Magyar Szó, 1973. december (30. évfolyam, 329-343. szám)
1973-12-05 / 333. szám
io. oldal Elhunyt Darvas József Budapesten, december 3- án, élete 61. esztendejében váratlanul elhunyt Darvas József, a kétszeres Kossuthdíjas író, publicista és politikus. 1912-ben, Orosházán született, 1932-ben tanítói oklevelet szerzett. Életében számos magas rangú tisztséget töltött be. A többi között 1947-től 1950-ig építésügyi, 1950-től 1953-ig közoktatásügyi miniszter, 1951-től 1953- ig pedig a Magyar Írók Szövetségének elnöke volt, e tisztségre az újjáalakult írószövetség 1959-ben ismét megválasztotta. — írói munkásságát Kassák Lajos, József Attila és Illyés Gyula hatása alatt szabad versekkel kezdte, 1932-ben, első novelláját pedig 1934- ben közölte a Szabad írás című féllegális baloldali lap. Első két regénye, a Fekete kenyér és a Vízkereszttől Szilveszterig szintén ebben az évben jelent meg. Mindkét könyve a falusi osztályharcot ábrázolta, a paraszti élet marxista szempontú bemutatásával. Az utóbbi regénye már jótollú íróra vall. Állomások című regénye 1935-ben jelent meg, s 1937-ben hagyta el a sajtót a falukutató szociográfia egyik maradandó műve A legnagyobb magyar falu. Ebben jórészt saját gyermekkori élményei alapján, de hiteles dokumentumokkal is alátámasztva, szülőfalujának, Orosházának múltjáról és jelenéről ír, s a történelemből próbálja kielemezni a jelen társadalmi bajainak gyökereit. A törökverő című történelmi regénye 1938-ban, a másik nagy paraszti szociográfiája, az Egy paraszt-család története pedig 1939-ben jelent meg, a Máról-holnapra c. regényével együtt. E mű önvallomás, miként az 1940-ben napvilágot látott, Elindult szeptemberben című regénye is, amelyben saját diákéveit elevenítette fel. A felszabadulás ■tán a Város az ingoványon c. könyvével jelentkezett, s 1945-től kezdve állandó aktív részvevője volt a politikai életnek. 1969-ban az Akiket a pacsirta elkísért című filmjéért és a Kormos ég című drámájáért másodszor is Kossuth-díjat kapott. A szerbhorvát és macedón nyelvre is lefordított Részeg eső című regénye 1963-ban jelent meg. Több művét német, cseh, lengyel, orosz és eszperantó nyelvre is lefordították. Az újvidéki telepi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület immár harminc éve fennáll. Munkájának görbéje állandóan fölfelé ível, amint az egyesületi tagság összetétele, a gazdag munkaterv, irodalmi estek, kiállítások, színházi előadások, koncertek és lemezhallgató estek is bizonyítják. A tevékenység több, egymástól függetlenül működő csoportban folyik. A muzsika kedvelői hat helyen is szorgoskodhatnak: a harmonika-, tambura-, citera- és gitáregyüttesben, valamint a népi trióban és az ifjúsági szórakoztató zenekarban. A drámai csoport programjába az idén három színdarab került, ezekkel tizenötször vendégszerepelnek Újvidék és Vajdaság területén. A Szabadkai Népszínház kilencszer lép fel a Telepen, a szabadkai Gyermekszínház négyszer, az újvidéki Szerb Népszínház ötször, valamint az Ifjúsági Színpad és a Rádió színészei szintén szerepel. — Semmit sem bízunk a véletlenre. A tagság és a vezetőség zöme grafikus, és óramű pontossággal dolgozik — mondja Hornok Nándor, az egyesület elnöke. — Az egyesület eddigi sikereit saját erejéből, minden szakmabeli és egyéb támogatás nélkül érte el. A községi közművelődési közösségtől 10 026 dinárt kapunk, ami édeskevés a munkához, mivel a közönség az amatőr színjátszástól már ennél jóval többet elvár. Az egyesület, ha csak erre a pénzre támaszkodik, nem sokra vitte volna. Hogy mi a sikerünk titka? Jelenleg öt újvidéki termelővállalattal tartjuk fenn a kapcsolatot, s tőlük kapunk segítséget. Évente többször bérbe adjuk klubhelyiségünket, és az ebből eredő pénzt munkánkra fordítjuk. A termelővállalatokkal a szokásostól eltérő módon vettük fel a kapcsolatot. Nem küldtünk nekik felszólítást sem jegyet, s nem kértünk szerződést sem. A tagságunk összetételéből indultunk ki, így esett a választásunk néhány újvidéki vállalatra. A Betonban próbáltunk szerencsét először. A szakszervezet útján és az ismeretségre építve tettük meg a kezdeményezést. 