Magyar Szó, 1977. november (34. évfolyam, 316-328. szám)

1977-11-28 / 328. szám

1977. not. 28., 29., 30. MAGYAR SZÓ Egy boldog szürrealistáról A nyolcvanéves Aleksan­dar Vučo megkapta az idei AVNOJ Díjat­ ­ Tói munkásságáért AVNOJ Díjat kapott Aleksandar Vučo, az ország egyik legkiemelke­dőbb költője, írója. Két hó­nappal ezelőtt, szeptember­ben töltötte be nyolcvanadik születésnapját. A hetvenes években írt regényeiről, a Kábulatokról, az És így, további kábulatok­ról (amelyet lapunk olvasói Brasnyó István fordításában folytatásokban olvashattak) szóló kritikák a felfedezés örömével íródtak. Vučo ugyanis az ötvenes és a hat­vanas években írt regényei­ben (Szünidő, 1954; Halott jelszavak, 1959; Érdemek, 1963), hagyományos realista stílusban szólt a belgrádi polgári világnak a századfor­dulótól a megszállásig terje­dő időszakáról. Regénytriló­giájában azt a világot mu­tatta fel, amelytől a húszas években oly elkeseredetten fordult el. A Kábulatokban, valamint az És így, további kábulatok­ban viszont azokról írt, akik elfordultak ettől a világtól. Elsősorban persze önmagá­ról. A fiatalság szárnyalásá­ról, álmodozásáról. Szabálytalan alkotás, álla­pította meg a kritika. És így van ez rendjén: a nyolcvan­­éves klasszikus, a szerb iro­dalom doyenje kísérletezik. Tegyük hozzá, sikerrel: a gyermekkor misztériumai és az értelmiségi kommunis­ta tett vágya, az éb­renlét és az álom, a vágyakozás és a valóság cso­dálatosan találkoztak. Nem véletlenül írta egészen fiata­lon: „Biztos vagyok abban, hogy minden minisztérium abszolút valóság.” A nyolcvan felé tartó Vuco tehát újra talál­kozott fiatalsága nagy élményével, a szürrealizmus­sal. S van abban valami jel­képes dolog, a hogy majdnem ötven évvel az AVNOJ Díj odaítélése előtt, 1929. novem­ber 29-én Djordje Jovano­­vić, Oskar Davico és Dusan Kostic az Akadémiához cím­zett kávéházból Vučo laká­sa felé vette az irányt. Vé­gigbaktattak a hűvös bejá­rati folyosón, csöngettek, s egy fiatal lány nyitott ajtót. A tágas előszobában mély csönd honolt. A lány egy másik helységbe tessékelte be őket, ahol Vuco és Du­sán Hatié foglalt helyet. Nemsokára megérkezett Mar­ko Ristić is. A mai szerb irodalom nagyjai találkoz­tak. Folyóiratalapításról, iro­dalmi elképzelésekről volt szó. A szürrealista mozgalom megszervezéséről. Azt latol­gatták, hogy ki lehet még szürrealista, kire számíthat még a mozgalom. Sokan in­nen számítják a szerb szür­realizmus szervezett kezde­tét. S Vučot úgy tartják számon, mint a 13 honi szür­realista apostol egyikét. So­kan csak afféle fél-szürrea­listának mondják, mert nem tudott irodalmi doktrínák­ban gondolkodni. Radomir Konstantinović, költészeté­nek egyik legjobb ismerője, pedig azt vallja, hogy ő sa­játította el legjobban a szür­realista leckét. S ez költé­szetén figyelhető meg leg­jobban. A szürrealisták által oly kedvelt fekete humor­nak nincs jobb művelője. A húszas és a harmincas évek Belgrádjéban a szürrealizmus óriási botrány­á­gendák születtek. A fiatal alkotók pedig szívesen pro­vokálták a közvéleményt. Nem véletlen, hogy többször is dolguk volt a rendőrség­gel, amely a provokációk mögött valami mást is szi­matolt. Egy szerb költő pél­dául az újságokban arra pa­naszkodott, hogy őt harminc szürrealista ütlegelte. A vé­ge az lett, hogy a Moskva szálloda melletti kis park­ban, egyikük (Radoji­a Živa­­novic Nej) meg is verte. Nem kellett harminc, egy is elég volt. Mindenesetre, ilyen iro­dalmi viták is zajlottak. A rendőrség persze jó szi­mattal ráérzett a jövőre. Mert a nagy irodalmi ke­nyértörésnek mélyebb eszté­tikai — és mint később ki­derült, világnézeti — okai is voltak. A húszas-harmincas években a belgrádi