Magyar Szó, 1974. december (31. évfolyam, 344-359. szám)
1974-12-16 / 344. szám
2. oldal Josip Broz Tito köztársasági elnök szombaton Karador devón vadászatot rendezett a külföldi diplomaták részére Ki szakította meg a tárgyalásokat? A Slovenski vestnik cikke a karintiai helyzetről A Slovenski vestnik, a karintiai szlovének lapja határozottan cáfolta Kreisky kancellár nemrég elhangzott kijelentését, hogy a szlovén kisebbség képviselői azok, akik „elhagyták a tárgyalóasztalt”. Az újság legutóbbi számában rámutat, hogy a kormánnyal folytatott tárgyalásokat nem a szlovének szakították meg, hanem azok tették lehetetlenné a további eszmecserét, akik ezeket a tárgyalásokat alibiként használták fel a kérdés megoldásának elodázására, s akik „diktatórikus megállapodást” fogadtak el a különleges népszámlálás megtartásáról. A Slovenski vestnik nyíltan felteszi a kérdést tíz osztrák kancellárnak, ki akadályozta meg Ausztriát, hogy 19 év alatt teljesítse az államszerződés 7. szakaszát. Az újság rámutat hogy a karintiai szlovének maguk és az anyaország támogatásával újra és újra követelték ezeknek a kötelezettségeknek a teljesítését. Befejeződött az olasz újságírók sztrájkja Vasárnap délután befejeződött az olasz újságírók egy napos sztrájkja. Az olasz Nemzeti Sajtószövetség, amely a sztrájkot szervezte, elhatározta, hogy az újságírók december 19-én és 22- én ismét beszüntetik munkájukat. Az újságírók a kollektív szerződésekről folytatott tárgyalások megszakadása miatt tiltakoztak. Jogot követelnek maguknak, hogy beleszólhassanak a lapok igazgatóinak kinevezésébe, ugyanakkor követelik fizetésük emelését is. Csak a legjobbak Az MSZMP megszigorította a tagfelvétel feltételeit Az MSZMP új statútuma, amelyet a párt következő kongresszusán javasolnak majd elfogadásra, megszigorítja a tagfelvételre vonatkozó mércéket, olyan feltételeket szabva, amelyek a múltban is érvényesek voltak, de formálisan nem kérték számon a jelöltektől. A leendő párttagnak bizonyítania kell, hogy nem kompromittálta magát államellenes tevékenységgel, vagy nem vétett a társadalmi fegyelem ellen. Budapesten hangsúlyozzák, hogy senki sem lehet párttag, aki korábban nem tanúsított példás társadalmi magaviseletét. Holland békedíj Kissingernek Henry Kissinger amerikai külügyminiszternek a napokban egy nemzetközi körökben ismeretlen békedíjat adtak át. Van Schelle washingtoni holland nagykövet 30 000 holland guldenre szóló csekket adott át neki — ennyit tesz ki az úgynevezett Waterer békedíj. A díjkiosztó bizottság úgy ítélte meg, hogy az amerikai külügyminiszter „nagy erőfeszítéseket tett a közel-keleti válság békés megoldása érdekében”. MAGYAR SZÓ A kommentár-király halála Szenvedély és tudás HETENTE KÉTSZER be fel zárkózott washingtoni J-~L otthonának Tudorstílusú dolgozószobájába és gyorsírással vetette papírra gondolatait, szőtt mondatot mondat után. Ha elégedett volt azzal, amit megírt, magnetofonba diktálta a szöveget, majd három titkárnője közül az egyik átírta, a másik javította, a harmadik pedig máris küldte a kéziratot a Herald Tribunenak, a New York Timesnak, a Washington Postnak és más nagy amerikai napilapok szerkesztőségének. Néhány órán belül Walter Lipomann kommentárja ott volt az amerikaiak millióinak kezében, másnap pedig már tucatnyi világlap hasábjain is. Londontól Moszkváig, Moszkvától Tokióig figyeltek hírmagyarázataira, amelyeket mindig az időszerű téma