Magyar Szó, 1973. április (30. évfolyam, 104-117. szám)
1973-04-28 / 116. szám
Szombat, 1973. ápr. 28. Társadalomtudomány önigazgatásunk bemutatása MILOJKO DRULOVIC: SAMOUPRAVNA DEMOKRACIJA, BIGZ, BEOGRAD, 1973 „íme egy jelentős könyv”, ezzel a mondattal kezdődik Michel Rocarnak, a Francia Egyesült Szocialista Párt főtitkárának e mű francia kiadása elé írt előszava. A könyv — Milojko Drulovic 1970-ben Párizsban tartott előadásainak feldolgozása és időszerűsítése — ugyanis egyidejűleg jelent meg Franciaországban és nálunk. Már maga ez a tény két kérdést vet föl: milyen képet ad rólunk és önigazgatásunkról a francia és jugoszláv olvasóknak; indokolt volt-e a franciáknak szánt művet nálunk is kiadni. Az előszó csak az utóbbi kérdésre próbál választ adni, a mi olvasóink számára sem érdektelen. Mi ,rövid ismertetőnkben a két kérdést összevontuk: milyen képet ad és adhat a francia és jugoszláv olvasónak önigazgatásunkról, és mennyiben számíthat mindkét olvasótábor érdeklődésére. Meg kell állapítanunk, hogy a könyv fő erénye, hogy fejlődésünket olyan érdekesen, átfogóan mutatja be, hogy nemcsak tanulságos, hanem élvezetes olvasmány is lehet Franciaországban és nálunk egyaránt. Kiváltképp az dicsérhető, hogy rövidre fogva a szót, tömören tárgyalja a jugoszláv népek mozgalmas történetét, az önigazgatás újabb kori történetével összefüggésben. Sok érdekes — nem ismert vagy már elfelejtett — részletet tár elénk az önigazgatás történetéből. Nemcsak azzal, hogy az önigazgatás kialakulását és fejlődését a Sztálinnal való összetűzésünk keretében tárgyalja, a JKSZ programjának olyan sokatmondó megfogalmazásával hozza kapcsolatba, mint: „A szocializmus az ember egyéni boldogságát nem rendelheti alá semmilyen felsőbb céloknak, mert a szocializmus legfőbb célja az ember egyéni boldogsága”. Említést érdemel továbbá, hogy tudtunkkal az önigazgatás történetének legteljesebb áttekintését adja az 1949. évi első kísérletektől az alkotmányfüggelékekig. Ugyanilyen teljes a kommunális rendszer fejlődéséről festett kép is. Arra is felfigyelhetünk, milyen könnyedséggel, kiváló ismeretanyag birtokában, áttekinthetően tárja elénk a jugoszláv társadalom kényes kérdéseit, az önigazgatás és a technológiai fejlődés közötti viszonyt, a tervezésnek az önigazgatási rendszerben való helyét, nem kevésbé az egyéni munka és a magánszektor, a külföldön dolgozó munkások fs a külföldi tőke, valamint a munkabeszüntetés kérdését. Erényeinek teljes elismerése mellett nem hallgathatjuk el, hogy a mű elé korlátokat állít a publicisztikai előadásmód, és az a kényszerűség, hogy ilyen rövidre szabva teljes képet kell adnia a francia olvasónak, aki talán most ismerkedik meg Jugoszláviával. Ez a körülmény ugyanis megakadályozza, hogy elmélyüljön a problémában, alaposabb, tudományos igényűvé váljon. A francia és a jugoszláv olvasó ennek egyaránt kárát vallja. Emellett a francia olvasó a mű fogyatékosságául róhatja fel, hogy a szerző inkább az önigazgatásunkat ért keleti bírálatokkal vitatkozik. Ezért is említi meg, hogy a külföldi tőke a többi szocialista országban is jelentkezik. Bírálóinkat megmegszúrja például így: „Más országokban is — amelyek arról beszélnek, hogy a munkaerőnek Jugoszláviából külföldre való áramlásáért az önigazgatási rendszer a hibás — a kivándorlás nagyarányú lenne, ha az ilyen migráció lehetséges volna”. Ugyanakkor nem ismeri — vagy legalábbis nem foglalkozik velük — a Franciaországban elhangzott ellenérveket. Márpedig köztudomású, hogy az önigazgatás és a jugoszláv példa mennyire jelen van a francia baloldal már évek óta tartó forrongásában. A kommunisták általában az önigazgatás ellen foglaltak állást — ez az egyetlen pont a baloldal