Magyar Szó, 1974. november (31. évfolyam, 301-315. szám)
1974-11-13 / 313. szám
I Szerda, 1974. nov. 13. Mélyen tiszteli Viti KiSZlailt! És kedves polgártársaim, Zombor lakói! Legyetek boldogok, hogy még legalább száz évig élvezitek az életet! Hogy eszetekbe se jut a halál sötét gondolata. Sajnos, mégis vannak, akik elköltöznek ebből az árnyékvilágból, hozzátartozóik, barátaik mely szomorúságára. Hát erről szeretnék írni, jobban mondva ami a bánaton kívül vár a gyászolókra. Mert nem olyan egyszerű dolog ma eltemetni valakit, a formaságokra gondolok, amiknek elintézése okvetlenül szükséges,mielőtt elhantolják a megboldogultat. A sok futkározásra, ami a fájdalomtól megkínzott családtagokra vár. Egy egész napot igénybe vesz a temetést megelőző adminisztrációs procedúra. Ki volt az, aki kitalálta ezt az életet? Az ember küzd a mindennapi kenyeréért, vergődik, alkot, munkájával igyekszik hozzájárulni e vitág arcának megváltoztatásához, és amikor meghal, mintha csak bosszút állna az élőkön, akik itt maradtak ebben a taposómalomban: a rengeteg formaság elintézése, űrlapok és kérdőívek kitöltése, na és a különféle számlák aláírása nélkül nincs temetés! Ezért úgy hiszem, legjobb élőnek lenni, s nem követelni meg efféle fáradozást legkedvesebbjeinktől. És tudjátok-e, kedves olvasók, mennyibe kerül ma egy temetés? Ha halottjuknak valamivel szebb koporsót, gyertyáját, valamivel ünnepélyeseop. ji- QyecuLtssugec kyvurmuk, cl hozzátartozók, majd 10 ezresance Herate,mert úgy vegrendetkeztem, hogy na látom után senki se futkározzon az említett adminisztrációs formaságok elintézése végett, lnscább Seaz év múlva, üssön hatalom órája, amikor ahhoz hogy eltemessenek, talán nem lesz kötelező illetélmes helyen átadni a személyazonossági igazolványomat stb. És végül is, miért jelentsen halálom anyagi megterhelést családom számára? A legolcsóbb koporsóba tegyenek, szemfedő nélkül, kereszt, parádé nélkül, csak azt kívánom, hogy a rezesbanda vidám harci dalokkal kísérjen utolsó utamra. Đe szeretném, ha addigra megszűnne hazánkban a bürokratizmus, és végre haszna lenne ezzel kapcsolatos forradalmi kijelentéseinknek. Nem tudom, kinek a kötelessége egyszerűbbé tenni a temetkezést, kinek kellene egyszer s mindenkorra beszüntetnie a halottkemhez, hivatalnokhoz való futkározást, a vég nélküli kilincselést. Mert Zomborban senkinek se jutott eszébe a temetkezés megszervezésének indítványozása. Pedig menynyivel egyszerűbbé tenné a gyászolók teendőit, ha mondjuk a temetkezési vállalat hivatalnokának lediktálnák az elhúnyt személyazonossági adatait, s az említett vállalat illetékes alkalmazottai minden huzavona nélkül intézkedvének. Azaz, rémlik, mintha hallottunk volna efféle javaslatot, csakhogy úgy látszik, az illetékesek közül senki se vette komolyan. S vajon van-e olyan becses polgára e városnak, aki megszívlelvén tanácsomat hamarosan intézkedéseket, tesz a temetkezés megkönnyítése érdekében? PIPAC Hódság. A községközi belügyi titkárság kimutatása szerint október elsejéig az idén hasonló volt a közrend elleni vétségek száma, mint az elmúlt év megfelelő időszakaiban. Kevesebb a súlyos szabálysértés, azonban ezután is szervezett intézkedéseketkell tenni a közrend, elleni , vétségek megakadáiyozásá■ra, mert veszélyeztetik az ember testi épségét, nyugalmát. Az idei év kilenc hónapjában összesen 173 közrend elleni vétséget jegyeztek föl. Valószínűleg azonban ennél több eset is volt, ami nem jutott el a belügyi szervekig. Biztató, hogy érezhetően csökkent a súlyos kilengések, az ellenséges magatartítás, verekedések, és a hivatalos személyek elleni vétségek száma. A közrend ellen leggyakrabban a vendéglőkben vétettek, összesen 101 alkalommal. A kimutatásokból kiderül, hogy Hódságon, Ratkován, Gomboson és Bácsordáson fordult elő legtöbb