Magyar Szó, 1975. augusztus (32. évfolyam, 224-239. szám)

1975-08-30 / 238. szám

Szombat, 1975. aug. 30. MAGYAR SZÓ Jugoszláviai magyar irodalom Irodalmunk életrajza BORI IMRE: IRODALMUNK ÉVSZÁZADAI, FORUM KÖNYVKIADÓ, ÚJVIDÉK, 1975. Az irodalomtörténész — különöskép­pen ha a jelen, vagy a jelenbe nyú­ló közelmúlt termését vizsgálja az iro­dalomtörténeti periodizálás és értékelés eszközeivel — mindig számol a „sér­tettek” (kevésbé méltányoltak, elhall­gatottak) visszautasításával és tartózko­dásával; de eközben számol azzal is, hogy a­­jövő irodalomtörténete megcá­folja majd állításait, vagy egy más szempontot és módszert követő kor­­társ­ szemlélet eltérő megállapításokra jut. Vagyis, kétségtelen, hogy minden jelent feltáró irodalomtörténeti törek­vés az érdeklődés középpontjába kerül. Hatványozottabban mint az egy könyv­­egy írás típusú kritika. Ezt az utat járta be Bori Imre minden eddigi irodalomtörténeti munkája. Ter­mészetesen, az ellentmondásokban és az igazolásokban megmutatkozó érdeklődés, az anyagnak szólt elsősorban, de nemcsak az anyagnak, hanem az irodalomtörténész személyének is. Mert Bori Imre bármi­­eddigi irodalmunkkal foglalkozó történe­ti és kritikai munkájában, az anyagon túlmenően, ítéleteivel, kritikai rezonan­ciáival váltott ki sokirányú érdeklődést, ami végső soron a kritikus személyiségé­nek erényeit bizonyítja a legkézenfekvőbb módon. Bori Imre kutatásainak eredményeivel együtt számol be szubjektív élményeiről, nemegyszer — ha irodalomtörténeti pe­riódusok súlypontja közelébe kerül —in­dulatosan és szenvedélyesen, ami joggal szerez mindazoknak meglepetést, akik az irodalomtörténészeket halvérűeknek kép­zelik. Pedig nincs itt másról szó, mint hogy az irodalomtörténész éppoly szen­vedéllyel ragaszkodik anyagához, mint a regényíró a hőséhez. Ilyen elmélyült ragaszkodás, személyes intenzitás fűzi Bori Imrét irodalmunk dol­gaihoz. S ez minden irodalomtörténeti munkájának a 'megéltség, az élményiség többletét' biztosítja. Erről győz meg az Irodalmunk évszáza­dairól írt esszéje is. Esszét mondok és nem tanulmányt. Mert az esszé szabadabb és változatosabb eszközeivel Bori Imre élővé varázsolta irodalmunk (sokszor el­felejtett) múltját, annál inkább, mert je­lent életéhez kötötte azt el nem téphető szálakkal. Esszészerűséget bizonyít a könyv felépítése is: szigorú időrendet kö­vet, nem az írói életművek, hanem a­z irodalom kontinuitásában. Az író munk, Ságéról ott szól, ahol valóban jelentős szerepe volt, nem ott ahova születési éve szerint tartozik. Vagyis, nem arra törek­szik, hogy átfogó képet nyújtson egy-egy írói életműről, hanem arra, hogy a mű helyét irodalmunk életében — időrendjé­ben — jelölje ki, vállalt és betöltött sze­repétől függően.­­ Ezért kerül. Sinkó Ervin odatartozó munkássága az ötvenes évek, Gál László és Pap József viszont a hat­vanas évek után bemutatásra, ezért szólhat írókról több ízben: Láng Árpád (Lőrinc Pé­ter), Herceg János. Gál László neve — fe­jezetcímként is — többször fordul elő, at­tól függően, hogy irodalmunk fejlődési szakaszaiban mikor vállaltak és végeztek irodalom­történetileg jelentős szerepet. Az ilyen jellegű irodalomtörténeti mun­ka alapos és körültekintő kutatások után következhet, az anyagvizsgálat, a rejtőz­ködő értékek türelmet és fáradtságot igénylő feltárása, elfeledett nevek és mű­vek felfedezése, ellenállások leküzdése, tévhiteknek érvekkel való szétrobbantása után. Bori Imre