Magyar Szó, 1975. május (32. évfolyam, 118-131. szám)
1975-05-07 / 123. szám
6. oldal Pillantás a Só utcába A költőt nem érdekelte a főutcai látnivaló. Meg is kerülte, s a Citaonicából kijövet a Só utcában folytatta útját, ahol Kozma Lászlóval lehetett■ találkozni néha, aki nagy kalaplengetéssel üdvözölte. De a költő sokszor morózusan fogadta a képviselő és kálvinista főember köszönését, mert a barátságtalan városban már az is gyanús volt, ha valaki ilyen barátságosnak mutatkozik. Nem tudhatta, persze, hogy a tiszteletbe irodalmi bók is vegyült, mivel dr. Kozma László valóban azon kevesek közé tartozott, akik tudták, hogy a költőt milyen magas rang illeti meg a szerb literatúrában. Ha mástól nem, hát az elhallgatott elbeszélőtől, Gozsdú Elektől épp eleget hallhatott róla. S meglehet, hogy Gozsdú a költőnek is beszélt a képviselőről, mert azért arról is volt mit mondani, nevezetes ember lévén akkor már, a századforduló idején a városban. A történelmi társulatnak volt az elnöke, azonkívül modern felfogású irodalombarát, aki alkalomadtán maga is írt egy-egy verset, ünnepélyes hexameterekben, nyilván abból a meggondolásból kiindulva, hogy aki nem tudott magának saját formanyelvet teremteni, legjobb, ha megmarad a klasszikusoknál. Ugyanakkor ő is tájékoztatta egyről és másról a „Köd” és az „Aranyhajú asszony” íróját, aki akkor már csak megszépítő messzeségből nézett az irodalmi berkekben folyó küzdelmekre. — Most kaptam meg egy új poéta, valami Ady Endre verseskönyvét — közölte az Obláth-nyomda kapujában, mielőtt beléptek volna, hogy az újságnak szánt cikkeik kefelevonatát átfussák. — Talentumos? — vágott a szavába a régi izgalommal Gozsdú. — Méltóztassál meghallgatni — s azzal már szavalta is: „Góg és Magóg fia vagyok én, Hiába döngetek kaput, falat, S mégis megkérdem tőletek: Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” — Hm, érdekes! — mondta Gozsdú, jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve szakállát. — És milyen merész! Ez az attitűd, kérlek alásan! A képviselő, aki később a Nyugat első és egyetlen előfizetője lett Zomborban, az elismerő szavakra utánanézett Laza Kostiénak az utca közepén, egy pillanatig arra gondolva, talán, hogy mi lenne, ha utánaszaladna, s neki szavalná el az új poéta versét. És hogy mégis elhallgatott, s hagyta eltűnni a Só utcából a költőt, aki esernyőjét most már a szerb körúton forgatta, máig is sajnálhatjuk. Istenem, Só utca! Mennyi minden merül fel a mélységes időből erre a régi névre! Mert amíg az egyik oldalon a jámbor hívek mentek esti felolvasásra és zsoltáréneklésre (az említett képviselő lánya kísért harmóniumon az újonnan épült imaházban), addig a másikon az alispán, Karácson Gyula ballagott a vármegyeháza felől haza, mivel ott volt a háza a nyomda mellett. S a házat harminc évvel később Maglio Creta vette meg, az ifjú radikálisok képviselője, valószínűleg úgy gondolta, hogy a jogutódlásban a közjogi stallumhoz a házat is legjobb megszerezni! És még messzebbre nézve Margalics Edét lehet látni, de még fiatalon és csupa lázban, mint a főgimnázium elegáns tanárát, amint a szerb nőegylet háziipari műhelye felé siet, mintha neki kellett volna ellenőriznie, hogy jól szövik-e a tyilimeket. A jelenlevő ügyeletes hölgy közben kényesen felelgetett, s japán legyezőjével legyezgette magát, pedig már nem is volt meleg, csak a legyező volt divatos. Margalits aztán lelkes cikkekben dicsérte a szerb népművészetet a ,,Bácská"-ban, így igazolva a gáláns viziteket. Ruttkay Emma meggypiros florentin kalapja, is fel-feltűnt a nyomda környékén, amely fél évszázadon