1969- ben jegyeket küldtünk a Betonba, s az eredmény az lett, hogy többen is felvételüket kérték az egyesületbe. 1972- ben kulturális együttműködésről szóló egyezményt írtunk alá velük. A Beton művelődési programját együtt készítettük el, s ezt a községi művelődési közösség is támogatta. 1973-ban a Beton elvállalta az Arany-mikrofon védnökségét. Ezen a vetélkedőn öt tagunk első díjat nyert. A Kooperativával, Elektroluxszal és a Jugodenttal hasonló módon vettük fel a kapcsolatot. — Az egyesületnek jelenleg 400 tagja van. Főleg munkások és diákok, akiket nemcsak a magyar kultúra és folklór érdekel, hanem Vajdaság valamennyi nemzetéé és nemzetiségéé is. A külföldi kapcsolatokat is ápoljuk. November 29-én változatos vajdasági műsorral viszonoztuk a pécsi Fémipari Vállalat népi táncegyüttesének tavalyivendégszereplését. — Elsődleges feladatunk — szögezte le végül Homok Nándor — hogy az emberek bizalmába férkőzzünk, és újabb tagokat toborozzunk. Sajnos, támogatás helyett néha akadékoskodókba botlik munkánk. Furcsa, de igaz, hogy főleg az iskolák, tanárok az akadékoskodók. A távolmaradt diákok társadalmi munkájának gyakran igazolatlan ára az ára. Jóllehet nagyrészt éppen a nemesebb szórakozást ígérő művelődési ház érdeme, hogy a Telepet ma már nem a huligánok fészkének emlegetik.▼. a. j. EigiÉÉ és a mmm Az újvidéki Petőfi Sándor Művelődési Egyesület keresi fejlődése útját Megjelent PüvI© Janković-Sole gyermekkönyve A Karlócán szerkesztett Stražilovo folyóirat gondozásában, annak 16. kiadványaiként megjelent Pavle Janković-Sole Gorski sneško (Hegyi hóember) című, képekkel díszített, verses mesekönyve. Stílusa játékos, a csapongó képzelet nyelvén szól az óvodás korú gyermekekhez. A könyvet, amely egyébként a szerző második ilyen jellegű műve, Szeles Károly, a Magyar Szó karikaturistája illusztrálta. Milan Konjovic festőművészt sokan üdvözölték a 75. születésnapja alkalmából rendezett zombori tárlaton MAGYAR SZÓ Nyugdíjba ment a tanító házaspár A kolléganők leplezetlenül, a kollégák kissé restelkedve törölték ki a szemük sarkából a könnycseppeket. Ők ketten pedig megilletődve álltak munkatársaik gyűrűjében. Kipirulva, mint amikor több mint három évtizeddel ezelőtt beléptek a tanterembe, és először érezték a gyermekek rajtuk csüngő tekintetét. Szűcs Verona, és Szűcs Lajos becsei pedagógus házaspár együtt kezdte pályáját, és most, több mint három évtizedes odaadó munkásság után, búcsút vett az iskolától, a kisdiákoktól, a kollégáktól. A becsei Samu Mihály Általános Iskolában munkakoruk felét töltötték el. — A cseppet sem könnyű, de rendkívüli szép pályára? 1942-ben képtünk — mondja Veronka tanító néni. — A Versec melletti Markovicevo lett első állomáshelyünk. Akkor még nem volt oklevelünk, de elkezdtük a munkát, mert kellett, aki írniolvasni tanítja a gyerekeket. A harminc év alatt sok szép emlékünk gyűlt össze. Ha valaki most egy táska aranyat kínálna, hogy mondjak le emlékeimről, elutasítanám. A beszélgetésbe a férj is bekapcsolódik. A legboldogabb érzés, mondja, ha a tanítványok felnőtt korukban is nevelőként tisztelik a pedagógust. Egyszer zsúfolt vonatban utaztak, és egy katona előzékenyen felugrott, átadta helyét Veronka tanító néninek, majd megkérdezte, felismeri-e, mert hát ő az a Feri, akit a második osztályban megdorgált, mert rendetlen volt a füzete. Aztán egy kórházi emlék, amikor az egykori kisdiákból lett orvos volt segítségükre. Szűcsék a diákokon kívül három saját gyermeket is felneveltek, szerény pedagógus fizetésükből. Két lányuk és egy fiuk van. A lányok