Magyar Szó, 1975. augusztus (32. évfolyam, 224-239. szám)

1975-08-26 / 234. szám

12. oldal S­ZORKIN: KÉMNŐ A GESTAPO SZOLGÁLATÁBAN (41) „Sohasem fogom magamnak megbo­csátani, hogy nem lőttem le őket ott az országúton. Lesben álltunk, amikor megüzente, hogy a főnökkel együtt meglátogat. De én vagyok a hibás, ke­vés embert vettem magamhoz.. Túljárt az eszemen. Arra számítottam, hogy ő meg a főnök, esetleg még néhányan lesznek, ahogy megígérték. Ők pedig egy egész egységgel jöttek. Jobb lett volna, ha csak rá és a fő­nökre nyitunk tüzet és nem a katonák­ra. Itt hibáztam el a dolgot. Azt a fel­adatot kaptam, hogy lőjem le Emmát, s végül ő lőtte agyon a feleségemet.” Stanko tovább vívódott önmagával: „Minek is kezdtem ki vele? Hogy hi­hettem neki, aki a Gestapo szolgáltában állt? Ezt bánom leginkább. De erről senkinek sem szólhatok, örökre titkol­nom kell! De, ha egyszer megtalálom, bosszút állok rajta. Bíróság elé állítta­tom, hogy feleljen mindazokért a gaz­tettekért, amelyeket falvainkban elkö­vetett. Gonosz asszony, még a szerelme is veszélyes volt. Sosem tudta az em­ber, mit forgat a fejében! Igaz, hogy engedményeket tett nekem, és kész volt mindent megtenni, amire kértem csak hogy megtudjon tőlem valamit a partizánokról.” „Jelentéseket küldtem neki, de mind úgy voltak megszerkesztve, hogy sem­mit sem tudhatott meg belőlük­ moz­galmunkról. Ő azonban pontosnak és igaznak hitte őket. Miért is mentem bele ebbe a játékba? Inkább elpusz­­ tultam volna, mint hogy elfogadtam a feltételeit. De hát megtörtént. Ez a könnyelműség vezetett oda, hogy gyer­mekeim elvesztették az édesanyjukat.” Megállította lovát, leszállt és a lovát egy fához kötötte. Fáradtan leheveredett az útszéli fűre. Az álom hamar el­nyomta. Időnként fel-felriadt, lovára pillantott s megint elaludt. A közeli falu kakasai a hajnalt je­lezték. Stanko mélyen aludt, álmában olykor hangosan gyerekeit szólította. Hitelen felriadt és hangosan megszó­lalt: „Nada, hol vagy, gyere ide”. Mi­kor rádöbbent, hogy csak álmodott, megdörzsölte szemét, felült és fejét a térdére hajtva sóhajtott. „Szeretném, ha jöhetne, de ő már nem él.” „Álmodtam valamit, de nem tudok minden részletre visszaemlékezni. Mint­ha álmomban valaki megsúgta volna, merre kell keresnem Emmát. Emlék­szem, Emma többször mondta, hogy ő megért minket, ezen a vidéken szüle­tett, legközelebbi rokonai is itt élnek, s vannak távoli rokonai, akik benősül­tek más, nem német családba. Erre még jól emlékszem, csak az nem jut az eszembe, hogy melyik falut említet­te. Emlékszem, egy folyóparti városról beszélt, ahol rokonainál töltötte a nyári szünidőt, fürdött a folyóban. Azt is mondta, hogy rokonai jól élnek, a megszállás alatt is felkereste és igye­kezett megvédeni őket az üldöztetések­től.” „Mikor ezt a képet nekem adta, ame­lyet most is magamnál hordok, el­mondta, hogy egy ugyanilyen képet adott azoknak a rokonoknak is. Felismerném-e, ha meglátnám? Ná­lam van a fényképe. Lehetetlen, hogy annyira megváltoztassa külsejét, hogy ne ismerjem meg. Jól emlékszem szőke hajára, kemény arcvonásaira ... „De, sehogy sem jut eszembe annak a helységnek a neve, amelyet említett, pedig biztos vagyok benne, hogy oda menekült, ahhoz a távoli, nem német rokonhoz. Reggel van. Indulnom kell, de hova, merre? Előveszem a térképet és meg­nézem a folyók mentén fekvő városo­kat. Talán eszembe jut a neve.” Tarisznyájából térképet vett elő, szétterítette a füvön, és nézegette a Száva és a Duna mentén fekvő városo­kat: „Mitrovica nem, Rumának nincs fo­lyója. Szlavónbród sem lehet az. Köze­lebb kell lennie Belgrádhoz. De megle­het, hogy mégis Szlavóniában van. Vagy talán Sremski Karlovci, Ilok, Újvidék? Egyik sem az. Vukovár? Mint­ha ez a város volna az, amelyet kere­sek.” Rácsapott kezével a térképre, felug­rott és nekivágott az útnak. „Csak utolérjem, nehogy eltűnjön. Rokonainál biztonságban érzi majd ma­gát. Nem ismerem rokonait. De vala­hogy majd megmagyarázom hatósá­gainknak, s a személyleírás és a kép alapján