Magyar Szó, 1978. május (35. évfolyam, 132-147. szám)

1978-05-20 / 136. szám

0. oldal 3 PÁRTÉLET káderposztja ösztöndíjazás: Nyilvános vitán a temerini pártbizottságnak a nemzeti egyenjogúság kiteljesedéséről szóló jelentése (3.) A VKSZ Tartományi Bizottsága 13. ülésének meghagyásai: A Kommunista Szövetség kö­zségi szervezeteinek tartós fel­adatuk, hogy saját környezetükben állandóan és bírálóan elemezzék a helyzetet, meghatározzák a feladatokat és kötele­zettségeket, akciókat indítsa­nak és folytassanak a nemzetek és nemzetiségek teljes egyenjogúságának az élet, a munka és az alkotás minden területén az alkotmányos elvek alapján való érvényesítéséért, a szabad és sokoldalú gazdasági, ok­tatási­ és művelődésügyi, to­vábbá más természetű fejlődésre való jog szempontjából, vala­mint hogy szavatolják a foglal­koztatás, az iskoláztatás egy­enjogúságához, valamint a nyelv- és íráshasználat egyenrangúsághoz szükséges feltéte­leket. Az eddigiekből tehát némi betekintést nyerhetünk arra vonatkozólag, hogyan látja a temerini pártbizottság a nem­zetiségi viszonyok, a nem­zeti egyenjogúság kiteljese­désének ügyét a községben. Mai beszámolónkban a jelen­tésnek a káderpolitikával és az ösztöndíjazással foglalko­zó részét ismertetjük. A pártbizottság erre vonat­kozólag rámutat, hogy a fej­lődés céljainak valóra váltá­sával feltételek teremthetők ahhoz, hogy bővítsék a mun­kalehetőségeket, és a társult munka szükségleteivel össz­hangban szakkádereket ké­pezzenek valamennyi nem­zet és nemzetiség soraiból. Mivel egyes nemzetiségeknél káderhiány mutatkozik, szük­ség van arra, hogy a kommu­nisták — hangsúlyozzák a jelentésben — a társul­tmun­­ka-szervezetekben, a társa­dalmi-politikai és önigazga­tási érdekközösségekben köz­vetlenül síkraszálljanak olyan ösztöndíjazási és tanul­mányi kölcsönpolitikáért, amellyel gyorsabban megvál­toztatható a jelenlegi arány­talanság. A káderpolitika és az ösz­töndíj­azás szempontjából szinte mérföldkőnek számít a káderpolitikai társadalmi megállapodás, amely volta­képpen a magatartási normá­kat határozza meg az adott tárgyra vonatkozólag. A ká­derpolitikai megállapodás intenciói még nem váltak a köztudat szerves részévé minden egyes munkaszerve­zetben és társadalmi-politi­kai szervezetben, de néhány munkaszervezetben már éreztetik hatásukat, már ki­mutathatók a céltudatos ká­­derpolitika első pozitív je­lei. Így például az Ugled készruhaüzem dolgozói közös­sége a hódsági textilipari technikumban 9 szerb és 6 magyar, a maribori szabásza­ti iskolában 1 szerb, a zágrá­bi felsőfokú textilipari tech­nikumban 1 szerb, 1 magyar és 1 bolgár, az újvidéki mun­kaszervezési felsőiskolában 2 magyar tanulót ösztöndí­jaz. A Petőfi mezőgazdasági munkaszervezet az újvidéki jogtudományi karon 2 ma­gyar ajkú, a mezőgazdasági karon 2 szerb és 2 magyar ajkú, a közgazdasági karon 1 magyar, a mezőgazdasági karon pedig 1 szerb tanu­lót. A közoktatási érdekkö­zösség 2 magyar és 5 szerb leendő pedagógus felsőfokú oktatását ösztöndíjazza. A te­merini egészségház 1 magyar orvos szakképesítését ösztön­díjazza az újvidéki orvostu­dományi karon, a Backapro­­jekt pedig a gépészeti karon ösztöndíjaz 1 magyar egyete­mi hallgatót. A községi képviselő-testü­letnek egykori ösztöndíjazá­si alapja ugyan megszűnt, de a folyó tanulmányok ösz­töndíj­azását átvette a köz­ségi képviselő-testület költ­ségvetése. Ilyenformán jelen­leg 6 magyar és 4 szerb ta­nuló iskoláztatását finanszí­rozza a község. Az intézményes ösztöndíja­zásnak egyik számottevő mentora a Tito-ösztöndíj­­alap. Mint ismeretes, ebből az alapból ifjúmunkások és munkásszármazású fiatalok kapnak ösztöndíjat. Az utób­bi négy esztendőben ebből az alapból két szerb nemzeti­ségű ifjúmunkás kapott ösz­töndíjat és 17 munkásszárma­zású tanuló. Az utóbbiak megoszlása a következő: 13 szerb és 4 magyar. A községi pártbizottság minden ide vonatkozó össze­vetéskor szem előtt tartja azt a tényt, hogy a temerini községben (Járek, Szőreg, Temerin) a lakosság fele szerb, a másik fele magyar. Az ösztöndíjjuttatás általá­ban bizonyos vagyoni cen­­zus­hoz kötődik, s ebből ki­folyólag a lakosság egyes kategóriái nem a legmegfe­lelőbb elbírálásban részesül­nek. Faluhelyen magától ér­tetődő, hogy minden házhoz bizonyos területű földda­rab jár, ez ugyan a jövedelem szempontjából se nem oszt, se nem szoroz, de vagyoni cenzust kimutatásában eset­leg perdöntő lehet. Nincs ki­zárva, hogy erre vonatko­zólag a helyi sajátosságok korrektív szerepet jelenthet­nek. A temerini községi pártbi­zottság amikor nyilvános vi­tára küldte a nemzeti egyen­jogúság kiteljesedéséről szó­ló jelentését, hozzácsatolta az ide vonatkozó határozati javaslatokat is. A határoza­ti javaslat leszögezi, hogy a nemzeti egyenjogúság to­vábbfejlesztésében az érde­keltek teljesebb átfogása mel­lett szükség van arra, hogy gyorsabban fejlődjenek az anyagi, káderbeli, szervezési, programbeli és egyéb felté­telek, hogy valamennyi nem­zet és nemzetiség tagjai egyenjogúan és arányosan képesíthessék magukat, mi­vel ez a feltétele annak, hogy egyenjogúan bekapcsolódja­nak a társult munkába és az önigazgatásba. A község szerveinek és szervezeteinek következetesen és tartósan harcolniuk kell azért, hogy megteremtsék az összhangot a társult munka bizonyos szakkáderbeli szükségletei, valamint a nemzetek és nem­zetiségek szakkáderei képzé­sének gyakorlata között. Mi­vel egyes nemzetiségeknél káderhiány mutatkozik, szük­ség van arra, hogy a kom­munisták a társult munka­szervezetekben, a társadalmi -politikai és önigazgatási ér­dekközösségekben síkb­aszáll­­janak olyan ösztöndíjazási politikáért, amellyel megvál­toztathatók a jelenlegi arány­talanságok. Sz. Gy. Megkoszorúzták Csépe Imre sírját Ülésezett az Emlékbizottság Május 18-án volt hat éve, hogy elhunyt Csépe Imre író. Kishegyesen a Csépe Imre Emlékbizottság végrehajtó bizottsága ezen a napon ülést tartott. Az összejövetelen elké­szítette az emlékbizottság új tagjaira vonatkozó indít­ványt, melyet eljuttatnak a Szociális­ Szöveség kishe­­gyesi községi bizottságához annak érdekében, hogy ne­vezzék ki azokat az írókat, újságírókat, oktatásügyi és közéleti dolgozókat, akik az elkövetkezendő választási időszakban Csépe Imre és a község területén született és elhunyt írók munkásságának emlékét ápolják. Az emlékbizottságnak a kishegyesi községből, Sza­badkáról, Újvidékről és más helységekből 36 tagja lesz, 11 tagú végrehajtó szerv­vel. Az összejövetelen foglal­koztak a szeptemberi Csépe­­emléknap megszervezésével. Az értekezések témáinak megválasztását az emlékbi­zottság kinevezése után vég­legesítik. Felvetődött a gon­dolat, hogy az őszi összejö­vetelen számot lehetne adni a többi Kishegyesen szüle­tett vagy itt élt és elhunyt olyan egyénektől, akiknek könyvük jelent meg. Ismertetni lehetne Grei­­mer Ede helytörténetíró, Jámbor Pál költő, Csabai István emlékiratíró, Sziráki Imre író, Simokovics Rókus szerkesztő, Skallák Illés szo­ciográfiaíró, Devics Imre művésztelepi történetíró munkásságát. A Csépe Imre-emléknap lehetőséget nyújt arra, hogy egyrészt Csépe Imre mun­kásságát számon tartanák, másrészt a község irodalmi és művelődési hagyományait ezzel együtt ápolják. A visszaemlékező rendez­vények kezdettől fogva nem csak Kishegyesre és a szom­szédos községekre szorítkoz­tak, hanem kihatottak Vaj­daság művelődési életének alakulására, a folyóiratok együttműködésére. Elhangzott egy indítvány, hogy elemezzék és mérjék fel Csépe Imre-emléknapok a környezetre való irodalmi és művelődési hatását és a Szocialista Szövetség köz­ségi vezetősége társadalmi­művelődési, politikai szem­pontból foglalkozzon ezzel az évente megrendezésre kerülő találkozóval, határoz­zák meg az irányelveket, és ily módon nyújtsanak támo­gatást az emléknap szerve­zőinek. Az emlékbizottság tagjai Szabad­kán, a Zombori úti temetőben ezen a napon megkoszorúzták Csépe Imre MÁJUS 22-ÉN A társadalmi szervezetek