Magyar Szó, 1975. augusztus (32. évfolyam, 224-239. szám)
1975-08-26 / 234. szám
12. oldal SZORKIN: KÉMNŐ A GESTAPO SZOLGÁLATÁBAN (41) „Sohasem fogom magamnak megbocsátani, hogy nem lőttem le őket ott az országúton. Lesben álltunk, amikor megüzente, hogy a főnökkel együtt meglátogat. De én vagyok a hibás, kevés embert vettem magamhoz.. Túljárt az eszemen. Arra számítottam, hogy ő meg a főnök, esetleg még néhányan lesznek, ahogy megígérték. Ők pedig egy egész egységgel jöttek. Jobb lett volna, ha csak rá és a főnökre nyitunk tüzet és nem a katonákra. Itt hibáztam el a dolgot. Azt a feladatot kaptam, hogy lőjem le Emmát, s végül ő lőtte agyon a feleségemet.” Stanko tovább vívódott önmagával: „Minek is kezdtem ki vele? Hogy hihettem neki, aki a Gestapo szolgáltában állt? Ezt bánom leginkább. De erről senkinek sem szólhatok, örökre titkolnom kell! De, ha egyszer megtalálom, bosszút állok rajta. Bíróság elé állíttatom, hogy feleljen mindazokért a gaztettekért, amelyeket falvainkban elkövetett. Gonosz asszony, még a szerelme is veszélyes volt. Sosem tudta az ember, mit forgat a fejében! Igaz, hogy engedményeket tett nekem, és kész volt mindent megtenni, amire kértem csak hogy megtudjon tőlem valamit a partizánokról.” „Jelentéseket küldtem neki, de mind úgy voltak megszerkesztve, hogy semmit sem tudhatott meg belőlük mozgalmunkról. Ő azonban pontosnak és igaznak hitte őket. Miért is mentem bele ebbe a játékba? Inkább elpusz tultam volna, mint hogy elfogadtam a feltételeit. De hát megtörtént. Ez a könnyelműség vezetett oda, hogy gyermekeim elvesztették az édesanyjukat.” Megállította lovát, leszállt és a lovát egy fához kötötte. Fáradtan leheveredett az útszéli fűre. Az álom hamar elnyomta. Időnként fel-felriadt, lovára pillantott s megint elaludt. A közeli falu kakasai a hajnalt jelezték. Stanko mélyen aludt, álmában olykor hangosan gyerekeit szólította. Hitelen felriadt és hangosan megszólalt: „Nada, hol vagy, gyere ide”. Mikor rádöbbent, hogy csak álmodott, megdörzsölte szemét, felült és fejét a térdére hajtva sóhajtott. „Szeretném, ha jöhetne, de ő már nem él.” „Álmodtam valamit, de nem tudok minden részletre visszaemlékezni. Mintha álmomban valaki megsúgta volna, merre kell keresnem Emmát. Emlékszem, Emma többször mondta, hogy ő megért minket, ezen a vidéken született, legközelebbi rokonai is itt élnek, s vannak távoli rokonai, akik benősültek más, nem német családba. Erre még jól emlékszem, csak az nem jut az eszembe, hogy melyik falut említette. Emlékszem, egy folyóparti városról beszélt, ahol rokonainál töltötte a nyári szünidőt, fürdött a folyóban. Azt is mondta, hogy rokonai jól élnek, a megszállás alatt is felkereste és igyekezett megvédeni őket az üldöztetésektől.” „Mikor ezt a képet nekem adta, amelyet most is magamnál hordok, elmondta, hogy egy ugyanilyen képet adott azoknak a rokonoknak is. Felismerném-e, ha meglátnám? Nálam van a fényképe. Lehetetlen, hogy annyira megváltoztassa külsejét, hogy ne ismerjem meg. Jól emlékszem szőke hajára, kemény arcvonásaira ... „De, sehogy sem jut eszembe annak a helységnek a neve, amelyet említett, pedig biztos vagyok benne, hogy oda menekült, ahhoz a távoli, nem német rokonhoz. Reggel van. Indulnom kell, de hova, merre? Előveszem a térképet és megnézem a folyók mentén fekvő városokat. Talán eszembe jut a neve.” Tarisznyájából térképet vett elő, szétterítette a füvön, és nézegette a Száva és a Duna mentén fekvő városokat: „Mitrovica nem, Rumának nincs folyója. Szlavónbród sem lehet az. Közelebb kell lennie Belgrádhoz. De meglehet, hogy mégis Szlavóniában van. Vagy talán Sremski Karlovci, Ilok, Újvidék? Egyik sem az. Vukovár? Mintha ez a város volna az, amelyet keresek.” Rácsapott kezével a térképre, felugrott és nekivágott az útnak. „Csak utolérjem, nehogy eltűnjön. Rokonainál biztonságban érzi majd magát. Nem ismerem rokonait. De valahogy majd megmagyarázom hatóságainknak, s a személyleírás és a kép