Magyar Szó, 1976. szeptember (33. évfolyam, 241-270. szám)

1976-09-29 / 269. szám

10. oldal 10. BITEF Fókavadászat és fogyasztói társadalom A Reykjavik­ Nemzeti Színház előadásáról Fóka, jegesmedve, rén­szarvas, hókunyhók, jégtáb­lák, a szemhatárt kitöltő, sőt azon túli, végeláthatatlan fe­hérség, és természetesen e si­­vár táj lakói, az eszkimók mindenkor egzotikumot je­lentenek a közép-európai ember számára. A mesék a képzelet világát, amelyet csak útirajzok vagy doku­mentumfilmek hoznak időn­ként közelebb hozzánk. Irán­ta való érdeklődésünk ma­gyarázatát talán elsősorban a számunkra teljesen elkép­zelhetetlen és idegen életkö­rülményekben kell keresni. Ebből a havas, jeges, zi­­mankós világból hozott üze­netet a Reykjaviki Nemzeti Színház egy csoportja, a rendező és öt színész, akik hosszabb időt töltöttek az eszkimók között azzal a szán­dékkal, hogy erről a távoli, különös népről hírt hozza­nak a napvilágba, hogy a színház nyelvén, eszközeivel szóljanak sajátos életükről, kultúrájukról. Nemes, szép gesztus, amelyet rokonszen­ves, érdekes színházi előadás követett. A BITEF immár évtize­des erénye és tanulsága, hogy nem egyetlen irányza­tot, színházi formát propa­gált próbál meg kizárólagos­sá tenni, hanem békés egy­­másmellettiségben vonultat­ja fel az éppen divatos vagy feltörő különféle kísérlete­ire. Így kap helyet a műsor­ban többek között az etnog­ráfiainak vagy antropológi­ainak nevezett színház is, melynek ebben az évben nem kisebb rendezőegyéniség, mint Peter Brook is hívéül szegődött. A Brook rendezte afrikai sztorival —, amely az ikek túlélési problémáit pró­bálta metaforikus áttételes­séggel, egyetemességgel fel­vetni — rokonvállalkozás az izlandi színészek eszkimó­előadása is. Nemcsak azért, mert egy távoli, lényegében ismeretlen népről szól, ha­nem sokkal inkább azért, mert egy primitív világ, kö­zösség, életmód és a civili­záció konfrontációját hasz­nálja fel a drámai konflik­tus érzékeltetésére. A civili­­zációval való, megsemmisítő erejű találkozás a tárgya az Intk emberek című izlandi előadásnak. Első részében az eszkimó élet mindennapjai­val ismerkedünk meg, a va­dászattal, a leánykéréssel, a menyasszonyöltöztetéssel, a szerelemmel. Szánon vágtat­nak, eveznek, az eszkimók mindennapi életét élik, mu­tatják be néprajzi hiteles­séggel, sok ötlettel és meg­ejtő naivsággal. A második részben viszont a tiszta világ és a konzum-kultúra talál­kozásának vagyunk szemta­núi. De amíg az első rész folklór-egyszerűsége magával ragad, addig a második rész meglehetősen mesterkélt. Ezt érezhették a színészek is, s ezért drámai pártbeszéddé formált sztori helyett több­nyire néma jeleneteket mu­tattak be, amelyekhez, mint a dokumentumműsorokban szokás, mesélő-kommentátor szövegét , hangját társítot­ták. Az előadás tartalmi vonat­kozásain kívül, formai je­gyei, megoldásai is lényege­sek. Az izlandi színészek az egyszerű világnak megfelelő, de redukáltságában is mo­dern eszközöket használtak. Négy terpeszállásban, kör­ben összekapaszkodó színész az eszkimók félkör alakú hó­kunyhója, az egyik terpesz­­állás a kunyhó bejárata. A szorosan egymás mögé ülő színészekről nem nehéz kita­lálni, hogy szánkón vannak vagy az evezős mozdulato­kat végzőről, hogy kajako­zik. A játék stílusát­­követi az egyetlen faállvány-díszlet is, amelynek egyik felén egy kifeszített állatbőr, a mási­kon pedig a konzumkultúra ismert kellékei, dobozok, hirdetések, bevásárlószatyor kapott helyett jelezve így azt a két világot, amelyről az előadás szól. Szomorú tanulsággal feje­ződik be ez a formai