Magyar Szó, 1976. július (33. évfolyam, 179-193. szám)

1976-07-05 / 183. szám

/4 « —4’ oldal________________________________________________________MAGYAR SYf._____________________________________________Hétfő, 1976. július 5. —_____ ___________V TITO NEMET MONDOTT (51) Nyílt véleménycsere 1956. június 9-én a Kremllben foly­tatódtak a szovjet és a jugoszláv dele­gáció megbeszélései. A tárgyalásokon szovjet részről Hruscsov, Bulganyin, Vorosilov, Mikojan, Milotov és Sepilov vett részt. A megbeszélések után az alábbi rövid közleményt adták közre: „A mai ülésen kimerítő eszmecsere folyt az első ülésen is megtárgyalt kér­désekről. A tárgyalások szívélyes és baráti légkörben, a nyíltság és a teljes megértés szellemében folytak. A meg­beszéléseket folytatják.” A véleménycsere valóban nyílt volt, de meg nem értésekre is sor került, méghozzá a „tábor” miatt. Tito megmondta Hruscsovnak és a többieknek, hogy a „tábor” kifejezést szerencsétlenül választották meg. — Zavar ez a szó... A nyugatiak szemében a Szovjetunió diktatúráját jelenti. — Nem ragaszkodunk mi a „tábor” szóhoz, és nem is akarunk vitatko­­ziatta — próbálta Hruscsov kikerülni a kényes témát. De Tito nem hagyta magát. Elmond­ta, hogy manapság a szocializmust nem lehet azonosítani azoknak az országok­nak a határaival, amelyek a szocialista társadalmi rendszert választották, mert emiatt szűkülne a munkásosztály tevé­kenységi területe. — Nekünk éppen lehetőségeket kell teremteni az akcióinkhoz minden sí­kon — mondta. — Ezért Jugoszlávia formailag nem fog belépni semmiféle táborba, de gyakorlatával mindenkép­pen a szocialista világba illeszkedik be­le ... Jobb volna, ha nevén neveznénk a dolgot, és nem használnánk szavakat, amelyek nem is jelölik a dolgok lénye­gét ... — Én is amellett vagyok — helyeselt Hruscsov —, hogy a dolgokat a lénye­gük szerint kell elemezni. De támogat­ni kell a szocialista országok együttmű­ködését és össze kell hangolni a tevé­kenységüket ... A kapitalista világ szét akar verni bennünket, külön-külön akar tárgyalni velünk ... Azzal azon­ban egyetértek, hogy a „tábor” kifeje­zés talán túlságosan is emlékeztet va­lamiféle katonai tömbre ... Ezután Hruscsov észrevételt tett, hogy talán mégis létre kellene hozni valamit, ami a kommunista internacio­­náléra hasonlít, mert a fegyelemre fö­löttébb szükség van, továbbá világo­sabban kifejezésre kell juttatni a szo­cialista erők egységét. — Közös nyelvünk kell hogy legyen —, vetette közbe Mikojan. — Van közös nyelvünk és a célunk is azonos és világos — fűzte hozzá Ti­to. — De mind a szocializmus fejlődé­se, mind pedig a világbéke megszilár­dítása szempontjából fölöttébb fontos, hogy miként kell tevékenykednünk a szocialista országokkal. Mindegyiknek megvan a maga sajátossága. Ezt tanul­mányozni kell, és a körülményekhez kell idomítani a gyakorlatot. A kérdés lényege az, hogy kinek-kinek melyik út a legjobb és a legközelebbi. Ebben pedig még eddig nem jutottunk egyet­értésre. — Szerintem mit sem változtat a dolgon, ha mi magunkat tábornak ne­vezzük. Önök jugoszlávok pedig magu­kat másval­ahogy. Hiszen hét éven át el voltak különülve — jegyezte meg az idős Vorosilov. — A koordinációra igenis szükség van — állhatatoskodott Hruscsov. — El sem