át annyi vélt, vagy igazi tehetséget indított az irodalom ködös tájai felé. Volt, aki messzebbre jutott az Oblát háztól, amelynek udvarában rózsalugas alatt sétált fekete szemüveggel, borvörös selyemsapkájával az öreg nyomdász, mintha a gépek zakatolása és a berakólányok dalolása mellett a rózsa is megszépíteni tartozott volna a messzire indulók útját, s volt, aki ottragadt egy életen át, mint Latinovits Stand, a városi tanácsos, vagy Pannonius — de nem Janus! —, akit Husvéth Lajos egy tréfás pillanatában kentaurnak festett, mivel a süket Falcione Sándor a költői álnévnek csupán a második részét értette meg, s földbirtokos lévén és a lovak szerelmese, rögtön mekérdezte: — Mén vagy kanca az a nóniusz? Nagyon messzire nem lehetett eljutni a Só utcából, sajnos. Ahhoz talán az kellett volna, hogy az ember be se forduljon abba a nyomdába a rózsafák között, hanem csak elsiessen mellette, mint Laza Kostié. Mert ha már a költészet tájai vonzották, hát legalább másutt, más városban, más vidéken várt volna indításra, s nem a Só utcában, ahonnan harminc év előtt eltűnt a nyomda, még előbb a sóraktár a sarokról, úgyhogy a neve se Só utca többé. HERCEG János Két nap múlva ünnepeljük a győzelem napját, a Világ győzelmének napját a fasizmus felett, ésez a május 9-e, a harmincadik szabad május kopog a szívünk ajtaján, bebocsátást kér, leül agyunk legérzékenyebb pontjában, ahol a legnagyobb, örömöket és fájdalmakat szoktuk elraktározni örök időkre emlékezetünkben, s arra kér bennünket, hogy forgassuk vissza az idő kerekét, idézzük magunk elé azoknak a vonásait, akiknek teste már régen az enyészeté, de hősi kiállásuk az új Jugoszláviáért örök példa marad nemzedékeinknek. És ha az ember valóban emlékezni akar, akkor oda kell mennie, az öröm vagy a bánat forrásához, hogy meg tudja érteni, mit is jelentett abban az időben Bolmán, a többi hadosztályok tagjaival hogyan hullottak halomra a bolmáni mezőn a Petőfi-brigád tagjai is a topolyai, moravicai és sok más helységből összesereglett magyar harcosok. Lőcs falu áprilisi csendjébe a szorgos méhek zümmögtek csak bele. Stipp Bénié, a Harcos Szövetség helyi szervezetének elnöke kalauzolt a házáig. A gazdasszony ötven-egynéhány éves, gyorsan átfut a kerten a többiekhez, azokhoz, akik a Baki— Véber könyvben kitűnően látszanak a képen, amely Kis Ferenc parancsnok temetését ábrázolja. És, jönnek az emberek. Férfiak, nők körülülik az asztalt, a mosolyukkal kínálnak. Sorra veszem emlékezetemben azoknak az arcát, akiket ott láttam Lőcsön az áprilisi fényben. — A fényképen Jana Perin tizenhat éves, virágot tart a kezében, és Jantovits Rudolfra figyel. — Igen, sok volt a sebesült partizán — kezdi a nagymama Janja Perin. — A partizánkórházban teljesítettem szolgálatot az egyik elvtársnővel. A mi szobánkban két beteg volt, súlyosan sebesültek, az egyiknek a mellét lőtték át, a másiknak fél medencéjét vitte el a gránátszilánk. Negyvennyolc órát kellett talpon lenniük, és csak aztán mentünk pihenni, mert kevesen voltunk, ritka volt a váltás. Kis parancsnok temetését kérdezi? Fiatal lány voltam, de az arca úgy él bennem, mintha most látnám. Mélységes nyugalom volt a vonásaiban, és minden pillanatban azt vártam, hogy felül, és beszélni kezd arról, miért áldozta életét megannyi társával együtt. Ivkovity Pál bácsi akkoriban a szerémségi fronton harcolt, ott volt a híres frontáttörésnél is, de tudott róla, hogy mi történik szülőfaluja környékén, a balmáni térségben. — Ezek az idős asszonyok tudnának a legtöbbet mondani arról, hogy milyen lelkesedéssel, tűzzel tették mindazt, amit partizánjainkért