Magyar Szó, 1975. május (32. évfolyam, 118-131. szám)

1975-05-15 / 131. szám

12. «Mal Milorad Jankovič: A szerémségi fronttól a győzelemig Az utolsó nagy általános támadás Az ellenséges vonal összeroppan (66) A szerémségi fronton 1945. április 12-én reggel indult meg a támadás. Pontosan 6 órakor lőni kezdtek a ta­rackágyúk. Ez volt a támadás jele. Ez­után minden tüzérségi ütegből elkezd­tek tüzelni a mieink, minden lángba és füstbe borult, majd megindult a gyalogság rohama. A föld szinte meg­feketedett a sok embertől. Elindultak a tankok is. Csapataink támadása olyan erőteljes volt, hogy minden várakozást­­ felülmúlt. Április 12-én légierőnk is tá­madásba kezdett, 9 óra 25 perckor a légierő hadosztálycsoport parancsnoksá­ga az alábbi parancsot kapta az 1. had­sereg vezérkarától:­­ minél előbb meg­támadni Orolikot, ,Njegošlavcit, Vuko­­várt. Ügyelni kell arra, nehogy téve­dés történjék, mert tankjaink előre­mentek. Harminc perccel ezután újabb üzenet érkezett. Tömeges támadást in­tézni Ilaca, Srd, Banovci, Tovarnik és Lotin ellen, ahol az ellenség tüzérsége van elhelyezve. A 2. hadsereg vezér­kara aznap azt kérte a légierőtől, hogy a Bosna folyó jobb partján, Magiajtól a Paklenica torkolatáig támadja az el­lenséges menetoszlopokat. A hatalmas lendületben az első pro­letárdandár elfoglalta az ellenség 1. és 2. vonalát, és már reggel 7 órakor fel­szabadította Mohovót, majd Opatovac irányában támadott, ott egyesült a partraszállt 5. dandárral, és már 9 óra­kor vele együtt elfoglalta Opatovacot. A 21. hadosztály 4. dandárja szintén elfoglalta az ellenség két vonalát, majd ekkor kezdett támadni a 31. dandár is, tankokkal támogatva. Amint a 21. rohamhadosztály egysé­gei áttörték az ellenség vonalát, az itt keletkezett résen át a 48. macedón ro­­hamhadosztály kezdett támadni. Előretörés Szlavóngród és Zágráb felé A szerémségi front offenzívájának már az első napján sikerült áttörni az ellenség vonalát, körülbelül 20—30 ki­lométeres mélységben. Előrenyomulá­sunk gyorsaságát csak a legjobban si­került szövetséges hadseregek előre­nyomulásával lehet mérni. Már az el­ső nap az említett helyeken kívül fel­szabadult Vukovár is, amelyet a terv szerint másnap kellett volna elfoglal­ni. Az offenzíva második napján, ápri­lis 13-án este 7 óráig csapataink felsza­badították Vinkovcit és Djakovót, vala­mint Striživojni irányában kényszerí­tették visszavonulásra az ellenséget. Vukovár felé nyomulva előre, az 1. pro­letár hadosztály Eszéktől déli irányban vonult. Vinkovci és Županja elfoglalá­sával az első hadsereg teljes mélységé­ben áttörte a szerémségi frontot, és utat nyitott az előrenyomuláshoz Szla­­vóngród és Zágráb felé. Nastarból visszavonulva a 34. német hadtest pa­rancsnoksága érezhető veszteséget szen­vedett, kivonta csapatait, és új vonalat létesített Strizivojná. A főparancsnok köszönő távirata Április 14-én Josip Broz Tito marsall, a jugoszláv hadsereg­ főparancsnoka az alábbi köszönő táviratot küldte a sze­rémségi frontot áttörő egységekhez: „Háromnapos elkeseredett harc után csapataink áttörték a szerémségi fron­ton az ellenség megerősített állásait, átkeltek a Dráván és a Dunán, Boro­vétől Podravska Podgojicáig , Valpo­­vótól nyugatra és a Száván Brčko kör­zetében Orasjéig, megtörték az ellen­ség ellenállását, és nyugat felé támad­va, több mint 50 kilométer szélességben rohammal elfoglalták és felszabadítot­ták a következő városokat: Vinkovcit, Eszéket, Vukovárt, Valpovót és Župa­­nját. Ezenkívül felszabadítottak több települést, Tovarnikot, Dályát, Otokot, Borovót, Cérnát, Stari és Novi Mika­­novcit, Cetint és Koskát. Széles fronton üldözik az ellenséget a Száva és a Dráva völgyében nyugat felé. Ezekben a harcokban leverték a 41. és a 11. német hadosztályt, a harmadik és tizenkettedik Pavelic-hadosztályt, és számos önálló német—usztasa alakula­tot. Csapataink