Magyar Szó, 1971. december (28. évfolyam, 329-345. szám)
1971-12-08 / 336. szám
2. oldal MAGYAR SZÓ Uruguay nem lett második Chile A Peruban és Chilében az elmúlt évek folyamán végbement gyökeres változások, a társadalmi és politikai rendszer átalakulása rányomta bélyegét a két országgal földrajzilag nem, de számos társadalmi vonatkozásban szomszédos államokra, így Uruguayra is. A szabadelvű mozgalmak, a latin-amerikai értelemben vett népi demokratikus kormányok következetes intézkedései követőkre találtak a környező államok átalakulási kísérleteinek hívei körében is, olyannyira, hogy a maradi viszonyok fenntartói sok helyütt komoly aggodalommal néztek a jövőbe és gyakran a jól bevált módszerhez, a gazdasági meg politikai megtorláshoz folyamodtak, a reformok sürgetői viszont elérkezettnek látták az időt politikai tevékenységük legalizálására. Az általános helyzetalakulásnak tudható be, hogy Uruguayban tíz hónappal ezelőtt a politikai színtérre lépett a Frente Aplio (Átfogó Front), a gazdasági, társadalmi és politikai élet újraszervezését sürgető erőket egy táborba tömörítő mozgalom, amely az 1962-ben alakult FIDEL (Baloldali Felszabadítási Front) kibővítésével az uruguayi politika legígéretesebb tényezőjévé vált. A Frente Aplio közmegelégedést keltő, a lakosság többsége számára tetszetős, régóta várt radikális programjával csakhamar megnyerte a munkásság, diákság, a parasztság, a kispolgárság többségének támogatását, s még az Uruguay Kommunista Párt is csatlakozott hozzá. Agrárreformot, a bankok, a kereskedelem, a természeti kincsek haladéktalan kisajátítását, a külföldi vállalatok urugayi részlegeinek kártalanítás nélküli államosítását, a törvények felülvizsgálását követelte, tehát kormányprogrammal robbant be az egykor értelmiségi demokráciájára büszke ország politikai életébe. A Frente Aplio egyre nagyobb befolyásra tett szert és sokan biztosra vették, hogy a decemberre tervezett parlamenti és elnökválasztásokon jelentős sikert ér el. A választások kimenetele azonban sokak számára csalódást okozott, mert a front csak a harmadik helyen végzett a versenyfutásban, többen azonban azt állítják, hogy ez is nagy eredmény, mert végre megbomlott az Uruguayt immár száz éve felváltva igazgató két párt, a Blanco és a Colorado egyeduralma. A Frente Aplio lett a legalizált új baloldali ellenzék, és ez a körülmény új erőviszonyokat teremt Uruguay politikai életében. A két uralkodó párt erőtlen államvezetése ugyanis képtelen kiutat találni az immár egy évtizedes gazdasági meg szellemi válságból, a megoldás tehát csak egy új, friss erőtől várható. A két éve bevezetett ostromállapot mit sem változtatott az egyre romló helyzeten, a kényszerintézkedés csak elodázza a bajok gyökeres orvoslását. A termelési módszerek elavultak, a társadalmi felépítmény roskatag, az előjogait féltő réteg támadása a haladó erők ellen, csak ideiglenesen szavatolja számára az oly kétes értékű nyugalmat és biztonságot. Nyilvánvaló, hogy Pacheco Areco erőszakos intézkedései hiábavalóak, az új kormánynak fontolóra kell vennie az ellenzés követelését, a Frente Aplio szavát, amely ezután határozottan beleszól az ország ügyeibe. A harmadik legjelentősebb csoport vezetője, Liber Seregni tábornok, a montevideói helyőrség volt parancsnoka, elsősorban a „gazdasági felszabadulást” tűzte ki célul. A vélemények megoszlanak, hogy a Frente Aplio valóban komolyan befolyásolhatja-e a dolgok alakulását Uruguayban, hiszen választási győzelme viszonylag szerény volt. Az a körülmény, hogy a Colorado Párt ez alkalommal is megszerezte a szavazatok többségét, a helyzet ismerői szerint arra utal, hogy Uruguayban lényegesen nem változik a gazdasági meg politikai rendszer. De semmiképp sem szabad szem elől téveszteni, hogy a baloldal látszólagos választási kudarca valójában siker: nem valósult meg Areco alkotmánymódosítási terve (meg akarta szavaztatni az elnök újra választhatóságára vonatkozó törvényt), a kormány, ha nem is gyökeres, de jelentős változtatásokra kényszerül a mezőgazdasági termelésben és a javak elosztásában, s bár Areco szelleme továbbra is érezteti hatását Juan