Magyar Szó, 1976. szeptember (33. évfolyam, 241-270. szám)
1976-09-29 / 269. szám
10. oldal 10. BITEF Fókavadászat és fogyasztói társadalom A Reykjavik Nemzeti Színház előadásáról Fóka, jegesmedve, rénszarvas, hókunyhók, jégtáblák, a szemhatárt kitöltő, sőt azon túli, végeláthatatlan fehérség, és természetesen e sivár táj lakói, az eszkimók mindenkor egzotikumot jelentenek a közép-európai ember számára. A mesék a képzelet világát, amelyet csak útirajzok vagy dokumentumfilmek hoznak időnként közelebb hozzánk. Iránta való érdeklődésünk magyarázatát talán elsősorban a számunkra teljesen elképzelhetetlen és idegen életkörülményekben kell keresni. Ebből a havas, jeges, zimankós világból hozott üzenetet a Reykjaviki Nemzeti Színház egy csoportja, a rendező és öt színész, akik hosszabb időt töltöttek az eszkimók között azzal a szándékkal, hogy erről a távoli, különös népről hírt hozzanak a napvilágba, hogy a színház nyelvén, eszközeivel szóljanak sajátos életükről, kultúrájukról. Nemes, szép gesztus, amelyet rokonszenves, érdekes színházi előadás követett. A BITEF immár évtizedes erénye és tanulsága, hogy nem egyetlen irányzatot, színházi formát propagált próbál meg kizárólagossá tenni, hanem békés egymásmellettiségben vonultatja fel az éppen divatos vagy feltörő különféle kísérleteire. Így kap helyet a műsorban többek között az etnográfiainak vagy antropológiainak nevezett színház is, melynek ebben az évben nem kisebb rendezőegyéniség, mint Peter Brook is hívéül szegődött. A Brook rendezte afrikai sztorival —, amely az ikek túlélési problémáit próbálta metaforikus áttételességgel, egyetemességgel felvetni — rokonvállalkozás az izlandi színészek eszkimóelőadása is. Nemcsak azért, mert egy távoli, lényegében ismeretlen népről szól, hanem sokkal inkább azért, mert egy primitív világ, közösség, életmód és a civilizáció konfrontációját használja fel a drámai konfliktus érzékeltetésére. A civilizációval való, megsemmisítő erejű találkozás a tárgya az Intk emberek című izlandi előadásnak. Első részében az eszkimó élet mindennapjaival ismerkedünk meg, a vadászattal, a leánykéréssel, a menyasszonyöltöztetéssel, a szerelemmel. Szánon vágtatnak, eveznek, az eszkimók mindennapi életét élik, mutatják be néprajzi hitelességgel, sok ötlettel és megejtő naivsággal. A második részben viszont a tiszta világ és a konzum-kultúra találkozásának vagyunk szemtanúi. De amíg az első rész folklór-egyszerűsége magával ragad, addig a második rész meglehetősen mesterkélt. Ezt érezhették a színészek is, s ezért drámai pártbeszéddé formált sztori helyett többnyire néma jeleneteket mutattak be, amelyekhez, mint a dokumentumműsorokban szokás, mesélő-kommentátor szövegét , hangját társították. Az előadás tartalmi vonatkozásain kívül, formai jegyei, megoldásai is lényegesek. Az izlandi színészek az egyszerű világnak megfelelő, de redukáltságában is modern eszközöket használtak. Négy terpeszállásban, körben összekapaszkodó színész az eszkimók félkör alakú hókunyhója, az egyik terpeszállás a kunyhó bejárata. A szorosan egymás mögé ülő színészekről nem nehéz kitalálni, hogy szánkón vannak vagy az evezős mozdulatokat végzőről, hogy kajakozik. A játék stílusátköveti az egyetlen faállvány-díszlet is, amelynek egyik felén egy kifeszített állatbőr, a másikon pedig a konzumkultúra ismert kellékei, dobozok, hirdetések, bevásárlószatyor kapott helyett jelezve így azt a két világot, amelyről az előadás szól. Szomorú tanulsággal fejeződik be ez a formai