foglyul ejtettek nagy­számú ellenséget, hatalmas mennyisé­gű fegyvert és hadianyagot zsákmá­nyoltak. Ebben a győzedelmes támadás­ban különösen kitűntek a gyalogsági, tüzérségi, a páncélos, a műszaki és lo­vassági egységek Peko Dapčević altá­bornagy, Kosta Nadj altábornagy és Milutin Morača vezérőrnagy vezényle­tével. Rendkívül jelentőségű támoga­tást nyújtott csapatainknak légierőnk határozott támadásaival az egész had­művelet idején. Köszönetemet fejezem ki minden harcosnak és vezetőnek, akik részt vet­tek ennek a’fényes győzelemnek a ki­vívásában. Nyugodjanak békében a hazánk fel­szabadításáért elesett vitézek! Halál a fasizmusra —■ szabadság a­­népnek. Belgrád, 1945. április 14. J. B. Tito, s. k., főparancsnok, Jugoszlávia marsallja” Az első harcokban az 1. jugoszláv hadsereg kötelékeiben életét áldozta a haza felszabadításáért 600 harcos, meg­sebesült 2200, eltűnt 4 (foglyul esett). Az első hadsereg vezérkara április 14- én jelentést küldött a jugoszláv had­sereg főparancsnokságához a kétnapos harc mindkét oldali veszteségeiről. Az ellenségnek 5177 halottja volt, 2044 katonája pedig fogságba esett. Zsák­mányoltunk 73 használható ágyút, 11- et pedig megsemmisítettünk, zsákmá­nyoltunk 3 használható tankot, 5-öt megsemmisítettünk, 117 nehéz és 234 könnyű aknavetőt, 156 nehéz géppus­kát, 284 könnyűgéppuskát, 188 gép­pisztolyt, 4 légelhárító géppuskát, 15 rádióállomást, 54 használható teher­autót, 28 motorkerékpárt, zsákmányol­tunk 2777 puskát, elfoglaltunk három lőszerraktárt, és zsákmányoltunk két repülőgépet. Nagyszámú motoros jár­művet megsemmisítettünk vagy meg­rongáltunk. Ezek a számok mutatják, milyen ha­talmas erővel támadtak egységeink, milyen fejvesztve menekült az ellen­ség. Páncélos egységeink nyolc tankot ve­szítettek, kettő megrongálódott, kettőt pedig kisebb sérülés ért. Az ellenség tüzérsége megsemmisített 24 géppus­kánkat. Az első hadsereg vezérkara április 15- én parancsot adott ki az ellenség további üldözésére, a végső győzelemig. Bár katonáinknak nem volt frontális háborúban szerzett tapasztalatuk, a fel­adatot sikerrel teljesítették. VÉGE MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1975. május 15. T Jure Franičevic-Pločar ÖRVÉNY " I (19) Marketo a tűz felé kapott, belemar­kolt a lángokba, és mélyet sóhajtva, az arcához emelte két tenyerét. Éva árnyékká hullt szét egy pillanatra, Prošpert pedig­ egészen elnyelte a sö­tétség. Aztán megint előbukkant Éva arca a meghajtó lángok fényében. Egy szép, nedves arc, akár a frissen mo­sott szőlő,­­ gondolta Marketo, de Éva ebben a percben minden egyébnek érezte magát. Egyre erősebben rázta a hideglelős reszketés, és Marketót hir­telen valami furcsa meghatódás, féltő szánalom fogta el. Rátenné meleg te­nyerét a lány fázó keblére, de előbb sokáig a tűzben tartaná, így, mint most Hiába, vannak szép dolgok is a vilá­gon. Az élet nem csak háborúzás, nem csak gyilkolás. Néha meg is kell me­legedni. Jól bemelegíteni a kezet, így nj, és akkor azt mondani: Éva, gyere, hadd, teszem a kézem a melledre. És a melle boldogan megrebbenne a meleg tenyér alatt, mint a fagyott madárka. A láng egészen elfeküdt. Aztán me­gint, sugaras és ingerült fénnyel ki­egyenesedett. Éva megint itt van. Az egész köves táj Éva. Prosper eltűnt va­lahol a homályban. Miért ne tehetné most meg azt? Vigye el az­­ ördög, ha valami rosszra gondol. Egyszerűen, felgyülemlik néha az emberben vala­mi buta gyöngédség. És akkor szeretné tűzbe­ tenni a kezét, hogy bemelegítse ezt a fázó gyereket, mert olyan rette­netesen didereg, és ez­ a kőtenger olyan messze van, hogy talán nincs is a világon. A madarak megélednének a tenyerében. Két eleven madár a tenye­rében. Vigye el az ördög, ha most mindjárt meg nem szólal: Éva, bújj ide, add a melledet, hogy megmele­gítsem.