tettek. Nézze csak meg őket, könnyeznek, pedig már annyit sírtak életükben, hogy talán elapadt a könynyük. Ezek az anyókák, akik között az édesanyám is ott volt, éjt nappá téve ápolták a partizánokat. Anyám szervezett egy szanitéccsoportot, amely gondoskodott a betegekről, fertőtlenítette a harcosok ruháit, mindennap 50—60 kilogramm kenyeret sütöttek nekik. — A temetésen mindenki ott volt, így olvastam, hallottam. Mit tudna erről mondani? — kérdeztem Pali bácsit. — Nézze, mondtam már, hogy ezek az emberek úgy gondoskodtak partizánjainkról, mintha saját fiaik lettek volna. A parancsnok elvesztése hatalmas fájdalmat jelentett Locs község lakóinak, mert itt-tartózkodásuk idején a partizánok örökre megszerettetik magukat népünkkel... Előkerülnek a fényképek a házigazda szekrényéből, és amikor a többiek felfigyelnek az emlékekre, egynéhányuk hazafut, és elhozza féltve őrzött kincsét, amelyen ott látni az egykori lányokat, fiúkat, nagyapákat és nagyanyákat patrizánjaink társaságában, az udvaron, a szobákban vagy az utcán. Egy nagy közösség volt abban az időben Lőcs község, egy nagy dobogó szív, melynek volt ereje szembeszállni a fasiszták ezreivel és tízezreivel. Tudták az emberek, hogy miért harcolnak, kiért és kikért kockáztatják az életüket. A gyerekek, az unokák ott vannak körülöttünk, eljátszogatnak az egyik sarokban, később meg kimennek az udvarra, mintha egyáltalán nem érdekelné őket mindaz, amit az idősebbek mesélnek. Meg is említem ezt a lőcsieknek. A házigazda figyelmesen hallgat, majd büszkén mondja: — Minden mondatunkat fejből tudják, annyit meséltünk nekik a hősi napokról, arról, hogy kik jártak akkor itt, mit csináltak, milyen ügyért harcoltak. Mi jól tudjuk, mivel tartozunk hazánknak, tudjuk, hogy ápolni kell felszabadító harcunk hagyományait, hogy gyerekeink sose feled-l jék, miért kellett annyi emberéletet áldozni. Mégis próbát teszek. K Kis Ferenc parancsnokról érdeklődöm az egyik fiútól. — Kis Ferenc hős volt, akit az utolsó állanatokban ért a golyó. Most is él a faluban egy Kis Ferenc. De az csak egyszerű ember — mondta a fiú. B. Foky István viharsaroki jegyzete (10.) Arcok kés parancsnok koporsója mellett DUNATÁJ Szerda, 1975. május 7. Kórógyvára híres vára A Kórógyi (Kóroghi) nemzetség egyik őse, a népi hagyomány szerint, részese volt az 1046-ban kitört pogánylázadás megszervezésének és Gellért püspök megöletésének. Kórógyi István a Keléd nemzetségből származó ősi Kórógyi nemzetség tagja. Őseinek fészke az Eszéktől délre eső Kórógyvár — a mai Kolodigrad — volt. Ettől a nemzetségtől kapta a szlavóniai Kórógy is a nevét, mert lakosai a Kórógyi nemzetség jobbágyai voltak. A Kórógyi nemzetség a középkorban — a török hódoltság előtt — nagy kiterjedésű birtokokkal rendelkezett. Tulajdonát képezte a Dráva alsó folyásának mindkét oldalán, s a Duna és Száva közén elterülő földterületek jó része. Több mint 100 jobbágyfalunak volt mindenható ura. A XIV. és XV. században 1352-től Eszék városát is uralta. Többek között Eszéknél, a Dráván híd pénzszedési joga is volt. A Kórógyi nemzetség egyik tagja — Kórógyi István — akol 1382 és 1385 között Macsói bán volt — az 1388. évben Mária királynőtől Harsány birtokát is elnyerte, azon szolgálataiért, melyeket a Garai (Gorjanski) lázadásnál tett, és ahol fogságba is esett. Ezen nemzetség tagja Kórógyi Fülöp is, aki 1415-ben Zsigmond király mellett 30 tagú kísérettel jelent meg a konstanzi zsinaton. Kórógyi Jánosnak — Fülöp fiának — vezetésével a Kórógyi nemzetség nagyobb harci csapattal több alkalommal részt vett Hunyadi János törökök elleni