Magyar Szó, 1973. december (30. évfolyam, 344-359. szám)
1973-12-16 / 344. szám
A jugoszláv vásárlóközönség? Nos, a jugoszláv vásárlóközönség számára ezeket a virágmintás, rózsás ebédlő- és raggelizőkészleteket szállítjuk. Így szól a rendelés. Az angolok például maguk adták meg a terveket, ezeket a fekete-piros színkombinációjú mintákat, diszkrét aranyozással. Az utolsó polcon látható a reggelizőkészlet, azzal a merész ívelésű, karcsú nyakú kancsóval, második díjat kapott a nemzetközi versenyen. Saját tervezékünk, s egyelőre csak a hazai piacnak szállítunk belőle. Ott, azokat a szivárvány színhatású, gyöngyház mintájú porcelán edényeket nagy mennyiségben szállítjuk a Szovjetunióba. Nagyon kedvelik ezeket a gazdagon aranyozott készleteket. Látja, fent, a legfelső polcon.... — hadarja tovább mgr. Jozef Koputov kereskedelmi igazgató, s készségesen végigkalauzol az igazgatósági épület nagytermében, ahol a mennyezetig nyúló polcokon sorakoznak a gyár minden termékének mutatványpéldányai. Rengeteg és sokféle színű, alakú, rendeltetésű porcelánkészlet, köztük szép számban ízléses, dekoratív hatású kerámiatárgyak. Itt készül a chodziezi porcelán, amely valóban nem ismeretlen a jugoszláv vásárlóközönség előtt. — A chodziezi gyár védjegye tradíciót és minőséget jelent — mondja Koputow igazgató. — Porcelángyártásunk 120 évre tekint vissza, s a régi gyárunk — igaz, már megújítva — még mindig üzemel. A minőségről pedig talán az tanúskodik a legjobban, hogy termékeinknek majdnem a felét exportáljuk: a világ 32 országa vásárol tőlünk. A chodziezi üzem nagyság szerint a második lengyel porcelángyár, évi bruttó termelésének értéke 220 millió zloty, ebből 60 milió műszaki áru. Jelenleg három gyár részlegük üzemel, a negyedik most áll befejezés előtt, az ötödik építését pedig rövidesen megkezdik, s ez utóbbi egymaga annyit fog termelni, mint a többi együttvéve. — A csarnokban alig láttam férfi alkalmazottat — mondom az igazgatónak, miután abbahagyta az adatok felsorolását. — Igen, háromezer dolgozónk háromnegyed része nő. — Ez bizonyára sajátos problémákat is előtérbe hoz? — Így van. A nőkre ránehezedik az otthoni munka is, a gyermeknevelés, ezért igyekszünk dolgozóink helyzetét, amennyire csak lehet, megkönnyíteni. Vállalatunk saját erejéből számos szociális intézményt működtet. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ez nem mindig volt így, 1970-ig szinte semmit sem tettünk ezen a téren, de annak idején ez volt a helyzet az egész országban. Most 300 gyermeket befogadó bölcsődénkben és óvodánkban gondozzuk a nálunk dolgozó anyák gyermekeit. Ezenkívül a téli és a nyári szünidőben kéthetes üdülésre küldjük a gyerekeket, amiért a szülők 280 zlotyt fizetnek. A nyáron ezren vakációztak így. — Milyen szociális támogatást kapnak még a dolgozók? — Az üzemi étteremben például 400-an étkeznek, de 11 000 zloty befektetéssel most fogtunk hozzá a bővítéshez. Dolgozóink 10 zlotyért kapnak egy adag ételt, hozzátartozóik 12-ért, az idegenek pedig 14-ért. — Igazgató elvtárs, eddig nem szólt semmit sem a keresetekről? — Átlagunk 2500 és 3000 zloty között van. A legkisebb havi kereset 1200, a legnagyobb pedig 6000 zloty. Az előbbit a kisegítő szakképzetlen munkaerő kapja. A MAGYAR SZÍNJÁTSZÁS történetét fejezetekkel csonkítaná meg, aki önkényesen mellőzné Kolozsvárt. A tágas terek, az ódon házak hajdani szabadtéri előadások, bohém színészek emlékének méltóságteljes őrzői. A város régtől fogva mindmáig odaadóan hódol Thaliának. 