Magyar Szó, 1973. február (30. évfolyam, 30-44. szám)

1973-02-01 / 30. szám

2. oldal MAGYAR SZÓ Megvesztegetési botrány Nagy-Britanniában A laburisták és a kamatnak egyforma kellemetlen helyzetűen Hosszú, forró nyara volt-e George Brownnak, a Mallorcán Amikor annak idején Maudling, a jelenlegi Heath­­kormány volt belügyminisztere, lemondott, a közvé­lemény igencsak meglepődött, de méginkább akkor, amikor értesült, hogy nagy megvesztegetési bot­rány van kitörőben. A londoni televízió be akart számolni John Poul­­son, ismert építészmérnök és üzletember üzelmeiről, aki­nek vállalata Maudling le­mondása után csődbe ju­tott. John Poulson most a bíróság elé került, csakúgy mint az a nyolc tonnányi bi­zalm­as irathalmaz is, ame­lyet a mérnök tervezőirodá­jából koboztak el, s amelyek Poulsonnak közismert közéle­ti személyiségekkel fenntar­tott személyes kapcsolatai­ról szólnak. A londoni tévé mindennek alapján dokumen­tumfüllnet készített, ezt azon­ban betiltották, mert komp­romittáló adatokat tartalmaz számos politikusról és a fel­ső tízezer tagjairól. Az angol lapok azonban a wakefieldi (Jonkshire) bíró­ság útján számos bizonyító adat birtokába jutottak. Ötszáz font értékű kávéskészlet Kétségtelen, hogy a legna­gyobb szenzációt az keltette, hogy Wilson volt kormány­el­nök két miniszterének, Antho­ny Crossland művelődési mi­niszternek és lord George Brown egykori külügyminisz­ternek is köze van a meg­vesztegetési botrányhoz. Poulson és Crossland levele­zéséből kiderült, hogy a mű­velődésügyi miniszter egy középület átadásakor, ame­lyet Poulson épített, 500 font — kétmillió régi dinár — értékű kávéskészletet ka­pott Poulsontól. A bíróság a kávéskészletet a megvesztegetés kétségte­len bizonyítékának tartja. A miniszter hiába állítja most utólag, az hitte, hogy a ká­­véskész­­et még öt fontot sem ér. A brit kormány tagjai nem fogadhatnak el ötven font­nál értékesebb ajándékot. Crossland legutóbb kijelen­tette: — Ha tudtam volna, hogy a kávéskészlet ennyit ér a laburista párt londoni székházának ajándékoztam volna. Az elkeseredett Crossland a készletet a következő meg­jegyzéssel küldte vissza a csődbe jutott vállalatnak: „Úgy érzem magam, mint akit minden ok nélkül a Hide Park kellős közepén egy karate ütéssel leterítet­tek.” A keserű kávé Wilson egykori miniszte­rének tehát valóban keserű volt a kávé, amelyet a Poul­­son-féle ezüst csészéből ivott. Az építészmérnök fizette Lord Brown kéthetes mal­lorcai nyaralásának szültsé­­geit. A bíróság előtt felolva­sott levélből kiderült, hogy George Brown Don Smith néven tartózkodott Mallor­cán 1964. júliusában. Miután a Lord mindenről értesült, felkiáltott: — Soha­sem jártam ezen a szigeten. És Poulson nevét most hal­lom először! Igaz, Poulson építészmér­nök a bíróság előtt kijelen­tette, hogy nem tudta, ki­nek foglal szobát, csupán ar­ról értesült, hogy egy labu­rista politikus lakik majd benne. A wakefieldi bíróság azonban hajthatatlan. Poul­son irattárának áttanulmá­nyozásakor kiderült ugyanis, hogy számos magas beosztá­sú politikus keveredett a megvesztegetési botrányba. A megvesztegetettek listá­ján van Pöttinger skót állam­titkár-helyettes, aki állító­lag 21 000 fontot kapott Poul­sontól, valamint ott szerepel lord Fischer özvegye és so­kan mások. Mladja GAVRILOVIC Schumann befejezte romániai látogatását Maurice Schumann fran­cia külügyminiszter eluta­zott Bukarestből, ahol­­két­napos