szabálysértés. Az estek legtöbbje a szerbmiliticsi Jablanica, a ratkovói Prokupac, a hódsági két tigris és a bocsordási Pčinja vendéglőben történt. Legtöbbször az alkohol hatása alat követik el a szabálysértéseket, és ez abból ered, hogy a vendéglősök gyakran csak a saját hasznukat nézik, ittas egyéneket és kiskorúakat is kiszolgálnak. Az ilyen eseteket igen nehéz fölfedezni az illetékes szerveknek, tény azonban, hogy nem is volt eléggé aktív a rendőrség. Ezt bizonyítja, hogy a kilenc hónap alattcsupán három följelentés érkezett ilyen szabálysértések elkövetéséről. A hódsági községi képviselő-testület nem hozott határozatot a vendéglők munkaidejéről, és ezt a vendéglősök teljes mértékben kihasználják, késő éjszakáig nyitva tartanak. Korlátozni kellene a vendéglők munkaidejét, ezzel minden bizonnyal csökkenne a közrend elleni vétség száma. A szabálysértések további megakadályozása érdekében a községközi belügyi titkárság javasolja a községi képviselő-testületnek, hogy hozzon határozatot a vendéglők munkaidejének korlátozásáról, — a közismert alkoholistákat — akik vétenek a közrend ellen — a szabálysértési bíróság küldje gyógykezelésre; — a rendőrségnek hathatósabban kell tevékenykednie a közrend elleni vétségek megakadályozása érdekében; — megbeszélést kell tartani a vendéglátóipari dolgozókkal, ismertetni kell a közrendre vonatkozó kötelezettségeiket; — a rendőrállomásnak és a szabálysértési bíróságnak, a helyi közösségekkel együttesen gyakrabban kell beszélgetést folytatnia a jól ismert szabálysértőkkel, és hatniuk kell rájuk, hogy hagyjanak föl elítélendő viselkedésükkel; — az említett negatívumok kiküszöbölésében érdekeltté kell tenni a Szocialista Szövetséget, az ifjúságot és más szerveket is. h. á. A vendéglőkben a legtöbb a közrend elleni vétség Sepsei séták Vannak baranyaiak, akik erősen állítják, hogy a világ legszebb útja Sepsétől Bodoláig vezet. Nem tudom, ott még nem voltam, azon az úton. De Sepsén jártam már tavasszal, nyáron, s most először ősszel is. Persze hogy legszebb a nyár, amikor a kerítéseken kihajtanak az almafák, s az,egész faluban, ahogy a völgykatlanban elterül, van valamiféle érett érzékiség. A halmok, lankák, domborulatok, amelyeket selymesen takar be itt a búza, ott a kukorica, s ahol már nem fordulhat meg a ló, ott a szőlő, a természet gazdagságát hirdetik. Deegészen a maguk módján. Nem egyszerűen és természetesen, mint az alföldön, ahol nincsen titok, mert semmi se marad rejtve az emberi szem elől. Itt nyáron csupa szemérem és rejtelem és mégis teljes feltárulkozás, amit látni lehet. A tavasz itt is, mint mindenütt, a fiatalságot harsogja, az ősz meg hervadás, lemondás és búcsú. De soha olyan zavartalanul nem nézhet szét az ember a sepsei házak között, mint ősszel, amikor már érni kezd a törköly, s a nők is nadrágot húznak, hogy kikocogjanak a bakon a sáros földekre. Ott áll a nagy piros ezerháromszázas az udvaron, de a nadrágos asszony türelmetlenül sürgeti az urát, hogy mi lesz, mit hagyja magát feltartani jött-ment idegenektől? A házak szétszórva gubbasztanak a körbe futó hegy oldalában, s valami egészen szokatlan díszítésével a barokknak. Félkörös tűzfal, de az alsó perem és az ablakok girlanddal körülfutva, s lenn csipkésen beszegve megintcsak virágfüzérrel, vagy egymásba fogózó kockákkal. És az évszám a legtöbb ilyen házon 1863. Úgy látszik, akkor járt erre valamilyen vándor kőműves, s nem maradt itt csak egy nyáron át, de addig minden ház tűzfalát a maga ízlésével építette és díszítette. A református templom mellett szép széles lépcsők sora fut fel hosszan a magasba, fel is kapaszkodunk, hogy szétnézzünk a táj fölött. De ahhoz, hogy feljussunk, meg kell kerülni egy nagy és rideg épületet, mert a lépcsőfeljáró vasajtaját bedrótozták. Akkor is utánunk néznek