Magyar Szó, 1975. május (32. évfolyam, 118-131. szám)

1975-05-07 / 123. szám

6. oldal Pillantás a Só utcába A költőt nem érdekelte a főutcai látnivaló. Meg is kerülte, s a Citaonicából kijövet a Só utcában folytat­ta útját, ahol Kozma Lászlóval lehetett■ találkozni néha, aki nagy kalaplengetéssel üdvözölte. De a költő sokszor morózusan fogadta a képviselő és kálvinista főember köszönését, mert a barátságtalan városban már az is gyanús volt, ha valaki ilyen barátságosnak mutatko­zik. Nem tudhatta, persze, hogy a tiszteletbe irodalmi bók is vegyült, mivel dr. Kozma László valóban azon kevesek közé tartozott, akik tudták, hogy a költőt mi­lyen magas rang illeti meg a szerb literatúrában. Ha mástól nem, hát az elhallgatott elbeszélőtől, Gozsdú Elektől épp eleget hallhatott róla. S meglehet, hogy Gozsdú a költőnek is beszélt a képviselőről, mert azért arról is volt mit mondani, ne­vezetes ember lévén akkor már, a századforduló idején a városban. A történelmi társulatnak volt az elnöke, azonkívül modern felfogású irodalombarát, aki alka­lomadtán maga is írt egy-egy verset, ünnepélyes he­xameterekben, nyilván abból a meggondolásból kiin­dulva, hogy aki nem tudott magának saját formanyel­vet teremteni, legjobb, ha megmarad a klasszikusok­nál. Ugyanakkor ő is tájékoztatta egyről és másról a „Köd” és az „Aranyhajú asszony” íróját, aki akkor már csak megszépítő messzeségből nézett az irodalmi berkekben folyó­ küzdelmekre. — Most kaptam meg egy új poéta, valami Ady Endre verseskönyvét — közölte az Obláth-nyomda ka­pujában, mielőtt beléptek volna, hogy az újságnak szánt cikkeik kefelevonatát átfussák. — Talentumos? — vágott a szavába a régi izgalom­mal Gozsdú. — Méltóztassál meghallgatni — s azzal már szaval­ta is: „Góg és Magóg fia vagyok én, Hiába döngetek kaput, falat, S mégis megkérdem tőletek: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” — Hm, érdekes! — mondta Gozsdú, jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve szakállát. — És milyen merész! Ez az attitűd, kérlek alásan! A képviselő, aki később a Nyugat első és egyetlen előfizetője lett Zomborban, az elismerő szavakra utána­nézett Laza Kostiénak az utca közepén, egy pillanatig arra gondolva, talán, hogy mi lenne, ha utánaszalad­­na, s neki szavalná el az új poéta versét. És hogy mégis elhallgatott, s hagyta eltűnni a Só utcából a költőt, aki esernyőjét most már a szerb kör­úton forgatta, máig is sajnálhatjuk. Istenem, Só utca! Mennyi minden merül fel a mély­séges időből erre a régi névre! Mert amíg az egyik oldalon a jámbor hívek mentek esti felolvasásra és zsol­táréneklésre (az említett képviselő lánya kísért harmó­­niumon az újonnan épült imaházban), addig a másikon az alispán, Karácson Gyula ballagott a vármegyeháza felől haza, mivel ott volt a háza a nyomda mellett. S a házat harminc évvel később Maglio Creta vette meg, az ifjú radikálisok képviselője, valószínűleg úgy gondolta, hogy a jogutódlásban a közjogi stallumhoz a házat is legjobb megszerezni! És még messzebbre nézve Margalics Edét lehet látni, de még fiatalon és csupa lázban, mint a főgimnázium elegáns tanárát, amint a szerb nőegylet háziipari műhelye felé siet, mintha neki kellett volna ellenőriznie, hogy jól szövik-e a tyilimeket. A jelenlevő ügyeletes hölgy közben kényesen felelgetett, s japán legyezőjével legyezgette magát, pedig már nem is volt meleg, csak a legyező volt divatos. Marga­­lits aztán lelkes cikkekben dicsérte a szerb népművészetet a ,,Bácská"-ban, így igazolva a gáláns viziteket. Ruttkay Emma meggypiros florentin kalapja, is fel-feltűnt a nyomda környékén, amely fél évszázadon át annyi vélt, vagy igazi tehetséget