közös kormányprogramjában, melyben a közös álláspont helyett egyszerűen felsorolják a kommunisták és a szocialisták álláspontját. A szélsőbaloldal elfogadja ugyan az önigazgatást, de nem tartja elegendőnek jugoszláv gyakorlatát. Valószínű, hogy a francia Olvasónak jobb szolgálatot tehetett volna a könyv, ha a Franciaországban közkeletű érveket és vitákat legalább annyira szem előtt tartja, mint önigazgatásunkkal kapcsolatban Keleten elhangzott bírálatokat. A jugoszláv olvasó pedig azt hiányolhatja, hogy a könyv nem tér ki az önigazgatás problematikájának mélyebb rétegeire, amelyek újabban a jugoszláv közvélemény érdeklődésének előterében állnak. Az 1970-ben elhangzott előadásokat időszerűsítette ugyan a szerző, és sok szó esik az alkotmányfüggelékekről is, de nem foglalkozik azokkal a problémákkal, amelyek önigazgatásunk fejlődése során az alkotmányfüggelékek létrehozását szükségessé tették, sem pedig a továbbfejlődés irányával. És mindkét olvasótábor — a jugoszláv és a francia egyaránt — kifogásolhatja, hogy a könyvnek éppen az a legkevésbé jó fejezete, amely a vállalatokon belüli önigazgatás gyakorlati megvalósulásával foglalkozik, sőt néhány sémán kívül úgyszólván semmit sem tud mondani erről a nagyon lényeges problémáról. Vagy azért, mert nem ismeri, vagy mert csak ott mozog otthonosan, ahol gazdag adattárra támaszkodhat. Valószínű azonban, hogy Milojko Drulovic könyvét nem is szánta az önigazgatás kérdése teljes földolgozásának, legföljebb kedvet akar adni arra, hogy az alapismeretek birtokában alaposabban elmélyüljünk tanulmányozásában. Ezt a célját — szilárd meggyőződésünk szerint — Franciaországban és nálunk egyaránt elérte, és művének ott a helye minden olyan ember könyvtárában, aki alaposabban kíván foglalkozni önigazgatásunkkal. BÁLINT István Történelem A vajdasági egyetemisták haladó mozgalma 1918 és 1941 között LJUBIVOJE CEROVIC: NAPREDNI POKRET VOJVODJANSKIH STUDENATA. IZDAVAC: PREDsedniStvo saveza studena-TA VOJVODINE, NOVI SAD, 1973 Ljubivoje Cerovic, a Vajdasági Történelmi Társulat nemrég megválasztott elnöke értékes könyvvel gazdagította a vajdasági történelmi szakirodalmat. Csak üdvözölni lehet az egyetemi ifjúság szervezetének ezt az elhatározását, hogy szakemberre bízza azoknak a történelmi adatoknak összegyűjtését, rendezését és értékelését, amelyek elősegítik a történelmi örökség, a pozitív történelmi hagyományok megőrzését. Szintúgy igen megfontolt és indokolt volt a szerző személyének megválasztása is, mert Ljubivoje Cerovic ezt a témát igazán úgy közelítette meg, ahogy azt egy marxista történésztől elvárjuk; figyelemmel kísérte a konkrét történelmi adottság lehetőségeit, a mindig alakuló és változó osztályhelyzetet, és mindenekfelett Vajdaság nemzeti sokrétűségének hatását az eseményekre. Könyvének mottójául Pap Pál idézetét vette a HÍD 1938-as évfolyamából, melyben (a később hősi halált halt forradalmárunk) Vajdaság több nemzetiségű sajátságaira utal, ami a múltban is szerepet játszott, s a jövőben még nagyobb szerepet tölt majd be. És ez a mottó Lt. Cerovic könyvében nem mesterséges kiemelés, amely elüt a mű további mondanivalójától, hanem az egész könyv légkörét tükrözi. Habár a szerző negyed évszázad egyetemista mozgalmainak történeti tárgyalását vállalja, valóban majdnem százéves visszapillantást ad azokról a küzdelmekről, amelyeket a vajdasági egyetemisták az Osztrák-Magyar Monarchia és a jugoszláv királyság különböző egyetemein folytattak a XIX. század második felétől egészen a Népi Forradalom kezdetéig. E könyv segítségével megtudhatjuk, hogyan közvetítették a vajdasági egyetemisták az adott korok leghaladóbb eszméit: a francia enciklopédisták, az utópista