alapján megtalálhatják. De vigyázniuk kell, mert nagyon ravasz nő az, bizonyára nevet változtatott és jól elrejtőzött. Csak a nyomába jussak! Kivallatjuk és felelősségre vonjuk mindazért, amit tett! Vukovár folyón fekszik. Igen, mesélt nekem erről a városról, de nem jegyeztem meg pontosan. Majd ha odaérek, jól körülnézek a városban.” XXXV. Vukováron Stanko a városparancsnokság biztonsági szerveihez fordult és elmondta útjának célját. Igyekezett minden jellemzőt elmondani Emmáról. Különösen ravaszságát domborította ki, ami megnehezíti majd a nyomozást és nagy elővigyázatosságra int. A nő szembeszálhat a biztonsági szervekkel is, mert nemegyszer hazafiakat lőtt agyon. A parancsnok figyelmesen meghallgatta Stankót és megértette helyzetét. — Megpróbáljuk felkutatni — mondotta. De fontolóra kell venni, hogyan jutunk nyomára a leggyorsabban ebben a városban. — Talán eredményt hozna egy éjszakai házkutatás a városban, de az kellemetlen. Nem kutathatunk át minden házat, azokét is, akiknek a házát, tegnap még a németek dúlták fel. Ez politikai szempontból sem volna helyes. — Van egy ötletem — mondta Stankó. — Tartsunk házkutatást csak azoknál, akik a felszabadulás után költöztek ide és telepedtek le a városban. A jövevények, a város új lakói között kell keresni Emmát is. Nem a neve, hanem a fényképe és a személyleírás alapján, és én is veletek tartok és felismerem. — Nem volna szabad így berontani a házakba. Megneszelheti a veszélyt és könnyen elillanhat. (Folytatjuk) Jure Franičevič-Pločar ÖRVÉNY (122) — Segíts rajtam, Marketo. Mindenki elhagyott. — Rád nem számítottam. A hang után mentem, és lám, tebeléd ütköztem. — Rettenetes! Hogy történhetett meg, hogy a törzs tagjait így magukra hagyják? — Hát csak keresd azt a törzset, én meg megyek. Jócskán fölbolydult a Dimna, biztos. Fenekestül. — Segíts rajtam, hisz tudod, mi a kötelességed, Marketo. — Hát, ha jól meggondoljuk, nem egészen az én kötelességem, biztos, hogy segítsek rajtad. Épip ellenkezőleg, neked kellene segítened a harcosoknak. Ez a politikai biztos szent kötelessége. — De ha nem bíróik. Valóban a végsőkig el vagyok csigázva. Ha most nem segítesz, itt fagyok meg. — És hol a pártöntudatod, hol a harci szellem belőled, biztos? — Ne jöjj most ezzel... — Dehogynem, épp most kell ezzel jönni. Talán arra tanított a Párt, hogy megadd magadat? Bizony, nem erre tanított. Indulj már, biztos, hallod-e, mert még tényleg megfagysz itt. Legalább húsz fok van nulla alatt. Amellett , ez a jeges szellőcske is fújdogál, hahaha. Utazz, biztos, az ördög kottájába! Főzi már a Dimna, főzi a jó sűrű, rotyogós puliszkáját, hahaha. — Marketo, kérlek, ne menj el! — Annát kell megtalálnom, meg azt a sületlen költőt. Te meg szedd össze az erődet, és tarts egy gyakorlati leckét a kommunista arculatáról. Én megyek. És valóban elindult hatalmas lépteivel, depékben meghajolva, mintha ezzel is csökkenteni akarná a szél támadási felületét. Visszakiáltott: — Jó egészséget, biztos! Eszedbe jutott-e vajon Éva? — Marketo! Marketo! Hallgass rám... amit most teszel, egyenlő a gyilkossággal. Segíts rajtam. Majd aztán mindent szépen ... — Fölismernéd-e, mi? — kiáltja Marketo rekedten. — Fölismerném, Marketo. Ne hagyj el. Marketo megállt. Gondolkozott egy pillanatig. Aztán felnyögött a rátörő vad fájdalomtól, és visszafordult a biztosért. Megragadta a derékszíjánál, és a magasba emelte, meglóbálta forró önkívületében. Aztán leeresztette a hóra, mélyet szívott a jeges levegőből, és azt mondta: — Megyünk! Fogazz meg jól a derékszíjamban, és kortyolj jó nagyokat ebből a dicső partizán italból. Messze még a reggel.ooo Simon megtorpant egy pillanatra, mint akit rajtakaptak, mindenfelől körülfogta a kásás sötétség. Rázkódott, de nem érezte a hideget. Az imént még az egész törzs itt volt a közelében, most meg egyszerre magára maradt. A menetoszlop széthullott. Dubravkát is szem elől tévesztette. Vajon az elvtársak magukkal vitték, vagy a