Magyar Szó, 1972. március (29. évfolyam, 59-89. szám)

1972-03-12 / 70. szám

12. oldal MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1972. márc. 12. A zene mindenkié Illyés Gyula Kodály Zoltánról Az idén ünnepük világszerte Kodály Zoltán, a nagy magyar zeneszerző születésének 90. évforduló­ját. Az Újvidéki Rádió ez alkalomból felkérte ILLYÉS Gyulát a magyar irodalom kiváló képviselőjét, mond­jon bevezetőt a március 7-én kezdődő, s háromheten­ként jelentkező sorozathoz. Az interjú egy részletét Kodály halálának 5. évfordulója alkalmából közöljük. ILLYÉS: ...Nem kell ta­gadnunk, hogy a Duna menti népek a történelem utóbbi évtizedében eléggé szétsza­kadtak; vigasztaló viszont az, hogy éppen a legnagyobb em­berei tudják ezeket a népe­ket egyesíteni. Az a különös, hogy a Duna-völgyi népek sokkal közelebb álltak mű­­veltségileg egymáshoz akkor, amikor még nem írtak, ami­kor még a népdallal, a ze­nével, a mesével a legendák­kal érintkeztek. Hunyadi János a szerbek, horvátok, bolgárok, tehát a balkániak épp olyan hős­ként ünnepelték, mint a ko­rabeli magyarok Marko ki­rályfit és nem egy­más nagy hősét a Balkánnak. Kodálynak és Bartóknak óriási érdeme, hogy ezt a testvériséget ismét föl tud­ták újítani... Nagyon vi­gasztaló körülménye az em­beri természetnek az, hogy ha valaki valamiben igazán nagyot, fontosat alkot, az jel­lemben is kitűnővé válik. Vannak írók és költők, akik­nek a jelleme ellen, noha hatalmas tehetségek, kifogás merül fel, de az igazi na­gyok, az igazi nagy alkotók embernek is ilyen kitűnők. Ilyen kitűnő embernek ismer­tem én meg — volt rá alkal­mam — magát Kodály Zol­tánt is. Szerényebb, munka­­tudóbb, alázatosabb, felada­tát jobban végző embert ke­veset tudnék felsorolni. Mindnyájan tudjuk, ho­gyan töltötte az ifjúságát: igen jó érvényesülési lehető­ségekkel kezdhette volna rög­tön magas röptű pályáját — Debussy kedvence volt — és ő mégis Bartókkal együtt visszament a néphez, a nép­nek a zenéjét tanulmányoz­ta, abból teremtett óriási egy­séget. Ami még ennél fonto­sabb számomra, hogy őáltala fedeztem fel, hogy a zene az nem valami elzárt, kiváltsá­gos, csak kevéseknek meg­adatott élvezet, mint módjuk a festészethez való értés, ha nem mindenki számára el­sajátítható valami. Én ma­gam verejtékezve emlékszem még mindig, hogy valahány­szor a középiskolában év ele­jén énekpróba volt, engem már a második kísérletnél félreállítottak a „botfülem” miatt, tehát használhatat­lannak bizonyultam az ének­karban. Ezért lemondtam ar­ról, hogy a zenéhez valaha is több közöm legyen, mintsem hallgassam a mások énekét. Véletlenül olyan vidékről származom, Tolna megyének Ozora és Ürög közötti részé­ről, ahol, tudjuk, Bartók a legrégibb, legidősebb népda­lokat gyűjtötte össze; ezeket én gyermekkoromban mind ismertem, de nem mertem énekelni őket, mert hisz a ba­rátaim is szinte leintettek, félrevittem ugyanis a dalla­mot ... Kodály óriási peda­gógiai művet alkotott a ze­neoktatásban. Szerinte a ze­néhez való nem­ értés az anal­fabetizmussal egyenlő. Erről le lehet szoktatni az embe­reket, hisz a zene művészete mindenki számára egyfor­mán nyitva van. Én jó egy­­párszor beszéltem vele hason­ló dolgokról és a kreatív, te­remtő, a gyűjtő munkássá­gán kívül ezt a pedagógiai szorgalmát tartottam — hát nem egyenrangúnak az előb­bivel, de — óriási fontossá­gúnak. Arra törekedett, hogy egy egész népet megtanítson énekelni, később azt mond­ta: az egész emberiséget sze­retném megtanítani jól és szépen énekelni, jót és szépet énekelni, mert az rögtön a jellemet is megváltoztatja. Tehát, nagyobb feladato­kat nem tudok elképzelni ré­szetekről, mint hogy az ő teljes munkásságát ismertes­sétek meg ott nálatok. Mert ha a magyar nép az elmúlt századokban adott a nemzet­közi civilizációnak értékes embereket, akkor azok első sorában Bartók és Kodály áll. Hozzá kell tennem, noha Bartókot sok tekintetben eu­rópaibbnak, nyugtalanabb­nak, korszerűbbnek tekintik, én szorgalmasabbnak, hívebb­nek Kodályt tartom. KÉRDÉS: Hatott-e önre Ko­dály Zoltán működése, mun­kássága?