Magyar Szó, 1973. március (30. évfolyam, 58-72. szám)
1973-03-10 / 67. szám
12. oldal Színház Egyedülálló vanesáozds (A SZÍNHÁZ VILÁGTÖRTÉNETE 1—2. FŐSZERKESZTŐ: HONT FERENC, KIADTA: GONDOLAT KIADÓ, BUDAPEST, 1972.) gonkénti bibliográfiával és 330 oldalnyi képanyaggal rendelkezik.) Nemcsak e nagy jelentőségű, egyedülálló kötet szerkesztőinek szándéka — „tömören és rendszerezve összefoglalja mindazokat az ismereteknek történelmi fejlődéséről, a kezdetektől napjainkig” —, hanem megvalósítása is világra szóló, hosszadalmas, kitartó munka szép eredménye, amely méltán számíthat a szakmabeliek mellett a színházat kedvelő nagyközönség figyelmére is. GEROLD László A fejlett színházi életnek, a széles körű színházkultúrának vagy egész egyszerűen, a színház szeretetének, megbecsülésének bizonyítékai közé tartozik a színházi irodalom művelése, megjelentetése, népszerűsége is. Mondhatnánk, nincs jó színház igényes színházi literatúra nélkül. A színvonalas színházi produkciók, az értő és rajongó színházi közönség és a jó színházi irodalom a legszorosabban összefügg, föltételezi egymást. A magyarországi színházi produkciók — noha bizonyos frisseség, merészebb kísérletező kedv és bátorság vitathatatlanul hiányzik belőlük —, a színészi teljesítmények szakmai szempontból a legigényesebbeket is kielégíthetik. A közönség is szereti a színházat, meg talán azóta, amióta a theátrum nemzeti ügyet is jelentett — kultusza van a színháznak. Következésképp: a színházi irodalom is gazdag, sőt, egyre gazdagabb. Ennek bizonyítására említhetnénk a majd száz kötetet megért Korszerű Színházi és a tíz-egynéhány kötetes Színházi tanulmányok című sorozatok, az újabban megjelent dramaturgiai és műhelytanulmányok (Almási, Hont, Hermann, Kazimir, Gábor, Dezsi, Siklós), kritikakötetek (Létay, Rajk, Kéry, Nagy), a portrékönyvek (Molnár, Gál, Sándor, Galsay, Péchy, Demeter), idegenből fordított tanulmánykötetek (Steiner, Brecht, Kott, Dürrenmatt, Brook, A színház ma c. antológia) mellett az összefogó igényű műveket (Magyar Színháztörténet, Színházi kalauz, Színházi kislexikon), amelyeknek szintén gazdag hagyománya van (Magyar Színművészeti Lexikon, Szülészeti lexikon. E valóban impozáns színházi könyvtár legújabb, az előzmények ismeretében szinte logikus, törvényszerű folytatása a most megjelent kétkötetes Színházi világtörténet. Egyetemes igényű mű. Sőt, többszörösen is az. Egyetemes, mert a színjátszás előtörténetétől, az ősközösségtől a szocializmusig tárgyalja, szintetizálja — első ilyen vállalkozás a világon! —, hogy Indonéziától az Elefántcsontpartig, Vietnamtól Kanadáig tekinti át az országok, nemzetek színháztörténetét, s nem utolsósorban, mert a „színház világtörténetét a nagy társadalmi korszakok keretében”, ezeken belül a művészeti stílusok, illetve nemzetek szerint tárgyalva foglalkozik egy-egy nemzeti színjátszás minden elemével, a színpadépítészettől a színházpolitikai , szervezeti, művészeti és műsorkérdéseken át a rendezésig, díszlettervezésig, sőt, egészen a műfaji jellegzetességekig. A joggal egy fauxallónak minősíthető gyönyörű kivelezésű kiadvány szerkesztőinek módszere pedig — a „színjáték múltba tűnt elemeinek rekonstrukciója és értékelése” — a legautentikusabb viszonyulást példázza, lévén, hogy elsősorban e művészetre jellemző előzmények, összefüggések, törvényszerűségek, sajátságok, kategóriák körén belül vizsgálódik, s nem külső, idegen eszközökkel avatkozik a színjátszás öntörvényűségébe. Számunkra külön érdekesség, hogy az utóbbi ötven év jugoszláv színművészetét bemutató, tárgyaló fejezetben tíz-egynéhány sornyi terjedelemben a Szabadkai Népszínház is helyet kapott: „A Szabadkai Magyar Népszínházat a Vajdasági Autonóm Tartomány székhelyén 