megválasztása, a történelmi múltra és tapasztalatokra építő politikai távolbalátás jellemzett. Senki sem tartotta a nyelv nagymesterének, a stílus művészének. A gondolat mélysége és világossága volt írásainak fő erénye, a jólértesültség, az amerikai politikai struktúra vezető egyéniségeivel való személyes kapcsolatok, a pontosság és a megbízhatóság volt első számú újságírói fegyvere. „Az újságíróknak minél többet kell találkoznia azokkal az emberekkel, akikről ír. Mégis, ha ezt teszi, nemsokára választania kell a barátság és a hűség, illetve a nyers igazság és a hivatásbeli kötelesség között. Ez a kellemetlen oldala az újságírói munkának, és sohasem tanultam meg, hogyan lehet ezt elkerülni” — vallotta egyik legnagyobb személyes dilemmájáról és problémájáról. A Harvardon befejezett egyetemi tanulmányai után Bevezető a politikába című első könyve nyitotta meg előtte az utat a zsurnalisztika és a politika világába. Wilson amerikai elnök az első világháború alatt hadügyminiszter-helyettest akart csinálni belőle, de ő néhány hónap után visszatért a tájékoztatási munkához, a versailles-i békekonferenciára diplomataként küldik el, de tudósítóként jelentkezik: „Lenin és Liebknecht ott ülnek a párizsi értekezleten, és hangjuk minden vitában hallható. A mai világnak számolnia és tárgyalnia kell velük további létéről és jövőjéről .. A KÉT VILÁGHÁBORÚ között a legismertebb New York-i napilapokban dolgozik, százával jelennek meg cikkei és tízeséves könyvei, amelyekben az állam és a polgár, a társadalom és az egyén, a demokrácia és a diktatúra, a szociális filozófia sok más problémájával foglalkozik. Lelkes híve és szószólója Roosevelt New Decijének, de csak hamar rádöbben, hogy az úgynevezett liberális demokrácia korszaka leáldozóban van Amerikában. „Az egyén úgy érzi magát társadalmunkban, mint az utolsó sorban ülő ember, aki nem látja és nem érti a világot, s nem tudja, hogyan változtasson rajta”. A második világégést követő győzelmi mámorban, a Marshall-terv és a nagy nukleáris ambíciók éveiben, amikor az amerikai politikusok a Hitler elleni háborúban „kimerült Szovjetunió lassú felépülésére” számítva egyeduralmi álmokat szövögetnek, Lippmann az elsők között figyelmeztet: „Amerika ereje nagy, de korlátait. Megszabni szövetségeseinknek gazdasági és társadalmi berendezésüket — ez felülmúlja lehetőségeinket. Mi csak a példa meggyőző erejével védhetjük meg rendszerünket”. Amikor az USA a kubai intervencióba keveredik, Lippmann ismét megszólal: „Nem lehet eredményes az a politika, amely saját elveit, kötelezettségeit és törvényeit tagadja meg... A kubai kaland eleve kudarcra van ítélve, mert ellentmond természetünknek: olyasmi ez, mint amikor a tehén repülni vagy a hal lépkedni akar .. A washingtoni adminisztrációval Johnson elnökösködése alatt kerül nyílt ellentétbe. A vietnami háborút öngyilkosnak, az USA legnagyobb történelmi tévedésének, a nagyhatalmi arrogancia és elvakultság tipikus példájának, az amerikai „világcsendőri” szerep hanyatlása kezdetének tartja. Tiltakozásul Johnson vietnami politikája miatt Washingtonból, ahol évtizedeken át élt, visszatér New Yorkba. Természetesen Lippmann mindig megmaradt az Egyesült Államok érdekei és nagyhatalmi politikája hű tolmácsolásának, de ellenezte ebben a politikában az egoizmust, a szűklátókörűséget és a könnyelmű kalandorságot. Mérsékelt konzervativizmusával az amerikai politikai színtér