Maria Bordaberi, az új elnök ténykedésében, az oligarchia igazgatási módszerei bizonyos mértékben kénytelenek lesznek a lakosság követeléseihez idomulni. A polgárjogot nyert Frente Aplio egyfajta egyensúlyt jelent. Uruguay nem lett új Chile, a zöld kontinensen azonban más-más utakon ugyan, de egyre fejlődnek azok az erők, amelyek fokozatosan átveszik az ügyek irányítását. JAKOBSZ István Nixon tárgyalt Trudeauval Megvitatták a beviteli pótilleték kérdését Nixon amerikai elnök hétfőn fogadta Pierre Trudeau kanadai miniszterelnököt. A kanadai kormányfő húszórás washingtoni tartózkodását munkajellegű látogatásnak tartják. Trudeau ugyanis elsősorban arról tárgyal Nixonnal, milyen következményekkel járt Kanada gazdaságára a 10 százalékos amerikai beviteli pótilleték bevezetése. Kétségtelen, hogy Kanada nagymértékben függ az Egyesült Államoktól. Az amerikai import 67 százaléka Kanadából, a kanadainak 75 százaléka az Egyesült Államokból érkezik. Kanadában az amerikai befektetések mintegy 30 milliárd dollárra rúgnak, egy egyharmada az USA külföldi befektetéseinek. Trudeau minden bizonnyal azon fáradozott, hogy az Egyesült Államok függessze fel vagy legalábbis csökkentse a kanadai áru pótilletékét. Ha ezt nem teszi meg, a gazdasági és politikai következmények megronthatják Ottawa és Washington kapcsolatait. Beavatottak szerint a 10 százalékos beviteli pótilleték miatt Kanadában mintegy 25 000 ember elvesztette állását. Az Ancsitka szigetén végzett legutóbbi amerikai atomrobbantás is felháborodást keltett Kanadában. Azóta egyre erélyesebben hangoztatják, hogy a déli nagy szomszéd nem mutat kellő megértést Kanada nemzeti és általános érdekei iránt. Mielőtt Pekingbe utazna, Nixon elnök tanácskozik még Pompidou francia köztársasági elnökkel, Edward Heath miniszterelnökkel Willy Brandt nyugatnémet kancellárral és Szato japán miniszterelnökkel. megszegte a Vihar India felett ígéretét Végleg megbukott a „két nemzet" koncepciója? Ezerkilencszáznegyvenhét február 20-án Attlee, Nagy- Britannia miniszterelnöke, bejelentette, az alsóházban az angol kormány elhatározta, hogy legkésőbb 1948 júniusáig távozik Indiából, a hatalmat pedig az egyes tartományok vagy tartománycsoportok kormányainak adja át, amelyek abban az időpontban léteznek. 1947 márciusában hírek kaptak lábra, hogy Punjab tartományt ketté osztják. A hírek hallatára Punjabban összetűzések következtek be, egyrészt a hinduk és szikhek, más részről muzulmánok között. Az összecsapások véres üldözésekké fajultak. Amritsztár, Rawalpindi és Multam városokban egész lakónegyedek pusztultak el, emberek ezreit gyilkolták meg és százezrek maradtak hajlék nélkül. Ezek voltak azok a hírhedt vallásháborúk, amelyek megelőzték Pakisztán létrejöttét. Híre kelt annak is, hogy az indiai nemzetközösség legfejlettebb és legnépesebb államát, Bengáliát is vallási alapon ketté osztják és a bengálok fele — a hindu vallásúak — a leendő, önálló Indiához, másik fele pedig — a leendő önálló Pakisztánhoz kerül. Az angol álláspontnak a lényege a következő volt: Indiában két domíniumot alakítanak, egy hindut és egy muzulmánt, vagyis ketté osztják Punjab és Bengália tartományokat. Ebből az derült ki, hogy a „két nemzetről — a mohamedán és hindu nemzetről — szóló elmélet lesz a mértékadó irányelv India önállósulásának megvalósulásakor. A csupán „két nemzetről” szóló elméletnek nagy múltja van Indiában. Curson angol főkormányzó már 1906- ban — egy adminisztratív átszervezés folyamán — két részre osztotta Bengáliát, ami azt jelentette, hogy egy már kialakult nemzetet vallási alapon osztott meg. A tiltakozás hatalmas hulláma söpört végig az országon, úgyhogy hamarosan ismét vissza kellett állítani a régi tartományt. A harmincas években Angliában tovább fejlesztették a mohamedán és a hindu nemzetről szóló tézist, így például az indiai alkotmányreform egyesített parlamenti bizottságának beszámolójában —, amelynek első kötetét Angliában 1931-ben adták ki —, ez áll Indiáról: „Lakosságának kétharmada a hindu vallásnak egyik vagy másik változatát követi. Több mint 77 millió lakos az iszlám vallás híve. A kettő közötti