indított az irodalom ködös tájai felé. Volt, aki messzebbre jutott az Oblát háztól, amelynek udva­rában rózsalugas alatt sétált fekete szemüveggel, borvörös selyemsapkájával az öreg nyomdász, mintha a gépek zaka­tolása és a berakólányok dalolása mellett a rózsa is meg­szépíteni tartozott volna a messzire indulók útját, s volt, aki ottragadt egy életen át, mint Latinovits Stand, a városi tanácsos, vagy Pannonius — de nem Janus! —, akit Husvéth Lajos egy tréfás pillanatában kentaurnak festett, mivel a süket Falcione Sándor a költői álnévnek csupán a második részét értette meg, s földbirtokos lévén és a lovak szerelme­se, rögtön m­ekérdezte: — Mén vagy kanca az a nóniusz? Nagyon messzire nem lehetett eljutni a Só utcából, saj­nos. Ahhoz talán az kellett volna, hogy az ember be se for­duljon abba a nyomdába a rózsafák között, hanem csak elsiessen mellette, mint Laza Kostié. Mert ha már a költé­szet tájai vonzották, hát legalább másutt, más városban, más vidéken várt volna indításra, s nem a Só utcában, ahonnan harminc év előtt eltűnt a nyomda, még előbb a só­raktár a sarokról, úgyhogy a neve se Só utca többé. HERCEG János Két nap múlva ünnepeljük a győzelem napját, a Világ győzelmének napját a fa­sizmus felett, és­­ez a május 9-e, a har­mincadik szabad május kopog a szívünk ajtaján, bebocsátást kér, leül agyunk leg­érzékenyebb pontjában, ahol a legnagyobb, örömöket és fájdalmakat szoktuk elrak­tározni örök időkre emlékezetünkben, s arra kér bennünket, hogy forgassuk vissza az idő kerekét, idézzük magunk elé azok­nak a vonásait, akiknek teste már régen az enyészeté, de hősi kiállásuk az új Ju­goszláviáért örök példa marad nemzedé­keinknek. És ha az ember valóban emlékezni akar, akkor oda kell mennie, az öröm vagy a bánat forrásához, hogy meg tudja érteni, mit is jelentett abban az időben Bolmán, a többi hadosztályok tagjaival hogyan hul­lottak halomra a bolmáni mezőn a Pető­­fi-brigád tagjai is a topolyai, moravicai és sok más helységből összesereglett ma­gyar harcosok. Lőcs falu áprilisi csendjébe a szorgos méhek zümmögtek csak bele. Stipp Bénié, a Harcos Szövetség helyi szervezetének el­nöke kalauzolt a házáig. A gazdasszony öt­­ven-­egynéhány éves, gyorsan átfut a ker­­­­ten a többiekhez, azokhoz, akik a Baki— Véber könyvben kitűnően látszanak a ké­pen, amely Kis Ferenc parancsnok teme­tését ábrázolja. És, jönnek az emberek. Férfiak, nők kö­rülülik az asztalt, a mosolyukkal kínálnak. Sorra veszem emlékezetemben azoknak az arcát, akiket ott láttam Lőcsön az ápri­lisi fényben. — A fényképen Jan­­a Perin tizenhat éves, virágot tart a kezében, és Jantovits Rudolfra figyel. — Igen, sok volt a sebesült partizán — kezdi a nagymama Janja Perin. — A par­tizánkórházban teljesítettem szolgálatot az egyik elvtársnővel. A mi szobánkban két beteg volt, súlyosan sebesültek, az egyik­nek a mellét lőtték át, a másiknak fél medencéjét vitte el a gránátszilánk. Negy­vennyolc órát kellett talpon lenniük, és csak aztán mentünk pihenni, mert keve­sen voltunk, ritka volt a váltás. Kis pa­rancsnok temetését kérdezi? Fiatal lány voltam, de az arca úgy él bennem, mintha most látnám. Mélységes nyugalom volt a vonásaiban, és minden pillanatban azt vár­tam, hogy felül, és beszélni kezd arról, miért áldozta életét megannyi társával együtt. Ivkovity Pál bácsi akkoriban a szerém­­ségi fronton harcolt, ott volt a híres front­­áttörésnél is, de tudott róla, hogy mi tör­ténik szülőfaluja környékén, a balmáni térségben. — Ezek az idős asszonyok tudnának­ a legtöbbet mondani arról, hogy milyen lel­kesedéssel, tűzzel tették mindazt, amit partizánjainkért tettek. Nézze csak meg őket, könnyeznek, pedig