­­ ILLYÉS: Ha valaki nagy dolgot művel, az országosan nagy lesz és így azokra is hat, akik tulajdonképpen a szakmáján kívül esnek. Ko­dálynak és Bartóknak óriási­­ hatása volt a nem zenével­­ foglalkozókra is, mindenki­re aki azt érezte, hogy tisz­tességesen kell élni. Hogy becsületesen kell elvégezni a munkát, hogy becsületbeli kö­telességünk van a nép iránt, amely eltart bennünket, amelynek a sorsa nem ked­­­­vező, s melynek a milliói szenvednek. Kodály és Bar­tók ilyen tekintetben közvet­len folytatói Adynak, Babits­nak, Móricának és a hasonló elődöknek. Kodály irodalmi­­lag is hatott az egész úgy­nevezett népies iskolákra, hisz ráterelte figyelmünket arra, hogy bonyolult kérdé­seket roppant egyszerű mó­don is ki lehet fejezni. Szó­val, általában a XX. század abba a betegségbe esett — magunk se tudjuk, mennyi­re barokk korszak vagyunk —, mely egyszerű dolgokat rengeteg dísszel, hozzáadás­sal magyarázgat. Kodályon ez a betegség nem fogott. Az egyszerűséget a népdaltól ta­nulta és vette át Bartókkal együtt. Hisz a népdal tud tömöríteni, mély igazságokat kifejezni, egypár jól megta­lált mondattal, egypár pri­mitívnek látszó, de lényegbe vágó rímmel, amire a leg­nagyobb művészek se képe­sek. Kodályék ezt adták át az irodalomnak a példájukon kívül. KÉRDÉS: Hol ismerte meg Kodály Zoltánt és milyen vi­szonyban voltak? ILLYÉS: Hát ez elég hu­morosan történt. Kodály en­gem tulajdonképpen síelni­­ tanított meg. Egyszer vala­hol hajdanában egy hegyen síeltem igen kezdetlegesen, és ő odajött hozzám. „Te ezt nagyon rosszul csinálod. Nem így kell síelni” — mondta. Tehát én még ma is azzal dicsekszem, hogy ha másra nem, de síelni ő tanított meg. Persze ezt csupán a tré­fa kedvéért fűztem hozzá. Mindenesetre tudni kell, hogy Kodály sportember volt, ápolta testét. Kötelességei­nek eleget tett, de tornázott, úszott, kirándult, síelt, kor­csolyázott. Ami pedig kötelességtudá­sát illeti, arra elmesélnék­­ egy esetet. Magyarország, mint majdnem minden or­szág, tele van ilyen nyelv­művelő, kiejtésjavító, egyszó­val nyelvészeti társaságok­kal, amelybe az embert be­választják úgy, hogy évente egyszer odamegy, de legtöbb­ször elblicceli, mert ki bír­ja végigülni tizenöt-húsz nyelvész értekezését arról, hogy az ikes igét hogyan használjuk, vagy milyen ki­fejezés magyaros, illetve nem az ... Nos, engem, mi­vel valóban foglalkoztam a magyar nyelv törvényeivel, megtiszteltek, hogy egy ilyen társaságba beválasztottak. Ki­jelentettem ugyan, hogy er­re nekem kevés időm lesz, nem fogok oda eljárni, de úgy fordult, hogy egyszer mégis elmentem, és kit lel­tem ott tíz-tizenkét ember társaságában? Kodály Zol­tánt! Ezeknek a jelentékte­lennek látszó nyelvművelő üléseknek együttesen min­den héten ott volt,, fölszó­lalt és törődött a problémák­kal. Tehát, nem létezett szá­mára úgynevezett nagy és kis probléma. Mindenütt va­lami merev­ hű konoksággal megállta a helyét. Összege­zésül: egészségesen élt, be­tartotta­­ azt, amit vállalt, óriási művész volt és végte­lenül