1945-ben mint állami színházat hívták életre, s megalapítása óta megszakítás nélkül működik. Műsorán elsősorban magyar szerzők darabjai szerepelnek, de az együttes szép számmal játszik klasszikusokat, modern szovjet és nyugati drámákat is. Jugoszláv írók viszonylag ritkán kerülnek színre, mert Szabadkán egy szerb együttes is működik, amelynek repertoárján viszont a jugoszláv dráma foglalja el a központi helyet. A magyar társulatban több kiváló színész működik: Virág Mihály, rendező, Romhányi Ibi színésznő, Pataki László színész, rendező és Szabó István színész. A szabadkai Magyar Népszínház évenként 8—10 bemutatót tart. Produkcióival több ízben járt Magyarországon, s a szegedi Nemzeti Színházban mindig lelkes fogadtatásra talált. A Magyar Népszínház fennállásának huszadik évfordulóját Az ember tragédiája bemutatásával ünnepelték meg. 1972 óta a színház mellett kabaré is működik.” Mindenképpen jelentős elismerés egy ilyen egyetemes műben ennéyi helyet kapni, mégha e néhány sorban nem is egész pontosan, a legtalálóbban jellemezték egyetlen profi együttesünket, s ha jó néhány hiba is csúszot az ismertetőbe (a színház neve nem Magyar Népszínház, noha valaha így is nevezték, Szabadka nem székhelye a Vajdaságnak, és — sajnos kabaré sincs már —, csak 1962. januárjától 1983. novemberéig működött), persze tévedés nemcsak itt, hanem az általános jugoszláv részben is akad, (pl. Dominik Smole művei között nem említik a Sterija-díjas Antigonét, a színházak között pedig a zágrábi Teatar itb. nagyon jó társulatát, stb.). Ám a tévedések, apróbb hibák mindenképpen eltörpülnek e jelentős kiadvány monumentalitása, óriási anyaggyűjteménye mellett. (A kiadvány nagyon gazdag cím- és névmutatóval, általános és orszá Jugoszláviai magyar ironfrom forteneem, versse vaiva KALMAN: FÜRJVADASZAT. FORUM, 1971. Első kötetében, az Akváriumban (1964) mímcsig programszerűen, a спсшбсипекicei is megnuyelve Feber Kaiman az „Idegenseg' swiötjenek vallotta magat. Ich nona verseuien tematikaja nem von mentes az „itt es most", a „коша-et valosag” jegyeitől, az „ediaegelenenseg" elmenyet joogara csak szerelmi lírájában tudta alkotuilag is hitelessé tenni: az „eliaegeneues” olt nem a szemieiones targya, nem a megverselendő „téma” van, Hanem a no su.imuoejgi elmenyenek elementárisan formava kényszerűlt valósaga. A „külső”, nem-intim ramság csak a Száz panaszban (lbbü) lett teljes mértukoen benső, a szuojektivitas analmie,gnomott vaiosagga: коПопк a szerelmi tentatika után a vajdasági letet is alkotoi hnenei vonta pe mrajapa. iViindennapjaink emnoeri prouiemanore mar-mar zsurnansztikai konkretsaggal oltott testet a Panaszokban, de az esetközeg „elidegenültsegenek” ismérvei mégsem idegesen, tetzsszerűen jelentek meg a versben — mint az Akváriumban általában —, hanem a legnagyobb mértekben szubjektivizálodottan, ami nem kevesbe fontos: a litikusi konkret kritika formája van. zviapve.o szenemi proolemaja, az enegenities es aezahenaciu társadalmi vonatkozásban joooara csak, mint fogalom, a szükepp esetközegre vonatkoztatott altalanos tétel szerepeit az első kötetben, a másodikban viszont — legszemléletesebben az emlekezetes ötvenkettedik panaszban — szó szerint is alakot öltve, szimbólummá testesülve. S lényeges változást jelentett az is, hogy az „idegenség” a Panaszokban már nemcsak puszta „lírai” tárgyát, hanem — a lírai aktivizmus tárgyát is jelentette. A társadalmi „idegenség” konkrét kritikája, erőteljes aktivizmussal való „kikezdése”: ez a jellegzetesség választja el a Száz panaszt a Fejvadászattól az emberiköltői alapállás tekintetében. Az önizzásában kiégett aktivizmust ti. az új kötetben a „vanitatum vanitas” elmélyülése helyettesíti, s hangsúlyozni sem kell, hogy ez