó, a másiknál, sajnos, csupán irodalom maradt. Még akkor is, ha céltudatosabbnak tűnt és hatásosabbnak. A kimondott szó ereje is attól függ, hogy kinek mondják, és ki az, aki mondja. A Kalangyában és a palicsi strandon mindenki megengedhette magának a l’art pour l’art élvezeteket. Verbász és Szabadka egyformán másfél órányira volt Zombortól. Az onnan kapott visszhangokra is egyformán szükségem volt. Akárcsak arra a száz dinárra, amit egy riportért fizetett a zombori újság, az útiköltséget és a napidíjat is beleszámítva persze. És még jó volt, ha kora reggeltől délig két riport anyagával karikázhattam haza, hogy délutánra megírjam. De közben barátságos emberekkel ismerkedtem, például a kupuszinai bíróval, aki kedvesen invitált: — Gyijjen csak akármikor, nálunk házilag lesz kezelve! HERCEG János Téglákon hosszú szál deszka a szoba közepén. Ha nem ismerném a ház lakóit, még meggyanúsítanám őket: valami vallási szekta gyülekező helye ez itt. — Épp az előbb engedtem haza a kis furulyásokat — újságolja a házigazda. — Miféle furulyásokat? — Hát akiket zenére tanítok. — Tudtommal tornatanár vagy, nem? Erről egyébként egy frissen kiállított oklevél is tanúskodik a könyvesszekrény üvegfala mögött. Kovács Lajos promi tornatanár Októberi-díjat kapott a testnevelés terén elért kimagasló eredményeiért. Kovács Lajos mosolyog. — Igen, az iskolában tornát tanítok, idehaza pedig éneket és zenét. Ének és torna. Az értesítőkben ez a két tantárgy, úgy emlékszem, lent van valahol a papiros legalján, a magaviselet fölött. Diákkoromban még mind a kettő melléktantárgynak számított. Nem tudom, ma hogyan kezelik őket. Kovács Lajos elvégezte a tanítóképzőt, aztán évek múlva beiratkozott a testnevelési főiskolára. — A főiskolát magánúton végeztem el, mégis minden héten kétszer utaznom kellett Oromról Újvidékre. Két év alatt ez nekünk több, mint kétmillió dinárunkba került. De megérte. Szeretem a hivatásomat. Röplabdában verhetetlenek vagyunk a kommunában. Nagyon jó diákcsapatom van. Csak hát... — Mi az, hogy csak hát? — Csak hát nem gyakorolhatom rendszeresen a hivatásomat. — Nem értem. — Ősztől tavaszig a mi iskolánkban gyakorlatilag nincsenek, nem lehetnek tornaórák. Amikor esik az eső, a hó, vagy odakint nagyon hideg van, bent sakkozok a diákjaimmal. Nincs tornatermünk, megáll a tudomány. A szertornát még jó időben se gyakorolhatjuk, mert nincsen gyűrűnk, nyújtónk, lovunk, korlátunk. — Ennek ellenére dolgozol, szép eredményeket mutatsz föl. — Nem lehet itt lazsálni, huszonvalahányan vagyunk a tantestületben, a munka alól senki sem vonhatja ki magát. — Itt Oromon van egy jó diákcsapatod, amíg Székelykévén tanítottál, híres pionír ének- és zenekarod volt. Úgy tudom, a zenét nagyon szeretted. Miért nem ezen a téren képezted magad tovább? — Ha tudok zongorázni, a zeneakadémiára iratkoztam volna, így féltem. Igaz, a testnevelésről se volt halvány fogalmam se, amikor felvételi vizsgára jelentkeztem. — Mondj valamit a másodállásodról. — Összegyűjtöttem harmincvalahány gyereket, vetettem velük furulyát, s most tanítom őket. Néhányan lekoptak, a többi most már marad. Idejönnek hozzánk a lakásunkra, fűtünk rájuk, takarítunk utánuk. Itt ülnek sorban ezen a hosszú szál deszkán. Ha lett volna hely az iskolában, most nem kerülgetném itt őket. Sőt akkor valószínűleg rá tudtak volna szedni arra is, hogy ingyen foglalkozzak velük. — Mekkora a tandíj? — Szerény. Fejenként egy hónapra háromezres. — Nem féltékeny rád az énekszakos? — Nincs énekszakosunk, csak egy