szem­pontból korszerű, tartalmi­lag mélyen humánus elő­adás­, mert azt sugallja, hogy a régi szokások, életmód épp úgy tarthatatlan, mint ahogy az új sem hoz meg­váltó boldogságot. S ebben a viszonylatban, a következte­tés síkján már nemcsak az eszkimókról szól az izlandiak vállalkozása. GEROLD László Az írói hagyaték feltérképezése jövőre lesz Csépe Imre ha­látainak ötödik évfordulója, öt év múlott el azóta, hogy Csépe Imre nem alkot többé. Amit írt, véglegesen kész. Nem változtat sem tartalmi­lag, sem szerkezetileg írá­sain. A számontartás felelőssé­gének tudatával kezdődött meg hátrahagyott írásainak összegyűlése, az íróról, rá vonatkozó írások, hangsza­lagok, levelek, megzenésí­tett versek, fényképek, raj­zok, a könyveibe írt ajánlá­sok nyilvántartása. Ezzel párhuzamosan a kishegyesi Csépe Imre emlékbizottság által felkért írók, műbírá­lók, nyelvészek foglalkoz­nak az író irodalmi mun­kásságával. Az ifjúság az író szülőfalujában és kör­nyékén gyűjti az íróra vo­natkozó vagy az íróval­ kap­csolatos írásos vagy tárgyi anyagot. A munka koránt­sem fejeződött be, teljessé­gétől még messze vagyun­k. A rendszeresen megtar­tott és megtartandó Csépe Imre emléknap keretében ad­unk számot az elvégzett munkáról és vázoljuk, körvo­nalazzuk a további tenni­valókat. Az adott helyzet­ben az írói hagyaték rendezésére vonatkozólag elmondhatjuk, hogy az írói alkotások tel­jes igényű összegyűjtése majdnem lehetetlen. Csépe Imre írt verset, novellát, el­beszélést, karcolatot, útiraj­zot, riportot, színművet, új­ságcikket. Ír­ásai­­nemcsak itthon, hanem külföldön is megjelentek és nemcsak ma­gyaru­l, hanem fordításban is. Ha összegyűlik alkotásai­nak túlnyomó része, az össz anyagból ki kell választani, hogy melyik könyvben mi je­lent meg, mi hangzott el a rádióban, mit közöltek a folyóiratok, mi jelent meg a heti- és napilapokban és ezek után mennyi az az anyag, amely egyáltalán nem jelent meg, és mit mi­ként lehetne a továbbiak­ban közölni. Az írói hagyaték rendezé­se közben számos kérdés adódik. Az író, amíg élt, mit miért nem jelentetett meg, vagyis az írás miként kerül­het az író beleegyezése nél­kül a nyilvánosság, az olva­só elé. Csépe Imre, míg élt, mostohagyereke volt az élet­nek. Harcolt önmagával, környezetével — írói harca nem öncélú volt. Mi az, amit halála után ebből a harcból a hátrahagyott írá­sok útján az olvasó, az író társak, a m­űbírálók megtud­hatnak. Kérdés az is, hogy a sok műfajból melyiket mi­kor, milyen sorrendben len­ne célszerű kiadni. Az emlék­bizottság léte nyilvánvalóan kizár minden egyéni öncélú­ságot. Az író hozzátartozói­val együtt kellene meghatá­rozni Csépe Imre írói hagya­tékának további sorsát. Teljes mérleg Csépe Im­re munkásságáról, írásainak értékéről, társadalmi jelen­tőségéről még nem készül­hetett el, hiszen alkotásai­nak csak kisebb hányada jelent meg könyvben, tehát csak részben szolgálhat ala­pu­l az értékelésre. Első verseskötetében, az Üzen a föld címűben 54, a másodikban, a Májusi mező­kön című kötetben 72, a har­mad­ikban, a Termő porban 35 verse jelent meg, vagyis összesen 161 vers, az eddigi­­ számon tartott Csépe-versek I fele sem került kötetben az I olvasóhoz. Még rosszabb a helyzet Csépe Imre prózájával. A nem teljes nyilvántartás sze­rint, de az író általi láttamo­zott kézirati anyag alapján megállapíható, hogy a több mint 700 írásból a Tarisz­­nyás emberek kötetben 34, a Fehér csönd novelláskötet­ben 20, az Alkonyat című kötetben 30 novellája jelent meg. Az író ha­lála után ki­adott Határdomb című kö­tetben 40, a Mezei dolgok címűben pedig 