szocialisták, a német filozófiai iskola hatását, az angol közgazdászok, az orosz népiesek, valamint a tudományos szocializmus nézeteit. Amit a világvárosokban vagy más kulturális légkörben, más adottságok között megismertek, azt igyekeztek türelmetlen sietséggel megvalósítani, az évszázados lemaradást egy futamban való felszámolás szándékával, és megfelelő számú hívőt, követőt találni. Amennyire szép, lelkesítő és nemes volt az a törekvés, anyagi buktatója, akadályozója és kerékkötője is akadt. Nem csoda, hogy sokan az idők folyamán belefáradtak, belefásultak, megalkudtak, „ideáljaikról” lemondtak. De a fáklya nem aludt ki. A stafétát, a haladás, a forradalom stafétáját újabb és újabb generációk vették át, és vitték tovább. És amikor a tudományos szocializmus gondolata hódított teret, akkor már ez a világformáló, társadalmat átalakító egyetemista ifjúsági hév megkapta azt a szükséges politikai keretet, amely az utópisztikus, meg nem valósítható célok kergetése helyett, az igazi, politikailag járható utat tárta fel egyetemista ifjúságunk előtt. Ami ebben a könyvben külön érték, az éppen ennek a történelmi vonalnak, politikai felívelő útnak a helyes követelése és megfelelő magyarázása. Az író helyesen mutat rá arra a tényre, hogy az egyetemi ifjúság mozgalma is politikailag polarizálódott. A főleg nemzeti egyesületekbe tömörült egyetemi ifjúság a húszas és a harmincas évek elején megoszlott, de ebben a harcban a harmincas évek derekán már erőteljesen kialakult egy haladó áramlat: a párt és az ifjúkommunista szervezet hatása alatt álló tábor, mely már heves küzdelemben állott a reakciós, profasiszta táborral. Ebben a mozgalomban edződtek, politikailag acélosodtak a forradalom kimagasló káderei is, mert a vajdasági egyetemisták kevés könyvújdonság keltett akkora érdeklődést szakmai körökben, s egyben a széles közvéleményben is, mint a belgrádi Prosveta gondozásában megjelent kétkötetes Jugoszlávia története. A négy szerző, Ivan Božić, Sima Ćirković, Milorad Ekmečić és Vladimir Dedijer olyan feladatra vállalkozott, amelyhez a háború óta nem mert vagy nem tudott hozzákezdeni senki. A belgrádi Gleđište társadalomtudományi folyóirat szerkesztősége csatlakozva ahhoz az elemző, bíráló és méltató hullámhoz, amely ezt a könyvet megjelenése óta kíséri, ismert szakemberek részvételével kerekasztal-beszélgetésen igyekezett megközelíteni az átfogó mű lényegét. A történészek elsősorban a könyvújdonság fogyatékosságaival foglalkoztak, de kivétel nélkül hangsúlyozták, hogy a szerzők munkája minden elismerést megérdemel. Véleményük szerint ez a történelmi szintézis nemcsak a további kutatásokat serkenti, hanem az eltérő nézetek összehangolását is. Magával a kerekasztal-beszélgetéssel kapcsolatban két dolgot kell kiemelni. A vita újra bebizonyította, hogy a történeti kutatások jelenlegi szakaszában olyan történelmi szintézist adni, amely kielégíti a szakemberek többségét, lehetetlen. Másik jellemzője a beszélgetésnek — s ez bizonyítja a fenti állítást —, hogy a részvevők főleg a mű negyedik részével foglalkoztak. Ezt Vladimir Dedijer írta, s a jugoszláv népek huszadik századi történelmét öleli fel. Az egyik legáltalánosabb észrevétel, amelyet úgyszólván minden részvevő megemlített, a történeti szintézis módszereire s a tárgyalt anyagrészek mennyiségi viszonyára vonatkozik. Alija Bojic kifogásolta, hogy a könyv tartalma nem felel meg teljes mértékben a címnek. Szerinte a Jugoszláviában élő népek történetét nem lehet csak az úgynevezett történelmi nemzetek (szerbek, horvátok, szlovének) szerepének és helyzetének ismertetésére korlátozni. Úgy véli, a szerzők nem tettek eleget a címben támasztott követelményeknek, mert a