már annyit sír­tak életükben, hogy talán elapadt a köny­­nyük. Ezek az anyókák, akik között az édesanyám is ott volt, éjt nappá téve ápol­ták a partizánokat. Anyám szervezett egy szanitéccsoportot, amely gondoskodott a betegekről, fertőtlenítette a harcosok ru­háit, mindennap 50—60 kilogramm kenye­ret sütöttek nekik. — A temetésen mindenki ott volt, így olvastam, hallottam. Mit tudna erről mon­dani? — kérdeztem Pali bácsit. — Nézze, mondtam már, hogy ezek az emberek úgy gondoskodtak partizánjaink­ról, mintha saját fiaik lettek volna. A pa­rancsnok elvesztése hatalmas fájdalmat je­lentett Locs község lakóinak, mert itt-tar­­tózkodásuk idején a partizánok örökre megszerettetik magukat népünkkel... Előkerülnek a fényképek a házigazda szekrényéből, és amikor a többiek felfi­gyelnek az emlékekre, egynéhányuk haza­fut, és elhozza féltve őrzött kincsét, ame­lyen ott látni az egykori lányokat, fiúkat, nagyapákat és nagyanyákat patrizánjaink társaságában, az udvaron, a szobákban vagy az utcán. Egy nagy közösség volt abban az idő­ben Lőcs község, egy nagy dobogó szív, melynek volt ereje szembeszállni a fasisz­ták ezreivel és tízezreivel. Tudták az em­berek, hogy miért harcolnak, kiért és ki­kért kockáztatják az életüket. A gyerekek, az unokák ott vannak kö­rülöttünk, eljátszogatnak az egyik sarok­ban, később meg kimennek az udvarra, mintha egyáltalán nem érdekelné őket mindaz, amit az idősebbek mesélnek. Meg is említem ezt a lőcsieknek. A házigazda figyelmesen hallgat, majd büszkén mond­ja: — Minden mondatunkat fejből tudják, annyit meséltünk nekik a hősi napokról, arról, hogy kik jártak akkor itt, mit csi­náltak, milyen ügyért harcoltak. Mi jól tudjuk, mivel tartozunk hazánknak, tud­juk, hogy ápolni kell felszabadító harcunk hagyományait, hogy gyerekeink sose feled-l jék, miért kellett annyi emberéletet áldoz­ni. Mégis próbát teszek. K Kis Ferenc pa­rancsnokról érdeklődöm az egyik fiútól. — Kis Ferenc hős volt, akit az utolsó állanatokban ért a golyó. Most is él a faluban egy Kis Ferenc. De az csak egy­szerű ember — mondta a fiú. B. Foky István viharsaroki jegyzete (10.) Arcok kés parancsnok koporsója mellett DUNATÁJ Szerda, 1975. május 7. Kórógyvára híres vára A Kórógyi (Kóroghi) nem­zetség egyik őse, a népi ha­gyomány szerint, részese volt az 1046-ban kitört pogánylá­zadás megszervezésének és Gellért püspök megöletésé­­nek. Kórógyi István a Keléd nemzetségből származó ősi Kórógyi nemzetség tagja. Őseinek fészke az Eszéktől délre eső Kórógyvár — a mai Kolodigrad — volt. Et­től a nemzetségtől kapta a szlavóniai Kórógy is a ne­vét, mert lakosai a Kórógyi nemzetség jobbágyai voltak. A Kórógyi nemzetség a kö­zépkorban — a török hó­doltság előtt — nagy kiter­jedésű birtokokkal rendelke­zett. Tulajdonát képezte a Dráva alsó folyásának mind­két oldalán, s a Duna és Száva közén elterülő föld­területek jó része. Több mint 100 jobbágyfalunak volt m­in­denható ura. A XIV. és XV. században 1352-től Eszék vá­rosát is uralta. Többek kö­zött Eszéknél, a Dráván híd pénzszedési joga is volt. A Kórógyi nemzetség egyik tagja — Kórógyi Ist­ván — akol 1382 és 1385 kö­zött Macsói bán volt — az 1388. évben Mária királynő­től Harsány birtokát is el­nyerte, azon szolgálataiért, melyeket a Garai (Gorjans­­ki) lázadásnál tett, és ahol fogságba is esett. Ezen nemzetség tagja Kó­rógyi Fülöp is, aki 1415-ben Zsigmond király mellett 30 tagú kísérettel jelent meg a konstanzi zsinaton. Kórógyi Jánosnak — Fü­löp fiának — vezetésével a Kórógyi nemzetség nagyobb harci csapattal több alkalom­mal részt vett Hunyadi Já­nos törökök elleni harcai­ban. Kórógyi János, mint Macsói bán, többnyire