olyan felvilágosult és haladó szellemű nagyjai közé emelkedett, mint a Kennedy fivérek, Fulbright szenátor, Kennan nagykövet és mások. AZ UTÓBBI ÉVEKBEN egyre kevesebbet írt, a betegség és az öregség mindinkább hatalmába kerítette. „Hattyúdalaiban” az amerikai külpolitika túlfűtöttsége ellen agitált, síkraszállt a reálisabb világszemlélet és az enyhülés mellett. Több ízben figyelmeztetett azonban a nagyok hatalmának korlátozott mivoltára, a kis és közepes országok megnövekedett szerepére a nemzetközi életben. A Trónfosztott nagyhatalmak című kommentárjában, amelyet svájci gyógykezelése alatt írt és amelyet lapunk is közölt, Lippmann ezeket írja: „Sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem képes felfogni, hogy óriási fegyverfölénye nem fogja megakadályozni a kis nemzetek függetlenségi törekvését és a nagyokkal való szembeszegülést. Mindketten úgy vélik, hogy mivel abszolút katonai fölénynyel rendelkeznek, politikai befolyásuk is, ennek megfelelő kell hogy legyen. Napjaink nagy tanulsága azonban az a meghökkentő paradoxon, hogy a katonai szupererő és a diplomáciai bölcsesség nem jár feltétlenül együtt...” Utoljára 1971 októberében életrajzírójának, Ronald Steelnek adott nagy interjújában fejtette ki filozofikus véleményét az USA és a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Kína viszonyáról, Európáról, a Közel-Keletről, az Amerikát fenyegető elszigetelődésről, valamint az amerikai társadalom legkényesebb belső problémáiról. Azóta keveset hallott róla a világ azonkívül, hogy két hónappal ezelőtt New York polgármestere a Becsületrenddel ajándékozta meg betegágyán. Csendesen, szinte észrevétlenül távozott el az élők sorából, szombat délután, 85 éves korában. Kétszeres Pullitzer-díja, megannyi kitüntetése csak halvány elismerés hat évtizedes gazdag publicisztikai munkájáért, amelynek fő jelszava volt, hogy „az újságírónak mindig vállalnia kell a kockázatot”. Lippmann szerette volna ha könyvei alapján ítélkezik, felette az utókor. Ha azonban a könyv volt a szerelme, az újságírás volt az egyetlen és igazi nagy szenvedélye. Ez a napról napra, hétről hétre megújuló lány és hatalmas tudás tette az amerikai újságírás huszadik századbeli legnagyobb alakjává, a kommentár műfajának koronázatlan királyává. MENDREI Ernő Walter Lippmann A marxizmus mellett foglaltak állást Soares nyilatkozata a portugál Szocialista Párt kongresszusáról Lisszabonból jelenti a Reut tér és az AFP. Mario Soares portugál külügyminiszter kijelentette, hogy a Szocialista Párt a marxizmus mellett foglal állást és elutasítja a szociáldemokráciát, összegezve a párt kongresszusán elhangzott vitát. Soares, aki egyben a párt főtitkára is, megállapította, hogy beszámolóját nem érte komolyabb bírálat. Szombaton a kongresszusi küldöttek a párt programjának és statútumának megváltoztatásáról folytattak vitát. A küldöttek felszólalásukban rámutattak a pártdöntésekben való szélesebb körű részvétel fontosságára. A kongresszus mintegy 850 küldötte elfogadta a politikai és gazdasági helyzetről készült jelentést. A kongreszszus feltehetően ismét Mario Soarest választja főtitkárrá. Tárgyalás a cukorról Brüsszelből jelenti a Reutert A Közös Piac tagállamainak és a Brit Nemzetközösség cukortermelő országainak képviselői vasárnap tanácskozásra ültek össze, hogy megállapodjanak a cukorszállításokról és a cukor áráról. A Közös Piac évente 1 400 000 tonna cukrot