muszlimánok, macedónok, Crna Gora-iak, albánok és magyarok történetét többnyire töredékesen ismertették. Többen kifogásolták, hogy Vladimir Dedijev a huszadik században lejátszódott események elemzésekor nem használta fel a lehető mértékben azokat a kutatási eredményeket, amelyeket a történészek az utóbbi néhány évben felmutattak. Ez szerintük nagy hiba, a szerző tájékozatlansága az elavult és pontatlan értékelésekben is megnyilvánul. A többi szerzőre is vonatkozik a megállapítás, hogy a könyvben közölt adatok számos esetben nem felelnek meg a valóságnak. Sajnos megtörténik, hogy a téves adatok alapján téves értékelések születnek, így például dr. B. Gligorijevic megemlíti. Dedijev a Szerb—Horvát—Szlovén Királyság megalakítására vonatkozó legfontosabb határozatot a Népi Tanácsnak tulajdonítja, nem pedig a valóságnak megfelelően a Horvát Szábornak. Ez a téves megállapítás voltaképpen megkérdőjelezi a horvát államiság folyamatosságát. Dr. Avdo Svecska azt emelte ki, hogy a szerzők esetenként nem tudtak megszabadulni a hagyományos értékelésektől, következésképp nem jutottak el az esemény lényegéig. Példaként az ilyen viszonyulásra a boszniai muszlimánok helyzetét említi. Szerinte az oszmán birodalom osztálytagozódásának bizonyítására a boszniai muszlimánok történelme szolgálhatott volna példaként. Ez a népcsoport hasonlóan a keresztény rájához, szintén az elnyomott rétegek közé tartozott. Látszik ez néhány felkelésből is, amelynek fő hordozói a boszniai muszlimánok voltak. Ennek ismeretében, mit jelent ma az az állítás, hogy Omer pasa Látás az általa bevezetett reformokkal elvette a hatalmat a boszniai muszlimánoktól? — teszi fel a kérdést Suceska. S végül, de nem utolsósorban több részvevő kifogásolta, hogy különösen Dedijer nem tud teljesen megszabadulni a szenzációkeltéstől, s az erre jellemző módszerektől. Több olyan új értékelést ad művében, amelyet tudományos adatokkal nem tud kellőképpen bizonyítani. Emiatt néha a szubjektivizmus felé sodródik. ÁGOSTON András Van a pesti tévének egy kéthavonként jelentkező Színházi album című műsora, ebben láthattam néhány részletet az idei pesti színházi évad slágeréből. Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. regényének színpadi változatából. A kaposvári színházról készült riport viszont arról győz meg, hogy tervszerű műsorpolitikával és közönségszervezéssel örvendetes változások érhetők el a közízlésben — egyes megszólaltatott nézőket hallgatva akaratlanul is múltkori kis körkérdésünkre és általában színházi problémáinkra gondolok. Egy nappal később viszont Szép Ernő Patika c. 1910-ben írt vígjátékát nézve ugyan a színház előadásában, az jut eszembe, mennyire „csehovi” is volt a század eleji magyar vidék légköre — kár, hogy Csehov hiányzott hozzá. A hét egyik nagy filmjének, A. Wajda Tájkép csata után c. emlékezetes alkotásának újbóli megtekintését egyébként éppen e Színházi album miatt mulasztom el — de az utolsó képsorokat, a lány halálát, a költő megtisztító sírását, s azt a jelenetet, amikor az öreg hegedűs a himnusz hangjaival csillapítja a verekedőket, még sikerül elkapni. A másik kiváló film vasárnap, II. csatornánkon, Gorkij Éjjeli menedékhelyének filmváltozata, Kurosawa rendezésében, külön érdekessége a darab japán környezetben történő újjáteremtése, akkor is, ha a gorkiji figurákat, úgy, ahogyan pl. a Madách színház nagyszerű előadásában láttam, a film nézése közben el is kell feledni kissé. Egyébként ünnepélyesen megígérem, hogy a sorozatokról ezután hosszú ideig nem ejtek szót, de két, ezúttal érdekes sorozat kezdetét, a Csehov műve után készül Életem c. szovjet és a Stanislaw Reymont Parasztok c. regényének lengyel filmváltozatát feltétlenül