profesz­­szorok, szerkesztők, a meg­fellebbezhetetlen irodalmi tekintély Bogdan Popovic irányításával a Rakic-féle „szép költészetet” támogat­ták. Az idilli­ lírának, a szép hangzásnak magas volt az ázsiója. A polgárság megsze­rette az öncélú szépséget, a „szép költészetet”, már nem is követelte a költészet hasz­nosságát. Ezt is elegendőnek vélte az egyre erősödő osz­tályharc leplezésére. A köl­tőktől tehát azt kérte, legye­nek boldogok, érzelgősek, ír­janak szabályosan, a legne­mesebb hagyományok szelle­mében. Osztályharc! Ez az a kér­dés, amelyet a szürrealisták sem kerülhettek meg. Egyre szenvedélyesebben keresték a kapcsolatot a munkásmozga­lommal, a kommunistákkal. Persze, egy problémával ví­vódtak szüntelen: hogyan legyenek kommunisták, hogy közben szürrealisták is ma­radjanak. 1932-ben jelent meg Dušan Matić, Djordje Kostic és Oskar Davičo köny­ve a szürrealizmus társadal­mi helyzetéről. Eddig — val­lottak — a szürrealizmus csak tagadás volt, a polgá­ri költészet, a polgári élet tagadása. A dialektikus ma­terialista módszer a szürre­alista mozgalmat is meg kell hogy változtassa. A Lantréamont-, Breton-, Tzara-olvasók egyre szenve­délyesebben olvasták Mar­xot. Vuco 1935-ben írt poé­máját, a Marija Rucarát be­tiltották. 1936 és 1939 kö­zött a Naša stvarnost című baloldali antifasiszta folyó­iratot szerkesztette, amelyet szintén betiltottak. Lakásá­nak csendes előszobájában pedig az illegális Kommu­nista Párt tagjai találnak búvóhelyre. A­z út a megálmodott jövő felé innen már logikus volt. Ezt jel­zi a következő életrajzi ada­lék is: 1952. szeptember 5— 7-e között tartották meg Ljubljanában a Jugoszláv Írók Szövetségének III. kongresszusát. Ekkor olvas­ta fel Miroslav Krleža ne­vezetes beszámolóját, amely­ben mindennemű dogmatiz­­mussal szembeszállva kife­jezte hazánk íróinak szocia­lista elkötelezettségét, itt fo­galmazta meg sajátos utunk literáris programját. A kongresszuson Vitco is sze­repelt egy beszámolóval. Ő lett az írószövetség főtitká­ra. S az elkötelezett közélet­ről máig sem mondott le. S ebben is, akárcsak az iro­dalomban, mert vállalkozni, új és új harcokat vívni a szerb irodalom nyolcvanéves boldog szürrealistája. VÉGEL László tzennyolc évvel ez­előtt, 1959 őszén jár­tam itt először a koso­vói albán nyelvű folyóirat, a Jeta ere elindításának 10 év­fordulóján. Nemcsak az alföl­di szemnek mindig vonzó egzo­tikumok: a régi balkáni vá­roson­, folyóvölgyek, hegyszo­rosok maradtak meg örökre emlékezetemben, hanem az újratalálkozásokkal erősített barátságokat is jelentette már nekem ez a tájék az Usoobi két évtized során. S művészettorteneti emlékeik, régi kolostoraik vagy nép­zenei kincsük vonzaaa soha­sem küszöbölhette ki azt a másik, eieveneop­es jeien­­vaiooo oöaligyelés, m­uve­­leuesuk, esetuk mai útjai­ra... nogyna én Enverrel, a prištinai egyetem bölcsé­szeti кагапак tanárával, a kiváló albán költővel ta­­lálkoztam az évek során — S nem csupán náluk, Kosovó­­ban, hanem a kanizsai iró­­taborban pelaaui —, akkor nemcsak uzodalmi értesülé­seket cseréltem: sorsunkat vitattuk meg valahányszor, s persze azt is, hogy meny­nyit cseperedtek a gyerekek, amióta nem láttuk egymást. Asem Shkreti, a Kosovói Iróegyesület korábbi titká­ra, az albán-francia szakot végzett költő és regényíró annak idején magával vitt egy félelmé­tetten utazásra a Rugovói szorosba, s mert a felduz­zadt Bistrica vizének dörgé­sétől alig hallottuk egymás szavát, harsogva közölte, hogy ott fent, a kétezer mé­teres sziklacsúcsok irányá­ban van a szülő faluja, egy valóságos sasfészek . . . Esad Mekuli, a kosovói albán iro­dalom tiszteletre méltó leg­idősebbje, az AVNOJ-díj­as költő, akadémiájuk