Magyar Szó, 1975. november (32. évfolyam, 316-328. szám)
1975-11-16 / 316. szám
Vasárnap, 1975. nov. 16. MAGYAR SZÓ Hogyan írják alá a jugoszláv—olasz egyezményt történel pitaolok a Leopárdi-kastélyban Az igazán nagy események nem mindig játszódnak le a nagy nyilvánosság előtt. A diplomácia történelmében nem egy példa van rá, hogy a tárgyaló és szerződő felek félreeső, a külvilágtól elzárt csendes kis helyeket választottak ki találkozójuk és az ünnepélyes szerződéskötés színhelyéül. Ki tudott vagy ki hallott — a nagy eseményre készülő beavatottak szűk körén kívül — akár még egy héttel ezelőtt is Monte di San Pietróról, erről az Ancona környéki eldugott kis helységről, amelynek neve azóta már örökre beíródott az olasz—jugoszláv kapcsolatok krónikájának legragyogóbb lapjaira. őszintén szólva, amikor majd huszonnégy órás utazás után hétfőn kora délután megérkeztünk Anconába, az antik múltat és a modern jelent egymásba ötvöző adriai olasz városba, azt sem tudtuk, északra vagy délre keresszük-e ezt a hangzatos nevű kis helységet, ahol néhány órán belül Olaszország és Jugoszlávia hivatalosan is megköti egyezményét, véglegesíteni közös határát, és együttműködése új és biztos alapjait fekteti le. Utunk először a várostól tíz kilométernyire fekvő Falconare repülőtérre vezetett, ahová valamivel 16 óra után kellett megérkeznie szövetségi külügyi titkárunknak és munkatársainak. A taxisofőr csodálkozva bámult ránk, mit keresünk és kit várunk a légikikötőben,amikor semmiféle menetrend szerint gépnek nem kell érkeznie, és az ólmos esőfelhők is egyre alacsonyabbra ereszkednek. Itt tudtuk meg, hogy a rossz légköri viszonyok miatt a jugoszláv küldöttség különgépe a 70 kilométernyire északra fekvő Rimini repülőterén fog landolni, s legjobb lesz, ha máris indulunk Monte di San Pietróba, ha nem akarunk lemaradni a nagy eseményről. Nemegyszer kellett megállnunk az úton — ekkor már az egyik jugoszláv kolléga gépkocsijával —, hogy kérdezősködjünk, jó irányban haladunk-e, s csak az utolsó kilométereken voltunk biztosabbak a dolgunkban, amikor több motoros rendőr járőrrel találkoztunk, amelyek tagjai jelentőségteljes mosollyal irányítottak bennünket tovább, mintegy jelezve, hogy már ők is tudnak a magas rangú vendég érkezéséről, és a közelben várható eseményről. Maximális diszkréció A jugoszláv—olasz szerződés aláírását akárcsak a megállapodáshoz vezető majd egy évig tartó tárgyalásokat, teljes titoktartás övezte. A jugoszláv és az olasz félnek erre minden oka megvolt. A maximális diszkréció szavatolta, hogy a rendkívül érzékeny és bonyolult kérdésekről folytatott tárgyalások teljesen önállóan, minden külső tényező vagy erő beavatkozása vagy nyomása nélkül, a kölcsönös bizalom légkörében folyjanak, s hogy a kitartó és nehéz munkával elért eredményt se ronthassa meg az olasz szélsőjobboldal bármiféle esetleges provokációja. A Monte di San Pietró-i Leopardi család évszázados fák sűrű erdejébe bújtatott patinás kastélyba nemcsak a „nagy titkot” tudta megőrizni az utolsó pillanatig, hanem igazán történelmi hangulatú színhelyet is nyújtott, sőt megfelelő szimbolikát is szolgáltatott a két ország viszonyában már hosszú évek óta várt pillanathoz. A Leopardi-várkastély egy magaslaton fekszik, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az alatta elterülő zöld völgyre és kék tengerre. Azt mondják, derült időben a szem a messzi távolban a jugoszláv partokat véli fölfedezni. A vendéglátók, amikor ezt a helyet választották és ajánlották vendégeiknek az aláírás színhelyéül, mintha azt szerették volna jelképezni, hogy a tenger, amely mindkét ország partjait mossa, többé nem elválasztja, hanem összefűzi őket. Sajnos, mire a két külügyminiszter megérkezik a kastélyba, már . .leereszkedik a hideg este, és a főbejárathoz vezető évszázados lépcsősorokon a tévérefzektorok kísérteties fénycsóvája mutat utat Miniének és Rumornak. A Fegyverek Szalonjában kellemes meleg és az olasz múlt aromája fogadja a diplomaták és az újságírók kicsiny seregét, akiket az a