83 került ki­adásra — összesen tehát 207 írás, vagyis több mint 500 írás még megjelentetésre vár. Az írói hagyaték teljessé­géhez tartoznak még azok a riportok, útirajzok is, me­lyek Bácska, majd Vajdaság, az ország és a szomszédos országok dolgozó embereiről tájairól szólnak. A napokban Kishegyesen tartott Csépe Imre-em­lék­­nap alkalmából, az írói ha­gyaték rendezése, azaz meg­jelentetése érdekében kife­jezésre jutott az a törekvés, hogy az író halálának 5. év­fordulójára egy újabb Csé­pe Imre-könyvet kellene meg­jelentetni. Az író addig él, amíg írásai megjelennek, és minden mellette vagy elle­ne szóló állítás ellenére em­berek olvassák alkotásait. ORBÁN János MAGYAR SZÓ A BITEF díjazottjai A X. BITEF bíráló bi­zottsága: Eli Finci, Dejan Penič-Poljanskij, Muha­rem­ Pervič, Slobodan Se­­lenic és Vladimir Stamen­ković szavazattöbbséggel úgy döntött, hogy három egyenértékű díjat ítél oda a X. BITEF, a Nemzetek Színháza legjobb előadá­sainak. A három díjazott előadás William Shakes­peare Hamlet című műve Jurij Ljubimov rendezé­sében, a moszkvai Tagan­ka Színház előadásában. Az ikrek című előadás Pe­ter Brook rendezésében, a párizsi Nemzetközi Kísér­leti Színház együttesének előadásában és Robert Willson—Philip Glass Ein­stein a strandon című mű­ve, Robert Wilson rendezé­sében és a New York-i Byrd Hoffmann Founda­tion társulat előadásában. Ismét a filmharmóniáról A nyári szünet után teg­nap délelőtt első alkalom­mal ismét összeült a Tarto­mányi Művelődési Önigazga­tási Érdekközösség végre­hajtó bizottsága, s többek között megvitatta Vajdaság középtávlatú tervét, az er­re vonatkozó alapmegállapí­tásokat, a tartományunk mű­velődési érdekközösségeinek tevékenységére vonatkozó dokumentumot, néhány tör­­vény és szabályzat terveze­tét, valamint ismét tárgyalt a Vajdasági Filharmónia megalakításának körülmé­nyeiről. Jelenné változtatott múlt Forgalmazóink annak ide­jén úgy jelentették be, hogy értékes régi filmeket is fog­nak vásárolni, mintha ezzel a határozatukkal kulturális missziót vállalnának, mert le­hetővé teszik az új nemzedék számára a filmtörténet jeles alkotásainak közvetlen meg­ismerését." Nyilvánvaló volt, hogy ennek a határozatnak sokkal prózaibb oka van: a világon 4000—5000 film ké­szül évente, de még 100 jót sem lehet közöttük­­ találni, nemhogy 200-at, mint ameny­nyi a hazai repertoárt teszi.­­ Mégis csak üdvözölni lehe­tett ezt a kezdeményezést, mert az immár filmtörténeti jellegű művek valóban fon­tos szerepet tölthetnek be a moziműsorban. A mozi-mindennapok, saj­nos, ezt csak részben igazol­ták. Hogy a helyzet így ala­kult, nem az elgondolás he­lyességén, hanem a megvaló­sításán múlott. Most már egy­re nyilvánvalóbbá válik, mi­lyen irányban siklott a hatá­rozat megvalósítása. A meny­nyiséget és a színvonalat egyaránt érheti megjegyzés. Nyáron, a holt idényben és az új évad elején is annyi, évtizedekkel ezelőtt készült produkció került műsorra, hogy már a régi szép idők mozija utáni nosztalgiára emlékeztet. Mintha a filmtár vette volna át a vetítőterme­ket, annyira archaikussá vált egyszeriben mozijaink reper­toárja. Előkerültek azok a produkciók is, amelyeket annak idején nem vásárol­tak meg, mert jobb filmeket is lehetett találni a világpia­con. Chaplin művei még opti­mizmusra adtak okot: úgy látszott, forgalmazóink való­ban kulturális feladatot kí­vánnak betölteni. Ez a lát­szat azonban hamarosan szer­tefoszlott. Felvetődött a kér­dés: vajon Jerry Lewis ko­rai produkciói, amelyekben még Dean Martinnal együtt lépett fel, vagy Abbott és Costello víg­játékai