Magyar Szó, 1973. április (30. évfolyam, 104-117. szám)

1973-04-28 / 116. szám

Szombat, 1973. ápr. 28. Társadalomtudomány önigazgatásu­nk bemutatása MILOJKO DRULOVIC: SAMO­UPRAVNA DEMOKRACIJA, BIGZ, BEOGRAD, 1973 „íme egy jelentős könyv”, ezzel a mon­dattal kezdődik Michel Rocarnak, a Fran­cia Egyesült Szocialista Párt főtitkárának e mű francia kiadása elé írt előszava. A könyv — Milojko Drulovic 1970-ben Pá­rizsban tartott előadásainak feldolgozása és időszerűsítése — ugyanis egyidejűleg jelent meg Franciaországban és nálunk. Már maga ez a tény két kérdést vet föl: milyen képet ad rólunk és önigazgatásunk­ról a francia és jugoszláv olvasóknak; in­dokolt volt-e a franciáknak szánt művet nálunk is kiadni. Az előszó csak az utób­bi kérdésre próbál választ adni, a mi ol­vasóink számára sem érdektelen. Mi ,rö­vid ismertetőnkben a két kérdést össze­vontuk: milyen képet ad és adhat a fran­cia és jugoszláv olvasónak önigazgatásunk­ról, és mennyiben számíthat mindkét ol­vasótábor érdeklődésére. Meg kell állapítanunk, hogy a könyv fő erénye, hogy fejlődésünket olyan érdekesen, átfogóan mutatja be, hogy nemcsak tanul­ságos, hanem élvezetes olvasmány is lehet Franciaországban és nálunk egyaránt. Ki­váltképp az dicsérhető, hogy rövidre fog­va a szót, tömören tárgyalja a jugoszláv népek mozgalmas történetét, az önigazga­tás újabb kori történetével összefüggésben. Sok érdekes — nem ismert vagy már el­felejtett — részletet tár elénk az önigaz­gatás történetéből. Nemcsak azzal, hogy az önigazgatás kialakulását és fejlődését a Sztálinnal való összetűzésünk keretében tárgyalja, a JKSZ programjának olyan so­katmondó megfogalmazásával hozza kap­csolatba, mint: „A szocializmus az ember egyéni boldogságát nem rendelheti alá semmilyen felsőbb céloknak, mert a szo­cializmus legfőbb célja az ember egyéni boldogsága”. Említést érdemel továbbá, hogy tudtunkkal az önigazgatás történeté­nek legteljesebb áttekintését adja az 1949. évi első kísérletektől az alkotmányfügge­­lékekig. Ugyanilyen teljes a kommunális rendszer fejlődéséről festett kép is. Arra is felfigyelhetünk, milyen könnyed­séggel, kiváló ismeretanyag birtokában, áttekinthetően tárja elénk a jugoszláv tár­sadalom kényes kérdéseit, az önigazgatás és a technológiai fejlődés közötti viszonyt, a tervezésnek az önigazgatási rendszerben való helyét, nem kevésbé az egyéni munka és a magánszektor, a külföldön dolgozó munkások f­s a külföldi tőke, valamint a munkabeszüntetés kérdését. Erényeinek teljes elismerése mel­lett nem hallgathatjuk el, hogy a mű elé korlátokat állít a publicisztikai előadás­mód, és az a kényszerűség, hogy ilyen rö­vidre szabva teljes képet kell adnia a francia olvasónak, aki talán most ismer­­kedik meg Jugoszláviával. Ez a körülmény ugyanis megakadályozza, hogy elmélyül­jön a problémában, alaposabb, tudomá­nyos igényűvé váljon. A francia és a ju­goszláv olvasó ennek egyaránt kárát vall­ja. Emellett a francia olvasó a mű fogya­tékosságául róhatja fel, hogy a szerző in­kább az önigazgatásunkat ért keleti bí­rálatokkal vitatkozik. Ezért is említi meg, hogy a külföldi tőke a többi szocialista or­szágban is jelentkezik. Bírálóinkat meg­­megszúrja például így: „Más országokban is — amelyek arról beszélnek, hogy a mun­kaerőnek Jugoszláviából külföldre való áramlásáért az önigazgatási rendszer a hi­bás — a kivándorlás nagyarányú lenne, ha az ilyen migráció lehetséges volna”. Ugyanakkor nem ismeri — vagy legalább­is nem foglalkozik velük — a Franciaor­szágban elhangzott ellenérveket. Márpe­dig köztudomású, hogy az önigazgatás és a jugoszláv példa mennyire jelen van a fran­cia baloldal már évek óta tartó forrongá­sában. A kommunisták általában az ön­igazgatás ellen foglaltak állást — ez az egyetlen pont a