fegyelmezett. KÉRDÉS: Hogyan lehet to­vább menni Kodály nyomdo­kain? ILLYÉS: Noha a politika, a gazdasági érdek, a félre­értés, az őrület elválasztotta a Duna-völgyi népeket egy­mástól, tegyünk meg min­dent annak érdekében, hogy azok szellemében egyesül­jünk, akik minden népet egyformán, makulátlanul sze­rettek, az igazi értékeik mi­att. Ezek közé, ugye, első­sorban Bartók és Kodály tar­tozik, de aki a magyarságot képviselte, aki a magyar dalt nyújtotta a többi nép felé, s akit mindenkinek jól meg kell ismernie, az Ko­dály Zoltán. Örülök tehát, ha csak egy alkotásával is többet ismer meg a jugoszláviai — nem­csak magyar, hanem minden ott élő — valamennyi nép fia. Kodály nagyságát és mű­vészetét tehát először meg kell ismertetni az emberek­kel. Ez a ti feladatotok. GUELMINO Sándor Előttünk áll az újvidéki Forum Könyvkiadó 1972. évi kiadói terve; az írókkal foly­tatott minapi megbeszélés­nek is tárgya volt, s ha sa­játságos kiadói törekvést ki­vántunk fölfedezni benne, akkor elsősorban az ötlik szemünkbe, hogy egy ko­rábban megvitatott — és elfo­gadott koncepciónak megfe­lelően — fokozatosan meg­jelentetik majd irodalmi ha­gyományaink és művelődés­történeti múltunk egyes ka­pitális műveit. Hagyománya­ink megjelöléssel, három mű­ből álló fejezetet találunk e kiadói tervben (Sinkó Ervin Korai esszék, Katona Imre, Kopácsi népmesék , Bori Imre A jugoszláviai magyar avantgarde), a Kövek elneve­zésű sorozatban pedig há­rom olyan mű kiadása vár­ható, amelyek nyitányát je­lentik majd egy hosszú táv­ra tervezett, kultúrhistóriai megismerést és fölmérése­ket szolgáló kiadói politiká­nak (Szerémi György: Em­lékiratok, Nagy Sándor: Dombó című monográfiája és Zay Ferenc: Lándorfehér­­vár eleste). A házi olvasmá­nyok sorozatába iktatott idei kiadvány is összefoglaló mű: Bori Imre jugoszláviai magyar irodalomtörténeté­nek rövidített változata fog megjelenni diákifjúságunk számára Irodalmunk élete címmel. A Symposion-könyvek so­rozatában olyan kiadványok kaptak helyet ebben az év­ben, amelyek a Symposion­­mozgalom tíz évének ered­ményeit ölelik fel (Próza­antológia, válogatott tanul­mányok, költészeti antológia, esszék és cikkek gyűjtemé­nye). Ugyancsak a Sympo­­sion-sorozatban lát majd napvilágot Tolnai Ottó: Lát­szott rajta, hogy nem őslakó című kötete (kisregény és novellák), Gion Nándor: Vé­res patkányirtás idomított görényekkel című regényes naplóba Tolnai Ottó új vers­kötete, Fehér Kálmán: Tipo­­poézis című kötete, Fülöp Gábor és Tari István vers­kötetei, Bányai János tanul­mánykötete és Sáfrány Imre Menetelés címmel egybegyűj­tött válogatott írásai. A jugoszláviai magyar irodalom kiadványsorozatá­ban Herceg János Festett egek címmel megírt emléke­zéseit kapjuk majd kézhez, s Majtényi Mihály új könyve is emlékezéseket jelez — a Szikra és hamu, valamint a Magunk nyomában folytatá­­t­sát. Verseskönyvet csupán Gál Lászlótól, regényt Dési Ábeltől, Gobby Fehér Gyu­lától és Burány Nándortól várhatunk ebben az évben. Dudás Károly és Gajdos Ti­bor egy-egy riportkönyvvel szerepel az idei kiadási terv­ben. Az ifjúsági és gyermek­­irodalom sorozatában egy­­egy verskötettel jelentkezik majd Brasnyó István és Fe­hér Ferenc, regényt pedig Deák Ferenc, Németh Ist­ván, Domonkos István, Bu­rány Nándor, Burkus Valé­ria, Foky István és Fehér Ferenc nyújt legkisebb ol­vasóinknak ebben az évben. Urbán János gyermekeknek szánt elbeszéléskötete is eb­ben a sorozatban szerepel. Székely Tibor Új Guinea cí­mű útirajzkötete, valamint Sunčana Skrinjak­c, Jugana Stojanovic, Jakov