képzelhető a szocialista államok cselekvési szabadsága, függetlenül a szocializmus érdekeitől... Nem csinál­hatja mindenki azt, amit akar... Ez túlságosan is nagy baj lenne a mun­kásosztály számára ... — ön nem értett meg engem — je­gyezte meg Tito. — Talán nem is. — Amikor azt mondjuk, hogy ellene vagyunk a „tábornak” — szólt közbe Edvard Kardelj —, azt kívánjuk mon­dani, hogy a szocializmust nem kell ál­lamhatárok közé szorítani... Legfő­képpen nem kellene elszigetelődniük a világtól azoknak az országoknak, ame­lyekben a­ kommunisták vannak hatal­mon. — Úgy tűnik, a­­szovjet elvtársak nem fogták fel a jugoszláv elvtársak fejtegetéseinek lényegét — folytatta Tito. — Nekünk jugoszlávoknak nincs szándékunkban hogy bármiféle módon gyengítsük a szocialista országok fenn­álló nemzetközi szervezeteit és intéz­ményeit. Ismerem a külföldi mende­mondákat, amelyek szerint Jugoszlávia el akar csábítani bizonyos országokat a keleti táborból. Ezek a nyugati me­sék nagy badarságok. Való igaz, hogy igyekszünk a továbbiak során is kap­csolatokat tartani a nyugattal, a szo­ciáldemokratákkal, de semmiképpen sem a Szovjetunió kárára ... Elvtársak, higgyék el, hogy a jugoszlávoknak nincs semmiféle hátsó szándékuk. A tárgyalópartnerek Albániát is érintették. Tito elmondta, hogy helyre-­­­állították a kapcsolatokat a kelet-euró­pai államokkal, de sehogyan sem tet­szik neki Albánia vezető személyisé-­­­geinek magatartása. " _­j­a Ök továbbra is azt hajtogatják,­­ hogy vétkesek vagyunk. Ha valamiben­­ is vétettünk, akkor abban, hogy 1948-­­ ban mindent adtunk nekik... Valóság-­­­gal a mi költségvetésünkön voltak. — Most mi látjuk el az Önök koráb­bi kötelességét — „vigasztalta” Titót Hruscsov. — Ha nem adunk nekik, egyszerűen képtelenek megélni. — A mai nap is váltig azt állítják, hogy meg akartuk szállni őket... — Mégis, több jóindulatot kellene mutatni az Albániával való kapcsola­tok javítása iránt — tanácsolta Hrus­csov. — Az Önök részéről Tempo mu­tatkozik alkalmi személyiségnek. Ta­valy augusztusban, a moszkvai találko­zás alkalmával meg is csókolta Enver Hoxhát. — Az albán vezetők magatartása sem mellékes — mondta Tito —, ők pedig ugyanazt hajtogatják Jugoszláviáról. Például Enver Hoxha is az albán párt­­kongresszuson felolvasott beszámolójá- I­ban. Azt állítja, hogy Koci Dzodze ba­­j­nos, pedig az volt a fő vád, hogy Jugo-­­­szlávai javára kémkedett... Ilyen kö-­­­rülmények között aligha tehetünk va­­­­lamit. — Önök tehát Koci Dzodze rehabi­­litását követelik? — tette föl a kérdést Hruscsov. (Folytatjuk) | Jókai mór: rAkóczy fia________ (45) Ez volt a Baromet-templom. A Hams­mirst-színház. A mai dicsőséges napon Freitheater volt. A magisztrátus kegyéből, aki a színház­­direktornak busás rekompenzációs fizetett. Ennélfogva aztán permanens volt a szín­házi előadás. , Egyik komédiát elvégezték, a másikat elkezdték, utána szünet nem tartódott. A közönség nem fizetett. Aki jött, lete­lepedett, ahol helyet talált, vagy várt, amíg hely üresedik, páholyban vagy kar­zaton. A parterre zsúfolva volt, ott ájul­­doztak a közbeszorult fehérszemélyek. Az asphaleia tagjai minde­n feltűnés nél­kül mehettek be a titkos helyiségükbe. Senkinek sem volt feladata más embe­reknek a jártát-keltét