szempontból korszerű, tartalmilag mélyen humánus előadás, mert azt sugallja, hogy a régi szokások, életmód épp úgy tarthatatlan, mint ahogy az új sem hoz megváltó boldogságot. S ebben a viszonylatban, a következtetés síkján már nemcsak az eszkimókról szól az izlandiak vállalkozása. GEROLD László Az írói hagyaték feltérképezése jövőre lesz Csépe Imre halátainak ötödik évfordulója, öt év múlott el azóta, hogy Csépe Imre nem alkot többé. Amit írt, véglegesen kész. Nem változtat sem tartalmilag, sem szerkezetileg írásain. A számontartás felelősségének tudatával kezdődött meg hátrahagyott írásainak összegyűlése, az íróról, rá vonatkozó írások, hangszalagok, levelek, megzenésített versek, fényképek, rajzok, a könyveibe írt ajánlások nyilvántartása. Ezzel párhuzamosan a kishegyesi Csépe Imre emlékbizottság által felkért írók, műbírálók, nyelvészek foglalkoznak az író irodalmi munkásságával. Az ifjúság az író szülőfalujában és környékén gyűjti az íróra vonatkozó vagy az íróval kapcsolatos írásos vagy tárgyi anyagot. A munka korántsem fejeződött be, teljességétől még messze vagyunk. A rendszeresen megtartott és megtartandó Csépe Imre emléknap keretében adunk számot az elvégzett munkáról és vázoljuk, körvonalazzuk a további tennivalókat. Az adott helyzetben az írói hagyaték rendezésére vonatkozólag elmondhatjuk, hogy az írói alkotások teljes igényű összegyűjtése majdnem lehetetlen. Csépe Imre írt verset, novellát, elbeszélést, karcolatot, útirajzot, riportot, színművet, újságcikket. Írásainemcsak itthon, hanem külföldön is megjelentek és nemcsak magyarul, hanem fordításban is. Ha összegyűlik alkotásainak túlnyomó része, az össz anyagból ki kell választani, hogy melyik könyvben mi jelent meg, mi hangzott el a rádióban, mit közöltek a folyóiratok, mi jelent meg a heti- és napilapokban és ezek után mennyi az az anyag, amely egyáltalán nem jelent meg, és mit miként lehetne a továbbiakban közölni. Az írói hagyaték rendezése közben számos kérdés adódik. Az író, amíg élt, mit miért nem jelentetett meg, vagyis az írás miként kerülhet az író beleegyezése nélkül a nyilvánosság, az olvasó elé. Csépe Imre, míg élt, mostohagyereke volt az életnek. Harcolt önmagával, környezetével — írói harca nem öncélú volt. Mi az, amit halála után ebből a harcból a hátrahagyott írások útján az olvasó, az író társak, a műbírálók megtudhatnak. Kérdés az is, hogy a sok műfajból melyiket mikor, milyen sorrendben lenne célszerű kiadni. Az emlékbizottság léte nyilvánvalóan kizár minden egyéni öncélúságot. Az író hozzátartozóival együtt kellene meghatározni Csépe Imre írói hagyatékának további sorsát. Teljes mérleg Csépe Imre munkásságáról, írásainak értékéről, társadalmi jelentőségéről még nem készülhetett el, hiszen alkotásainak csak kisebb hányada jelent meg könyvben, tehát csak részben szolgálhat alapul az értékelésre. Első verseskötetében, az Üzen a föld címűben 54, a másodikban, a Májusi mezőkön című kötetben 72, a harmadikban, a Termő porban 35 verse jelent meg, vagyis összesen 161 vers, az eddigi számon tartott Csépe-versek I fele sem került kötetben az I olvasóhoz. Még rosszabb a helyzet Csépe Imre prózájával. A nem teljes nyilvántartás szerint, de az író általi láttamozott kézirati anyag alapján megállapíható, hogy a több mint 700 írásból a Tarisznyás emberek kötetben 34, a Fehér csönd novelláskötetben 20, az Alkonyat című kötetben 30 novellája jelent meg. Az író halála után kiadott Határdomb című kötetben 40, a Mezei dolgok címűben pedig 