harcaiban. Kórógyi János, mint Macsói bán, többnyire csak kaszákkal, kapákkal, vasvillákkal, szekerekkel és ólmos botokkal felszerelt magyar, szerb és horvát jobbágyokból álló seregével részt vett Hunyadi János 1456. évi nándorfehérvári harcaiban, s az ott kivívott győzelmében is. Abban a magyar— szláv testvériségben megvívott dicsőséges, de véres csatában, a krónikák szerint, részt vett a „kis Kórógyi is, aki Szilágyi Mihály akkori várkapitány apródja volt. Ez a kis Kórógyi, valószínűleg az akkor még kiskorú Kórógyi Gáspár — Kórógyi János fia volt. A történelmi emlékek szerint a Kórógyi nemzetség Pázmány Péter ajánlatára Pécsett ferencrendi kolostort is építtetett, amely ma is áll. Ennek a kolostornak a megalapítása 1301-ben történt. E nemzetség Perekcskén (Berak), Kórógyi Fülöp idejében — 1415-ben —, pápai engedéllyel nagy templomkolostort építtetett, amely egyben családi sírbolt is volt. A kolostort más épületek, lakások és hangulatos kis kertek övezték. A török dúlás alkalmával — 1526-ban — a kolostor és környéke, sok kárt szenvedett, de később a viszszatérő szerzetesek felújították az épületeket. Röviddel ezután — 1531-ben —, a környéket a törökök újból feldúlták úgyannyira, hogy többé már nem újították fel. A környező falvak lakossága azt a helyet, ahol valamikor a kolostor és a többi épület állott, ma is „Svetinja”-nak, vagyis szenthelynek nevezi. Habár jelenleg ezt a lankás, szép fekvésű, kies földterületet jobbára szőlőskertek borítják, a figyelmes szemlélő könnyen fellelheti a valamikori építmények nyomait. A Kórógyi nemzetség a XV. század vége felé (1472 körül) Kórógyi Gáspár halálával — aki utód nélkül, a törökök elleni végvári harcokban esett el — kihalt. Erről a Kórógyi Gáspárról szól az a legenda is, melyet Döme Dezső Izráel a Kórógyvára híres vára ... című történelmi színművében feldolgozott. A legendaszerint Kórógyi Gáspár, mint a Kórógyi nemzetség utolsó férfi tagja eljegyezte Rozgonyi János Apollónia nevű leányát. Azonban minden ok nélkül felbontotta jegyességét, jegyesét elhagyta és más nővel kötött házasságot, ami az akkori törvények és szokásjog szerint megbocsáthatatlan bűnnek számított. Emiatt a visszalépése miatt Gáspár összes vagyonát elvesztette. Később azonban a törökök elleni csatározásokban tanúsított bátorságáért Mátyás király kegyelemben részesítette, és visszaadta minden elkobzott vagyonát. Mivel Kórógyi Gáspárnak nem volt gyermeke, halála után összes vagyona a Herényi család birtokába jutott, mert Kórógyi Gáspár nőtestvére, Katalin Perényi Péter felesége volt. A Kórógyi nemzetség már régen kihalt Tagjai sorban elvéreztek a letűnt évszázadok véres harcaiban. Leomlottak már Kórógyvára oly viharos időket átélt évszázados falai is. A valamikori jobbágyok kései szabad unokái ajkán — tekintet nélkül nemzetiségükre —, századokon át élnek még a régi hagyományok, mesék és mondák. Él még a hagyomány arról a szép Kórógyvári lányról is — Kórógyi Gáspár hűtlenül elhagyott jegyeséről —, aki bánatában nem ment férjhez, hanem holdvilágos éjszakákon kiül Kórógyvára romjaira, s hoszszú haját simogatva bánatos pogány szerelmi dalokkal hívja hozzá soha vissza nem térő csalfa szerelmesét. Ilyen és ehhez hasonló mondákat, regéket, meséket gyűjtött, és jegyzett fel az utókor számára a nemrég elhunyt falukutató — Döme Dezső Izráel — a népszokások és a szlavóniai magyar nyelvjárás ismerője és kutatója. Írásaiban eleven formát öltenek, s tovább élnek a középkori Kórógyi nemzetség ismert alakjai, a százados életformák, népszokások, a híres tréfacsináló Kósa Apó, Hapacs Pali, Pete Esvány, Csoszó