ellenőrizni. Készen tartott kosarakban szállíták magukkal a la­komához való ételeket. Ma nem lesz múlt századbeli múmia-vendégség. XVI. FEJEZET Hölgyek, akik a bibliát magyarázzák A népzaj legjobb takarója a titkolózás­nak. A Méte-ünnepélyhez ezúttal az ,a szem­fényvesztés sem kellett, hogy az asphaleia tagjai előbb végignézzék a páholyaikból a Hanswurst komédiáit. Azokat a páholyo­kat elfoglalták már mindenféle becsületes hentesek és kefekötők a feleségeikkel együtt, a vacsorájukat is odavitették ma­guk után. Azok meg nem fognak onnan mozdulni, amíg a Bumm­erin rá nem kon­­dítja az éjfélt. Akkor aztán egyszerre vé­­ge szakad a népünnepélynek, utcai, kocs­mai, színházi mulatozásnak. A Scharwache tisztára portyázza az utcákat, aki azontúl dalol és kiabál, azt becsukják. Az asphaleia szövetségesei a nappali ál­arcukban mehettek fel a Baromet-temp­­lom­ba. Korax nem volt, aki utánuk be­zárja az örök lakatot, maguk zárták el az ajtót belülről. A csikóst is magukkal vitték. Azzal sem csináltak semmi hókuszpó­kuszt, nem esettek át a tűzkeresztségen, nem mondattak vele rettenetes esküt a Jaldabahothra, a Métére meg a Baromel­­re. A barbután sisakot sem tették fel a fejükre, hogy ismeretlenek maradjanak a jövevény előtt. Meg voltak felőle nyugodva. Ez az ember nem fogja őket elárulhatni. És semmit azokból a titkokból ki nem fog beszélni, amiket ez éjszaka megismer­tet vele. • , Úgy intézkedtek felőle ... Pelargus volt a Rákóczy-hadjárat legif­jabb és legbátrabb csapatvezére. Őt hasz­nálta fel a fejedelem a legvakmerőbb hadi kalandokra, amelyeket a többi vezérek le­hetetlenséggel határosoknak tartották. Még a háború alatt megkísérte a fejede­­lemfiak elszöktetését Bécsből. S azóta is folyvást körülöttük lappangott mindenféle álruhában. Rendkívüli testi ereje és ügyes­sége mellett szellemileg is rá volt teremt­ve a forradalmi kalandor hivatására. Be­szélt minden európai nyelven, törökül is, cigányul is. A tolvaj-zsargont is ismerte. Bejárta Európa fővárosait, s azoknak a koldusaival éppen olyan jó ismeretsége volt, mint a puszták betyárjaival. Néha azokkal tartott, máskor a vándor komédiá­sokkal. És minden alakoskodásának az volt a célja, hogy a fejedelemfiak valame­lyikét kihozhassa. A menekültek a len­gyel határon arra vártak. Forrongott az egész ország, mindenki elégedetlen volt, csak egy ifjú vezér kellett, akinek nagy neve és nagy szíve van. József nem volt arra való. Ez már kép­telenné volt téve. Gyermekkorában jólla­kott már az élet minden gyönyöreivel. Mellbeteg volt a korhely életmódtól s ez a lelkét is eltompítá. Csak Györgyre lehetett még számítani az emigránsoknak. Végre eljutott Pelargus a céljához. Ta­lálkozott Györggyel. Bizonyosra játszott. Olyan nevezetességet, mint a vad ménes, meg kellett ennek az ifjúnak látni, akinek a lovakban tett legnagyobb öröme. De az első találkozásnál nem vihette ke­resztül a merényletét Pelargus. Azok a fegyveres urak, akik Györgyöt kísérték, nem akadályozták volna őt a fejedelemfi elragadásában, de igenis az asszonyi szép szemek. Ezt is ragadta már magával ugyanaz a forgatag, amelynek örvényébe a bátyja alá merült. A szibariták szövetsége erősebb börtön volt rá nézve, mint az, amelyben az utolsó Zrínyi elsorvadt. Pelargus