83 került kiadásra — összesen tehát 207 írás, vagyis több mint 500 írás még megjelentetésre vár. Az írói hagyaték teljességéhez tartoznak még azok a riportok, útirajzok is, melyek Bácska, majd Vajdaság, az ország és a szomszédos országok dolgozó embereiről tájairól szólnak. A napokban Kishegyesen tartott Csépe Imre-emléknap alkalmából, az írói hagyaték rendezése, azaz megjelentetése érdekében kifejezésre jutott az a törekvés, hogy az író halálának 5. évfordulójára egy újabb Csépe Imre-könyvet kellene megjelentetni. Az író addig él, amíg írásai megjelennek, és minden mellette vagy ellene szóló állítás ellenére emberek olvassák alkotásait. ORBÁN János MAGYAR SZÓ A BITEF díjazottjai A X. BITEF bíráló bizottsága: Eli Finci, Dejan Penič-Poljanskij, Muharem Pervič, Slobodan Selenic és Vladimir Stamenković szavazattöbbséggel úgy döntött, hogy három egyenértékű díjat ítél oda a X. BITEF, a Nemzetek Színháza legjobb előadásainak. A három díjazott előadás William Shakespeare Hamlet című műve Jurij Ljubimov rendezésében, a moszkvai Taganka Színház előadásában. Az ikrek című előadás Peter Brook rendezésében, a párizsi Nemzetközi Kísérleti Színház együttesének előadásában és Robert Willson—Philip Glass Einstein a strandon című műve, Robert Wilson rendezésében és a New York-i Byrd Hoffmann Foundation társulat előadásában. Ismét a filmharmóniáról A nyári szünet után tegnap délelőtt első alkalommal ismét összeült a Tartományi Művelődési Önigazgatási Érdekközösség végrehajtó bizottsága, s többek között megvitatta Vajdaság középtávlatú tervét, az erre vonatkozó alapmegállapításokat, a tartományunk művelődési érdekközösségeinek tevékenységére vonatkozó dokumentumot, néhány törvény és szabályzat tervezetét, valamint ismét tárgyalt a Vajdasági Filharmónia megalakításának körülményeiről. Jelenné változtatott múlt Forgalmazóink annak idején úgy jelentették be, hogy értékes régi filmeket is fognak vásárolni, mintha ezzel a határozatukkal kulturális missziót vállalnának, mert lehetővé teszik az új nemzedék számára a filmtörténet jeles alkotásainak közvetlen megismerését." Nyilvánvaló volt, hogy ennek a határozatnak sokkal prózaibb oka van: a világon 4000—5000 film készül évente, de még 100 jót sem lehet közöttük találni, nemhogy 200-at, mint amenynyi a hazai repertoárt teszi. Mégis csak üdvözölni lehetett ezt a kezdeményezést, mert az immár filmtörténeti jellegű művek valóban fontos szerepet tölthetnek be a moziműsorban. A mozi-mindennapok, sajnos, ezt csak részben igazolták. Hogy a helyzet így alakult, nem az elgondolás helyességén, hanem a megvalósításán múlott. Most már egyre nyilvánvalóbbá válik, milyen irányban siklott a határozat megvalósítása. A menynyiséget és a színvonalat egyaránt érheti megjegyzés. Nyáron, a holt idényben és az új évad elején is annyi, évtizedekkel ezelőtt készült produkció került műsorra, hogy már a régi szép idők mozija utáni nosztalgiára emlékeztet. Mintha a filmtár vette volna át a vetítőtermeket, annyira archaikussá vált egyszeriben mozijaink repertoárja. Előkerültek azok a produkciók is, amelyeket annak idején nem vásároltak meg, mert jobb filmeket is lehetett találni a világpiacon. Chaplin művei még optimizmusra adtak okot: úgy látszott, forgalmazóink valóban kulturális feladatot kívánnak betölteni. Ez a látszat azonban hamarosan szertefoszlott. Felvetődött a kérdés: vajon Jerry Lewis korai produkciói, amelyekben még Dean Martinnal együtt lépett fel, vagy Abbott és Costello vígjátékai lennének