megtalálhatják. De vigyázniuk kell, mert nagyon ravasz nő az, bizo­nyára nevet változtatott és jól elrejtő­zött. Csak a nyomába jussak! Kivallat­juk és felelősségre vonjuk mindazért, amit tett! Vukovár folyón fekszik. Igen, mesélt nekem erről a városról, de nem jegyez­tem meg pontosan. Majd ha odaérek, jól körülnézek a városban.” XXXV. Vukováron Stanko a városparancs­nokság biztonsági szerveihez fordult és elmondta útjának célját. Igye­kezett minden jellemzőt elmonda­ni Emmáról. Különösen ravasz­ságát domborította ki, ami meg­nehezíti majd a nyomozást és nagy elő­vigyázatosságra int. A nő szembeszál­­hat a biztonsági szervekkel is, mert nemegyszer hazafiakat lőtt agyon. A parancsnok figyelmesen meghall­gatta Stankót és megértette helyzetét. — Megpróbáljuk felkutatni — mon­dotta. De fontolóra kell venni, hogyan jutunk nyomára a leggyorsabban ebben a városban. — Talán eredményt hozna egy éjsza­kai házkutatás a városban, de az kelle­metlen. Nem kutathatunk át minden házat, azokét is, akiknek a házát, teg­nap még a németek dúlták fel. Ez poli­tikai szempontból sem volna helyes. — Van egy ötletem — mondta Stan­­kó. — Tartsunk házkutatást csak azok­nál, akik a felszabadulás után költöz­tek ide és telepedtek le a városban. A jövevények, a város új lakói között kell keresni Emmát is. Nem a neve, hanem a fényképe és a személyleírás alapján, és én is veletek tartok és felismerem. — Nem volna szabad így berontani a házakba. Megneszelheti a veszélyt és könnyen elillanhat. (Folytatjuk) ­ Jure Franičevič-Pločar ÖRVÉNY (122) — Segíts rajtam, Marketo. Mindenki elhagyott. — Rád nem számítottam. A hang után mentem, és lám, tebeléd ütköz­tem. — Rettenetes! Hogy történhetett meg, hogy a törzs tagjait így magukra hagyják?­­ — Hát csak keresd azt a törzset, én meg megyek. Jócskán fölbolydult a Dimna, biztos. Fenekestül. — Segíts rajtam, hisz tudod, mi a kötelességed, Marketo. — Hát, ha jól meggondoljuk, nem egészen az én kötelességem, biztos, hogy segítsek rajtad. Épip ellenkezőleg, neked kellene segítened a harcosoknak. Ez a politikai biztos szent kötelessége. — De ha nem bíróik. Valóban a vég­sőkig el vagyok csigázva. Ha most nem segítesz, itt fagyok meg. — És hol a pártöntudatod, hol a har­ci szellem belőled, biztos? — Ne jöjj most ezzel... — Dehogynem, épp most kell ezzel jönni. Talán arra tanított a Párt, hogy megadd magadat? Bizony, nem erre tanított. Indulj már, biztos, hallod-e, mert még tényleg megfagysz itt. Lega­lább húsz fok van nulla alatt. Amellett , ez a jeges szellőcske is fújdogál, hahaha. Utazz, biztos, az ördög kottá­jába! Főzi már a Dimna, főzi a jó sűrű, rotyogós puliszkáját, hahaha. — Marketo, kérlek, ne menj el! — Annát kell megtalálnom, meg azt a sületlen költőt. Te meg szedd össze az erődet, és tarts egy gyakorlati lec­két a kommunista arculatáról. Én me­gyek. És valóban elindult hatalmas léptei­vel, depékben meghajolva, mintha ezzel is csökkenteni akarná a szél támadási felületét. Visszakiáltott: — Jó egészséget, biztos! Eszedbe ju­tott-e vajon Éva? — Marketo! Marketo! Hallgass rám... amit most teszel, egyenlő a gyilkossággal. Segíts rajtam. Majd az­tán mindent szépen ... — Fölismernéd-e, mi? — kiáltja Marketo rekedten. — Fölismerném, Marketo. Ne hagyj el. Marketo megállt. Gondolkozott egy pillanatig. Aztán felnyögött a rátörő vad fájdalomtól, és visszafordult a biz­tosért. Megragadta a derékszíjánál, és a magasba emelte, meglóbálta forró önkívületében. Aztán leeresztette­­ a hóra, mélyet szívott a jeges levegőből, és azt mondta: — Megyünk! Fogazz meg jól a derék­szíjamban, és kortyolj jó nagyokat eb­ből a dicső partizán italból. Messze még a reggel.