tanácskozást folyta­tott Makovescu miniszterrel és más hivatalos személyi­ségekkel. Elutazása előtt Schumann kijelentette, hogy a tanács­kozások során nem változott meg a francia álláspont Ro­mániának azzal az igényével kapcsolatban, hogy az euró­pai gazdasági közösség tag­jaival folytatott kereskede­lemben vámkedvezményeket ismerjenek el neki. Schu­mann hozzáfűzte, hogy az európai gazdasági közösség­ben nemcsak a francia kor­mánynak volt kifogása a Romániának nyújtandó vám­kedvezmények ellen. A megbeszéléseik külpoli­tikai vonatkozásairól szólva, a francia külügyminiszter megállapította, hogy Romá­nia és Franciaország állás­pontjai az európai bizton­sági tanácskozást illetően azonosak.­­ Mindkét ország ellenzi a katonai tömbök létezését — mondotta Schu­mann. Politikai harc az abortusz körül Olaszországban Egy milánói bíró kije­lentette, hogy a terhesség­­megszakítás tilalma ellen­tétes az olasz alkotmány­nyal, amely szerint az egyén egészségének védel­me alapvető jog. A bíró kikérte az alkotmánybí­róság véleményét ebben a kérdésben. Az érvényes törvények szerint a művi vetélés Olaszországban szi­gorúan tilos, elkövetői 2- 5 évi börtönbüntetésre ítélhetők. Loris Fortuna szocialis­ta képviselő törvényjavas­latot terjesztett elő a kép­viselőházban a terhesség megszakításának törvénye­sítéséről. A javaslat értel­mében a terhesség meg­szakítható, ha három or­vos megállapítja, hogy ve­szélyezteti az anya testi vagy lelki egészségét. Nem valószínű azonban, hogy a törvényjavaslatot elfogadják, mert egyes konzervatív képviselők széles körű harcot indí­tottak ellene. Ezenkívül ismeretes az is, hogy a Va­tikán mindig ellenezte a művi vetélést, Olaszország pedig katolikus ország. (3) Hetekkel azelőtt, hogy megkezdődött a tárgyalás, a védelem­ megtette a kellő óvó­intézkedéseket, hogy megvédje Medina szá­zados tekintélyét. Hetekkel a tárgyalás előtt kitartással igyekeztek bebizonyítani a sajtó képviselői előtt, hogy Medina ka­pitány mindenkor szigorúan tartotta ma­gát a harcászati és a szolgálati szabályok­­hoz. Az újságírók többsége felült ennek a propagandának, s úgy tájékoztatták a közvéleményt, hogy az egész bírósági ügy végzetes félreértésen alapul, de a téved­hetetlen amerikai igazságszolgáltatás — ol­vashattuk az újságokban — minden bizony­nyal helyre üti a csorbát, s ítéletével egy­értelműen be fogja bizonyítani, hogy még­is van igazság ebben az országban. Ilyen hangnemben írtak a perről az ame­rikai újságok, így hát már a tárgyalás kez­dete előtt olyan hangulatot teremtettek nemcsak a városban, hanem országszerte, miszerint a per csupán színjáték, amely­­lyel a közvélemény előtt is be akarják bi­zonyítani a vádlott bűnösségének tartha­tatlanságát.­­ Meg kell tartani a pert -­­­írta egy vidéki újság bírósági „szakértője”, hogy ország-világ előtt fény derüljön ar­ra, hogy a távol-keleti harctereken nem közönséges bűnözők harcolnak, hanem iga­zi katonák, áldozatkész hősök, a nagy ame­rikai nép büszkeségei. Az álmos bírák Amikor a bírák és az esküdtszék ünne­pélyesen bevonult a tárgyalóterembe, min­denkinek az volt a benyomása, az újság­ban említett hazafias szerepüket kell elját­szaniuk. Fellépésükkel, modorukkal, a tár­gyalás iránt tanúsított magatartásukkal egyértelműen a megállapítást igyekeztek alátámasztani, hogy az egész per tulajdon­képpen egy jól megrendezett komédia. Ér­demes volt végignézni az