sorrendben a legfontosabb olyan filmek, amelyeket prezentálni illik az új nemzedék számára? Vajon John Ford remekművi helyett miért a Törött szárnyak című produkciójára vagy Stanley Kubrick Spartacus című filmjére esett a forgalmazó választása, amelyben sikertelenül próbált leszámolni a szuperprodukciók hollywoodi receptjével? Hisz mindkét alkotónak a többi filmje is közönségsikert aratott, tehát még csak üzleti szempontokra sem lehet hivatkozni. A válogatás arra utal, hogy a forgalmazók néhány valóban jeles film és nagy rendező nevének a paravánja mögött a filmművészet értékei helyett arról próbálják tájékoztatni a mai nézőt, hogyan szórakozott, min nevetett, izgult, könnyezett valamikor a közönség. De még ezt sem sikerült teljesen elérniük. Csak azt a látszatot keltették, hogy megállt az idő kereke.) A zsebkönyv kétszáz éve Néhány évvel ezelőtt bizonyos nyugati lapok már megkongatták a lélekharangot a népszerű fűzött zsebkönyv, a „paperback” felett. Véleményüket arra alapozták, hogy az utóbbi évtizedben eladott könyvek száma nem emelkedett. A paperback múltja hoszszú és színes; az első ilyen nyomdatermék csaknem kétszáz évvel ezelőtt látott napvilágot. 1777-ben az amerikai keleti partvidéket John Bell Angol költők című, 190 kötetes sorozata özönlötte el; öt év alatt az élelmes vállalkozó — az akkori nyomdatechnikai szintet véve figyelembe — rengeteg példányt dobott piacra. Hogy pontosan mennyit, ma már megállapíthatatlan, annyi minden esetre bizonyos, hogy száz évvel később, az 1880-as években az olvasók már ötezer zsebkönyv között válogathattak, s ehhez évente körülbelül ezerötszáz újabb cím csatlakozott. A csak zsebkönyvekre specializálódott kiadók között kitört az üzleti harc. Napirenden voltak a reklám különféle formái, ekkor „halt meg” először a paperback; az egymással versengő kiadók kölcsönösen „kivégezték” egymást. Persze az előállítás növekvő költségei és az eladatlan könyvek is megtették a magukét: nem sok vállalkozó volt hajlandó pénzt fektetni ilyen kétes üzletbe (a kiadók raktárait megtöltötték a kereskedelemből visszaküldött, eladatlan példányok ezrei). Akkor még a szerzők sem lelkesedtek műveik zsebkönyv formájú kiadásáért. 1893-ban a kiadók szaklapja, a „Publishers Weekly” győzedelmesen jelentette be, hogy csaknem teljesen „eltűnt az olcsó és senkinek sem kellő szépirodalom”, melyet „kalózkiadók ócska technikával, rossz papíron, példányonként 10, 15 és 25 centért árusítottak”. A hamu alatt persze tovább izzott a parázs. Néhány sikertelen próbálkozás után a harmincas évek vége felé Robert de Graffnak támadt az az ötlete, hogy 25 centért kis formátumú, figyelmet felkeltő, színes címlapú könyvek sorozatát indítsa el. Ugyanakkor Angliában Allen Lane elindította a „Penguin Books" sorozatot. Graff „Pocket Book”-jait a folyóiratok és napilapok terjesztőivel kötött megállapodás alapján a vasútállomásokon, újságosbódékban árulták. A második világháború alatt hihetetlenül föllendült a kereslet. A nagyközönségen kívül a főbb megrendelők: a Vöröskereszt és az amerikai hadsereg. A több százezres kiadások ellepték a könyvpiacot és befolyásolták az olvasók ízléseit, szokásait. Új kiadók új sorozatai születtek és élnek máig is. Bár a nyersanyagok ára az utóbbi években ismét emelkedett (a 25 centes könyv ma már csak emlék, egy-egy paperback, főként ha bestseller, másfél-két dollárért kapható), a zsebkönyvek nem adták fel a harcot. A könyvpiac „cápái” tisztában vannak vele, hogy a tömegkiadások olvasóinak