különbség nem anynyira szó szoros értelmében vett vallási jellegű, mint inkább jogszokásaikra és kultúrájukra vonatkozik. Alapjában véve két külön, önálló civilizáció képviselőjének tekintendők.” A „két nemzet” tézis propagandája volt India két domíniummá való szétosztásának ideológiai előkészítése. A felosztás akkor történt meg, amikor az angol gyarmattartók látták, hogy már nem gazdálkodhatnak úgy Indiában, mint tették kétszáz éven át, s hogy az egységes Indiát már nem tarthatják tovább markukban. A mohamedánok függetlenségi mozgalma, a Mozlim Liga is magáévá tette a két nemzet elméletét — noha India soknemzetiségű állam —, s ennek alapján követelték, hogy Indiát vallási közösségi alapon kell két államra osztani. Vezetői hangoztatták: mi azt állítjuk, hogy a mohamedánok és a hinduk két nagy nemzet, amelyek magukon viselik a nemzetek minden ismertető jelét. Mi muzulmánok százmilliós nemzet vagyunk, saját kultúrával, civilizációval, saját nyelvvel és irodalommal, művészettel és építé-szettel, saját mérték- és arányérzékkel, saját törvényekkel és erkölccsel, szokásokkal és időszámítással, történelemmel és hagyományokkal, hajlamokkal és törekvésekkel; más szóval megvan a magunk saját külön életszemlélete. A nemzetközi jog minden szabálya szerint mi nemzet vagyunk. Bármennyire is megfellebbezhetetlen tételként hangzottak a fenti állítások, a tudományos bírálatot nem állták ki, így például nem áll az az alapvető tétel, hogy a mohamedánoknak saját nyelvük van. A muzulmánoknak több mint 90 százaléka a bengáli, hindusztáni, punjabi, pustu, szindhi, malajalami és kasmíri nyelvet beszéli. Mint ahogyan a magyar reformátusoknak nincs a magyar katolikusoktól eltérő nyelvük, s mint ahogyan a boszniai muzulmánoknak sincs más nyelvük, mint a boszniai katolikusoknak, úgy az indiai muzulmánoknak sincs saját nyelvük. Sz. Nem tekinti véglegesnek az osztrák—magyar határt Bécsből jelenti a Tanjug: Ausztria politikai köreiben méltatlankodást keltett Mindszenty bíboros, egykori magyar hercegprímás kijelentése, hogy az osztrák—magyar határ nem végleges. Mindszenty a magyar községek lakosságához intézett múlt heti pásztorlevelében adott kifejezést ennek a véleményének. Kemény tiltakozások hangzottak el emiatt Burgelandban, a Magyarország tőszomszédságában levő osztrák tartományban. Ottani körökben úgy tartják, hogy Mindszenty meg akarja rontani Ausztria és Magyarország jószomszédi kapcsolatait és együttműködését. Magának a tartományi miniszterelnöknek is tiltakoznia kellett a volt bíboros minősíthetetlen nyilatkozata miatt. „Mindszenty a hála jeléül, hogy Kreisky befogadta, kétségbe vonja az osztrák—magyar határokat” — írja a Volkstimme, az Osztrák KP lapja. A hírmagyarázók szerint a volt magyar bíboros alig másfél hónapja telepedett le Bécsben, máris áskálódni kezdett Magyarország ellen. A stájerországi Kleine Zeitung szerint Mindszenty bíboros jókora pofont adott vendéglátójának, noha nem is olyan régen ígéretet tett, hogy békésen és visszavonultan él Ausztriában. Biztosra vehető, hogy rövidesen az osztrák külügyminisztérium is állást foglal Mindszenty nyilatkozatával kapcsolatban. nevetségesek-e a jugoszlávok (8) Ez a szálloda azonban kivétel: a jugoszláv szállók zöme elég jó és olcsó, noha az árak gyorsan emelkednek, és az embernek meg kell értenie, hogy egy fiatal idegenforgalmi iparágban néha az árak a szolgáltatások elé kerülnek. De a jugoszlávoknak, úgy látszik, hajlamuk van rá, hogy a fényűző szállodákat a rendezőpályaudvarokra építsék. Úgyszólván a vágányok között aludtam a legjobb belgrádi szállodában is, amely egyébként kitűnő hotel. Ezzel kapcsolatban ezt mondták: a) az épület másik oldala nagyon csendes; b) egy-két év múlva máris áthelyezik a vasútállomást. A magyarázat valóban kitűnő, de kevés vigaszt nyújt azoknak, akik az idén is aludni akarnak az épület innenső szárnyában. Az idegenforgalom csodát tett Jugoszláviában. Száz és száz millió dollárt jövedelmez és az ország egyik legfontosabb iparágává fejlődött. Dalmácia hajdan az ország legszegényebb része volt — ma a leggazdagabbak közé tartozik. Persze, a dolog nem megy gond