igazságszolgál­tatás képviselőinek magatartását az egész perrendtartás alatt. Érdektelenül hallgat­ták végig a vádbeszédet — mintha csak azért csinálták volna végig a dolgot, mert havi fizetést kapnak érte! — közben unott arccal bámultak hol jobbra, hol balra. Sem az ügyész „selyempapírba csomagolt” vád­beszéde, sem a vádlott meggyőző hanghor­dozása, sem pedig a védőügyvédek pattogó beszéde nem tudta lekötni figyelmüket. Ásítozva bámultak ki az ablakon. Közben összedugták fejüket, sugdolóz­­tak, nevetgéltek. Az ítélőbíró a rend ked­véért időről időre koppantott egyet ezüst­kalapácsával — igaz, néha olyankor, ami­kor semmi szükség sem volt rá, mert a teremben példás csend volt —, vagy mu­tatóujját szájához illesztve figyelmeztette az esküdteket vagy éppen bírótársait: hal­kabban! Az egész tárgyalás valóban olyan­nak látszott, mint egy vallási szertartás egy déltengeri szigeten, ahol a papok sem­miképpen sem vallási meggyőződésből csi­nálják végig az egész ceremóniát, hanem inkább csak az összesereglett turisták szó­rakoztatására. A védőügyvédek meglepően gyerekes módon viselkedtek, mintha csak máris tud­nák, mi lesz az ítélet. S éppen ezért telje­sen érdektelenek voltak. Egyikük egy bul­várlapot nézegetett, s egy-egy érdekes kép­nél a többiek is a lap fölé hajoltak, s minden figyelmüket a fényképre összpon­tosították. F. Lee Bailey ügyvéd, a védelem veze­tője, olykor-olykor nagyokat ásított. Leg­többször elfelejtette szája elé tenni a ke­zét. Néha — a változatosság kedvéért — nyújtózkodott is egyet Egy-két percre ki­gombolta talárja gallérját, idétlenül nyúj­togatta a nyakát, merevre feszítve a nya­kát. Miután elvégezte a fejtémát, torok­­köszörülések kíséretében visszagombolta kényelmesen elhelyezkedett. Ilyenkor — záróaktusként — rendszerint hangosat lé­legzett. Amikor szólásra emelkedett, fel­vette ünnepélyes, merev arckifejezését, s körülnézett a teremben, mintha ellenőriz­né, őrá összpontosul-e mindenkinek a fi­gyelme. Amikor befejezte ,ezt a kínosan hosszadalmas lélektani előkészületet, pate­tikusan kimondta az első szót: — Uraim! — majd ismét körülnézett, s miután meg­állapította, hogy beszédének első szava ki­elégítő hatást váltott ki, hozzáfogott a be­szédhez. Az újságírók egyike epésen je­gyezte meg: — Toto, az olasz komikus sem csinálhatta volna szakszerűbben, nevetsé­gesebben. Külön díszpáholyban foglalt helyet a „tisztelt bíróság” esküdtszéke. Az esküd­tek: két komoly ábrázatú ezredes, két al­ezredes meg egy őrnagy. (Folytatjuk) Csütörtök, 1973. febr. 1. A „saigoni“ magyar alakulat A Népszabadság cikke a Dél-Vietnamba utazó egységről Mint jelentettük, a dél-vietnami tűzszünet ellen­őrzésében részt vesz a Magyar Népköztársaság egy egysége is, amely egyébként már a múlt héten meg is érkezett Saigonba. Az alábbi tudósítást a Dél-Vi­etnamba utazó egységről a budapesti Népszabadság közölte. Mire e sorok megjelennek, ők már Saigon felé közeled­nek, idegen környezetbe, szokatlan klímába, ismeret­len tájakra. Az érkezés nap­ján seregnyi tennivaló várja őket, amelynek zöméről itthon még sejtelmük sem volt. Mert a fegyverszüneti felügyelő és ellenőrző bi­zottság „sebtiben” indult el­ső magyar csoportja való­ban csak egyet tudott biz­tosan, az indulás délután­ján, pénteken:­­ az úti célt, Saigont. Hogy aztán onnan hová, a távoli ország mely részeire vezérli őket a köte­lesség, mi lesz a teendő, ho­gyan alakul az