Ignjato­­vic és Mih­ail Babinka for­dításkötetei egészítik ki a sorozatot. A Politikai Könyvtár soro­zatában J. B. Tito beszédei­nek és cikkeinek XVI. köte­te, Miroslav Pečujlić tanul­mánya, Bálint István tanul­mánykötete és egy Forradal­már portrék című gyűjte­mény kapott helyet ebben az évben. A másik újvidéki kiadó, a Matica srpska mintegy nyolcvan címszóból tevődő, gazdag idei tervéből min­denképpen ki kell ragad­nunk azt a szerbhorvát nyel­ven megjelenő magyar iro­dalomtörténetet, melynek szerzői jeles magyar iroda­lomtörténészek: Barta Já­nos, Bán Imre és Czine Mi­hály, fordítója pedig Sava Babic. A mai jugoszláv szer­zők sorozatába iktatta be a kiadó Szimin Magda regé­nyét, Szirmai Károly válo­gatott elbeszéléskötetét és Bogdánfi Sándor humoreszk­jeinek kötetét. (f) Tallózás kiadói tervekben Kodály Zoltán Az amerikai grafika kiállítása Belgrádban Az Amerikai Egyesült Ál­lamokban úgyszólván min­den jelentős művész, legyen az festő vagy szobrász, gra­fikával is foglalkozik. Talán ez is egyik magyarázata an­nak, hogy ez a műfaj any­­nyira elterjedt. Ugyancsak mind több a magángyűjtő, akik úgy vásárolják a gra­fikát, mint mások a köny­veket. A grafikai művészet terjedését nem utolsósorban elősegíti az is, hogy a na­gyobb városokban a mű­vészgrafika előállításának a feltételei megvannak, ehhez még hozzájárul az is, hogy a collegákban és az egye­temeken is a diákok ren­delkezésére állanak a gra­fikai műtermek. Ezen a tárlaton minden grafikai technika képviselve van: rézkarc, fametszet, li­tográfia, szitanyomás, kom­binált technikai eljárások és a fénykép útján készült gra­fika. A művészi felfogás és a stílus változatos, a hűen kidolgozott, meglepő szem­léletű realizmust P. Milton, R. Ziman, M. Mazur, J. Le­vin képviselik. Liberman, R. Motherwell, N. Krushenich K. Inukai, S. Poleskie, Azu­­ma művészek a közlés és mondanivaló nélkül színek és formák útján az abszt­rakt stílust művelik. Alko­tásaik olyan vizuális ener­giát sugároznak, melyet a leíró, gondolatokat társító, ábrázoló alkotásoktól el sem várhatunk. Ezt a kis, mindössze negy­ven alkotást számláló ke­resztmetszet-tárlatot a New York-i Associated American Artists (AAA) galéria gyűj­teményéből állították össze. Az AAA galériát 1934-ben alapították. Amerikában a legnagyobb kereskedelmi ga­léria, mely több mint négy­száz művészt képvisel. Gaz­dagon előállított katalógusai útján árusítja a művészgra­fikát. Részben ennek köszön­hetően, az utóbbi tíz év alatt újjászületett az amerikai grafika. A Belgrádi Modern Művé­szetek Múzeumában meg­nyílt tárlat március 19-én zárul. A. J. Három felhívás A Tartományi Közművelő­dési Közösség egy héttel ez­előtt bővített ülésen a műve­lődési kongresszus indítvá­nyainak megvalósításával és Vajdaság művelődési életé­nek fellendítésével foglalko­zott, s eközben három külön felhívás is elhangzott. Az egyik a közösség idei akciótervére és a nemzetközi könyvévre vonatkozott, a másik a tankönyvekre, a harmadik pedig a könyvtá­rak könyvállományának gya­rapítására. • E felhívások mindegyi­ke figyelmet érdemel. Az el­ső (a művelődési kongresz­­szus által meghatározott cé­lok elérése érdekében) arra figyelmeztet, hogy a Tarto­mányi Közművelődési Közös­ség igen széles körű akció­terve a művelődési intézmé­nyekre, a munkaközösségek­re, valamint az év közben megtartandó művelődési ren­dezvényekre is kiterjed és a­­ majd kilenc gépelt oldalas ötlettárból kinek-kinek szám talán lehetőséget nyújt mind az egyszerű, mind a helyi igények szerint bővített