tanítónő. A szülők engem kértek fel, hogy foglalkozzam a gyerekeikkel. Szíves-örömest vállaltam. Egy halom hangjegyfüzetet rak elém. Magyaráz. Mennyit kell próbálni, amíg egy egyszerű dalocskát a gyerekek elsajátítanak! Egy Kodály feldolgozásra mutat. Székelykevén 110 próba után álltak vele a közönség elé. Egyszer a szülőktől annyi virágot kapott, hogy a nyalábjában kellett haza vinnie. Múltkor a diákcsapatát egy mérkőzésen tévedésből rosszul pontozták. Hetekig kellett utána járnia, míg a hibát helyrehozták. Hagyhatta volna, hiszen csak egy kis, névtelen iskolacsapatról volt szó. — Ha téged hallgat az ember, nem tudja eldönteni, a zenét szereted-e jobban, vagy a tornát. — Ezt jómagam sem tudom eldönteni — mondja. — Történt egyszer, amikor a kislányom még egészen picike volt, hogy a klarinétomon egy kólót játszottam. Arra figyeltem föl, hogy a kislány pontosan a zene ütemére lejtve körbejár. Azelőtt sohasem hallott kólát. Ámulatomban majd kiejtettem a kezemből a hangszert. Csak a szememmel intettem a feleségemnek, nézze már, mit művel az a kislány. Persze, én azelőtt is tudtam, hogy a táncnak (tornának) szoros köze van a zenéhez (ritmushoz), épp csak azt nem, hogy a kettő öntudatlanul is ott él az emberben. Lehetséges. Ezen még sohasem gondolkoztam. És azon sem, hogy egy olyan nagy tanyavilág, mint az oromi, jeles ifjúsági sportcsapata és figyelemre méltó gyermekzenekara lehet. Vajon miből? Egy fiatalember akaraterejéből és jókedvéből. NÉMETH István Ének és torna est' ' .......................... ........................................................... Bajusz... lejjebb Nő a férfiasság jele? Természetesen nem az, amire Önök gondolnak!... Sem a széles váll, a felpumpált bicepsz. Pláne a szellemi szilárdság. Azt meg lehet tanulni a pszichiáter bácsinál. Ruha teszi az embert? Inkább az ember tesz a ruhába, vagyis, vattával tömi ki a horpadt részeket. Szabad a gazda? Nem? Hát akkor csak találgassák! A basszus hang? ... Ugyan! A Maca néninek is az van. A nadrág? Nem figyeltek oda, az előbb már említettem volt. Különben is a szebbik nem már elplagizálta és leforrázta. Feladják!... Naná!! Hát kérem, már mondom is: az a szőrpamacs a mellen. A gyapjas territórium, melyre minden jobb lemonádé regényben a szőke Gvendoláj odapasszolja bodor fejét. (Miközben a Nap lemegy a Hold feljön, s csak a csillag áll.) Akinek ott Szahara van, vagy nagyon jobbik, annak annyi esélye sincs a nőknél, mint egy dadogó papagájnak a politikában. Ne essenek össze még a bánattal, van jó hírem azok számára, kiknek az amulett elcsenevészesítette az alatta szállingózó szőröket, vagy a féltékeny menyasszonyok megtépték. A jobb kozmetikai intézetekben, Nyugaton, parókákat applikálnak a kopasz mellekre. Kemény valutáért olyan buja szőrzetet nyerhetek hogy hozzád képest a szőr Lorensz Olivijé, (magyarul: sir Lawrence Olivier) elsőáldozós leány-palántának tűnik. Az irigyeid, pedig, okkeren az irigységtől kérdik: — Ugyan mennyit adtál ezért a száráért? KOPECZKY László MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1971. nov. 21. Ц A szabadkai GLOBUS Kereskedelmi és Közvetítő- vállalat PÁLYÁZATOT Ш Ш ír ki az IGAZGATÓI állás betöltésére. I FÖLTÉTELEK: Ц — főiskolai végzettség vagy magas szakképzettség Ц Ц gy kereskedő 10 évi gyakorlattal, ebből 3 év gs közvetítői munkakörben. g A pályázat a megjelenésétől számított 15 napig Ц ( érvényes. ) A szükséges okiratokkal fölszerelt kérvényeseket a fenti címre kell beküldeni. 1210-1. I г ф -Mtaron&i I friss tojásból