Ferenc, s a „vitákkal társalkodó”, a fa-, fa-, és virágismerő Borka Naná, s a letűnt századok homályában eltűnt többi nagy falusi mesélő, nótafa alakjai. Igaz, életművét nem fejezhette be, váratlan halála meggátolta ebben, de azzal, amit életében ezen a téren tett, beírta nevét a szlavóniai szigetmagyarság életkönyvébe. A nemrég elhunyt Döme Dezső Izráel emlékének, aki falukutató munkájával, írásaival, köztük „Kórógyvára, híres vára ...” című történelmi művével nagyban hozzájárult a szlavóniai szigetmagyarság nyelvjárásainak és népszokásainak megismeréséhez. Döme Dezső Izráel a XIX. század utolsó évében született Kórógyon. Hányatott élete volt. Pár évvel ezelőtt, már őszülő fejjel, feleségével együtt megjárta Ausztráliát is, majd visszatért szabad hazájába, Jugoszláviába. Életében nagyon sokat tett a szlavóniai szigetmagyarság hagyományainak és népszokásainak a megismeréséért. Többek között dr. Penavin Olga nemrég kiadott Szlavóniai hétköznapok című könyvében is jelentek meg ném tárgyú írásai. Továbbá ő írta meg a fennállásának 800. évét ünneplő Szentlászló (Laslovo) falu monográfiáját. Kórógy monográfiáját korai halála miatt nem fejezhette be. A mellékelt írás adatai alkotó elemei lettek volna Kórógy monográfiájának, ezeket az adatokat ugyanis el akartam juttatni hozzá. BENCZE Sándor Eredményes epredés A dárdai helyi közösség területén, négy településen (Dárda, Mecce, Ürmös és Svatoarnica) hétezren laknak, zömük hellyel, munkás. Szórakozási lehetőségeikről beszélgetünk a dárdai helyi közösség titkárával a helyi hivatalban. Slobodan Božić feleket fogad. Az egyik elmondja, hogy a négy településen 23 kocsma, van, itt szórakoznak az emberek. — Van egy mozi — mondja Slobodan Božić —, a helyi közösség védnöksége alatt működik. Egyelőre kifizetődő, s ha így nőnek az árak, ez lesz a legolcsóbb időtöltés. — Ezekben a településekben a Belje Kombinát dolgozói laknak. A színielőadás ritkaság, de nem azért, mert nincs néző, hanem mert nincs megfelelő terem, vagy az előadóművészek foglaltak, s ritkábban látogatnak ide. A népdalénekesek persze ide is eljönnek, fellépésüket azonban nem tarthatjuk művelődési szempontból csúcsteljesítménynek. — A helyi művelődési egyesület tevékenyen működik. Az a vélemény alakult ki az elnökségben, amelynek jómagam is tagja vagyok, hogy a helyi erőkre kell támaszkodni és a munkaszervezetekkel együttműködve keresni a megfelelő utat. — Tavaly például a népitánc-csoport, a tamburazenekar és a népdalénekesek 17 alkalommal léptek fel különböző rendezvényeken és a munkaszervezetekben. Ellátogattunk a Húskombinátba, a Takarmánygyárba, és a gyári körzetben is tartottunk egy rövid műsort. — Kellemesen meglepett bennünket a dolgozók érdeklődése. Az emberek mindenütt kíváncsiak voltak arra, mire vagyunk képesek. Az sem mellékes dolog, hogy 50 helybeli középiskolás dolgozik aktívan a csoportban, s szüleik és ismerőseik is látni akarják az előadásokat. — Anyagi eszközökért a helyi munkaszervezetekhez fordulunk. Nem zárkóznak el a dolgozói közösségek — lehetőségeikhez mérten támogatnak bennünket. — Az idén színvonalasabbá szeretnénk tenni a műsort és még több falusi fiatalt toborozni az egyesületbe. Megalakítjuk a drámai csoportot, s több aktív tagra van szükség. A munkaszervezetben való fellépések során fel szeretnénk kelteni az ott dolgozó fiataérdeklöd ósrét a münplődézis egvenületben folyó munka iránt. — Magyar népitánc-csoportot is alakítanak? — Kellene. A fiatalok körében is lehet toborozni. Az iskolában működik a népitánc-csoport, az Ádám házaspár foglalkozhatna a magyar tánccsoporttal. SZABÓ