nem csökkenti Fehér Kálmán lírájának esztétikai értékeit. Van azonban egy szembetűnő — tematikai — érintkező pontja is az előbbi és az új verseknek. A Száz panasz költője — a „vajdasági ég alatt” való létezés drámájával alkotóilag intenzívebben megküzdve bármelyik „vajdasági” litterátorunknál — a hagyományosan szimplán, felszínesen értelmezett tájnak egzisztenciális értelmezést adott. Panaszaiban a Síknak és síki életnek valóságos mitológiáját, már-már démonikus, sorsszerű jelentését építette ki, s e sorstudat mögött már akkor is erőteljesen ott munkált a történelmi tudat, a mindenkori „pannon” emberélettel való intenzív szolidarizálás. A Fürjvadászatban aztán ez a történelmi tudat, történelemben gondolkodás képezi a kötet alapvető tematikai ismérvét. _ A Cattaro, Bocca di Cattaro 1918, Páolé, 1968 augusztusában, Második Kolumbusról és senki másról e vers, valamint a Csontok a legkifejezettebben tanúskodik arról a jellegzetes történelem-élményről, amelynek központi meghatározója az ismétlődés. Az értelmetlen, abszurd ismétlődés: nemzés, születés, temetés — és „tökszüret és háború” mint a két végpont közti időt kitöltő, animális közjáték... S ezt az értelmetlen folyamatosságot a lázadás, a történelmi sorsból való kitörés lehetetlenségének a tudata övezi: a csehszlovák augusztus által „inspirált” versben nem véletlenül bukkan fel ismét a jó öreg „John, Jánosunk”, az 1918. évi kotori lázadás részvevője ... E kettős folyamatosságra írt lírai változataiban költőnk tehát voltaképpen „leépíti”, „kiiktatja” a történelmi időt; vetrsei történésének mindig kettős ideje van: egy látszólagos „új” idő (1918, 1944, 1968 stb.) s egy tényleges, állandó, vissza-visszatérő idő, azaz maga az időtlenség. Az említett verseken kívül szemléletesen példázza ezt az Ugráló időgörbe és az Egyenletes időgörbe is, hogy ez utóbbiban költőnk tételesen is megfogalmazza a történelmi folyamatosság/időtlenség negatív élményét: „A haladás végtelen egy helyben járása ...” Fehér Kálmán új verseinek ideje a dehistorizált történelmi idő, „tere” pedig a „határtalanított’’ társadalmi valóság: a pannon élet Száz panasz-beli víziója az NIN-díj Danilo Kiš: Favenyara Úgy tűnik, a fövenyóra (gyertya, hangszer) korának embere többet tudott, többet az időről — ahogy Juhász Gyula mondaná: érezte, míg hull a fövenyóra, mosolyog az örökkévalóság. Az idő az ő ideje van, a homokszemen mintha márkából, markába peregtek volna, különös, állandó kapcsolatban a kézzel, a kéz pórusaival. Maga volt az idő, az örökkévalóság s természetes, hogy nem is kellett többet akarnia, minden erőlködés nélkül végezte fantasztikus méréseit. A ma embere belelő a szerkezetbe, nem érti, miért nem jelzi a szapora, nagyobbnál nagyobbnak vélt korforausokat, belelő a szerkezetbe, mely mindene vagy mint Faulkner ismert regényhőse, letépi a mutatókat, érintkezni, azonosulni akar ő is, de felsebzi kezét. Az idő már-már az időtől függetlenül lesz problémájává, a szerkezet, e görcs vetülete, szerkezet marad csak, szemetel és nem hangszer, a kozmosszal egybehangolt, az örökkévalóság partitúrái felett mélázó hangszer. Kis jól ismeri korunk időkomplexusát, temet maga is hordja, mégis megőrzői, valamit a jovenyora emberének tulajdonságaiból, s így e komplexus orvosa ,V egyúttal. Ő is szétszerel-összeszerel, ám nála a hideg szerkezet mentén közben megcsillan valami más is, valami, ami állandó és változó a szerkezettől függetlenül is, sőt annál inkább minél pontosabb, tökéletesebb ez a szerkezet. A kéz íre érintenek pórusai, magunk is érezzük a kézmívesség alkotói boldogságát, állandóan az írás folyamatában vagyunk, mintha valóban kézzel írt könyvről volna szó, egy pillanatra sem maradunk passzív olvasni: egy „bűnügyi“ regény írósának ujjlenyomatait tanulmányozzuk, egyszerre erre vele a célba, a célba, mely egyben kindulópont is. Másodszorra olvasva a regényt sejlik csak fel igazán e játék lehetősége: ha a könyv végén közölt, autentikus levél az üres talapzat, élőről olvasva a könyvet, lassan megtelik; ha a levelet olvassuk először, akkor a regény az üres talapzat, s a levélből pereg belé a világ. A különválasztott levél fantasztikus teret szabadít fel az írás, a regény számára, de mivel mégis a könyv szerves része, így a fedőlapok között találjuk azt a „valóságot” is, amellyel különben, mint valósággal össze próbálnánk vetni az írást. A könyv nemcsak az írás foglalata, foglalata mindennek. Kis persze már magán az íráson keresztül is, azaz állandóan éppen arra összpontosítva „beszámolóiban”, amit nem lehet beszámolóval kifejezni (Adorno), a tényirodalom közelébe jut, vagy talán akkor sem tévednénk, ha azt mondanánk, ideális tényirodalmat művel, mintha, mondjuk, egyszer csak Robert Pinget inkvizitóriumában Artur London könyvének lapjaira bukkannánk — ilyen csodálatos átcsendüléssel még nemigen találkoztunk. Egy különös tárgyat forgat az olvasó, s tudja, meleg érintésére még sokszor szüksége lesz. Engem egy kicsit meg is zavart a könyv hirtelen, igaz mégsem váratlan népszerűsége, ugyanis, első olvasáskor úgy éreztem, ez csak az én könyvem, végre rábukkantam valamire, amivel hosszú időre elbújhatok. Megkísérelve a tükröződő láng, a létező nemlétező fövenyóra-forma, váza, azaz két sötét profil értelmezését. Sejkára kellett gondolnom, a Traktátumában elemzett Holbein-kép felismerhetetlen, lebegő alakzatára, „amely átlósan megnyúlt, kifejtett, olyan, mint a roppant meggyorsult ragyogó villám”, s csak valami más távlatból, szögből látható, valóban mi is: egy sárgás színű, ragyogó koponya. Ez a távlat, a távlat Holbeinnél és Kiénél is a képen jelölt egység, harmónia, értelem és humánum horizontja ... E rövidke jegyzetben, Sejkán kívül, még okvetlenül meg kell említenünk a jugoszláv irodalom két nagy regényét, a Filip Latinovicz hazatérését és az Elátkozott udvart. Ezek is korszerű regények, korszerű regények voltak és maradtak is, mégis elsősorban egy nagy szintézis realizációi. Leltározó, szenvedélyesen kereső, nagy, különös figuráik között E. S.-nak, Rim főhősének is ott a helye. TOLNAI Ottó MAGYAR SZÓ Szombat, 1973. márc. 10. új versekben kitágul, kiteljesedik, univerzálissá válik — „határait” a Biblia és 1968 augusztusa képezi. Ily módon jut el költőnk a közvetlen (vajdasági) életközeg „idegenségének” tételes megverselésétől (Akvárium), a Sík és síki lét mitológiájának sikeres megfogalmazásán át Száz panasz) a korszerű történelem, pontosabban: előtörténelem „idegenségének” nem-tételes, a vezércikki banalitásokat következetesen megkerülő kifejezéséig. A Fejvadászatnak nyilván ebben kell keresni egyediségét és fontosságát a jugoszláviai magyar irodalomban. BOSNYÁK István PetőfiKutatások Az elmúlt héten a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének kétnapos Petőfi-ülésszakán vehettünk részt s nyilván nem lesz érdektelen, ha ott szerzett tapasztalatainkról beszámolunk, hiszen ez a tudományos ülésszak egyúttal a Petőfi-kutatások mai állását tükrözte — évekre megszabva Petőfiről szerezhető ismereteink jellegét és körét is. Az elhangzott négy összefoglaló jellegű előadás (Fekete Sándor, Lukácsy Sándor, Kiss József és Gáldi László munkája) tükrében tehát a következőket állapíthatjuk meg: Petőfi még ma, születésének százötvenedik évfordulóján is elsősorban meg nem oldott filológiai kérdésekként van jelen az irodalomtudományban, míg „költészetének tanulmányozása, költői művének újraértékelési folyamata várat magára, vagy legalábbis a magyar