1696. október 23-án felvinczi György, aki a kolozsvári unitárius főiskolán virágzó tandrámán nevelkedett, engedélyt kért Lipót császártól, hogy mind az emberi kedély tisztességes földerítésére, mind saját fölségelésére költeményeket és rímes verseket készíthessen, szerkeszthessen, rendezhessen és fölszerelhessen vagy előadhasson mind latinul, mind magyarul, és hogy e comico-tragicus játékokat és comediákat felvonásokra és jelenetekre osztva Erdélyben bemutathasson. Miután engedélyt kapott e nemes mesterség űzésére, a főtéri jól kinyúló házfedelek hiúablakaiból szavalt, komédiázott az összeverődő polgároknak. Ez még csak előszele volt a nagy eseménynek; az első és legrégibb magyar színház egy évszázaddal később, 1792. november 11-én indult el az utóbbit pedig a magasan kvalifikált dolgozók érik el, főleg a festők. A kereset alakulását a szakképzettség és a teljesítmény határozza meg. Ezért nagy súlyt fektetünk a képzésre, s a gyár keretein belül 160 tanulóval állandó kerámiai szakiskola működik. — Látod — jegyzi meg távozóban Jerzy Knapik, a poznani Glos Wielkopolski szerkesztője, aki hosszú évekig volt a helybeli lap főszerkesztője —, itt a régi kis porcelánkészítő üzemen kívül semmi sem létezett. Az emberek nagy áldozatokat hoztak a gyárért, s a gyár új, szebb várost adott nekik. Nézd azokat a lakótömböket, a gyár munkásai laknak a kétszobás összkomfortos lakásokban havi 300 zlotyért. Milliónyi rózsás tányérból építették meg a jelenüket, s építik tovább a jövőjüket... ERDÉLYI Károly immár 181 éves útjára. Az otromba ekhós szekerek kerekeit leszerelték, a deszkákból meg állandó rivaldát ácsoltak. Az egész Európát felrázó francia forradalom történelmi időszakában a ma is fennálló Rhédey-ház báltermében az örömkönnyeket hullató, lelkes közönség előtt leperegtek a Titkos ellenkezés vagy Köleséry című darab romantikus jelenetei. Az alapító együttes Köztársaságnak nevezte magát. Első direktora, Kótsi Patkó János, az idő szellemének jegyében nyilatkozott: „A színjátszó sokkal fontosabb ember a köztársaságban, mint amilyennek sokan képzelik ... A szív formálására és a nemzet karakterének jobbítására vagy elrontására is a játékszínnél alkalmatosabb eszközt még az emberi elme fel sem talált.” 1794-ben már Schiller Tolvajok-ját és Shakespeare Hamletját vitték színre, majd gyors egymásutánban Moliére, Goldoni, Goethe remekműveit. AKI BEÜL a színházi könyvtárba, és időt meg fáradságot vesz magának, hogy végigböngéssze a poros polcokat, a régi feljegyzések, kéziratok között csemegéket fedezhet fel. Hiteles forrásból tudhatja meg, hogy Katona József az Erdélyi Múzeum pályázatára írta meg Bánk bánját, amely igazi nagy sikerét 1834-ben a kolozsvári színpadon aratta, éspedig a szerző halála után. Ereklyeszámba menő kéziratok — Egressy Béni, Szigligeti Ede tintafoltos színművei, a 12 meg 20 pengő forintról szóló elismervénnyel együtt —, másfél évszázados plakátok, kopott kották, megsárgult fényképek sorakoznak egymás mellett a dicső múltról regélve. Továbbá okmányok arról, hogy a magyar dalmű megteremtője, Erkel Ferenc is Kolozsváron működött, és a