életrend, mi­kor követhetik őket a többi­ek, hogy teljes legyen a két­százkilencvenes létszám, amelyre Magyarországot felkérték — mind, mind ott derül ki. Hosszú készülődés, azonnali indulás Hirtelen indultak, hiszen alig három napja, hogy pa­rafál­ták Párizsban a viet­nami tűzszünetről szóló meg­egyezést. De három napja készülődnek a felelősség­­teljes és megtisztelő feladat­ra. Amikor októberben nyil­vánosságra került az első megállapodás tervezete, vi­etnami testvéreink is, az Egyesült Államok diplomá­ciai képviselői is jelezték: szeretnék, ha az aláírás után a Magyar Népköztársa­ság részt venne a fegyver­szüneti ellenőrző bizottság­ban. A béke napjai akkor nagyon közelinek látszottak. És nyomban meg is kez­dődtek az előkészületek. A­­ tapasztaltabb diplomaták­­ többé-kevésbé már tudták,­­ mivel jár egy ilyen tartós tá­voli küldetés. De a katonák? A magyar néphadsereg tag­jait első ízben szólították a katonai-diplomáciai tenniva­lók ilyen távoli földrészre, a néhány órával előbb még véres háborútól szenvedő országba. Egy laktanya kultúrtermé­ben beszélgettünk néhány Vietnamba induló tiszttel, tiszthelyettessel, rengeteg csomagtól körülbástyázva. Néhány percre Szűcs Ferenc vezérőrnagy, a bizottság ma­gyar katonai parancsnoka is időt szakít az újságíró számára. — Nem volt könnyű telje­síteni, a legfontosabb felté­teleket, az egészségi kö­vetelményeket, a szakisme­retet és a nyelvtudást — mondja Szűcs elvtárs. — Mindenki úgy volt a feladat vállalásával, hogy egy ki­csit szorongott a sok ismeret­lentől, ami reá vár, de min­denki vállalta, amikor meg­kérdeztük. Viszont az orvosi szürővizsgán sokan kirostá­lódtak. Teljesen egészséges embernek is nehéz az ottani éghajlatot elviselnie. És ki tudja, milyen nehézségek ter­helik majd még ezenkívül a szervezetet? Sok mindent kell tudniuk A válogatás nem mellőz­hette a speciális szakisme­reteket sem: kellettek és kellenek olyanok, akik nyom­ban fel tudják ismerni a hadszíntéren található leg­különfélébb fegyverfajtá­kat, olyanok, akik ismerik a légierők és a légvédelem eszközeit, a rakétákat, egyéb tüzérségi felszerelést, szük­ség van híradásokra, orvo­sokra, hadtápra, őrszemély­zetre, gépkocsivezetőkre, gépírókra — egy különleges feladatot ellátó katonai egy­ség szakembereire. Ám amikor megtörtént a kiválogatás, hirtelen távol­ba tűnt a vietnami béke, de a VDK-nak és Dél-Vietnam felszabadított területeinek terrorbombázása sem szakí­totta meg az előkészülete­ket. Ennek az évtizedes, fáj­dalmas vérontásnak be kell fejeződnie! Előbb vagy utóbb.­­— Több hetes tanfolyam­ra kerültünk — mondja Má­té László alezredes. — Igen­csak vegyes tantárgyakat kel­lett elsajátítanunk rövid idő alatt... Trópusi egészségügyi ismeretek, diplomáciai maga­tartási formák, Dél-Vietnam földrajza, gazdasága, állam­­szervezete, közlekedési viszo­nyai, a nemzetközi jog né­hány alapfogalma, bár tud­juk, hogy a bizottságban nemzetközi jogászok is lesz­nek .... Meg kellett ismer­nünk a deviza­szabályokat és azt, mi lesz majd a teen­dőnk. Illetve erről csak ál­talánosságban tudtak bennün­ket eligazítani, hiszen a bi­zottság működési rendje, el­helyezése, étkezési körülmé­nyei, közlekedése, hírössze­köttetése, váltása, az ellenőr­zés konkrét tennivalója isiind-mind ott, a helyszínen derül majd ki. Ugyanis a most nyilvánosságra került egyezményszöveg az ellenőr­ző bizottságban részt vevő négy ország delegációira