lennének sorrendben a legfontosabb olyan filmek, amelyeket pre­zentálni illik az új nemze­dék számára? Vajon John Ford remekművi helyett mi­ért a Törött szárnyak című produkciójára vagy Stanley Kubrick Spartacus című film­jére esett a forgalmazó vá­lasztása, amelyben sikertele­nül próbált leszámolni a szu­perprodukciók hollywoodi re­ceptjével? Hisz mindkét al­kotónak a többi filmje is kö­zönségsikert aratott, tehát még csak üzleti szempontok­ra sem lehet hivatkozni. A válogatás arra utal, hogy a forgalmazók néhány való­ban jeles film és nagy ren­dező nevének a paravánja mögött a filmművészet érté­kei helyett arról próbálják tájékoztatni a mai nézőt, ho­gyan szórakozott, min neve­tett, izgult, könnyezett vala­mikor a közönség. De még ezt sem sikerült teljesen elérniük. Csak azt a látszatot keltették, hogy meg­állt az idő kereke.­­) A zsebkönyv kétszáz éve Néhány évvel ezelőtt bizo­nyos nyugati lapok már meg­kongatták a lélekharangot a népszerű fűzött zsebkönyv, a „paperback” felett. Vélemé­nyüket arra alapozták, hogy az utóbbi évtizedben eladott könyvek száma nem emelk­e­dett. A paperback múltja hosz­­szú és színes; az első ilyen nyomdatermék csaknem két­­száz évvel ezelőtt látott nap­világot. 1777-ben az amerikai keleti partvidéket John Bell Angol költők című, 190 kö­tetes sorozata özönlötte el; öt év alatt az élelmes vállal­kozó — az akkori nyomda­­technikai szintet véve figye­lembe — rengeteg példányt dobott piacra. Hogy ponto­san mennyit, ma már meg­állapíthatatlan, annyi minden esetre bizonyos, hogy száz év­vel később, az 1880-as évek­ben az olvasók már ötezer zsebkönyv között válogathat­tak, s ehhez évente körülbe­lül ezerötszáz újabb cím csat­lakozott. A csak zsebkönyvekre spe­cializálódott kiadók között kitört az üzleti harc. Napi­renden voltak a reklám kü­lönféle formái, ekkor „halt meg” először a paperback; az egymással versengő ki­adók kölcsönösen „kivégez­ték” egymást. Persze az elő­állítás növekvő költségei és az eladatlan könyvek is megtették a magukét: nem sok vállalkozó volt hajlandó pénzt fektetni ilyen kétes üz­letbe (a kiadók raktárait megtöltötték a kereskedelem­ből visszaküldött, eladatlan példányok ezrei). Akkor még a szerzők sem lelkesedtek műveik zsebkönyv formájú kiadásáért. 1893-ban a ki­adók szaklapja, a „Publi­shers Weekly” győzedelme­sen jelentette be, hogy csak­nem teljesen „eltűnt az olcsó és senkinek sem kellő szép­­irodalom”, melyet „kalózki­adók ócska technikával, rossz papíron, példányon­ként 10, 15 és 25 centért áru­sítottak”. A hamu alatt persze to­vább izzott a parázs. Néhány sikertelen próbálkozás után a harmincas évek vége felé Robert de Graffnak támadt az az ötlete, hogy 25 centért kis formátumú, figyelmet fel­keltő, színes címlapú köny­vek sorozatát indítsa el. Ugyanakkor Angliában Al­len Lane elindította a „Pen­guin Books" sorozatot. Graff „Pocket Book”-jait a folyó­iratok és napilapok terjesz­tőivel kötött megállapodás alapján a vasútállomásokon, újságosbódékban árulták. A második világháború alatt hihetetlenül föllendült a kereslet. A nagyközönsé­gen kívül a főbb megrende­lők: a Vöröskereszt és az amerikai hadsereg. A több százezres kiadások ellepték a könyvpiacot és befolyásolták az olvasók ízléseit, szokásait. Új kiadók új sorozatai szület­tek és élnek máig is. Bár a nyersanyagok ára az utóbbi években ismét emel­kedett (a 25 centes könyv ma már csak emlék, egy-egy paperback, főként ha best­seller, másfél-két dollárért kapható), a zsebkönyvek nem adták fel a harcot. A könyvpiac „cápái” tisztában vannak vele, hogy a tömeg­kiadások