hírneves Dérynével együtt megalapozta az első komoly operatársulatot. Petőfi Tigris és hiéna című művét is itt mutatták be először. Gorkij A Nap fiai című drámáját 1906-ban írta, s ugyanabban az esztendőben már a kolozsváriak is láthatták. Az Éjjeli menedékhelyet 1902- ben adták elő Péterváron, 1903-ban pedig Kolozsváron. Ha már így pezsgett a színházi élet, nem is csoda, hogy a magyar színjátszás nagyjainak arcképcsarnokába innen kerültek be a legmarkánsabb egyéniségek: Laborfalvi Róza, Prielle Kornélia, Déryné Széppataki Róza, Megyeri Károly, Jászai Mari, Paulay Ede, Ditrói Mór, Hegedűs Gyula és a többiek. — A legrégibbek vagyunk, de a legfiatalabbnak érezzük magunkat — állította fel a párhuzamot a múlt és a jelen között Bisztrai Mária, a kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatónője. — Értsék ezt úgy, hogy napjainkban bölcsője lettünk a romániai magyar drámairodalomnak, meg részben a románnak is. Seregnyi színmű ősbemutatójánál bábáskodtunk, fiatal szerzőket indítottunk el a siker útján. S a társulat, amely sokféle bérlettel elérte, hogy minden előadását átlag 600 néző tekinti meg, művészi teljesítményével a legrangosabbak közé került Romániában, s méltó ápolója a legrégibb magyar színház hagyományának. IVUKOVICS Géza Mi épül a rózsás tányérokból (Lengyelországi jegyzetek) Romániai jegyzetek ( Segréens színház .A kolozsvári Állami Magyar Színház és Opera korszerű épülete 4. oldal MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1973. dec. 16. Négy keréken Teheránba és vissza (13.) Ahol az uborka ízletes gyümölcs TEHERÁN éjjel is igen forgalmas. A kis mindenes boltok többsége éjfélig, sőt tovább is nyitva tart. Élelmiszert és italt olcsón lehet itt venni. A városban sok helyen valóságos dinnyehegyeket látni a járdán. Dinynyét éjjel-nappal vásárolhatunk. Az árus ott fekszik egy pokrócon a dinnyéje mellett. Egy este felfedeztünk egy éjjeli mulatóhelyet. Hosszas huzavona után engedett csak be bennünket a portás. Pedig több szabad asztal is volt. Sört szerettünk volna inni, de arról lebeszélt bennünket a pincér, mondván, hogy náluk a sör nagyon drága, igyunk inkább whiskyt. De ebben a lokálban csak inni nem lehet, enni is kell, s mindjárt ajánlotta is, hogy hoz friss gyümölcsöt. Hozta is. Szőlőt, almát, őszibarackot és uborkát. A perzsák ugyanis gyümölcsként eszik az uborkát. A naranccsal, dinnyével együtt szolgálják fel. Nem ritka látvány, hogy valaki az utcán zöld uborkát ropogtat jóízűen. Az éjjeli klub fiatalokkal volt tele, majdnem annyi lány volt, ahány hiú. Villanygitárosok játszottak „rázogatós” szerzeményeket. Közben olyan homály volt, hogy a pincérek zseblámpával jártak-keltek köztünk. Pero bácsi hazakészül A teheráni jugoszláv nagykövetség állandó vendége egy idős ember, Pero Pažin. Livnóban született és élt 1926- ig. Akkor nekivágott a nagyvilágnak. Néhány évig Nyugaton dolgozott, aztán hallotta, hogy Iránban jól fizetik a szakembereket, és elindult Ázsiába. Még karavánnal is utazott. Már 41 éve Iránban él. Orosz nőt vett feleségül. Kis vagyont gyűjtött össze, s most szatócsboltja van. Három évvel ezelőtt járt először itthon annyi év után. Azóta gyötri a honvágy. El is határozta, hogy mindent elad, hazajön a feleségével, és nyugdíjas napjait itthon éli le családja körében. Nem győzte