szerencse és megtiszteltetés ért, hogy részesei és szemtanúi lehetnek a történelmi eseménynek. Az olasz egyesítési háborúban Garibaldi seregei által használt hoszszú tőrökkel, kardokkal, szablyákkal és puskákkal díszített szalon közepén már ott áll a barna tölgyfa asztal, rajta tolltartók, itatóspárnák és mikrofonok, mögötte két magas támlájú barokk szék. Ünnepélyes aktus 1975. november 10-e, 18 óra 30 perc. A két miniszter elfoglalja helyét, mögöttük felsorakoznak munkatársaik, kigyúlnak a lámpák, berregni kezdenek a kamerák, kattognak a fényképezőgépek, gyorsan sercegnek a ceruzák a notesz lapokon. Az asztalra kerülnek a piros és kék bőrkötésű irattartók, rajtuk a jugoszláv, illetve az olasz címer, bennünk a megannyi türelmet, rugalmasságot és kölcsönös jóakaratot igénylő megállapodások francia nyelven megfogalmazott hivatalos szövege. A miniszterek először a legfontosabb dokumentumot, a JSZSZK és az Olasz Köztársaság közötti határszerződést írják alá, a hozzá tartozó függelékekkel együtt, amelyek a kisebbségek helyzetét, a vagyonjogi és állampolgársági, valamint társadalombiztosítási kérdéseket rendezik, majd a két ország gazdasági együttműködésének fejlesztéséről szóló egyezmény következik, a Szabad Övezet megalakítására vonatkozó jegyzőkönyvvel. Végül a zárórendelkezések és azok a levelek kerülnek aláírásra, amelyeket a két miniszter egy-egy részletkérdés megoldási módozatával kapcsolatban váltott egymással. Hosszú perceket vesz igénybe, amíg a két külügyminiszter aláírja a tucatnyi megállapodást, a dossziékat hajtogató és az aláírásokat szorító diplomáciai tisztviselők beleizzadnak munkájukba. Az asztal mindkét oldalán igyekeznek egyenlő tempót tartani, mégis Rumor külügyminiszter az, aki elsőként fejezi be, majd amikor Miloš Minic is ellátja kézjegyével az utolsó dokumentumot is, következik a kézfogás, és három évtized tehertétele és feszültsége oldódik fel a megbékélés, az igazi jószomszédság és barátság, az együttműködés szinte beláthatatlan távlatainak biztató érzésében. Felcsattan a taps és ünnepi zsongás tölti ki a termet. Az egyszerű, pompamentes, de annál bensőségesebb aláírási szertartás után a két külügyminiszter a Leopardi-ház egyik kellemes hangulatú szalonjába vonul vissza, hogy rövid véleménycserét folytasson, majd a két küldöttség késő esti órákba nyúló vacsorája következik. Az újságíróknak azonban nem sok idejük van a merengésre, és az ünneplésre. Valamennyien rohanunk a legközelebbi postára, az öt kilométerre levő Osimóba, ahol a kissé megrémült, de szolgálatkész telefonoskisasszony talán még nem is tudja, hogy ma este azért kellett két órával tovább szolgálatban maradnia, hogy a nagy hír eljuthasson Rómába és Belgrádba. MENDREI Ernő, Miloš Minic és Mariano Rumer aláírja a jugoszláv—olasz szerződéseket Egy hét a világpolitikában Polgárháború Afrika szívében A hét legfontosabb eseménye Jugoszlávia, sőt Európa szempontjából kétségtelenül a jugoszláv—olasz egyezmények aláírása, amelyekkel jogilag is véglegesítették a két ország közötti határt és rendeztek egy egész sereg más kérdést. A jugoszláv külpolitika másik eseménye Mladenov bolgár külügyminiszter látogatása volt, amelynek során nyílt véleménycsere alapján abban egyeztek meg, hogy a vitás kérdéseket megoldásra készítik elő, hogy azok Tito és Todor Zsivkov soron következő találkozóján rendeződjenek. A világban is több esemény játszódott le. Párizsban megkezdődött a nyugati hatalmak csúcsértekezlete. Walter Schell nyugatnémet államfő Moszkvába érkezett. Az ENSZ-közgyűlés és bizottságai folytatták munkájukat, többek között megszületett az a határozat, amely a cionizmust azonosítja a rasszizmussal, elítélteik a chilei junta garázdálkodását, megkezdődött a ciprusi kérdés vitája. Ausztráliában az ellenzéknek sikerült megbuktatnia a laburista kormányt. A világközvéleményt a héten mégis az angolai polgárháború foglalkoztatta legtöbbet, s ennek hatása a portugáliai helyzetre. Megpróbáltatások a függetlenség kikiáltása után A keddre virradó éjszaka, pontban