olvasóinak nagyon is különbözőek az igényeik. Ezért a kiadásokat igyekez­nek az olvasók irodalmi és ál-irodalmi igényei szerint formálni. A különféle témá­jú, szellemű, színvonalú könyvek alapos piackutatás után, rendkívül nagy tömeg­ben, hihetetlenül leegyszerű­sített úton jutnak el az olva­sóhoz. Néhány adat: az USA- ban és Kanadában százezer helyen lehet paperchacket vá­sárolni, a világ 110 másik or­szágában pedig körülbelül 150 000 zsebkönyv-árusító pont van. Az olvasók pilla­natnyilag körülbelül 123 000 könyv között választhatnak, de ez a mennyiség havonta mintegy ezer címmel gyarap­szik. 1974-ben az olvasók több mint 38 millió példányt vásá­rntak. (Élet és­ Irodalom) Szerda, 1976. szept. 29. Egy elmaradt ülésről Elhalasztották az Újvi­déki Színház tanácsának tegnapra meghirdetett, ki­bővített ülését. A kézbesí­tett napirend értelmében a következő kérdésekről kellett volna tárgyalni: 1. az Újvidéki Színház munkájának elemzése, amely magában foglalja a színház megalakulásától, 1973-tól 1976. június 30- áig terjedő időszak fel­mérését, a repertoár, az eredmények és problémák megvitatását, az operatív­technikai állapotokat, a szervezés és közönségto­borzás kérdéseit, az Újvi­déki Színház Művészeti Tanácsának munkájáról szóló jelentést, valamint az 1973-tól 1976-ig terjedő időszak gazdálkodásáról szóló jelentést. A második napirend az 1976/1977. évi repertoár megtárgyalásá­val és elfogadásával fog­lalkozott volna, a 3. és 4. pedig az igazgató megvá­lasztására kiírt pályázat illetékes bizottságának je­lentését és az Újvidéki Színház igazgatójának megválasztását foglalta volna magában. Németh P. István, a szín­ház megbízott igazgatója javasolta, hogy az első na­pirendi pont megvitatását napolják el, mivel a vele kapcsolatos jelentések nin­csenek meg. Gerold László, Gion Nándor, és Faragó Árpád, a színház tanácsának tag­jai azonban azon a véle­ményen voltak, hogy az eddigi munka felmérése nélkül lehetetlen a szín­ház további munkájáról beszélgetni. Gerold, Gion és Faragó egyébként 1976. március 9-i dátummal levelet in­téztek Hartig Sándorhoz, a színház dolgozói gyűlé­sének elnökéhez. Ebben elmondták, hogy képtele­nek tovább végezni társa­dalmi-politikai megbíza­tásukat, mivel nincs bete­kintésük a színház mun­kájába. Kérték, hogy mi­előbb hívják össze az Új­vidéki Színház tanácsának ülését. Az ülést júniusra hív­ták össze, de elnapolták az első napirendi pontra vonatkozó jelentések és elemzések hiánya miatt. Mivel ,a jelentés még mindig nem készült el, az ülést október 11-ére elna­polták. Ezek a tények. Nem ér­dektelen azonban felidéz­ni a félórás értekezlet hangulatát. A kívülálló egy pillanatra színházban érezte magát. Azt vártuk, hogy a sok-sok halogatás és huzavona után végre alapos elemzést kapunk az újvidéki magyar szín­ház eddigi munkájáról, hogy végre bíráló és ön­bíráló hangon mérik fel tevékenységüket. Mert mondjuk ki: munkájuk nem zökkenőmentes, kam­pányszerűen készülnek az előadások, késnek a be­mutatók, a közönségszer­vezés sem kielégítő, nincs állandó színészük ... Ehe­lyett ismét elnapolták az ülést, mert azok, akik ösz­szehívták, ismételten nem készültek fel rá. Felvető­dik a kérdés: lehet-e eny­­nyire műkedvelő módon viszonyulni egy hivatásos színház ügyéhez, egy olyan közművelődési intéz­ményéhez, amelyre a ju­goszláviai magyar szelle­mi életnek, színházi kultú­rának igenis szüksége van, amelynek megnyitá­sát mindannyian vártuk, működését egész társadal­munk támogatja, s amely kezdeti sikereinek mind­annyian örültünk. P. KECZELI Klára V. DARÓCZI Júlia

Next