baloldal közös kormány­programjában, melyben a közös álláspont helyett egyszerűen felsorolják a kommu­nisták és a szocialisták álláspontját. A szélsőbaloldal elfogadja ugyan az önigaz­gatást, de nem tartja elegendőnek jugo­szláv gyakorlatát. Valószínű, hogy a fran­cia Olvasónak jobb szolgálatot tehetett volna a könyv, ha a Franciaországban közkeletű érveket és vitákat legalább annyira szem előtt tartja, mint önigazga­tásunkkal kapcsolatban Keleten elhang­zott bírálatokat. A jugoszláv olvasó pedig azt hiányol­hatja, hogy a könyv nem tér ki az önigaz­gatás problematikájának mélyebb rétegei­re, amelyek újabban a jugoszláv közvéle­mény érdeklődésének előterében állnak. Az 1970-ben elhangzott előadásokat idő­­szerűsítette ugyan a szerző, és sok szó esik az alkotmányfüggelékekről is, de nem foglalkozik azokkal a problémákkal, ame­lyek önigazgatásunk fejlődése során az alkotmányfüggelékek létrehozását szüksé­gessé tették, sem pedig a továbbfejlődés irányával. És mindkét olvasótábor — a jugoszláv és a francia egyaránt — kifogásolhatja, hogy a könyvnek éppen az a legkevésbé jó fejezete, amely a vállalatokon belüli önigazgatás gyakorlati megvalósulásával foglalkozik, sőt néhány sémán kívül úgy­szólván semmit sem tud mondani erről a nagyon lényeges problémáról. Vagy azért, mert nem ismeri, vagy mert csak ott mo­zog otthonosan, ahol gazdag adattárra tá­maszkodhat. Valószínű azonban, hogy Milojko Drulo­­vic könyvét nem is szánta az önigazgatás kérdése teljes földolgozásának, legföljebb kedvet akar adni arra, hogy az alapis­meretek birtokában alaposabban elmélyül­jünk tanulmányozásában. Ezt a célját — szilárd meggyőződésünk szerint — Francia­országban és nálunk egyaránt elérte, és művének ott a helye minden olyan em­ber könyvtárában, aki alaposabban kíván foglalkozni önigazgatásunkkal. BÁLINT István Történelem A vajdasági egyetemisták haladó mozgalma 1918 és 1941 között LJUBIVOJE CEROVIC: NAPRED­­NI POKRET VOJVODJANSKIH STUDE­NATA. IZDAVAC: PRED­sedniStvo saveza studena-TA VOJVODINE, NOVI SAD, 1973 Ljubivoje Cerovic, a Vajdasági Törté­nelmi Társulat nemrég megválasztott el­nöke értékes könyvvel gazdagította a vaj­dasági történelmi szakirodalmat. Csak üdvözölni lehet az egyetemi ifjúság szer­vezetének ezt az elhatározását, hogy szak­emberre bízza azoknak a történelmi ada­toknak összegyűjtését, rendezését és ér­tékelését, amelyek elősegítik a történelmi örökség, a pozitív történelmi hagyomá­nyok megőrzését. Szintúgy igen megfon­tolt és indokolt volt a szerző személyének megválasztása is, mert Ljubivoje Cero­vic ezt a témát igazán úgy közelítette meg, ahogy azt egy marxista történésztől elvárjuk; figyelemmel kísérte a konkrét történelmi adottság lehetőségeit, a min­dig alakuló és változó osztályhelyzetet, és mindenekfelett Vajdaság nemzeti sokrétű­ségének hatását az eseményekre. Könyvé­nek mottójául Pap Pál idézetét vette a HÍD 1938-as évfolyamából, melyben (a később hősi halált halt forradalmárunk) Vajdaság több nemzetiségű sajátságaira utal, ami a múltban is szerepet játszott, s a jövőben még nagyobb szerepet tölt majd be. És ez a mottó Lt. Cerovic köny­vében nem mesterséges kiemelés, amely elüt a mű további mondanivalójától, ha­nem az egész könyv légkörét tükrözi. Habár a szerző negyed évszázad egye­temista mozgalmainak történeti tárgyalá­sát vállalja, valóban majdnem százéves visszapillantást ad azokról a küzdelmek­ről, amelyeket a vajdasági egyetemisták az Osztrák-Magyar Monarchia és a jugo­szláv királyság különböző egyetemein foly­tattak a XIX. század második felétől egé­szen a Népi Forradalom kezdetéig. E könyv segítségével megtudhatjuk, hogyan közvetítették a vajdasági egyete­misták az adott korok leghaladóbb eszmé­it: a francia enciklopédisták, az utópista