az arrajárók, hogy mit akarunk odafenn? Svájci látkép tárul elénk. Csak kicsit kócosabban, sorosabban, sárba ragadt szekerekkel és sietős parasztemberekkel, mert sürget a szép idő. — A kukoricát kell behozni — mondja egy nagy darab ember, aki a szüleivel él, s éppen a kocsit készíti az útra — mert arra tértünk át mi is, kukoricára. Pedig talán jobb lett volna megmaradni a szőlő mellett, mivel az állami pince most már elég jó áron veszi át. Tovább sétálunk. Valaki utánunk szalad. — Kérdezteti a jegyző úr, kit keresnek? Megnyugtatjuk, nem keresünk senkit, csak sétálgatunk. Barátkozunk a faluval, amely ebben a ködösen bújkáló őszi napsütésben nagyon öregnek látszik. Vannak új házak itt is, némelyek egészen tarkák, szemfájdító színekkel festve, mégis mintha ez a száztízéves parasztbarokk uralna itt mindent. Keresztúton áll egy ház, ahonnan magas partok között jut el a kocsiút a pincesorok felé. Traktor, motor bicikli, vetőgép és trier látható a hosszú kocsiszín alatt. Maga a ház azonban amolyan régi udvarház, s nem is csodálkozunk, hogy a gazdája se mai legény már. Okos tekintetű, finom vonású ember, a terített asztalnál ül, mert most reggeliztek. Igaz, délelőtt tíz óra is elmúlt már, de ők ilyenkor ősszel már csak kétszer esznek napjában. — Ez az út tavasszal tényleg gyönyörű lehet — mondom, s a keskenyen felfutó kocsiútra gondolok a ház mellett. — Mert hallottam már róla. Egy barátom élt itt jó negyven esztendő előtt pár hónapig. Legátus volt vagy micsoda, az mesélt áradozva róla. — Zsiga! — kiált fel a ház gazdája. — Hogyne! Velem egyidős. Mindig összeültünk legénykorunkban páran, s ő elhozta a hegedűjét. Énekelt és muzsikált, alattunk meg csupa virág volt az útnak két partja. Azt szerette! Úgy hegedült, hogy kiállt a présház ajtajába, mert azt mondja, azt őneki látni kell, azt a virágos utat. Búcsúzunk, jobb egészséget kívánunk a ház gazdájának, mert a lábára panaszkodik, felmegyünk az árván álló haranglábhoz, hogy most már a pápisták szegényes portájáról tekintsük be a tájat. De a nap már elbújt, a ködfelhők megvastagodtak, s miután megfogadjuk, hogy nyáron majd megint eljövünk ide, pár szem diót szedünk a magányosan álló diófa alatt, s azzal csendesen leereszkedünk, hazaindulunk. De nyáron, ha élünk még, igazán végigsétálunk majd a sepsei házak között. h. j. Ójankovác: Lassan halad az aszfaltútépítés Lapunkban hírül adtuk, hogy aszfaltozni fogják Djankovác Vukovár, felé vezető utcáját. A kivitelező, a zágrábi Hidrotechna vállalat a munkálatok kezdése előtt bejelentette, hogy szállítóeszköz hiánya van. Az ójankováci szövetkezetben hamarosan eldöntötték: a szövetkezet traktorai, tehergépkocsijai fogják szállítani az alapozáshoz szükséges anyagot, mi több, a szövetkezetbeliek hajlandók megfizetni a bányaigazgatóságnak a követ és sódert. Az anyag szállítással együtt mintegy 600 —800 ezer dinár értékű, s ezt középlejáratú hitelként felajánlották a zágrábi Hidrotechnának. A helyi közösség a polgárok járulékából 420 ezer dinárt gyűjtött össze, úgyhogy az építkezési költségek fedezéséhez szükséges, két milliónál valamivel nagyobb összeg felét az újankováciak teremtették elő. Így a vinkováci község útalapjából csak a 3 kilométeres szakasz feléhez kellett pénzt folyósítani. Mint Suša Djordjetól, az ójankováci helyi közösség titkárától értesültünk, a községi útalapnál senki sem vétózta meg az ójankováci útszakasz korszerűsítéséhez szükséges összeg kiutalását. — A pénzt a helyi közösség, a szövetkezet, a község részéről egybegyűlt. Az út alapja elkészült ugyan a nyáron, de a munkálatok abbamaradtak. — Mi Djankovácon úgy véljük — folytatta Suša Djordje —, hogy a zágrábi cég illetékesei hibáztathatók, amiért az őszi esőzések előtt nem készült el ez az aránylag rövid útszakasz. Értesüléseink szerint a