pro­gram megvalósítására. Ez pedig azért jelentős, mert a tévelygések és tapogatózá­sok helyett konkrét felada­tokat kínál fel. A többi kö­zött ezeket: a könyvtárak, de különösképp a falusi könyvtárak fejlesztését vagy megalakítását (96 vajdasági helységben nincs könyvtár); a könyvek gyűjtésének és cseréjének megszervezését; a folyóiratok vásárlását a könyvtárak és iskolák szá­mára; az egymás nyelvéről történő fordítások rendszere­sítését és egybehangolását; a különféle irodalmi, képző­­művészeti, színjátszó és ze­nei pályázatok meghirdeté­sét a községekben; a színhá­zak, mozik, múzeumok, hang­versenyek, képtárak szerve­zett látogatásának a szorgal­­mazását; a műkedvelés fellen­dítését; a nép- és munkás­egyetemek általános művelt­séget nyújtó tanfolyamainak a serkentését, a községek egymás közti együttműködé­sének fokozását és így to­vább. A művelődési akcióprog­ram további részletezésére, úgy véljük, nincs szükség, minthogy már e kis felsoro­lásból is kitűnik: a program valóban gazdag és minden község, munkaközösség, in­tézmény lehetősége és igénye szerint nyílt is. Más szóval, azt is jelenti ez, hogy ha a gazdag akcióprogramnak csak a fele vagy a negyede is megvalósul, nem lesz mi­ért szégyenkeznünk. Ellen­kezőleg. • A másik, a tankönyvek­­ re vonatkozó felhívás lénye­ge az, (a közszolgálati dolgo­zók szakszervezete részéről hangzott el), hogy már az idén, de a jövőben még in­kább hassunk oda, hogy is­koláink szervezzék meg a használt tankönyvek begyűj­tését, illetve kiosztását a sze­gényebb sorsú tanulók kö­zött. És ezzel szoros össze­függésben — hangzott a fel­hívás — tegyünk már lépé­seket annak érdekében is, hogy egy-egy tankönyv éle­tét, használhatóságát — a gyakori cserék és új kiadá­sok helyett — meghosszab­bítsuk. Erre azért van szük­ség, mert így a pedagógu­sok, a diákok és a szülők helyzetén is könnyítünk, az oktatás hatékonyabb és szín­vonalasabbá, a tankönyveket pedig olcsóbbá tesszük, mint ha kisebb-nagyobb átdolgo­zással évente jelentetünk meg új, de kis példányszámú és igen drága tankönyveket. ф A harmadik, nem ke­vésbé jelentős felhívás, a könyvtárak könyvállományá­nak gazdagításával kapcso­latos. Vagyis azzal a Tarto­mányi Végrehajtó Tanácshoz intézett kérelemre, hogy új könyvek vásárlása esetén a könyvtáraknak ne kelljen a kiválasztott könyvek értékei­­nek 30 százalékát letétbe he­lyezni, mint ahogy azt a be­ruházásokra vonatkozó tör­vényszakasz előírja. Arról van szó ugyanis, hogy ha a szóban forgó törvényszakaszt túl mereven értelmezzük (a Társadalmi Könyvviteli Szol­gálat pedig éppen ezt teszi), akkor a könyvtárak igen ne­héz helyzetbe kerülnek, mi­vel az amúgy is kevéske pénzből 30 százalékot soha­sem fordíthatnak a könyv­­állomány gyarapítására. Persze, megvan rá a re­mény, hogy ezt az utóbbi felhívást nemcsak megvitat­ja, hanem méltányolja is a Tartományi Végrehajtó Ta­nács. Annál inkább, mert éppen a napokban a Köztár­sasági Végrehajtó Tanács tagjai is ara az álláspontra helyezkedtek, hogy bár a könyvvásárlásra fordított pénz is befektetés, alapjában véve mégsem azonos az épít­kezésbe való befektetéssel, s így a (sok esetben) fedezet nélküli beruházásokat korlá­tozni hivatott megszorítások alól is ki kell vonni. S ha remény van rá, hogy megértésre talál ez a tör­vény által is korlátok közé szorított felhívás, nincs okunk kételkedni abban sem, hogy a művelődési kongresz­szusnak a vajdasági vonat­kozású feladatai, valamint a hosszabb életű tankönyvek­kel kapcsolatos felhívások ne valósuljanak meg. SZŰCS Imre

Next