szocialisták, a német filozófiai iskola ha­tását, az angol közgazdászok, az orosz né­piesek, valamint a tudományos szocializ­mus nézeteit. Amit a világvárosokban vagy más kulturális légkörben, más adott­ságok között megismertek, azt igyekeztek türelmetlen sietséggel megvalósítani, az évszázados lemaradást egy futamban való felszámolás szándékával, és megfelelő szá­mú hívőt, követőt találni. Amennyire szép, lelkesítő és nemes volt az a törekvés, any­­agi buktatója, akadályozója és kerékkötő­je is akadt. Nem csoda, hogy sokan az idők folyamán belefáradtak, belefásultak, megalkudtak, „ideáljaikról” lemondtak. De a fáklya nem aludt ki. A stafétát, a hala­dás, a forradalom stafétáját újabb és újabb generációk vették át, és vitték to­vább. És amikor a tudományos szocializ­mus gondolata hódított teret, akkor már ez a világformáló, társadalmat átalakító egyetemista ifjúsági hév megkapta azt a szükséges politikai keretet, amely az utó­pisztikus, meg nem valósítható célok ker­­getése helyett, az igazi, politikailag jár­ható utat tárta fel egyetemista ifjúságunk előtt. Ami ebben a könyvben külön érték, az éppen ennek a történelmi vonalnak, politikai felívelő útnak a helyes követelé­se és megfelelő magyarázása. Az író helyesen mutat rá arra a tény­re, hogy az egyetemi ifjúság mozgalma is politikailag polarizálódott. A főleg nem­zeti egyesületekbe tömörült egyetemi if­júság a húszas és a harmincas évek elején megoszlott, de ebben a harcban a har­mincas évek derekán már erőteljesen ki­alakult egy haladó áramlat: a párt és az ifjúkommunista szervezet hatása alatt ál­ló tábor, mely már heves küzdelemben állott a reakciós, profasiszta táborral. Ebben a mozgalomban edződtek, politi­kailag acélosodtak a forradalom kimagasló káderei is, mert a vajdasági egyetemisták kevés könyvújdonság keltett akkora ér­deklődést szakmai körökben, s egyben a széles közvéleményben is, mint a belgrádi Prosveta gondozásában megjelent kétkö­tetes Jugoszlávia története. A négy szerző, Ivan Božić, Sima Ćirković, Milorad Ek­­mečić és Vladimir Dedijer olyan feladatra vállalkozott, amelyhez a háború óta nem mert vagy nem tudott hozzákezdeni senki. A belgrádi Gleđište társadalomtudomá­nyi folyóirat szerkesztősége csatlakozva ah­hoz az elemző, bíráló és méltató hullám­hoz, amely ezt a könyvet megjelenése óta kíséri, ismert szakemberek részvételével kerekasztal-beszélgetésen igyekezett meg­közelíteni az átfogó mű lényegét. A tör­ténészek elsősorban a könyvújdonság fo­gyatékosságaival foglalkoztak, de kivétel nélkül hangsúlyozták, hogy a szerzők munkája minden elismerést megérdemel. Véleményük szerint ez a történelmi szin­tézis nemcsak a további kutatásokat ser­kenti, hanem az eltérő nézetek összehan­golását is. Magával a kerekasztal-beszélgetéssel kapcsolatban két dolgot kell kiemelni. A vita újra bebizonyította, hogy a történeti kutatások jelenlegi szakaszában olyan tör­ténelmi szintézist adni, amely kielégíti a szakemberek többségét, lehetetlen. Másik jellemzője a beszélgetésnek — s ez bizo­nyítja a fenti állítást —, hogy a részve­vők főleg a mű negyedik részével foglal­koztak. Ezt Vladimir Dedijer írta, s a ju­goszláv népek huszadik századi történel­mét öleli fel. Az egyik legáltalánosabb észrevétel, amelyet úgyszólván minden részvevő meg­említett, a történeti szintézis módszereire s a tárgyalt anyagrészek mennyiségi vi­szonyára vonatkozik. Alija Bojic kifogá­solta, hogy a könyv tartalma nem felel meg teljes mértékben a címnek. Szerinte a Jugoszláviában élő népek történetét nem lehet csak az úgynevezett történelmi nem­zetek (szerbek, horvátok, szlovének) szere­pének és helyzetének ismertetésére korlá­tozni. Úgy véli, a szerzők nem tettek ele­get a címben támasztott követelmények­nek, mert a