éjfélkor, Angola elnyerte függetlenségét. Ezzel történelmi esemény játszódott le Afrika és a világ életében: felszabadult az utolsó portugál gyarmat, a gyarmatbirodalmak egyik utolsó maradványa. Az angolai nép azonban nem örülhet függetlenségének: az új állam megalakulását a polgárháború fellángolása követi. Már régóta világos, hogy Angolában sokkal nehezebb lesz az ország integritásának megőrzése és az önálló, független út szavatolása, mint a korábban felszabadult portugál gyarmatokon. Elsősorban azért, mert az ország egyik tartományában, Cabindában, már 1916-ban kőolajat találtak, és az olaj mostani kitermelése évi hét millió tonna. Ez és az ország többi bányakincse már rég fölkeltette a külföldi tőke érdeklődését, és Angolában jóval nagyobb külföldi beruházások történtek, mint bármely más portugál gyarmaton. De nemcsak a külföldi gazdasági érdekeik állnak a most függetlenné vált ország megpróbáltatásai mögött, hanem az is, hogy Angola rendkívül fontos stratégiai helyet foglal el Afrikában — a felszabadult Afrika és a fehér fajüldözők uralma alatt sínylődő Afrika között. E stratégiai fontosság felismerése mondatta Piet Botta dél-afrikai honvédelmi miniszterrel: „A kommunizmus Dél-Afrika kapui előtt olyan veszély, amelyet meg kell szüntetni a szabad világ érdekében”. A gazdasági érdekek és a „szabad világot” fenyegető veszély késztették a befolyásos külföldi köröket és néhány szomszédos országot arra, hogy megkezdjék aknamunkájukat Angola ellen. Kezdetben csak azon dolgoztak, hogy megbontsák a felszabadító mozgalom egységét, utána az általuk létrehozott mozgalmakat harcba vezényelték a leghaladóbb felszabadító mozgalom, az MPLA (Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom) ellen, most pedig kirobbantották a nyílt polgárháborút. Íme ezzel kapcsolatban néhány adat: ebben a Portugáliánál tizenötször nagyobb, 1 240 000 négyzetkilométernyi, de mindössze hathétmillió lakosú országban az MPLA meg a másik mozgalom, az FNLA (Angola Felszabadításának Nemzeti Frontja) közötti harcok az idén július közepén kezdődő Portugáliai helyzet több vonatkozásban kapcsolódik az angolai fejleményekhez. Egyik vonatkozására mutat rá az alábbi külföldi tudósítás: „Lisszabont elárasztotta az Angolából érkezettek több mint százötvenezres tömege. Viharvert, szegényes motyójukon ott kuporognak a repülőtéri váróteremben, tétlenségre kárhoztatva várakoznak a sebtében fölállított táborokban, egy részüket — más lehetőség híján — szállodák szabad szobáiban helyezték el, s megesik, hogy hatgyermekes család szorong egy kétágyas szobában”. A menekültek tömege a jobboldal malmára hajtja a vizet, mert megmérgezi a légkört, nemcsak új érveket, hanem elkeseredett harcosokat is ad a szélsőjobbnak. Ezenfelül Portugáliába érkezésük tovább rontja az ország amúgy sem rózsás gazdasági helyzetét. Portugáliában ugyanis már eddig is négyszázezer munkanélküli volt, az ipari termelés 10 százalékkal csökkent. Mivel két fontos jövedelmi forrás — az idegenforgalmi bevétel és a ven- Itek. Augusztus 19-én Luanda, az ország félmillió lakosú fővárosa teljes egészében az MPLA ellenőrzése alá került. Augusztus 29-én felbomlott a három mozgalom (a harmadik az UNITA — Angola Teljes Függetlenségének Nemzeti Szövetsége) képviselőiből alakult ideiglenes kormány. Októberben az FNLA egységei általános offenzívát kezdtek az MPLA ellen. A belső harcok teljes zűrzavart idéztek elő és menekülésre kényszerítették az ország fehér lakosságát. A függetlenség kikiáltása előtt a hétmilliós országban már alig kétszáz orvos működött, és volt olyan ötszáz ágyas kórház, amelyben egyetlen orvos maradt. A portugál kisipar és kereskedelem hittedégmunkások küldeményei — elapadt, az ország fizetési mérlege jelentős deficitet mutat: az év végéig a jelek szerint 32 milliárd escudo — több mint egymilliárd dollár — lesz, ami a közköltségek 38 százaléka, majdnem akkora, mint amekkora 1927-ben volt a fizetési mérleg hiánya, amikor a Salazar-diktatúra bevezetésével kerestek kiutat. Nem véletlenül