már kirepültek a házból, a fiuk pedig még gimnazista. — Nehéz volt a harminc esztendő — sóhajtanak fel —, de megértéssel, együttes erővel a legnehezebb problémákat is meg lehet oldani. — Ó, hányszor történt meg — emlékezik a tanító néni —, hogy lázas gyerekünk ágyánál virrasztottunk, együtt mostunk vagy vasaltunk, de azért reggelre mind a hatvan gyermek dolgozatfüzetét kijavítottuk. — És most? — kockáztattam meg kissé tapintatlanul a kérdést. Rövid szünet után a tanító bácsi válaszol: — Továbbra is megmaradunk pedagógusnak. Tagjai vagyunk az iskola pionírtanácsának, így hát kötelességünk is lesz, hogy eljárjunk az iskolába, és mivel mi vagyunk az első nyugdíjasok, továbbra is megmaradunk a kollektíva tiszteletbeli tagjának. Én majdméhészkedem, a feleségem meg kézimunkázik, amit nagyon szeret, de míg tanított, nemigen volt rá ideje. -ber- Szerda, 1973. dec. 5. Középiskolásaink vetélkedője Középiskolásaink becses művészeti vetélkedője a diákok és tanárok kezdeményezéséből született, s az elmúlt hét év alatt fokozatosan jutott el addig, hogy ma már számottevő művelődési megmozdulást képvisel. Nemcsak azért,mert az iskolabajnokságokon, elődöntőkön és a döntőn részt vevő tanulók száma egyre nagyobb, hanem azért is, mert ez a vetélkedő a művészetet kedvelő fiatalok széles táborát éppúgy megmozgatja, mint azokat, akik az eddigi hat versenyág egyikében-másikában ígéretes tehetségként mutatkoztak be. Középiskolásaink művészeti vetélkedőjének legnagyobb előnye, s egyúttal erénye mégis az, hogy iskoláink irodalmi, képzőművészeti, színjátszó vagy zenei szakcsoportjai, illetve önképzőkörei a beszűkülés és befelé fordulás helyett a saját portájukon kívül, főképp pedig a szélesebb közösség előtt is megpróbálnak érvényesülni. Az értékeknek és az eredményeknek ez az évről évre történő számbavétele egy állandó és nemes versengésben a színvonalemeléshez, a művelődési hagyományok ápolásához, s egy bizonyos fajta középiskolai tömegkultúra megteremtéséhez is hozzájárul, amely nélkül, nyugodtan mondhatjuk: iskoláink nevelői gyakorlata jóval színtelenebb, tartalmatlanabb, s egyúttal hatásában is szegényebb volna, mint így. Éppen ezért, s csupán a lényegre szorítkozva: a vetélkedőt erkölcsileg és anyagilag továbbra is támogatni kell, de most már nemcsak községi vagy községközi, hanem tartományi szinten is. Hiszen ott, ahol ezrek és ezrek vonulnak fel képességük jelzésére, kibontakoztatására és bizonyítására, ott nyilván többre van szükség, mint a növekvő művelődési igény és lelkesedés regisztrálására. E vetélkedőkön az első felvillanásokat és szárnycsapásokat is számon kell tartanunk, az elmaradhatatlan ösztönzéssel együtt. Egymás meghallgatása helyett (ami eddig elég gyakori jelenség volt) középiskolásainknak és az egész ügynek is igen jót tenne, ha a most esedékes nyolcadik vetélkedő meghirdetésekor már idejekorán gondolnánk arra is, hogy ezentúl az úgynevezett nagyközönség és a közfigyelem se kerülje el ezt a jellegénél fogva sajátos, ám sokrétűsége és nevelői értéke szerint igen rangos és tömeges művészeti megmozdulást. A közfigyelem ilyen jellegű megnyerése , azonban nemcsak a becsesek ügye, hanem mindannyiunké. Mert tanulóink irodalmi, beszédművészeti, zenei és képzőművészetivetélkedőjének istápolásakor, mindannyiszor műveltségünk alapjainak a megszilárdítását és az ember humanizálását pártfogoljuk. Sz. L Ír ősbemutató Kanizsán Kopeczky László: Don Juan utolsó kalandja Az ősbemutatók meghitt ünnepe ritka jelenség nálunk. Sajnos néha-néha jöhetünk csak össze, hogy vajdasági magyar szerző művét köszöntsük. Különösen rendhagyó a jelenség, nem mindennapi az esemény, ha az új színpadi alkotás nem a hivatásos, hanem amatőrszínházban kerül bemutatásra. Szerintem ezért, kulturális életünk figyelemreméltó eseménye Kopeczky László Don Juan utolsó kalandja