muszlimánok, macedónok, Crna Gora-iak, albánok és magyarok tör­ténetét többnyire töredékesen ismertették. Többen kifogásolták, hogy Vladimir De­dijev a huszadik században lejátszódott események elemzésekor nem használta fel a lehető mértékben azokat a kutatási eredményeket, amelyeket a történészek az utóbbi néhány évben felmutattak. Ez sze­rintük nagy hiba, a szerző tájékozatlan­sága az elavult és pontatlan értékelések­ben is megnyilvánul. A többi szerzőre is vonatkozik a megállapítás, hogy a könyv­ben közölt adatok számos esetben nem fe­lelnek meg a valóságnak. Sajnos megtör­ténik, hogy a téves adatok alapján téves értékelések születnek, így például dr. B. Gligorijevic megemlí­ti. Dedijev a Szerb—Horvát—Szlovén Ki­rályság megalakítására vonatkozó legfon­tosabb határozatot a Népi Tanácsnak tu­lajdonítja, nem pedig a valóságnak meg­felelően a Horvát Szábornak. Ez a téves megállapítás voltaképpen megkérdőjelezi a horvát államiság folyamatosságát. Dr. Avdo Svecska azt emelte ki, hogy a szerzők esetenként nem tudtak megsza­badulni a hagyományos értékelésektől, kö­vetkezésképp nem jutottak el az esemény lényegéig. Példaként az ilyen viszonyulás­ra a boszniai muszlimánok helyzetét em­líti. Szerinte az oszmán birodalom osztály­tagozódásának bizonyítására a boszniai muszlimánok történelme szolgálhatott vol­na példaként. Ez a népcsoport hasonlóan a keresztény rájához, szintén az elnyo­mott rétegek közé tartozott. Látszik ez néhány felkelésből is, amelynek fő hordo­zói a boszniai muszlimánok voltak. En­nek ismeretében, mit jelent ma az az ál­lítás, hogy Omer pasa Látás az általa be­vezetett reformokkal elvette a hatalmat a boszniai muszlimánoktól? — teszi fel a kérdést Suceska. S végül, de nem utolsósorban több rész­vevő kifogásolta, hogy különösen Dedijer nem tud teljesen megszabadulni a szenzá­ciókeltéstől, s az erre jellemző módszerek­től. Több olyan új értékelést ad művé­ben, amelyet tudományos adatokkal nem tud kellőképpen bizonyítani. Emiatt néha a szubjektivizmus felé sodródik. ÁGOSTON András Van a pesti tévének egy kéthavonként jelent­kező Színházi album című műsora, ebben lát­hattam néhány részletet az idei pesti színházi évad slágeréből. Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. regényének színpa­di változatából. A kaposvári színházról készült riport viszont arról győz meg, hogy tervszerű műsorpolitikával és közönségszervezéssel örven­detes változások érhetők el a közízlésben — egyes megszólaltatott nézőket hallgatva akarat­lanul is múltkori kis körkérdésünkre és általá­ban színházi problémáinkra gondolok. Egy nap­pal később viszont Szép Ernő Patika c. 1910-ben írt vígjátékát nézve ugyan a színház előadásában, az jut eszembe, mennyire „csehovi” is volt a század eleji magyar vidék légköre — kár, hogy Csehov hiányzott hozzá. A hét egyik nagy filmjének, A. Wajda Tájkép csata után c. em­lékezetes alkotásának újbóli megtekintését egyébként éppen e Színházi album miatt mu­lasztom el — de az utolsó képsorokat, a lány halálát, a költő megtisztító sírását, s azt a je­lenetet, amikor az öreg hegedűs a himnusz hangjaival csillapítja a verekedőket, még sike­rül elkapni. A másik kiváló film vasárnap, II. csatornánkon, Gorkij Éjjeli menedékhelyének­ filmváltozata, Kurosawa rendezésében, külön ér­dekessége a darab japán környezetben történő újjáteremtése, akkor is, ha a gorkiji figurákat, úgy, ahogyan pl. a Madách színház nagyszerű előadásában láttam, a film nézése közben el is kell feledni kissé. Egyébként ünnepélyesen megígérem, hogy a sorozatokról ezután hosszú ideig nem ejtek szót, de két, ezúttal érdekes sorozat kezdetét, a Csehov műve után készül Életem c. szovjet és a Stanislaw Reymont Pa­rasztok c. regényének lengyel filmváltozatát feltétlenül említeni