nagyon is különbözőek az igényeik. Ezért a kiadásokat igyekeznek az olvasók irodalmi és ál-irodalmi igényei szerint formálni. A különféle témájú, szellemű, színvonalú könyvek alapos piackutatás után, rendkívül nagy tömegben, hihetetlenül leegyszerűsített úton jutnak el az olvasóhoz. Néhány adat: az USA- ban és Kanadában százezer helyen lehet paperchacket vásárolni, a világ 110 másik országában pedig körülbelül 150 000 zsebkönyv-árusító pont van. Az olvasók pillanatnyilag körülbelül 123 000 könyv között választhatnak, de ez a mennyiség havonta mintegy ezer címmel gyarapszik. 1974-ben az olvasók több mint 38 millió példányt vásárntak. (Élet és Irodalom) Szerda, 1976. szept. 29. Egy elmaradt ülésről Elhalasztották az Újvidéki Színház tanácsának tegnapra meghirdetett, kibővített ülését. A kézbesített napirend értelmében a következő kérdésekről kellett volna tárgyalni: 1. az Újvidéki Színház munkájának elemzése, amely magában foglalja a színház megalakulásától, 1973-tól 1976. június 30- áig terjedő időszak felmérését, a repertoár, az eredmények és problémák megvitatását, az operatívtechnikai állapotokat, a szervezés és közönségtoborzás kérdéseit, az Újvidéki Színház Művészeti Tanácsának munkájáról szóló jelentést, valamint az 1973-tól 1976-ig terjedő időszak gazdálkodásáról szóló jelentést. A második napirend az 1976/1977. évi repertoár megtárgyalásával és elfogadásával foglalkozott volna, a 3. és 4. pedig az igazgató megválasztására kiírt pályázat illetékes bizottságának jelentését és az Újvidéki Színház igazgatójának megválasztását foglalta volna magában. Németh P. István, a színház megbízott igazgatója javasolta, hogy az első napirendi pont megvitatását napolják el, mivel a vele kapcsolatos jelentések nincsenek meg. Gerold László, Gion Nándor, és Faragó Árpád, a színház tanácsának tagjai azonban azon a véleményen voltak, hogy az eddigi munka felmérése nélkül lehetetlen a színház további munkájáról beszélgetni. Gerold, Gion és Faragó egyébként 1976. március 9-i dátummal levelet intéztek Hartig Sándorhoz, a színház dolgozói gyűlésének elnökéhez. Ebben elmondták, hogy képtelenek tovább végezni társadalmi-politikai megbízatásukat, mivel nincs betekintésük a színház munkájába. Kérték, hogy mielőbb hívják össze az Újvidéki Színház tanácsának ülését. Az ülést júniusra hívták össze, de elnapolták az első napirendi pontra vonatkozó jelentések és elemzések hiánya miatt. Mivel ,a jelentés még mindig nem készült el, az ülést október 11-ére elnapolták. Ezek a tények. Nem érdektelen azonban felidézni a félórás értekezlet hangulatát. A kívülálló egy pillanatra színházban érezte magát. Azt vártuk, hogy a sok-sok halogatás és huzavona után végre alapos elemzést kapunk az újvidéki magyar színház eddigi munkájáról, hogy végre bíráló és önbíráló hangon mérik fel tevékenységüket. Mert mondjuk ki: munkájuk nem zökkenőmentes, kampányszerűen készülnek az előadások, késnek a bemutatók, a közönségszervezés sem kielégítő, nincs állandó színészük ... Ehelyett ismét elnapolták az ülést, mert azok, akik öszszehívták, ismételten nem készültek fel rá. Felvetődik a kérdés: lehet-e enynyire műkedvelő módon viszonyulni egy hivatásos színház ügyéhez, egy olyan közművelődési intézményéhez, amelyre a jugoszláviai magyar szellemi életnek, színházi kultúrának igenis szüksége van, amelynek megnyitását mindannyian vártuk, működését egész társadalmunk támogatja, s amely kezdeti sikereinek mindannyian örültünk. P. KECZELI Klára V. DARÓCZI Júlia