elnöke, a harmincas évek végén, belgrádi diákként, részt vett már a haladó mozgalomban; a partizánoknál az albán nyelvű lapot szerkesztette, a felszabadulás után irodal­munkat szervezetileg is meg­erősítette; elindítója volt a már korábban említett, s ol­vasókönyveket is pótoló szép­irodalmi folyóiratnak ... M­ost, hogy a kosovói főváros, Priština fel­szabadulásának nap­ján itt járhatok ismét, s a hószállingózásos időben in­kább a beszélgetést választ­juk, mint a hosszabb távú barangolásokat — művelő­dési és irodalmi, művészeti és közéleti eseményekről tá­jékozódom. Kosovo Szocialista Auto­nóm Tartomány területén al­bánok, szerbek, törökök, mu­zulmánok, crnagoraiak és más ott élő nemzetiségek test­véri közösségét, egyenjogú­ságát, az anyanyelvű műve­lődés azonos kiindulási le­hetőségeit jelentette kezdet­től fogva a testvériség-egy­ség titói politikája. A legutóbbi országos sta­tisztikai adatok szerint (1975) ezerszáztizennégy albán nyelvű iskolában, majdnem tizenkétezer pedagógus, kis híján háromszázezer diákot tanít e tartományunk terü­letén. De a társadalmi tö­rődés nem csupán az általá­nos iskolától az egyetemi szintig terjedő képzésre ter­jed ki: épp most hoztak egy döntést, hogy 1980-ig külö­nösen az óvodák, napközik és más iskoláskor előtti in­tézmények létesítésére for­dítanak nagy gondot. Újabb harminc ilyen létesítményt építenek az előttünk álló két év során. A prištinai egye­tem egyes karainak hallga­tói rendszeres baráti esteket, rendezvényeket tartanak, hogy minél jobban megismer­jék egymást. Ezek azok az új­­­donságok, amelyeket a neve­lés, oktatás szövevényes koso­vói kérdésköréből megtudok. A száznál több tagot számláló Kosovói Iróegyesületben mű­ködésük egyik fő eredmé­nyének tartják a kölcsönös fordítói tevékenyéget, s azt, hogy ennek köszönhetően szorosabbra fűződött a kap­­­csolat a­ tartomány más-más nyelvű folyóiratai között is.­­ Idén mintegy száz irodalmi rendezvényük volt, minde­gyiket az íróegyesület szer­vezte. Ezeket az író-olvasó találkozókat következetesen egybekötik könyvvásárral. Az utóbbi egy évben főképp a verskötetek voltak az ural­­kodóak: szerbhorvát nyelven több mint tíz, albánul is körülbelül ennyi jelent meg — egy-két regénnyel szem­ben. Az albán nyelv nagy mű­vészének, Enver Gjergeku szonett-kötetének megjele­nése óta Vladeta Vukovic prištinai költő, irodalomtör­ténész könyve (Govor tišine — A csönd beszédje) jelen­tette a legnagyobb kiadói eseményt. Harminc esztendei költői munkálkodásának leg­javát tartalmazza. Egy kö­zös irodalmi rendezvényen hallott versei már korábban is arról győztek meg, hogy tévedünk, amikor irodalmi vizsgálódásaink sugárkörét csupán az ún. fő kiadói köz­pontokra terjesztjük ki. Egy másik itteni költő, akinek a nevét csupán egy ő külön­bözteti meg Vukovicétól — tehát Lazar Vučković, a fi­atalon, tragikusan elhunyt nagy tehetség két kötetnyi életművével ma is jelen van ebben a lírában. Poezija címmel most jelentették meg összes verseit. Asem Shkret­ Fehér karaván c. regénye óta, annak pedig már mint­egy tíz esztendeje, a kosovói próza nemigen hozott újabb meglepetéseket, kimagasló értékeket. Pera Stefanovic utóbbi években megjelente­tett két elbeszéléskötete a régi kosovói városi környe­zet krónikáit és lakóinak portréit közvetíti. Első köte­te (Ljudska zaprega — Emberfogat) éppúgy, mint a második (Ranjeno stable — Sebzett fa törzs) a hagyomá­nyos realista elbeszélő iro­dalom csapásait követi. Mi­­lenko Jevtović közelmúlt­ban megjelentetett elbeszélés kötete (Neko drugo leto — Egy más nyár) az alkotói útkeresés jegyeit viseli ma­gán, s az itteni írótársak úgy szólnak róla, mint a koso­vói próza megújhodásának