kutatásainak egyik központi kérdése irodalmi múltunk természetének és jellegének megismerése volt. Mert iro­dalmunk életében a múlt, a hagyomány mindig döntően fontos meghatározó volt. Legelső elméleti kérdése is a hagyomány szó szerint a hagyománytalanság. E kér­dés körül forgott Szenteleky érdeklődése, s ezt vetette fel 1918-tól napjainkig szin­te minden újabb törekvés és nemzedék. A válságos időszakok idézték meg ezt a problémát a legnagyobb erővel, ebben keresve minden bukás, sikertelenség okát és forrását. Éppen ezért Bori Imre köny­vének legszembetűnőbb eredménye a ha­gyománytalanság rémképének felszámo­lása. Mert Bori Imre irodalomtörténeti áttekintése, a korábban megjelen­t Irodal­mi hagyományaink (1971) szöveggyűjte­ménnyel együtt alapvető érveket szol­gáltat múltunk meglétéről, s arról, hogy az elmúlt évszázadok számottevően hatá­rozták meg irodalmi jelenünket. Persze, a jugoszláviai magyar irodalom 1918-ban született, s az azóta eltelt évtizedekben fejlődött, terebélyesedett önértékűvé, fo­kozatosan ,szinte évről évre ismerve fel történelmi és társadalmi meghatározóit. De irodalmunk emlékezetét nem a megszü­letés évétől kell számolni. Korábbiak az idetartozás társadalmi és történelmi sajá­tosságainak erőforrásai. Ezekről az em­lékekről nyújt meggyőző képet az Iro­dalmunk évszázadai első fejezete. A hagyománytalanság rémképének fel­számolásával egyidejűleg az Irodalmunk évszázadai a hovatartozás kérdését is meg­válaszolja. Égető kérdés volt mind ez ide­ig, amíg számottevő irodalmi (s ezzel pár­huzamosan társadalmi, világnézeti) érté­keket nem, vagy csak a vidékiesség szint­jén produkált irodalmunk, hogy hova is tartozik. Most, amikor múltját és jelenét szerves összefüggésben látjuk, amikor va­lóban jelentős életműveket vehetünk szám­ba a kérdés nem kérdés tovább: irodal­munk kettős meghatározottságából és ön­értékeinek tudatosításából következően már nem férhet kétség autonomitásához sem. Persze, viszonylagos autonomitásról van itt szó, melynek igazi értékeit és tar­talmait nem a befelé fordulás és elzár­­ás, hanem a kettős kötöttség nyíltsága adja meg. Ennek a jellegzetességnek a felismerése nyújt lehetőséget másik köz­ponti kérdésünk, a másik „átok”, a vidé­kiesség felszámolásához is. Mert a vidé­kiességet nem a látszólagos­ na­gyvilági­­ság oldja fel, hanem éppenséggel az ön­értékek felismerése és tudatosítása, ön­magunk megismerése mutat utat a nagy­világ felé. Részletekben másoknak is, nekünk is vitánk lehet Bori Imrével. De az ilyen vita nem irodalomtörténeti munkájának, s e munka eredményeinek megkérdőjele­zése, hanem nézeteinek továbbgondolása és árnyalása. S éppen ebben mutatkozik meg egy önállóan kidolgozott, de a vég­­érvényesség igényét elutasító irodalom­­történeti koncepció továbbélése. EGYSZÓVAL: Bori Imre jugo­szláviai magyar irodalomtörté­neti kutatásainak fedőműve az Irodalmunk évszázadai. BANYAI János Kapcsolattörténeti jegyzetek „Horvátiul magyarra nem régen fordéták" A KÉZIRATOS DALOSKÖNYVEK példái KAPCSOLATTÖRTÉNETI SZEMPONT­BÓL, miként jegyzeteinkből már kiderült, a XVI—XVII. század egyike a leggazda­gabbaknak. Szinte eszményi modellje mu­tatja magát: ez az a korszak, amelyben írók és tollforgatók, lantosok és hegedősök egyforma érdeklődéssel nyúlnak hozzájuk került magyar és horvát nyelvű könyvek­hez, kéziratokhoz, és hallgatnak dalt is, hiszen a nyomtatott versek nótajelzései jól mutatják, milyen énekek éltek