­­ Éva idegesen turkált a hátizsákjá­ban. És­­ csak ennyit mondott: — Mit csinálsz, Éva? — Kötést keresek — felelte csende­sen. — Hagyd most azt, gyere, melegedj meg. Öltözz át. Átáztál. Megbetegszel. Vegyél fel száraz fehérneműt, ha van. Csavard be magad a pokrócba, és szá­rítsd meg a blúzodat, nadrágodat. Utó­­végre nő vagy. — Ó, ha a mamám látná, hogy mi­lyen jól nézek most ki — mondta Éva mosolyogva. — Mondom, hogy öltözz át. Ez pa­rancs. — Előbb kötést kell varrnom neked. — Miből? — A tartalék fehérneműmből — re­­begte Éva. Arca a lángkorona mögött fáradt­nak, meggyötörtnek látszott. De semmi hamis tettetést nem fedezett fel rajta. Bolond — gondolta Marketo. Mit kép­zel?­ Hogy majd a fehérneműjébe bu­­gyolálom a lábamat? Csacsi egy lány, fogalma sincs róla,a mi a háború. — Szó se lehet róla! — mondta hal­kan, de erélyesen. — De ha én akarom. — Nem. Szükséged van a fehérne­műre. — Ha visszaérünk a zászlóaljba, majd sze­rzek másikat. Ha visszaérünk — tette hozzá félénken. — Most is szükséged van rá. — Te meg nem bírsz lábra, állni kö­tés nélkül. — Add csak ide, hadd lám, mid van? — Minek? Várd meg, míg elkészí­tem a pólyát. . — Mutasd! — szólt Marketo paran­csoló hangon. Éva megszégyenülten a hátizsákjá­ba dugta a fejét, és egymás után húzta elő a fehérnemű-darabokat. Átnyúj­totta őket Marketónak, de nem mert ránézni. Marketo a láng felé tartva nyújto­gatta a fehérneműt, mintha rugalmas­ságát és ellenállóképességét ellenőriz­né. A keze észrevehetően reszketni kez­dett, míg a didergő, jéghideg testére gon­dolt, és csak ennyit mondott szárazon: — Ez nem lesz jó. Öltözz át és me­legedj be. ■ — De hiszen jó anyagból vám. — Parancsolom — csikordult mély­ről Marketo hangja. Éva lesütötte a szemét és mereven nézett a tűzbe. — Nem akarod a segítségemet. — Erősebb vászon kell ehhez a pó­lyához. — Daraboljunk fel egy pokrócot? — Az meg túl vastag. — Majd elveszem Proaperét, az vé­konyabb, és nem szőrös. — Próbáld meg. Odaadom neki he­lyette az enyémet. — Erősen meg kell szorítanod, ott, ahol a ficamodás történiit. — Előbb csak öltözz át. Ez parancs. — Hát jó, ha már ez a parancs .—­­mondta Éva, és rendetlenül bedobálta fehérneműit a hátizsákba. — De hol? — kérdezte zavartan.. .— Eredj félre a sötétbe. Az atya­isten se lát meg. — Jó — mondta Éva, és eltűnt a ho­mályban. Marketo a gyerekkorára gondolt. Míg az inge, gatyája száradt, mindig az ágyban kellett maradnia, ami való­jában nem is ágy volt, hanem hordó. Kerek, nagyhasú hordó, amely folyton ingott, hintázott alatta. És nyikorgott. (Folytatjuk) EP01W Az utak története „Elképzelhetetlen, hogy van poko­libb út annál, amelyik Perigorba ve­zet. Félholtan érkeztem meg.” Egy 1789-ből származó útleírásban olvas­hatjuk ezt. Az akkori utak ugyanis tényleg szörnyű állapotban voltak és az utasokra nemcsak banditák lesel­kedtek, hanem a tengelytörés veszélye is. Jellemző, hogy az átlagos sebesség ebben a korban 3 kilométer volt órán­ként. Aki 100 kilométeres útra szánta el magát, az előzőleg végrendelkezett. A francia uralkodók valamivel töb­bet tettek az útépítés érdekében, mint kortár­saik. 1720-ban Franciaországban már 40 000 kilométer hosszúságú út volt. Napóleon többek között azt is fe­jébe vette, hogy az egész országot, sőt egész Európát behálózó útvonalakat épít. 1775-ben Trésaguet nevű francia fél találta az útépítésnek egy új alapele­mét, amelyet később macadam kőnek neveztek el, s mivel mintegy 20 évvel később egy Mac Adam nevű angliai polgár is erre az ötletre jutott, és az útépítésnek ez a formája, pontosabban az ez útépítő elem az ő nevével terjedt el Európában. Amikor az autó megjelent, első szá­mú probléma az volt, hogyan lehet az utakat képessé tenni gépkocsi-közleke­désre. Sok mindennel próbálkoztak, amíg az útépítés mai formája ki nem alakult. 1931-ben Genfben tartották az első nemzetközi értekezletet, amelyen elfogadták az útjelző táblákat.

Next