csak kaszákkal, kapákkal, vasvil­lákkal, szekerekkel és ól­mos botokkal felszerelt ma­gyar, szerb és horvát jobbá­gyokból álló seregével részt vett Hunyadi János 1456. évi nándorfehérvári harcaiban, s az ott kivívott győzelmé­ben is. Abban a magyar— szláv testvériségben megví­vott dicsőséges, de véres csa­tában, a krónikák szerint, részt vett a „kis Kórógyi is, aki Szilágyi Mihály akkori várkapitány apródja volt. Ez a kis Kórógyi, valószí­nűleg az akkor még kiskorú Kórógyi Gáspár — Kórógyi János fia volt. A történelmi emlékek sze­rint a Kórógyi nemzetség Pázmány Péter ajánlatára Pécsett ferencrendi kolos­tort is építtetett, amely ma is áll. Ennek a kolostornak a megalapítása 1301-ben tör­tént. E nemzetség Perekcskén (Berak), Kórógyi Fülöp ide­jében — 1415-ben —, pápai engedéllyel nagy templom­kolostort építtetett, amely egyben családi sírbolt is volt. A kolostort más épü­letek, lakások és hangula­tos kis kertek övezték. A török dúlás alkalmá­val — 1526-ban — a kolos­tor és környéke, sok kárt szenvedett, de később a visz­szatérő szerzetesek felújítot­ták­ az épületeket. Röviddel ezután — 1531-ben —, a kör­nyéket a törökök újból fel­dúlták úgyannyira, hogy töb­bé már nem újították fel. A környező falvak lakossá­ga azt a helyet, ahol vala­mikor a kolostor és a többi épület állott, ma is „Sveti­­nja”-­nak, vagyis szenthely­nek nevezi. Habár jelenleg ezt a lankás, szép fekvésű, kies földterületet jobbára szőlőskertek borítják, a fi­gyelmes szemlélő könnyen fellelheti a valamikori épít­mények nyomait. A Kórógyi nemzetség a XV. század vége felé (1472 körül) Kórógyi Gáspár halá­lával — aki utód nélkül, a törökök elleni végvári har­cokban esett el — kihalt. Erről a Kórógyi Gáspárról szól az a legenda is, melyet Döme Dezső Izráel a Kó­rógyvára híres vára ... című történelmi színművében fel­dolgozott. A legenda­­szerint Kórógyi Gáspár, mint a Kó­rógyi nemzetség utolsó férfi tagja eljegyezte Rozgonyi János Apollónia nevű leá­nyát. Azonban minden ok nélkül felbontotta jegyessé­gét, jegyesét elhagyta és más nővel kötött házassá­got, ami az akkori törvé­nyek és szokásjog szerint megbocsáthatatlan bűnnek számított. Emiatt a vissza­lépése miatt Gáspár összes vagyonát elvesztette. Ké­sőbb azonban a törökök el­leni csatározásokban tanú­sított bátorságáért Mátyás király kegyelemben része­sítette, és visszaadta min­den elkobzott vagyonát. Mivel Kórógyi Gáspárnak nem volt gyermeke, halála után összes vagyona a He­rényi család birtokába ju­tott, mert Kórógyi Gáspár nőtestvére, Katalin Perényi Péter felesége volt. A Kórógyi nemzetség már régen kihalt Tagjai sorban elvéreztek a letűnt évszá­zadok véres harcaiban. Le­omlottak már Kórógyvára oly viharos időket átélt év­százados falai is. A valami­kori jobbágyok kései szabad unokái ajkán — tekintet nélkül nemzetiségükre —, századokon át élnek még a régi hagyományok, mesék és mondák. Él még a hagyo­mány arról a szép Kórógy­­vári lányról is — Kórógyi Gáspár hűtlenül elhagyott jegyeséről —, aki bánatában nem ment férjhez, hanem holdvilágos éjszakákon kiül Kórógyvára romjaira, s hosz­szú haját simogatva bána­tos pogány szerelmi dalok­kal hívja hozzá soha vissza nem térő csalfa szerelmesét. Ilyen és ehhez hasonló mondákat, regéket, meséket gyűjtött, és jegyzett fel az utókor számára a nemrég elhunyt falukutató — Dö­me Dezső Izráel — a nép­szokások és a szlavóniai ma­gyar nyelv­járás­ ismerője és kutatója. Írásaiban eleven formát öltenek, s tovább él­nek a középkori Kórógyi nemzetség ismert alakjai, a százados életformák, népszo­kások, a híres tréfacsináló Kósa Apó, Hapacs Pali, Pe­­te Esvány, Csoszó Ferenc, s a „vitákkal társalkodó”, a