tudta jól azt, hogy minő hely az, ahová most őt meghívták. Azt is tudta,­­ hogy mi sorsot szántak őneki. Hogy egy idegen, aki az asphaleia szö­vetség szaturnáliáinak közvetlen tanúja volt, többé onnan a világba vissza nem tér, az világos volt előtte. És mégis oda­ment velük, s mint minden eddigi kaland­jainál, előre kifőzött terv volt az agyá­ban. És az nagyon egyszerű volt. Megkezdődött a belzázári lakoma a Ba­­romet-templomban. Ezúttal a fekete függöny sem rekeszte azt el, az orgona és a karzat látható volt. A denevérek repkedtek a viaszfáklyák kö­rül. Minden férfi mellett ült egy hölgy, s azo­kat a bibliai neveiken hívták. Volt Héra, Dina, Delila, Judit, Abigail,­­Eszter, Szula­­mit, Thamar, Szalómé, Heródiás, Anaisz, Kob­ikháb, Zsuzsanna. A férfiak voltak Holofernes, Herodes, Iskariot, Sámson, Dá­vid, Ahasvér, Ammon. Abrekh mellett ült egyfelől Zsuzsanna, másfelől Koleikháb (Potifárné). A lakomának most is zajtalanul kellett éjfélig maradni. Odalenn még a színház tele volt közönséggel. De addig is találtak ki valami paradicso­mi mulatságot. A nagymester (cigányvajda) volt Dávid király. — Mes dames les diablesses — kezdé Dá­vid — a pezsgőszekt után. — Ne szentes­kedjetek. Minden okos ember tudja, hogy amit a bibliában írnak rólatok, az mind csak a köznép elámítására való tréfa. Te­gyétek le az álarcokat, a fátyolt, s mond­játok el igazán, hogy történt? Lássunk benneteket lelkileg meztelenen. Megkezdte a sort Héva. Elmondta, hogy volt, mint volt, azzal a kigyóval, meg az almafával? Szegény Ádám, sehogy sem akart beleharapni, de Héva letört egy hajlós ágat az almafáról, s jó végigverte a hátát az urának, erre aztán engedelmeskedett a jámbor. Biz azt papucs alatt tartotta Héva asszony azon­túl is. S mikor a paradicsomból kikoptak, egyre hajszolta, hogy lásson dolog után, keressen élelmet a gyerekeknek. S míg az­­ ura az erdőn járt, azalatt Héva látogatá­sokat fogadott el. Voltak bukott angyalok. Sátánnak a kadét öccsei. Azok igen vidám mulattatok. Azonban Adám sem maradt t­udós. Ő meg azalatt, amíg a hivatalba kel­lett volna járnia, beült szép Lilith asszony­ság barlangjába. Tudniillik, hogy a sátán a saját oldalbordájából alkotott egy másik hölgyet. Ebbe meg Adám lett szerelmes. (Folytatjuk) __ _ Rákóczi hadnagya Jutalmat érdemel János is, de nem árulónak kijáró jutalmat, mint Suhaj­­da. „A márkám, Bíró Anna, a labancok foglya. Ha még három napra mellém adná a kompániát, generális uram .. . „Réthére ma már csak sereggel tér­hetnél vissza. Majd eljön annak is az ideje. Most Kassára megy .. A csapat pihenő nélkül, s mégis fris­sen, daloló jókedvvel indul tovább. Nagy a tisztesség: Bottyán velük küldi a foglyot a fejedelemhez. Ha sejtené János, hogy ugyanebben az órában a labancnak beöltöztetett Su­­hajda milyen hírrel szolgál a márkájá­nak: „Magam láttam holtában! S nem­csak ő végezte be, vége már az egész kuruc komédiának, Rákóczinak!” Anna majd eszét veszti a hír halla­tán: János elesett! De meg is nyugszik nyomban: Suhajdának a szeme sem áll jól, hazudik. Ám csak hadd beszéljen, valljon ki mindent, amit tud: „Vége Rá­kóczinak?” — „Vége! Maga Inczédi úr is így vélekedik. Vagy kiadta volna más­ként a támadás tervét a németnek? Ma­gam hoztam a levelét.”

Next