irodalomtudomány fellegvárában a költészeti kérdések hátterében maradnak. Pedig Petőfi, a költő, az, akinek művéről az elmúlt több mint száz esztendő költői-művészeti tapasztalatainak fényében beszélni kellene, s tisztázni, hogy a XX. század utolsó negyede felé közeledőben művének mely körei vannak a figyelem középpontjában, s mely költői jellegzetességei azok, amelyekre manapság reagálni már nehezebb. Ne mondjuk azonban, hogy reményeinkben csalódottan hallgattuk az értékes, magas színvonalú előadásokat, s ne nézzünk most a filológiai öncélra sem, melynek szelleme ott kísértett az ülésszak részvevői között. Különösképpen, hogy azokat a filológiai munkálatokat, amelyekről szó esett, magunk is szükséges előfeltételeknek tartjuk Petőfi értelmezése, költői művének megértése szempontjából is, még ha magunk nem is tartjuk a verset a költő magánélete közvetlen kifejeződésének, a költészetet az életrajz puszta tükrének, amelyben ha megoldottuk az egyiknek a kérdését, feleletet kaptunk a másikra is. Gondolnunk kell azonban arra, hogy fölöttébb szükséges Petőfi Sándor tüzetes, részletekbe menő életrajzának megírása, hiszen az utolsó ilyen, nem népszerűsítő jellegű életrajza 1896-ban jelent meg, s azóta a költő életadatainak olyan tömege került elő, amely az egykori életrajz állításait rendre megdöntötte, ellentmondásokat teremtve ugyanakkor, amelyeknek tisztázása elengedhetetlen, hacsak nem elégszünk meg egy immár ellegendásodott Petőfi-életrajzzal. Hivatkozhatunk arra, hogy műveinek mindmáig nincs megbízható szövegkiadása, holott minden értelmezési kísérlet alapja a kritikai kiadás, minthogy a Petőfi-versek lényegében nem pontos kiadásban forognak közkézen. A most megjelent új kritikai kiadás első kötete a Petőfi-szöveghagyományban igyekszik rendet teremteni , s ezt a törekvést csakis üdvözölhetjük. Utalhatunk arra is, hogy rengeteg az előítélet és a közhely Petőfi műveinek nyelvével kapcsolatban. A most készülő Petőfi-szótárnak többek között az is a feladata, hogy több, lényegesnek tetsző irodalomtörténeti közhelyet iktasson ki a köztudatból, többek között a „népies Petőfiről” kialakult elképzeléseket is, s hogy ama „egyszerűségben” is megmutassa Petőfit, a modern nyelvművészt, akinek nyelvi tudatát még meg sem vizsgálták, holott például Petőfinél igen sok az olyan szókapcsolat, „melyet még a történelmileg iskolázott nyelvérzék is jóval későbbre datálna” (Gáldi László). S felfedezésszámba ment Lukácsy Sándor előadása, aki Petőfi világnézetének, politikai eszmerendszerének kérdéseiről beszélt — rehabilitálva nem egy mozzanatban még a Petőfi-szakértőknél is homályban maradt tények sorát Petőfiről, a gondolkodóról. Petőfi politikai, társadalmi műveltségének természetére és jellegére lényegében az utolsó tíz esztendő kutatása irányította a figyelmet, mondván, hogy Petőfi igen biztos politikai érzékkel választotta ki a Marx előtti, a „korai szocializmus” (Lukácsy Sándor kifejezése) eszmevilágából azokat a műveket, amelyek politikai világképe alapjaiba épülhettek, melyben az „eszköz-szabadság” gondolata is ott van. Mi célja a világnak? Boldogság is erre eszköz? a szabadság! Ebből következően alapszó Petőfinél az „általános boldogság” és a „teljes egyenlőség”, amikor is megnyílik a „bőségnek kosara”, melyből mindenki egyaránt vehet. Nem kevés tehát a munka, műről a számadás igényével a Petőfi-ülésszak előadói beszéltek, pedig költészetéről lényegében alig esett szó. S most arra kell gondolnunk, mennyi még a feladat, ha költészetének újraértékelését is a figyelmünk körébe vonjuk. Mert Petőfi mégiscsak elsősorban és mindenekelőtt költő volt, s mi több: a költője a magyar irodalomnak. Itt az ideje, hogy költészetét is jobban ért- SÜKBORI Imre