című kétrészes verses komédiájának kanizsai bemutatója. Koncz István nem könnyű feladatra vállalkozott, amikor az amatőrszínház műsorába iktatta a verses komédiát. Egyrészt a lelkes, fiatal kanizsai együttes még híján van a nagyobb színpadi tapasztalatoknak, másrészt maga a szöveg, amelyet Kopeczky dramaturgiai szempontból rendkívül jól megkomponált, óvatosságra intette a rendezőt. A sikamlósnak mondható téma ugyanis könnyen tévútra vezethette volna, a férfiasság elvesztése körüli bonyodalmak labirintusából bizonyára nehezen talált volna ki, ha nem nyúl a szöveghez már eleve azzal a gondolattal, hogy felfokozott ritmusban, a játékos könnyedség szintjére emelte az előadást, s így aztán a fiatal színjátszók komédiázásának lázas örömében, fricskák éle, az ízlés határán, szinte észrevétlenül vágott az elevenbe. Ugyancsak a rendező munkáját dicséri a kanizsai amatőrök sállangmentes játéka, az a végtelen igyekezet, amellyel a rájuk bízott feladatot megvalósították. Lelkesedésükkel pótolták a hiányzó színpadi jártasságot. Mindenekelőtt Dukai Borbálát, Bicskei Elizabettát, Szecsei Gizellát, Törteli Lászlót, Turcsányi Zoltánt, Kovács Károlyt és természetesen a dr. Galbát alakító Koncz Istvánt kell megemlíteni. Külön kell szólnunk a jelmezekről. Koncz István munkája ezúttal is csak elismerést érdemel. A korhű jelmezek valóban impozáns képet nyújtottak. S ha ehhez hozzátesszük, hogy az anyagot a temerini Jávor bútorgyár kollektívája ajándékozta a Kanizsai Amatőrszínháznak, akkor az elismerés, a köszönet, hogy műkedvelőink segítségére sietett, nekik is kijár. Összegezésképpen elmondhatjuk, hogy a kanizsaiak vállalkozása mindenképpen figyelmet érdemel. Előadásuk, Kopeczky László Don Juan utolsó kalandja című kétrészes verses komédiájának bemutatása, minden vonatkozásban túlhaladta a műkedvelő színházi előadások átlagos színvonalát. Reméljük, hogy ez a fiatal együttes a jövőben még sok ilyen kellemes meglepetésben részesít majd bennünket. FARAGÓ Árpid FILM NÉGER KARAVÁN Rendező: Sidney Poitier. Szereplők: Sidney Poitier, Harry Belafonte, Rudy Dee, Cameron Mitchel és még sokan mások. Sidney Poitier az egyetlen Oiscarr-díjas néger színész, ezúttal nemcsak kivételes alakító készségéről adott újabb tanúbizonyságot, hanem ügyes kezű, a szakmát jól ismerő rendezőként is bemutatkozott. Témáját az amerikai polgárháborút követő időszakból merítette, amikor a felszabadult négerek tömege indult el megélhetést keresni, abban reménykedve, hogy Nyugaton fogják meglelni új otthonukat. De a rabszolgaság megszüntetésével nem szűnt meg a faji gyűlölet: fehér bandák akarták erőszakkal visszatéríteni az ültetvényeikre a négereket. Szabályos westernszituáció, a szokásosnál fokozottabb szociális vonatkozásokkal. A posta és a bankrablás is csupán revarns, amelyet nem egyéni cél, hanem a segíteni akarás vezérel. Egy árnyalattal romantikusabb,, néha egy árnyalattal pátoszosabb produkció, mint általában a western szokott lenni, mondanivalója azonban egyértelműbb. Sidney Poitier miközben érzékeltetni akarta, hogy Amerika hőskorában, a fehérek nemcsak az indiánokkal bántak kegyetlenül, hanem a négerekkel is, pontosan követte a western hagyományos kliséit. Lényegében csak a szerepeket cserélte fel, de ezáltal a mondanivaló is módosult, s így a fehérek szemszögéből számtalanszor, az indiánokénál már jóval ritkábban ábrázolt vadnyugat után filmjében a négerek szemszögéből mutatja be ezt a világot. Nem törekedett eredetiségre, számára nyilvánvalóan a fajüldözés múltjának feltárása volt a fontos. Tényeket közöl, de nem kutatja a gyökereket. A múlt legendájának segítségével szórakoztatva igyekszik a négereknek az egyenjogúságáért folytatott mai harcát támogatni. A közvetett módon harcos filmje annak ellenére, hogy művészileg középszerű, bizonyára mégis betölti fenti feladatát. )