ígéretéről. E­gy bizonyos: voltak s vannak íróegyesületi kapcsolataink Prištiná­val, de nem hallgathatjuk el például azt a sajnálatos tényt, hogy könyvkiadói kölcsönösség vonalán mind­máig úgyszólván semmit nem tudunk felmutatni. Ju­goszláviai magyar író önál­ló kötete éppúgy nem jelent meg nálunk albánul, mint ahogy az ő harminchárom esztendei, háború utáni iro­dalmuk is jobbára ismeret­len maradt olvasóink szá­mára. Még csak a gyűjte­ményes, antologikus kiadvá­nyok is elmaradtak, pedig ilyen típusú könyveink sok más nyelvi környezet felé megnyitották már a közele­dés útjait. A színház, a rádió és te­levízió, a művelődési egye­sületek és a műkedvelő te­vékenység is szóba került prištinai beszélgetéseinkben. Tartományi színházuk jelen­leg két darabbal vonzza a közönséget. Az egyik Novak Novak: Hintaszék c. vígjáté­­ka, a másik Rexhep Qosja: Élő szfinksz c. társadalmi témakörű színdarabja. És mert ez az egyetlen hivatá­sos színházuk, nem győzi bejárni a tartomány többi városát, falvát és települé­seit, az amatőr színházi te­vékenységre fokozottabb fel­adatok várnak ebben a kör­nyezetben. Ugyanakkor azon­ban állandóan ügyelniük kell arra is, hogy a műkedvelő te­vékenység megannyi szinte­rén, de különösen az egyéni, alkotói kedvtelések vonalán, ne sekélyesedjék el a mun­ka, s ne adjon teret az igénytelenségnek ... Egy ki­mutatási adat szerint ugyan­is Kosovo területén csupán az eltelt egy esztendő alatt megkétszereződött azoknak a műkedvelő alkotóknak a száma, akik nem csupán kedvtelésből fúrnak, farag­nak, rajzolnak, festenek, ha­nem „alkotásaikkal” piacra is mennek, tehát beleszól­nak az ilyen természetű köz­ízlés stb. alakításába. A prištinai tévé prog­ramjának időtartamát a következő évben hetven százalékkal növelik, s ez azt jelenti, hogy napi hat órán át közvetítenek majd műsort. Ennek jelen­tőségét akkor mérhetjük fel igazán, ha szemünk előtt tart­juk például azt a tényt, hogy Kosovo tartomány mintegy ezer társult munka­szervezete közül mindössze harminc az olyan, amelynek saját lapja, tájékoztatási or­gánuma van. Ezek is igen­csak kéthetenként megjele­nő lapok, s az önigazgatási tevékenység, a belső szerve­zeti élet időszerűségei alkot­ják fő anyagukat, tehát nem átfogó módon tájékoztatnak. Ezeknek a lapoknak a pél­dája is érinti azt a központi témakört, amely a kosovói művelődési jelenre jellemző: a kultúra társadalmasításá­nak folyamatát mozaikszerű megnyilvánulásokat mutat; a művelődési közösségek irányt mutató és igényességet je­lentő szerepe gyakran azért nem jut érvényre, mert még erősebbek nála a korábbi fi­nanszírozási rendszernek a hagyományai, szokástörvé­­nyei. Megalakították a tartomá­nyi fővárosban a Képzőmű­vészt! Galériát; előkészüle­tek folynak arra vonatkozó­an, hogy hamarosan meg­nyissák a Forradalom Múzeu­mot is. A szépirodalmi, s más hasonló kiadványok tár­saságában igen sok marxista kiadványt láthatunk a mriš­­tinai könyvesboltok kirakatá­ban. S nemcsak ott, akár­csak a folyóratokat, e marxis­ta kiadványokat is megtalál­hatja az ember bármely újsá­gosbódé ablakában... -S e vázlatos pristinai jegyzetek végén le­­küzdhetetlenül érzem, hogy mennyi mindennel ma­radtam adós e helyzetkép­ben : modern festészettünk, európai hírű grafikájuk, vagy a művészeti akadémiá­juk zenei osztályán folyó ered­ményes nevelőmunka egy­ként ide kívánkozna ebbe a művelődési jelentésbe. T­e hát hogyan foglalni össze azt, amiről — előítéletből-e, avagy hanyagságból — éve­ken át nem szólunk! Kosovo művelődésének napjai Crna Gorában, Szlo­véniában és Szerbiában meg­lepetésszerű felfedezéseket, élményszerűséget jelentett a közönségnek — mondják prištinai barátaim. Azzal a