a köztudatuk­ban. Az a természetesség, amellyel egy Balassi Bálint írt horvát és szlovén nyel­vű sorokat maga készítette versei fölé, hogy mutassa, mely dallamra énekelhetek, nem kivételes jelenség ebben a korban, ha­nem általány gyakorlat. S ez volt még a XVII. században is, miként arról a va­­raždini horvát költő, Gabrijel Jurjevic, ta­núskodik a Hősök levelei (Listovi heroev, 1675.) című művében, amely a horvátra fordított Szilágyi és Hajmási című magyar széphistóriának kezdő sorát idézi nótajel­zésként: „Premilo tužita dod Vugra vite­­za.. AZ ILYEN ADATOK önmagukban is ér­dekesek természetesen, hiszen konkrét bi­zonyságai például a magyar—horvát szel­lemi érintkezéseknek. Ám sokkal izgal­masabb az irodalmi életnek, a szellemi termékek mozgásirányainak az a képe, amely ezekben az adatokban lappang és kibontásra, megmutatásra vár. Legkézen­fekvőbbek ebből a szempontból a XVI. századi széphistóriák és a XVII. századi kéziratos daloskönyvek, a magyar—hor­vát irodalmi találkozások széles „mezejét” ezek képezik. S nyilván nem véletlenül, hiszen mind a széphistória, mind a histó­­riás dal és a szerelmi ének nagy közös­ségek érdeklődését keltették fel. Ezek a verses szövegek voltak azok, amelyeket ezekben az évszázadokban a legszíveseb­ben olvastak vagy hallgattak, ezek szóra­koztattak leginkább. Az irodalomtörténetírás nem véletlenül tartja tehát számon a horvát eredetű ma­gyar és a magyar eredetű horvát szép­históriákat. A Szilágyi és Hajmási tör­ténete, mint idézzük, a XVII. században közismert horvát énekké vált, széltébben­­hosszáiban ismerték a két magyar vitéz szerelmi kalandját a török szultán lányá­val, s kedvelt magyar versként maradt fenn az öreg Bankó lányáról és a vitéz Franciskóról szőtt horvát széphistória, hi­szen 1574-ben már a Francisco-vers nép­szerűségére is nótajelzés utal: Istvánffy Pál verses műve felett olvasható az „ad nótám Francisco”. Felmerül a kérdés: mi­re lehet következtetni ezekből a széphis­­tória-fordításokból? Elsősorban arra, hogy több írogató, tollforgató ezekben az év­századokban legalább kétnyelvű volt, s hogy magyar írók könyvei, kéziratai kö­zött természetes módon kaptak helyet hor­vát nyelvű szövegek is, illetve, hogy ha­sonló jellegű magyar nyelvű szövegek ott voltak horvát és szlovák írástudók kezé­ben is, ha a Szilágyi és Hajmási históriá­jának élettörténete fonalát nézzük. KÉT OLYAN MAGYAR SZÉPHISTÓ­RIA VAN, amelynek horvát irodalmi vo­natkozásai kétségtelenek. Az egyik Ráskai Gáspár műve: Egy szép história az vitéz Franciscóról és az ő feleségéről, mely 1552-ben keletkezett. A szerző ekkor Lend­­ván rokonainál, a Bánffyaknál vendéges­kedett, s mert Bánffy Istvánék éppen gyer­meket vártak, a feleségnek kedveskedve szedte magyar versbe Ráskai Gáspár két­ségtelenül horvát forrásokat használva fel Franciscónak és feleségének, a hűség pró­bájának a históriáját. Hallomás alapján-e, vagy írott szövegeket forgatva, nem lehet eldönteni. Bátran beszélhetünk tehát in­kább átköltésről, mint fordításról. De nem így a Béla királyról és Bankó leányáról című széphistória esetében. Ennek záró­versszakaiban ugyanis azt olvassuk, hogy ezt a széphistóriát 1570-ben. ..Kisasszony havának legelső hetiben”, tehát szeptem­ber legelején, „egy ifjú rendelő gondolat­­jában” olyképpen, hogy magyar nyelvre fordít egy horvát nyelvű verset. Mint írta: Horváttul magyarra nem régen forditák, Sebes Vág mentiben Sempte városában... A