hangoztatni, hogy Jugoszláviánál nincs szebb ország. Azokban a napokban, amikor Teheránban jártunk, szomorú esemény tartotta izgalomban a nagykövetséget. Egy hete múlott már, hogy egy belgrádi egyetemi tanár ott izgult nap mint nap. Tizenhét éves lánya egy napon eltűnt otthonról. Az Interpol is nyomozott utána. A nyomok Iránba vezettek, s ezért utazott Teheránba az apa. Utólag kiderült, hogy a lány kábítószer-élvező lett, s egy hippitársasággal ment Keletre. A teheráni hippihotelban nyomára is bukkantak, pár napot ott töltött a lány, de mire az iráni rendőrség kiszállt a helyszínre, már elhagyta a szállodát. Végül aztán mégis megkerült. Egy gazdag család vette magához az utcáról. A teheráni konferencia Egy nem tudom már, milyen nevű városrészben egy három méter magas és legalább kétszáz méter hosszú kőfal vonja magára a figyelmet. Mögötte nagy kert, kastély. Az iráni főváros egyik nevezetessége ez, mert a második világháború alatt tör ténelmi jelentőségű ülést tartottak itt. A történelem az eseményt teheráni konferen cia néven ismeri. 1943. november 28-ától december 1- éig a három szövetséges nagyhatalom, az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia vezetőit,, Roosevelt, Sztálin és Churchill, igen fontos dolgokról tárgyaltak és döntöttek. Megvitatták a békeszerződések alaptételeit, elismerték Irán függetlenségét és területi sérthetetlenségét. Indulás vissza Lejárt az időnk, indultunk vissza. Brenner kolléga előbb szervizbe adta a Zsiguliját. Nem is volt vele baj hazáig. Tabrizban megálltunk ebédelni. Még egyszer ettünk nyárson sült csirkét, ami legjobban ízlett Iránban. Iránból könnyebb kijutni, mint bemenni. Odafelé több mint két órát ácsorogtunk a határon különféle formaságok miatt, visszafelé csak 10 percre volt szükség. Hazafelé nagyobb iramban jöttünk, hosszabb utat tettünk meg naponta. De ennek megvolt a hátránya is. Odafelé mindig európai színvonalú szállodákban aludtunk, amelyekről már előzőleg tudtunk, s úgy osztottuk be az utat szakaszokra — a jó szállodák szerint. Visszafelé elkerültük a már kipróbált szállodákat. Így esett meg velünk Agri török városkában a következő. A városközpontban levő szállodából kihátráltunk, olyan piszkos volt, s az utcán más szálláshely iránt érdeklődtünk. — Ez az első számú, a legjobb szálloda a városban — mutatott egy atyafi arra az épületre, amelyből éppen kijöttünk. Másnap Yozgatban már sokkal jobban aludtunk. Vacsorázás közben tévét néztünk. Törökországban is sugározták az amerikai világűri sorozatot, amelyet nálunk is adtak nemrég. Mégpedig törökre szinkronizálva. Meg kell jegyeznem, hogy az irániak szinkronizálnak minden külföldi filmet. Újabb meglepetés ért bennünket: a bolgár határon Törökország felől jövet feltartóztattak bennünket. Törökországban ugyanis száj- és körömfájás ütötte fel a fejét. Megjegyzem, mi végigautóztunk az országon, de sehol semmi jelét nem láttuk ennek a veszélyes állatbetegségnek, senki le nem állított, nem fertőtlenített bennünket. Annál inkább a bolgárok. Vagy 80 gépkocsit gyűjtöttek össze a határon, aztán közölték velünk, hogy sehol megállni, a csoporttól lemaradni nem szabad, irány Jugoszlávia. Rendőrségi kísérettel tettük meg az utat Bulgárián át. Étlen-szomjan. Szerbiában esett az eső. De azt már nem bántuk. SZÁNTÓ Zoltán Iráni táj