reménnyel búcsúzunk egy­mástól, hogy nemsokára ne­künk, vajdaságiaknak lesz­nek hasonló élményeink, e rendezvények folytatásaként. FEHÉR Ferenc Kosovói jegyzetek A művelődés útjai Balkán szívében – Aleksandar Vučo Szándék és megisulás MA, AMIKOR A KULTÚRA SORSÁT a legszéle­sebb alapokon történő döntéshozatal befolyásolja és irányítja — nyilvánvaló, hogy a művészeti érték­ nem öncélú ragyogású, ritka ékszer. A művelődés hétköz­napjai és ünnepnapjai egymásba fonódnak, és ez is a természetes. A kultúra közkincssé tétele, jelszóval fém­jelzett, nemes elképzelés és akció éppen ezt a törek­vést próbálja elmélyíteni, gyakorlattá tenni azt, hogy a kultúrára való jogon túlmenően a művelődés, a mű­velődési életbe való bekapcsolódás életmóddá váljon. Ez a folyamat játszódik le nálunk napjainkban, a küldöttrendszer izmosodásával párhuzamosan egyre de­­mokratikusabban, a szabad tevékenységcsere törvény­­szerű szükségszerűségével egyetemben egyre gyorsab­ban. Az így kialakuló művelődési élet pedig nemcsak az öncélúságtól mentes, de távol áll tőle a bezárkózás min­den formája is. Olyan nyitott szerkezet, amely minden itt élő nemzet és nemzetiség kultúrájának egyenrangú fejlődését biztosítja, ösztönözve a kölcsönösség alapján az egymás értékei megismerésének tartós és kiemelt fontosságú folyamatát. Persze, korántsem új dologról van szó, hiszen a szándékot tükröző meghatározó elvek még a népfelszabadító harc alatt megszülettek, s az el­telt néhány évtized alatt mindennapi gyakorlattá vál­tak. A kézfogás fontossága azonban még inkább nö­vekedett, másrészt pedig nyilvánvaló, hogy korántsem éltünk minden lehetőséggel. A lehetőségek pedig adottak, sőt a valóságos szük­ségletekből kiindulva, a társadalmi-politikai szerveze­tek és az érdekközösségek új és új megoldási lehető­ségeket kínálnak. Nyilvánvaló, hogy fölösleges lenne most minden idevágó dokumentummal előhozakodni, de azért említsük meg, hogy a DNSZSZ Tartományi Választmánya elnökségének, éppen egy évvel ezelőtt, a kultúra fellendítésével kapcsolatban hozott határoza­tai kimondják, hogy állandóan és következetesen fej­leszteni kell az itt élő nemzetek és nemzetiségek kul­túrájának egyenrangú, egyenletes és átfogó fejlődésé­hez szükséges feltételeket, az egymás művelődési-mű­vészi értékeinek közelítése és körforgása érdekében, hi­szen ez a munkásosztály és a társult munka egyik alapvető érdeke. Hasonlóképpen a feltételek biztosítására helyezi a hangsúlyt a Tartományi Művelődési Önigazgatási Ér­dekközösségnek a jövő évi munka- és pénzügyi tervét alapvetően meghatározó, a legfontosabb irányelveket tartalmazó dokumentuma is, amely például a kiadói te­vékenység esetében külön kívánja ösztönözni a fordí­tásirodalmat, továbbá minden olyan alkotótevékeny­séget, amely az itt élő nemzetek és nemzetiségek köl­csönös jobb megismerését szolgálja, hasonlóképpen minden ezzel összefüggő tudományos és kutatómunkát. VÉGEZETÜL EMLÍTSÜK MEG AZT A — néhány hete megtartott — országos jellegű tanácskozást, amely arra volt hivatott, hogy rávilágítson, miként kell mó­dosítani az ország iskoláiban az irodalomtanítással kapcsolatos tanterveket, éppen a fentebb említett szem­pontok alapján. A példákat tovább sorolhatnánk... De most, a JKSZ XI. kongresszusát megelőző hónapokban —, ami­kor egészében mérjük fel kulturális életünk minden vonatkozását — azt kell elemeznünk, mit tettünk az el­telt időszakban a művelődési kölcsönhatások minél erő­teljesebb kibontakoztatása érdekében, s mi az, amit az adott feltételek közepette megvalósíthatunk, újabb tartalommal, újabb megoldásokkal gazdagítva munkán­kat. Hogy még szorosabbá váljék a kézfogás ... SINKOVITS Péter 17. oldal

Next