kell. S persze azt is, hogy a kettő csütörtökön pontosan tizenöt perc kü­lönbséggel kezdődött két csatornánkon, vagyis „ügyesebben” csak akkor intézhették volna ezt az illetékesek, ha a két film egyforma hosszú, így aztán Reymonthoz pártolok, azért is, mert nagy regénye talán sohasem törleszthető, olvas­mány-adósságaimhoz tartozik. Kifogással kell kezdenem a házunk táján söprögetését is: pén­teki híradónkban a most kezdődő Sterija-játé­­kok alkalmából az elmúlt évek előadásaiból lát­hattunk villanásokat, sajnos, azonban — bár szó esett róluk — éppen a szabadkai színház előadásainak részletei hiányoztak. Magazinunk­ra gondolva viszont, s a Csőd c., a zentai Bu­­dućnost vállalatról szóló riportra emlékezve, egy idős munkásnő haragos-szép arca villan elénk, ahogy arról beszél, hogy a csődbe jutott válla­lat vezetői közül többen egymillió régi dinárt is felvettek havonta — attól tartok, túl kevés volt eddig ebből a haragból, vagy talán ma is túl kevés van még. Érdekes volt azonban Gel­­lért Tibornak a bezdáni szövőmesterekről szóló riportja is, még a kísérőszöveg bizonyos fel­­lengzőssége ellenére is. Mert azért még a kiha­lófélben levő mesterségek képviselőiről se kell feltétlenül olyképpen szólni, hogy „álmokat szőt­tek az anyagba” vagy „olyanokká lettek, mint a kósza szél”. Keddi műsorunkról ezúttal any­­nyit, hogy a Tévé­posta szerkesztője ez alka­lommal néhány önkényesen megnyírt fiatal ké­résére szállt ki az adat Július 7. birtokra — kár, hogy a riport a jelek szerint technikai okokból befejezetlen maradt, s így a furcsa esetről aránylag keveset tudhattunk meg. VARGA Zoltán MAGYAR SZÓ soraiból a népfelszabadító háború sok ki­emelkedő harcosa került ki. Katonai egy­ségek parancsnokai, politikai biztosai, a néphatósági szervek és politikai tömeg­­szervezetek vezetői. Végezetül még egyszer aláhúznánk Lju­bivoje Cerovic könyvének hasznosságát. Tanulmányozása sok új szempontot ad a korszak politikai és művelődéstörténete iránt érdeklődők számára. Indokolt és cél­szerű, hogy e művet minél többen forgas­sák, az oktató-nevelőmunkában feltétlenül használják. GAÁL György Szintézis kérdőjelekkel ISTORIJA JUGOSLAVIJE, GLEDIŠTA, BEOGRAD, 1973. 3. SZ. Tévénapló JÓ FILMEK 1973. ápr. 19—25. Rádiónapló BORISLAV PEKIC HANGJATÉKA 1973. ápr. 19—25. Az Elmélet, vita, gyakorlat múlt csütörtöki adásában egy riportot hallhattunk A beszéd­hibák kiküszöbölése címmel. A rádió munka­társai a belgrádi és szabadkai logopédiai gyógy­intézetben jártak, az intézetek vezető és gya­korló pszichológusaival beszélgettek arról, ho­gyan, milyen módszerekkel és eszközökkel érik el a hangejtési nehézségekkel küszködő beszéd­hibáinak javítás­át. Ismereteinket gazdagító, ta­nulságos riport volt. A témakezelés, a riporteri hozzáállás alapossága következtében lehetősé­günk volt betekinteni az intézet munkájába s a munkával járó problémákba is. A hétfői Új könyv, új írás irodalmi műsor­ban Németh László Híd a Dráván című tanulmá­nyát sugározta a rádió. A hang­játékműsorban Borislav Pekic Tábor­nokok című hangjátékát hallhattuk. „A háború a történelem nagyszerű vívmánya, s tág teret nyújt a ragyogó alkotókészségnek” - volt a hang­játék mottója: erénye, hogy egy groteszk helyzet következetes kibontásával­­nyugalma­zott, félőrült tábornok s ezredes sakkpartihoz hasonlító háborúsdijat Belgrád felszabadításának pillanatában) a háború szatírájává tudott válni a hangjáték eszközeinek, a műfaji lehetőségek kihaszná­lásá­val. Az Elmélet, vita, gyakorlat szerdai adásában a középiskolások becsed irodalmi vetélkedőjé­nek legeredményesebb részvevőit hallhattuk; a vetélkedő idei tanulságairól — egyúttal értékel­ve is a versenyt — Ágoston Mihály és Hor­nyák Miklós beszélt. DANYI Magdolna 13. oldal

Next