szél elfújta, a hó eltemette? Tennie kellene valamit. Rendezni a szétzilált sorokat, megszervezni az átkelést. De hogyan és merre irányítsa a zászlóalj haladását, amikor minden irány összekeveredett benne? Arra fordult, amerről valami hangok hatoltak hozzá a szél rikoltásai közt. Felkiáltott: •— Zászlóalj, előre! Előre! Tartsátok magatokat, elvtársak! Fogózatok egymás derékszíjába, fogjátok egymást kézen, elvtársak! Tömörítsétek a soraitokat. Ne váljatok külön! Halljátok, amit mondok? Itt a parancsnok beszél. Hol vagytok? De semmi sem hallatszott a szél hangorkánján kívül. Fekete, fagyos liszt tömi el szemét, száját. Hatalmas abroncs szorongatta a zászlóaljat. Megint kiabálni kezdett, mint aki eszét vesztette: — Zászlóalj, előre! Parancsolom, hogy tömörüljetek! Századparancsnokok és biztosok, kössétek össze a vonalakat! Párttagok, titeket bíztak meg ezzel, halljátok-e? Nem halljátok? Itt a Repülő Zászlóalj parancsnoka. Tömörüljetek! Megbotlott egy bemélyedésben, és arccal a hóba zuhant. A vastag hótorlasz egészen ellepte, egy pillanatra mintha eszméletét vesztette volna. Hörgött mint a fuldokló. Egész testével rúgta szét a torlaszt, kiköpte a keserű ízt a szájából és futásnak eredt. Űzte a vad akarás, hogy utolérjen valakit, hogy tegyen valamit, hogy segítsen valakin. A tisztáson ráhágott egy fekvő harcosra. Nem ismerte fel mindjárt, mert a szeme erősen könnyezett a csípős hótól. Letérdelt a fekvő mellé, erélyesen rázni kezdte. — Mit izgulsz úgy, parancsnok elvtárs, minek igyekszel? — szólalt meg a fekvő harcos. Ráismert Stipan hangjára. — Kelj föl, megfagysz — kiáltotta a fülébe. — Kihűlt a szívem, parancsnok elvtárs, nem bírok tovább menni. — Menned kell. Parancsolom. — Tudom, parancsnok elvtárs, tudom, hogy kell, de mit ér a parancsod, ha egyszer nem bírok. Elerőtlenedtem, ez az igazság. Durván megragadta és átvetette a vállán. — Ne tedd ezt, parancsnok elvtárs. Szétesek. És semmi haszon belőle. Mondom, hogy a szívem kihűlt és a csontjaim elapadtak. Csak szorongat valami, de nem fáj. — Hallgass, Stiipan, ne fáraszd magad a beszéddel — szólt rá Simon, és elindult vele, minden lépésnél mélyen a hóba süppedve. (Folytatjuk) ! 11 . MAGYAR SZÓ Kedd, 1975. aug. 26. Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson. Apja egy mezőgazdasági iskola igazgatója volt, tehetséges és művelt ember, akinek érzéke volt a zenéhez is. A kis Béla nyolcéves korában veszítette el édesapját. Anyja rendkívül energikus asszony volt, aki férje halála után hosszú évekig egyedül tartotta el családját. Tanítónő volt és két gyerekének, Bélának és Elzának, kiváló nevelést adott. A kis Béla nyugodt, komoly fiú volt. Gyakran betegeskedett. Korán megszerette a zenét. Hároméves korában egy tamburát kapott ajándékba, s amikor édesanyja zongorázott, gyakran odaült hozzá, hogy tamburáján kísérje. Hatéves volt, amikor édesanyja az első zongoraleckét adta neki. 11 éves korában lépett először közönség elé egy jótékonysági célból rendezett hangversenyen. Többek között nagy sikerrel előadta első szerzeményét is. Pozsonyban Erkel László növendéke volt, majd Budapesten a Zeneakadémián tanult. Zongorajátékával aratta első sikereit. Különösen nagy sikert hozott bécsi vendégszereplése. Ezekben az években Magyarországon föllendülésben volt a függetlenségi mozgalom, a Habsburg uralommal elleni ellenállás, és Kossuth emlékének ápolása kultuszszá vált. A Zeneakadémián addig osztrák szellem uralkodott, ezekben az években azonban a magyar nemzeti érzelmek felülkerekedtek. 1904-ben egy nagy botrányról tudósítottak a budapesti lapok. Egy zenekari próbán egy osztrák zenész nem volt hajlandó eljátszani az osztrák himnusz paródiáját. Bartók Béla Kossuth-szimfóniája volt ez a mű. A himnusz parodizálása azt akarta jelképezni, hogy Ausztria milyen szerepet játszott az 1848. évi forradalom elfojtásában. A fiatal szerző egyszerre híres lett. Ugyanabban az évben a szimfóniát előadták Manchesterben.