vásárol külföldről. A legtöbb cukrot Nagy-Britannia fogyasztja. A vasárnapi tanácskozáson a cukor ára okozta a legnagyobb problémát. PALESZTINOK, ZSIDÓK, АИВОК (15) „Ha már a Nyugat nem ad fegyvereket, Csehszlovákiától fogunk vásárolni" Egyes megfigyelők annak idején (1955- ben) úgy vélekedtek: Franciaország azért adott el fegyvert Izraelnek, mert Egyiptom támogatta az algériai forradalmat. Ez azonban nem felel meg a valóságnak, mert Franciaország már az algériai forradalom előtt is küldött fegyvert Izraelnek. Időközben megérkezett Kairóba Henry Byroade új amerikai nagykövet. Nasszer ismét kifejezte Egyiptom óhaját, hogy fegyvereket vásároljon az USA-tól. Kérte Byroade-ot, azonnal tegyen sürgős lépéseket Dullesnál. Dullest azonban rendkívül felháborította a hír, hogy Nasszer részt akar venni az 1955. április 18-ától 24-éig megtartandó bandungi ázsiai—afrikai konferencián. Az egyiptomi vezető kapcsolatot teremtett Tito jugoszláv köztársasági elnökkel és Nehruval. Nasszer ugyanis belátta, hogy a kialakuló el nem kötelezett külpolitika az, amely országa valódi érdekeinek megfelel. Útban Bandung felé Nasszer Nehru társaságában egy napot Rangoonban töltött. A repülőtéren U Nu burmai államfő és Csou En-laj kínai miniszterelnök fogadta őket. Nehru bemutatta egymásnak Naszszert és Csou En-lajt, s a két vezető fél napot tárgyalt egymással. Ennek a későbbiek folyamán rendkívül nagy jelentősége volt. Csou En-laj Kína és Egyiptom gazdasági együttműködésének lehetőségeit vázolva egyebek között megjegyezte: — Ha minden kínai csak öt centiméterrel megtoldaná zubbonya hosszát, Kína megvásárolhatná az egész egyiptomi gyapottermést. Nasszer nem válaszolt a szellemes megjegyzésre, és kifejtette, hogy Egyiptomot mindenekelőtt a fegyverek érdeklik. — Mit gondol, a Szovjetunió hajlandó lenne-e fegyvereket eladni Egyiptomnak? — kérdezte Nasszer. Csou En-laj azt válaszolta, hogy ennek a lehetőségét ki fogja puhatolni a szovjet kormánynál. Elmondta, hogy értesülése szerint, a szovjet kormány rendkívül nagyra becsüli az egyiptomi vezetőket. Az USA még egy lehetősége Az egyiptomi vezetők meglepődtek Csou En-laj megjegyzésén, hisz alig három évvel korábban — amikor Sztálin még élt — a szovjet enciklopédia az államcsínyt végrehajtó egyiptomi katonatisztekről mint „az USA-val kapcsolatban álló reakciós tisztek csoportjáról” tett említést, amelynek élén Nagib tábornok állt. Sztálin halála után azonban a szovjet kormány gyökeresen megváltoztatta véleményét az egyiptomi vezetőkről. A Szovjetunió kairói képviseletét nagykövetségi szintre emelték, és mind a szovjet, mind a kínai kormány nem egy alkalommal utalt rá, hogy a harmadik világ országai a kolonializmus elleni harcban számíthatnak a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság segítségére. Közvetlenül a bandungi értekezlet előtt a Szovjetunió nyilatkozatot tett közzé, amelyben azzal vádolta a nyugati országokat, hogy a „közel-keleti és a délkeletázsiai országokat katonai tömbökhöz akarják láncolni”, öt évvel az amerikai—brit —francia deklaráció közzététele után — amelyben elismerték a közel-keleti status quót — a szovjet kormány e nyilatkozatával figyelmeztette a nyugati hatalmakat, hogy a közel-keleti térségben a Szovjetunió is érdekelt, és az arab országoknak a Szovjetunió elleni „keresztes hadjárathoz” történő verbuválása ellenintézkedéseket vonhat maga után. (Folytatjuk) Hétfő, 1974. dec. 23