horvát eredeti­'nem került elő, bizo­nyos azonban, hogy az ismeretlen, Semp­­tén László lakozó fiatalember kezében hor­vát nyelvű szöveg volt, amelyet fordított. Hogy milyen hűséggel, megmondani nem tudjuk. ÁRAMLOTTAK TEHÁT az irodalmi szövegek a magyar irodalomból a horvát­­ba és a horvátból a magyarba, s ennek a törökellenes harcok, a szörnyű pusztí­tások sem voltak akadályai. Éppen ellen­kezőleg: a nagy népmozgások, a migrá­ciók mintha egyenesen elősegítették volna a szellemi cseréket, és felgyorsították vol­na a nyelvtanulást. A kéziratos dalos­­könyvek példái is ezt látszanak bizonyí­tani. BORI Imre JEGYZET A képregényről A KÉPREGÉNY ELURALKODÁSÁNAK FOLYAMATA ÚJABB ÖSSZEFOGLALÓ MŰ jelent meg A KÉPREGÉNY TÖRTÉNETE címmel GELLÉRT ENDRE tollából er­ről a nálunk­­ nagyon népszerű, ma­gának százezres olvasótábort meghódító műfajról, a comics sztripről, vagyis „az újságokban és folyóiratokban folytatá­sokban megjelenő több képből álló so­rozatról” — ahogy a Lexikon megha­tározza (A Tömegkommunikációs Kuta­tóközpont kiadása, Budapest 1975.) Ná­lunk a műfajnak már komoly irodalma van, ebben az évben indult meg Belg­­rádban a Pegaz című folyóirat, amely a klasszikus képregények újraközlésén kívül, elméleti írásokat is közread, de szinte nincs is folyóiratunk vagy újsá­gunk, amely ne szólt volna róla, így a vajdaságiak közül pl. Szombathy Bá­lint írt cikkeket, a Magyar Szónak is, de a Polya című folyóirat legutóbbi szá­mában is a képregény mítoszteremtő erejéről olvasható egy érdekes írás. EZ TERMÉSZETES is, hiszen a bódé­kat elárasztották a képes történetek, a gyerekek tömegesen veszik a füzeteket, és minden elméleti munkát megelőzve, csu­pán a bevételt, a hasznot kergetve kiadó­ink már saját gyártmányú képregényeket is piacra dobtak. A vadnyugati és bűnügyi történetek mintájára, a mindenkit legyőző seriffek mértékére szabva megjelentek a folytatásról folytatásra újabb kalandokon áteső partizánfutárok. Tudtunkkal pedig az újvidéki Dnevnik mellett megalakult Panart stúdió is saját sorozat kiadására készülődik. Jó és szükséges is tehát, hogy odafigyeljenek mások is, a képzőművészek, írók, szociológusok e kiadványokra,­­ hisz a társadalomnak reagálnia kell, megítél­nie, mi jó, mi tűrhető és mi káros a mind több helyütt és mind nagyobb példány­­számban áradó füzetekben. Gellért Endre műve nem bocsátkozik részletekbe, nem foglalkozik a képregény hatásvizsgálatával vagy megjelenésének történelmi, társadalmi hátterével, egysze­rűen összefoglalja mindazt, amit a mű­faj történetéből érdemes tudni, és rövi­den, érdekesen áttekinti az eddigi ered­ményeket. Tulajdonképpen vázlata egy terjedelmesebb műnek, amit érdemes vol­na megírni. Aki röviden és gyorsan akar tájékozódni a képregény világában, annak épp ilyen könyvre van szüksége. És ma már nemigen akadhat pedagógus, művész vagy újságíró, aki nem akar tájékozódni e vi­lágban, hiszen körülveszi magánéletében és munkájában egyaránt. A KÉPREGÉNY TERJEDÉSE beletarto­zik korunk egyik nagy jelenségének, a népiség eluralkodásn­ak folyamatába. Ahogy a közlekedésben a jelek, úgy veszik át az írásos formáktól a funkciókat a ké­pi formák az oktatásban is. A fotó, a film, a televízió csak gyorsítja, általánossá te­szi e folyamatot. Ellene nem is védekez­hetünk, jobb ha valamiképpen okosan sa­ját hasznunkra fordítjuk. A képregény, mint műfaj nem okvetlenül csak seriffek­ről és detektívekről szólhat, művészi ér­tékeket