nélkül: az idegenforgalom nagy beruházásokat igényel, sokaknak nyújt munkát, de csak idénymunkát, mégis valóságos jótétemény az ország számára. Mellesleg szólva, az idegenforgalom korunk egyik csodája. Meg tudja oldani a világ minden gazdasági problémáját. Egy régi és nem éppen ízléses szólásmondás szerint, bizonyos keleti országok lakosai abból élnek, hogy ellopják egymás fehérneműjét. A tudósok bebizonyították, hogy ez gazdasági lehetetlenség. A tudósoknak azonban ezúttal sem volt igazuk: a vendégforgalom bizonyítja, hogy a módszer igenis megvalósítható. A háború utáni jólét talán múlóban van, de a turisztikai „csomagszolgáltatások” virágoznak. Sokan mennek Jugoszláviába, de egyre több jugoszláv utazik külföldre. Úgy látszik, nem is olyan nagyon fontos, mennyire gazdagok: mialatt az üres zsebű emberek egymásnál vendégeskednek, kölcsönösen gazdagítják egymást. Tulajdonképpen ez a gazdasági fejlődés Mikes-féle törvénye: az általános nyomor —, ha jól gazdálkodnak vele — általános gazdagsággá változhat. Jugoszlávok — külföldön A jugoszlávok egy jobb felé tett lépéséről Keleten megvetéssel szólnak. Valóban kétségbeesett húzás volt ez! Arról a döntésről beszélek, amellyel a jugoszláv munkásoknak megengedték, hogy külföldre menjenek dolgozni — kezdetben Németországba és Svájcba. — Hogy egy szocialista ország ilyesmit megengedjen ... — sápítozott előttem egy magas rangú magyar funkcionárius szapora fejcsóválások közepette. És amikor ezt kimondta, elhallgatott, mintha a többire már nem is találna szavakat. Mert hát világos, hogy egy kommunista országnak odahaza kell tartania dolgozóit, akár nyomorban is, hogy így leplezze azt a tényt, hogy vannak munkanélkülijei. Még kevésbé engedheti meg magának egy igazi, ortodox kommunista állam, hogy polgárai szabadon átlépjék a határt és zavartalanul hozzák-vigyék a hírt: azoknak a gonosz kapitalistáknak sokkal magasabb az életszínvonaluk. Mivel szerencsés csillagzat alatt született, és miután kitették a Tájékoztató Irodából, Tito megengedte, hogy megtörténjen a kimondhatatlan. És ez a kétségbeesett lépés több hasznot hozott a jugoszláv gazdasági életnek, mint sok gondosan kitervezett és megfontolt intézkedés. Miután a szerbiai meg a horvátországi munkások külföldre utaztak, helyüket bosnyákok és macedónok foglalták el. Másszóval: ahogyan egyes jugoszláv dolgozók a gazdagabb szomszédságban vállaltak munkát, az ország szegényebb vidékeinek lakosai a gazdagabb köztársaságokba vándoroltak át. Erről a belső mozgolódásról úgyszólván senki sem tesz említést, mert hát a jugoszláv köztársaságok között mély gazdasági szakadék mindenki számára fájó pont, és senki sem szeret róla sokat beszélni. A dolgozók külföldi munkavállalása enyhített a munkanélküliségen — ez volt Tito döntésének jótékony hatása. De más, kevésbé szembetűnő következményei is voltak. Külföldön szeretik a jugoszlávokat, és ez jó hangulatot kelt Németországban, Svájcban, Ausztriában és más országokban is Jugoszlávia iránt. (Folytatjuk) Szerda, 1971. december 8. Negyvennégy dollár az arany unciája Londonból jelenti az UPI. Ismét ugrott az arany ára a londoni szabad piacon, s elérte a legmagasabb értéket 1968 márciusa óta, amikor a szabad piacon való ügykezelést teljesen különválasztották a hivatalos piactól. Az arany finom unciájának ára most kereken 44 dollár a korábbi 43,70 helyett. Tőzsdei körökben a nyár óta fokozatosan emelkedik az arany ára. Ennek legnyomósabb oka az, hogy pénzügyi körökben nem bíznak a dollár szilárdságában. Ám ha az Egyesült Államok fel is emeli az arany hivatalos árát, ami jelenleg 35 dollár finom unciánként, valószínűleg nem tud majd hatni a szabad piacra, amelyen az arany ára már régóta magasabb a monetáris arany tervbe vett új áránál. Drágulás Ausztriában Bécsből jelenti a Tanjug. Keddtől kezdve 17 százalékkal drágább Ausztriában a cigaretta és minden más dohánytermék. A pénzügyminiszter szerint a dohány árát már tíz éve nem módosították, s az államnak újabb jövedelemforrások után kellett néznie. Januárban megdrágul Ausztriában a városi közlekedés, a vasúti személy- és teherszállítás és a villanyáram.