cég, ahol csak lehet, munkát vállal, tekintet nélkül arra, hogy eleget tehet-e kötelezettségeinek. Ezt igazolja a mi esetünk is. Csak az a kérdés, miért nem került bele a szerződésbe az a kitétel, hogy amennyiben a munkával indokolatlanul késik a kivitelező, büntetéspénzt köteles fizetni. Különben bizonyára előbb elkészült volna az újankováciak útja. SZABÓ DUNATÁJ 5. oldal Dm&sísil (ÉRDEZ ). Mivel főz a télen? BLAZANOVIC MAGDA, a zombori Vesna kötöttáru gyár szabónője: — Minden évben szénnel fűtünk. A gyár szakszervezete által szerezzük be, előjegyzéssel és 8 havi törlesztésre. Az idén nagyon sokáig kellett várni rá. Februárban jegyeztettem elő áprilisra, de csak októberben kaptuk meg. A tavasszal nem volt mivel fűtenem. Sürgettem a szén szállítását a fatelepen, de elutasítottak azzal, hogy csak a vállalat megbízottja emelhet panaszt, össze is szólalkoztam emiatt a szakszervezetivel. Az irodisták mind előbb megkapták a szenet, mi, munkások meg várhatjuk. A konyhám és a szobám fűtésére 7 tonna szén fogy el évente. A szállítási díj sem elegendő. A férjem által rendelt szén tonnáját 50 dinárért, az enyémet meg 40-ért szállították haza. STORK JÓZSEF, nyugdíjas: — Szénnel fűtünk, mert a nafta sokkal drágább. Nemrégen vásároltam egy Veso-Kreka kályhát, s nagyon meg vagyok elégedve vele. Egy szobát és konyhát fűtök naponta 15—20 kiló szénnel. Olajból 50 liter fogyott el hetente. Nagyon drága fűtés volt. KISKÁROLY KLÁRA, tisztviselő: — Naftával fűtünk. Amíg az időjárás megengedi kannával hordjuk, csak a NAGYPÁL PÉTER, kereskedő: — Van két cserépkályhám, és sajnálom kidobni őket. Igaz, hogy 10 tonna szén elfogy évente. Három helyiségben fűtünk. Az egyikben olajkályhát használunk. Kitűnő a Veso-Kreka kályha is, de legjobb volna a központi fűtés. Ha a gázvezeték elér Zomborig, akkor esetleg bevezetem a gázellátású központi fűtést. Egyelőre minden tavasszal igyekszem idejében beszerezni a szenet. ZÁMBÓ Illés fán használunk a tartalékból. Egyelőre csak egy szobát fűtünk, de ha átköltözünk lakásunkba, ott szén tüzelésű cserépkályhám lesz. & * f Pélmonostori Nemzeti gyűlöletet szitákat ítéltek el . Hazánk külső és belső ellenségei a X. kongresszus után még inkább fokozták aknamunkájukat önigazgatású szocialista államberendezésünk ellen. A meg-megújuló akciókat idejében szétzúzzák az illetékes szervek, azonban a belső, lappangó ellenség kilétét már jóval nehezebb felfedni — hallottuk a minap a pélmonostori szabálysértési bíróságon. — A belső ellenség tevékenysége sokrétű, éppen ezért hatványozott erővel küzdünk ellene. A község területén az elmúlt hetekben számos nacionalista színezetű szabálysértés történt. Közülük a legkirívóbbakat említjük meg. A pélmonostori illetőségű Zorica Nikolic nyilvános helyen, fasiszta bérencnek nevezte a közbiztonsági szolgálat alkalmazottait, becsmérlő szavakkal illette Tito elvtársat. A jelenlevő polgárokat, akik viselkedésének hely telen voltára figyelmeztették, kigúnyolta és patrióta érzelmeiket lekicsinyítette. A bíróság 30 napi szabadságvesztésre ítélte. Az ugyancsak pélmonostori Veljko Stojkovic nyilvános helyen szidalmazta az államvezetőket, becsmérelte az önigazgatású társadalmi rendszert. A szabálysértési bíró 60 napi szabadságvesztésre ítélte. A šumarinai Slavko Varevina lakhelyének egyik vendéglőjében a jelenlevő szerb nemzetiségű vendégeket szidalmazta, sértegette nemzeti hovatartozásuk miatt. 20 napi szabadságvesztésre ítélték. A balmáni Mito Sakanjac egyébként is közismert rendbontó és csendháborító, lakhelyének vendéglőjében sértő szavakkal illette a magas rangú politikai vezetőket, becsmérlően nyilatkozott hazánk nemzeteiről és nemzetiségeiről, mi több, hallgatóságát is hasonló vélemények nyilvánítására igyekezett rábeszélni, 40 napi szabadságvesztésre ítélték. Szabó