is hozhat létre. Segíthet az okta­tásban, népszerűsíthet tudományos és tár­sadalmi értékeket. Ezért kell megismer­nünk történetét is, a műfaj sajátosságait FEHÉR Gyula KÉT NEMZETKÖZI ELISMERÉSBEN részesült, de lényegében közepes tévéjáték — ennyi könyvelhető el a hét „nyeresé­geként”. Közülük az elsőről, a Hosszú, hosszú jaj­veszékelés című francia tévédrámáról (szerző: Giles Perrault, rendező: Jean Paul Carrere) valahogy az jut eszembe, hogy az irodalmi művek, tehát a tévédrámák szereplői is, valahogy sokkal kíváncsib­bak sohasem ismert apjuk vagy anyjuk alakjára, mint ahogy ez a valóságban len­ni szokott. Ámbár ez önmagában még nem lenne baj, elvégre a film fiatal főhősének érdeklődése apja szerepe iránt a francia ellenállási mozgalomban, arra irányuló törekvése, hogy megtudja, vajon áruló­­volt-e vagy sem­, végeredményben érthető is lehet, ám ez a momentum csak akkor tölthette volna be igazán funkcióját, ha a fiú múltat vallató igyekezete nyomán, nem csupán izgalmas rémtörténet bontakozik ki, középpontjában a Gestapo egy kooperáns francia nyomozójával, aki mulatójának pincéjében rejtőzködve ma is előszeretettel ölt magára náci uniformist — ki tudja mi­ért.­­ Valamivel közelebb állt a valósághoz az angol John Rosenberg Szerelmi ügy (és nem „történet”, amint az műsorme­l­­lékletünkben állt) című tévéjátéka John Jacobs rendezésében egy félresikerült éle­tű és iszákos autóvezető-oktató, s egy unalmában kereskedelmi ügynökökkel tár­gyaló, de tőlük semmit nem vásárló vén­kisasszony furcsa kapcsolatáról — akkor is, ha témája, a magány és a kisember­lét kilátástalansága­ különösképpen a brit tévé vonatkozásában nem mondható újnak, feldolgozása pedig valahogy anekdotasze­­rűen is hatott, úgyhogy a Monte Carló-i tévéfesztiválon elírt sikerét is alighanem főleg a két kiváló főszereplőnek, Celia Johnsonnak és Bill Maynardnak köszön­heti. EGYSZÓVAL mindkettő inkább csak látszólag volt komoly, valójában azonban kiérzett belőlük az az úgy látszik világ­szerte eluralkodott nézet, hogy a tévé dol­ga mindenekelőtt nem művészi élményt nyújtani, hanem kizárólag a napi mun­kában elfáradt vagy éppen szellemileg rest nézőt szórakoztatni. Ez a nézet egyébként a sorozatban gyártott sorozatok mind tel­jesebb egyeduralmában is ott tükröződik. PEDIG, de szívesen nevezném előítélet­nek ezt a felfogást, amely egyébként még az egyes műsorszámok adásidejének meg­határozásakor is érezhetően kifejezésre jut, nem utolsósorban az igazán nívós adások­nak a késő éjszakai órákra való helye­zésében. Úgy ahogyan az Donizetti Lam­­mermoore-i Luciájának a közelmúltban látott, de csak most említett remek kétré­szes tévéváltozatával is történt. Valószí­nűleg azért, mert II. csatornánk összeál­lítói eleve az operakedvelők csekély lét­számára gondoltak, ahelyett, hogy azt tar­tották volna szem előtt, hogy egy ilyen tévéprodukció esetleg éppen az opera-, il­letve a zenekedvelők táborát gyarapíthat­­ná, sokban merészen filmszerű megoldá­sainak köszönhetően is, mintegy a hátsó ajtón csempészve be az ilyen élvezetekhez nem szokott néző­ hallgató számára is Do­nizetti zenéjét, Anna Moffo és társai éne­két. Úgy tetszik, olyan lehetőség volt ez, amit akkor is kár volt nem kiaknázni, ha a nézők egy nem csekély része az „opera” szó hallatára feltehetőleg nyomban inge­rülten legyint, s el sem kezdi nézni az adást. VARGA Zoltán s TÉVÉNAPLÓ Közepes tévéjátékok 1975. AUGUSZTUS 21—27. 11. oldal/

Next