­ooo Simon megtorpant egy pillanatra, mint akit rajtakaptak, mindenfelől kö­rülfogta a kásás sötétség. Rázkódott, de nem érezte a hideget. Az imént még az egész törzs itt volt a közelé­ben, most meg egyszerre ma­gára maradt. A menetoszlop szét­hullott. Dubravkát is szem elől tévesztette. Vajon az elvtársak maguk­kal vitték, vagy a szél elfújta, a hó el­temette? Tennie kellene valamit. Ren­dezni a szétzilált sorokat, megszervezni az átkelést. De hogyan és merre irá­nyítsa a zászlóalj haladását, amikor minden irány összekeveredett benne? Arra fordult, amerről valami hangok hatoltak hozzá a szél rikoltásai közt. Felkiáltott: •— Zászlóalj, előre! Előre! Tartsátok magatokat, elvtársak! Fogózatok egy­más derékszíjába, fogjátok egymást kézen, elvtársak! Tömörítsétek a sorai­tokat. Ne váljatok külön! Halljátok, amit mondok? Itt a parancsnok beszél. Hol vagytok? De semmi sem hallatszott a szél hangorkánján kívül. Fekete, fagyos liszt tömi el szemét, száját. Hatalmas abroncs szorongatta a zászlóaljat. Me­gint kiabálni kezdett,­­ mint aki eszét vesztette: — Zászlóalj, előre! Parancsolom, hogy tömörüljetek! Századparancsno­kok és biztosok, kössétek össze a vona­lakat! Párttagok, titeket bíztak meg ez­zel, halljátok-e? Nem halljátok? Itt a Repülő Zászlóalj parancsnoka. Tömö­rüljetek! Megbotlott egy bemélyedésben, és arccal a hóba zuhant. A vastag hótor­lasz egészen ellepte, egy pillanatra mintha eszméletét vesztette volna. Hör­­gött mint a fuldokló. Egész testével rúgta szét a torlaszt, kiköpte a keserű ízt a szájából és futásnak eredt. Űzte a vad akarás, hogy utolérjen valakit, hogy tegyen valamit, hogy segítsen va­lakin. A tisztáson ráhágott egy fekvő har­cosra. Nem ismerte fel mindjárt, mert a szeme erősen könnyezett a csípős hó­tól. Letérdelt a fekvő mellé, erélyesen rázni kezdte. — Mit izgulsz úgy, parancsnok elv­társ, minek igyekszel? — szólalt meg a fekvő harcos. Ráismert Stipan hangjára. — Kelj föl, megfagysz — kiáltotta a fülébe. — Kihűlt a szívem, parancsnok elv­­társ, nem bírok tovább menni. — Menned kell. Parancsolom. — Tudom, parancsnok elvtárs, tu­dom, hogy kell, de mit ér a parancsod, ha egyszer nem bírok. Elerőtlenedtem, ez az igazság. Durván megragadta és átvetette a vállán. — Ne tedd ezt, parancsnok elvtárs. Szétesek. És semmi haszon belőle. Mondom, hogy a szívem kihűlt és a csontjaim elapadtak. Csak szorongat valami, de nem fáj. — Hallgass, Stiipan, ne fáraszd ma­gad a beszéddel — szólt rá Simon, és elindult vele, minden lépésnél mélyen a hóba süppedve. (Folytatjuk) ! 11 . MAGYAR SZÓ Kedd, 1975. aug. 26. Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagy­­szentmiklóson. Apja egy mezőgazdasá­gi iskola igazgatója volt, tehetséges és művelt ember, akinek érzéke volt a ze­néhez is. A kis Béla nyolcéves korában veszítette el édesapját. Anyja rendkí­vül energikus asszony volt, aki férje halála után hosszú évekig egyedül tar­totta el családját. Tanítónő volt és két gyerekének, Bélának és Elzának, kivá­ló nevelést adott. A kis Béla nyugodt, komoly fiú volt. Gyakran betegeskedett. Korán megsze­rette a zenét. Hároméves korában egy tamburát kapott ajándékba, s amikor édesanyja zongorázott, gyakran odaült hozzá, hogy tamburáján kísérje. Hat­éves volt, amikor édesanyja az első zon­goraleckét adta neki. 11 éves korában lépett először közönség elé egy jóté­konysági célból rendezett hangverse­nyen. Többek között nagy sikerrel elő­adta első szerzeményét is. Pozsonyban Erkel László növendéke volt, majd Budapesten a Zeneakadémi­án tanult. Zongorajátékával aratta első sikereit. Különösen nagy sikert hozott bécsi vendégszereplése. Ezekben az években Magyarországon föllendülés­ben volt a függetlenségi mozgalom, a Habsburg uralommal elleni ellenállás, és Kossuth emlékének ápolása kultusz­­szá vált. A Zeneakadémián addig oszt­rák szellem uralkodott, ezekben az években azonban a magyar nemzeti ér­zelmek felülkerekedtek. 1904-ben egy nagy botrányról tudó­sítottak a budapesti lapok. Egy zeneka­ri próbán egy osztrák zenész nem volt hajlandó eljátszani az osztrák himnusz paródiáját. Bartók Béla Kossuth-szim­­fóniája volt ez a mű. A himnusz paro­­dizálása azt akarta jelképezni, hogy Ausztria milyen szerepet játszott az 1848. évi forradalom elfojtásában. A fiatal szerző egyszerre híres lett. Ugyanabban az évben a szimfóniát elő­adták Manchesterben.

Next