nyilatkozott így az ország gazdasági minisztere: — Szegények vagyunk és lerongyolódott az ország; ha bekövetkezik a csőd, ami nem kizárt dolog, akkor mindenképpen jobboldali diktatúra következik. Mindig akad majd közöttünk egy ismeretlen Pinochet. Az ország építőipari dolgozói meg a többi munkás, aki két napig zárlat alatt tartotta a kormány és a parlament épületét, annak a követelésnek akart érvényt szerezni, hogy határozott intézkedésekkel véget kell vetni a gazdasági bajoknak, és elejét kell venni minden jobboldali veszélynek. BÁLINT István len távozása pedig már ellátási zavarokat idézett elő. November 11-én az MPLA kikiáltotta az Angolai Népköztársaságot, ugyanakkor az FNLA és az UNITA pedig az Angolai Népi és Demokratikus Köztársaságot. A pillanatnyi helyzet az, hogy az MPLA csapatait két fronton is támadják. Az egyiken, az ország északi részében és az FNLA csapatai külföldi zsoldosok és zaire-i egységek részvételével támadnak, az ország déli részében pedig az UNITA csapatai és a legkorszerűbb fegyverekkel felszerelt délafrikai csapatok próbálnak előrenyomulni, így aztán Angolában minden eddiginél véresebb harcokkal köszöntöttek be a függetlenség, első napjai. Gazdasági válság Portugáliában A A HÉT PORTRÉJA Kaostinho Neto NTONIO AGOSTINHO NETO, az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom vezetője, a nagy műveltségű politikus, a tehetséges hadvezér, a hazája függetlenségéért küzdő elszánt harcos, Afrika egyik legnépszerűbb költője, akinek műveit máris hét nyelvre lefordították, s a legtekintélyesebb irodalmi és társadalomtudományi folyóiratok vallják munkatársuknak — tizenhárom évvel ezelőtt került a leghaladóbb, a szocializmusért és az el nem kötelezettségért küzdő felszabadítási mozgalom élére. A Neto vezette másfél évtizedes harc eredményeként Angola elnyerte függetlenségét. Neto 1922. szeptember 17- én született. Szülei tanárok voltak. A haladó gondolkodású fiatalember már korán kivált társai közül, tehetségesebb volt náluk. Tanulmányai befejezése után kórházban vállalt munkát. Szabad idejében társadalmi és politikai tevékenységet végzett. Első ízben 1951-ben tartóztatták le, mint a nemzeti kultúráért harcoló egyre terebélyesedő mozgalom vezetőjét. A koreai háború időszaka volt ez, amikor a világ számos pontján kiéleződött a harc a haladó és a reakciós erők között. Agostinho Neto a Lisszabontól nem messze levő cascaisi börtönben sínylődött. Üldözése ellen akkoriban az egész haladó világ tiltakozott. Sem a portugál titkos rendőrségnek, sem a kegyetlenkedő börtönőröknek nem sikerült megtörniük az angolai hazafit. Verseiben akkoriban a szebb jövőt hirdette, s harcra buzdította a gyarmati sorban élő népet. 1959 decemberében szabadult a portugál börtönből. Hite törhetetlen, csak a harcoló ember méltó a szabadságra és csak az formálhatja a történelmet. Nem véletlen, hogy a három mozgalom közül épp a Neto vezette MPLA élvezi a haladó, el nem kötelezett országok, köztük hazánk támogatását is. Csak Neto programja szavatolja egy teljesen független, szocializmust építő el nem kötelezett ország megalakítását, egy olyan országét, amelynek minden polgára — faji hovatartozásától függetlenül — szabad és egyenjogú lesz. Neto ugyanis igazi internacionalista. Testvériséget, függetlenséget és egyenlőséget hirdet. Tudatában volt annak is, hogy egy ilyen társadalom kialakítása hatalmas áldozatokat követel. Az Angola jövőjére vonatkozó terveivel nagy népszerűségre tett szert, s a szegények, a kizsákmányoltak szilárd támogatását élvezi az általa vezetett Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom. Képességei, rátermettsége és vezetői adottságai nagymértékben hozzájárultak a függetlenség elnyeréséhez. Angola megtalálta benne a haladó eszméket valló bölcs vezetőt, akire nemcsak a felszabadítási harcban volt szüksége, hanem most is és a jövőben is sokat segíthet a neokolomatizmus és a reakciós erők elleni, a teljes függetlenségért, a szocializmusért és az el nem kötelezettségért folyó harcban. S. L 3. oldal