említeni kell. S persze azt is, hogy a kettő csütörtökön pontosan tizenöt perc különbséggel kezdődött két csatornánkon, vagyis „ügyesebben” csak akkor intézhették volna ezt az illetékesek, ha a két film egyforma hosszú, így aztán Reymonthoz pártolok, azért is, mert nagy regénye talán sohasem törleszthető, olvasmány-adósságaimhoz tartozik. Kifogással kell kezdenem a házunk táján söprögetését is: pénteki híradónkban a most kezdődő Sterija-játékok alkalmából az elmúlt évek előadásaiból láthattunk villanásokat, sajnos, azonban — bár szó esett róluk — éppen a szabadkai színház előadásainak részletei hiányoztak. Magazinunkra gondolva viszont, s a Csőd c., a zentai Budućnost vállalatról szóló riportra emlékezve, egy idős munkásnő haragos-szép arca villan elénk, ahogy arról beszél, hogy a csődbe jutott vállalat vezetői közül többen egymillió régi dinárt is felvettek havonta — attól tartok, túl kevés volt eddig ebből a haragból, vagy talán ma is túl kevés van még. Érdekes volt azonban Gellért Tibornak a bezdáni szövőmesterekről szóló riportja is, még a kísérőszöveg bizonyos fellengzőssége ellenére is. Mert azért még a kihalófélben levő mesterségek képviselőiről se kell feltétlenül olyképpen szólni, hogy „álmokat szőttek az anyagba” vagy „olyanokká lettek, mint a kósza szél”. Keddi műsorunkról ezúttal anynyit, hogy a Tévéposta szerkesztője ez alkalommal néhány önkényesen megnyírt fiatal kérésére szállt ki az adat Július 7. birtokra — kár, hogy a riport a jelek szerint technikai okokból befejezetlen maradt, s így a furcsa esetről aránylag keveset tudhattunk meg. VARGA Zoltán MAGYAR SZÓ soraiból a népfelszabadító háború sok kiemelkedő harcosa került ki. Katonai egységek parancsnokai, politikai biztosai, a néphatósági szervek és politikai tömegszervezetek vezetői. Végezetül még egyszer aláhúznánk Ljubivoje Cerovic könyvének hasznosságát. Tanulmányozása sok új szempontot ad a korszak politikai és művelődéstörténete iránt érdeklődők számára. Indokolt és célszerű, hogy e művet minél többen forgassák, az oktató-nevelőmunkában feltétlenül használják. GAÁL György Szintézis kérdőjelekkel ISTORIJA JUGOSLAVIJE, GLEDIŠTA, BEOGRAD, 1973. 3. SZ. Tévénapló JÓ FILMEK 1973. ápr. 19—25. Rádiónapló BORISLAV PEKIC HANGJATÉKA 1973. ápr. 19—25. Az Elmélet, vita, gyakorlat múlt csütörtöki adásában egy riportot hallhattunk A beszédhibák kiküszöbölése címmel. A rádió munkatársai a belgrádi és szabadkai logopédiai gyógyintézetben jártak, az intézetek vezető és gyakorló pszichológusaival beszélgettek arról, hogyan, milyen módszerekkel és eszközökkel érik el a hangejtési nehézségekkel küszködő beszédhibáinak javítását. Ismereteinket gazdagító, tanulságos riport volt. A témakezelés, a riporteri hozzáállás alapossága következtében lehetőségünk volt betekinteni az intézet munkájába s a munkával járó problémákba is. A hétfői Új könyv, új írás irodalmi műsorban Németh László Híd a Dráván című tanulmányát sugározta a rádió. A hangjátékműsorban Borislav Pekic Tábornokok című hangjátékát hallhattuk. „A háború a történelem nagyszerű vívmánya, s tág teret nyújt a ragyogó alkotókészségnek” - volt a hangjáték mottója: erénye, hogy egy groteszk helyzet következetes kibontásávalnyugalmazott, félőrült tábornok s ezredes sakkpartihoz hasonlító háborúsdijat Belgrád felszabadításának pillanatában) a háború szatírájává tudott válni a hangjáték eszközeinek, a műfaji lehetőségek kihasználásával. Az Elmélet, vita, gyakorlat szerdai adásában a középiskolások becsed irodalmi vetélkedőjének legeredményesebb részvevőit hallhattuk; a vetélkedő idei tanulságairól — egyúttal értékelve is a versenyt — Ágoston Mihály és Hornyák Miklós beszélt. DANYI Magdolna 13. oldal