bíz­za a működési rend kidolgo­zását. Tehát sok az ismeret­len tényező. Még azt sem tudjuk, viselhetünk-e és mi­lyen fegyvert? Az egyezmény megtartását kell biztosíta­nunk. Bízom benne, hogy lesz hozzá erőnk! A néphadsereg mérnökei közben kiválasztották azokat a műszál nélküli, könnyű anyagokat, amelyekből gyor­san, az ottani körülmények­nek megfelelő tábori, társa­sági, köznapi egyenruhákat és civil ruhákat lehet készí­teni. Gőzerővel dolgoztak a szabóságok, a cipészműhe­lyek, a fehérnemű-varrodák, a különleges hálózsákokat gyártó üzemek, hogy a zseb­kendőtől a nyakkendőig elké­szüljenek a trópusra való személyes holmik. Védőoltás kolera, tífusz, himlő, tetanusz ellen. Az uta­zó orvosok is nagy munká­ban voltak: a gyógyszereket, eszközöket készítették elő. Távol a hazától, családtól A parancsnokok mindenki­vel külün-külön beszélgettek esetleges vagy várható csa­ládi problémákról, a szüksé­ges közösségi segítségről, ar­ról, hogy a távollevők bizton­ságban tudhassák itthoni sze­retteiket. Egyikük sem lelkendezik, amikor megkérdezem, ho­gyan fogadta a család a hírt. — Vegyes érzelmekkel — feleli Máté alezredes. — Pe­dig az én családom világjá­ró. Washingtonban dolgoz­tam nagykövetségünkön, a katonai attasé mellett. Ak­kor persze együtt voltunk, most hosszabb időre el kell válnunk. Különösen 18 éves kislányom volt szomorú, de egy kicsit irigy is. Érdekes, a fiatalokból irigységet vál­tott ki a hír, hogy magyar katonák is utaznak Vietnam­ba. A szomszédom nagyfiai például azon nyúztak egész nap, hogyan mehetnének ők is ... Azzal ugrattam őket, tanuljanak meg felső fokon angolul... Különben valóban az angol lesz a bizottság hi­vatalos nyelve. De vannak köztünk elég sokan, akik franciául is beszélnek, ez is fontos, főleg a vietnamiak miatt. Török László szolnoki re­pülős főhadnagy ifjú házas. Négy éve katonatiszt. Most várják az első kisbabát. Mit szól a fiatalasszony? — Katonafeleség... — mondja Török László. Pi­tyergett szegény egy kicsit, de aztán megbeszéltük. Azt mondta, ha tőle kérdezték volna, ő is igent mond ... Fontos küldetés, bár tudom, nem mentes a veszélyektől, hiszen ahogy hallottam, több­ tucat ellenőrző ponton helyez­nek el bennünket. Hazánk számára is nagyon megtisz­telő, ezzel is segíteni tudjuk vietnami testvéreinket... Ta­lán gyorsan eljut majd hoz­zám is kislányom vagy kis­fiam születésének a híre ... Megígérték a parancsnoka­im. Hajdú László páncélos szá­zados szintén kitűnően beszél angolul. A család? Éppúgy szorongott mint ő. De az elő­készületek, a látható közös­ségi gondoskodás megnyug­tatták a Hajdú családot is: a Magyar Népköztársaság, amennyire csak lehet, min­dent megtett, hogy a diplo­matákból és a fegyveres erők soraiból kiválasztott 290 em­ber a legteljesebb felkészült­séggel, biztonságban láthas­sa el nemes küldetését. Gépkocsimentes nap lesz Japánban Такао Miki, a japán kör­nyezetvédelmi intézet vezér­­igazgatója. kijelentette, hogy június 5-én egész Japánban szünetelni fog a gépkocsi­­közlekedés. Június 5 és 11 között pedig megtartják az emberi környezet szennyező­dése elím­i harc hetét, ami­kor is lépten-nyomon felhív­ják a lakosság figyelmét a természetes és tiszta környe­zet jelentőségére. Tokió egyes külvárosaiban már önkéntes alapon ren­deztek gépkocsi nélküli na­pot. A lakosság eleget tett a felhívásnak, a nap sikerét csak a város más részeiből érkező gépkocsik csökkentet­ték­.

Next