fa-, fa-, és virágismerő Bor­ka Naná, s a letűnt száza­dok homályában eltűnt töb­bi nagy falusi mesélő, nóta­fa alakjai. Igaz, életművét nem fejez­hette be, váratlan halála meggátolta ebben, de azzal, amit életében ezen a téren tett, beírta nevét a szlavó­niai szigetmagyarság élet­könyvébe. A nemrég elhunyt Döme Dezső Izráel emlékének, aki falukutató munkájával, írá­saival, köztük „Kórógyvára, híres vára ...” című törté­nelmi művével nagyban hoz­zájárult a szlavóniai sziget­magyarság nyelvjárásainak és népszokásainak megisme­réséhez. Döme Dezső Izráel a XIX. század utolsó évében szüle­tett Kórógyon. Hányatott éle­te volt. Pár évvel ezelőtt, már őszülő fejjel, feleségé­vel együtt megjárta Auszt­ráliát is, majd visszatért sza­bad hazájába, Jugoszláviá­ba. Életében nagyon sokat tett a szlavóniai szigetma­­gy­arság hagyományainak és népszokásainak a megisme­réséért. Többek között dr. Penavin Olga nemrég ki­adott Szlavóniai hétközna­pok című könyvében is je­lentek meg ném­ tárgyú írá­sai. Továbbá ő írta meg a fennállásának­ 800. évét ün­neplő Szentlászló­­ (Laslovo) falu monográfiáját. Kórógy monográfiáját korai halála miatt nem fejezhette be. A mellékelt­ írás adatai alkotó elemei lettek volna Kórógy monográfiájának, ezeket az­­ adatokat ugyanis el akartam­­ juttatni hozzá. BENCZE Sándor Eredményes epredés A dárdai helyi közösség területén, négy településen (Dárda, Mecce, Ürmös és Svatoarnica) hétezren lak­nak, zömük hellyel, mun­kás. Szórakozási lehetősé­geikről beszélgetünk a dár­dai helyi közösség titkárá­val a helyi hivatalban. Slo­bodan Božić feleket fogad. Az egyik elmondja, hogy a négy településen 23 kocsma, van, itt szórakoznak az em­berek. — Van egy mozi — mond­ja Slobodan Božić —, a he­lyi közösség védnöksége alatt működik. Egyelőre ki­fizetődő, s ha így nőnek az árak, ez lesz a legolcsóbb időtöltés. — Ezekben a települések­ben a Bel­je Kombinát dol­gozói laknak. A színielőadás ritkaság, de nem azért, mert nincs néző, hanem mert nincs megfelelő terem, vagy az előadóművészek foglal­tak, s ritkábban látogat­nak ide. A népdalénekesek persze ide is eljönnek, fel­lépésüket azonban nem tarthatjuk művelődési szem­pontból csúcsteljesítmény­nek. — A helyi művelődési egyesület tevékenyen műkö­dik. Az a vélemény alakult ki az elnökségben, amely­nek jómagam is tagja va­gyok, hogy a helyi erőkre kell támaszkodni és a mun­kaszervezetekkel együttmű­ködve keresni a megfelelő utat. — Tavaly például a népi­­tánc-csoport, a tambura­zenekar és a népdalénekesek 17 alkalommal léptek fel különböző rendezvényeken és a munkaszervezetekben. Ellátogattunk a Húskombi­nátba, a Takarmánygyárba, és a gyári körzetben is tar­tottunk egy rövid műsort. — Kellemesen meglepett bennünket a dolgozók érdek­lődése. Az emberek minde­nütt kíváncsiak voltak ar­ra, mire vagyunk képesek. Az sem mellékes dolog, hogy 50 helybeli középisko­lás dolgozik aktívan a cso­portban, s szüleik és ismerő­seik is látni akarják az elő­adásokat. — Anyagi eszközökért a helyi munkaszervezetekhez fordulunk. Nem zárkóznak el a dolgozói közösségek — lehetőségeikhez mérten tá­mogatnak bennünket. — Az idén színvonalasab­bá szeretnénk tenni a mű­sort és még több falusi fi­atalt toborozni az egyesü­letbe. Megalakítjuk a drá­mai csoportot, s több aktív tagra van szükség. A mun­ka­szervezetben való fellépé­sek során fel szeretnénk kelteni az ott dolgozó fiata­érd­eklöd ósrét a münplő­dézis egvenületben folyó munka iránt. — Magyar népitánc-cso­­portot is alakítanak? — Kellene. A fiatalok kö­rében is lehet toborozni. Az iskolában működik a népi­­tánc-csoport, az Ádám há­zaspár foglalkozhatna a ma­gyar tánccsoporttal. SZABÓ

Next