továbbfejleszt­éséről , ülést tart a Szocialista Szövetség Országos Választmányának Elnöksége A Szocialista Szövetség Országos Választmányának Elnöksége május 22-én tár­gyal e társadalmi-politikai szervezetnek a vallással és a vallási közösségek műkö­désével kapcsolatos politiká­jának érvényesítéséről. Az Elnökség ugyanezen az ülésen napirendre tűzi an­nak a határozatnak a javas­latát is, amely a Szocialista Szövetségnek a társadalmi szervezetek és a polgárok társulása továbbfejlesztésé­ben válasz feladataira vonat­kozik. MAG­Y­AR S­Z Ő ' Szombat, 1978­. május 20. •1 DeSiblósi május a homok­fásítás 160. évében (2.) Bachofen és a többi úttörő A­kár a nagy hatalmú bécsi császár­nak is nézhették a múlt század első évtizedének végén a veremla­­kásainkból előbújó román pásztorok a ho­mokbuckák között vonuló Franz Bacho­­fen főtanácsos urat. Fényes, grófi címé­nek kijáró öltözete, négylovas terepjáró hintája, a kíséretében levő hadfiak soka­sága kelthette bennük ezt a hiedelmet. Nyomában háromfajta lovaskatona üge­tett: osztrák dinaigonyos, magyar huszár és spanyol vértes. Bachofen úr a cs. kir. udvari hadi­tanács megbízásából 1808-ban járja a vi­déket „a homok tanulmányozása és ja­vaslattétel végett”. Raportja alapján ren­deli el 1810-ben a fent megnevezett ma­gas testület a homokpuszta felmérését, amelynek terjedelme akkor „70 660 hold és 99 négyzetös volt, ebből 29 196 hold sza­badon mozgó futóhomok”. Ő készíti el 1815-ben az első erdősítési tervet, amely „a tu­lal­mazásokat és a homokpuszta be­­fásítását” tartalmazza. Ajtay Jenő erdő­mérnök, aki majd a XX. század első év­tizedében befejezi a puszta homokjának lekötését, azt írja nagyhírű elődjéről 1912- ben az Erdészeti Lapokban, hogy „meg­felelő méltatlankodással ítéli el a talajjal való barbár bánásmódot, a tüskök kiásá­sát, a legelőmarhák lábai által történő gyepfelszaglgatást, és a Rhus Cotimusnak (szömörce féle — a riporter megjegyzése) cserzőanyagul történő kíméletlen haszná­latát.” Az udvari haditanács 1818-ban elfogad­ta Bachofen erdősítési tervét, ennek ke­retében „a nyári, a fekete és erdei fe­nyők ültetését is határozottan elrendeli”. A főtanácsos úr lesz az első Banater Grenz—Walddirektor, vagyis a még nem létező bánáti határőrvidéki erdők igazga­tója.­­Bánát némely részének erdősítésére ko­rábban is voltak kísérleteik. Franz Joseph Waltfortner a török kiűzése utáni első bánáti erdőmester 1743-ban hadászati okokból 21000 fiatal fát telepít Titelnél, Törökbecsénél és Törökkanizsánál, vagyis a Tisza átkelőhelyem, de ezeiket részben legeltetéssel, részben­­ elégetéssel gyorsan ki is pusztítják.) Deliblát erdősítése valójában már 1813 tavaszán megkezdődött, amikor az aradi fegyházból hat szerb elítéltet toloncoltak bilincsbe verve a homokpusztára, cseme­tetelepítés végett. (Életükről, sorsuk ala­kulásáról Dragutin Ilkic Bírta Pohod, vagy­is Hadjárat címmel regényt írt, a pancso­­vai Libertatea kiadásában jelent meg 1972-ben.) A homokpuszta megkötésének, fásításának kezdetét azonban az erdőtör­ténet ismerői mégis jogosan az 1818-as év­re teszik, és Franz Bachofennak, a legen­dás telepítőnek a nevéhez fűzik. A vége nincs nagy vállalkozás, az em­ber és a homok küzdelme, lám, 160 éve tart, és folytatódik az idén is, a jövő hó­nap­ján kezdődő, tíz évre szóló országos ifjúsági akcióval. A tudós Bachofen negyedszázada alatt — egy általa kinevelt szürke nyárfát ró­la neveztek el, Szibéria néhány vidékén terjedt el — 5000 hektár homokot erdő­sítettek be. Erdősítési terve 60 évre szólt, de hivatalát a hozzá nem értő császári hivatalnokok idő nap előtt felszámolják, ő pedig, Ajtay megfogalmazása szerint, „az intrikák és a munkában való kime­rülés folytán visszavonul”. A homorkfásítás úttörőjének aranykor­szaka után a hanyagság, a visszafejlődés évei következnek. Egy-egy négyhónapos kíméletlen legeltetés, példának okáért, az ember és a természet tízéves munkáját te­szi tönkre. Ezért az elkövetkező harminc esztendős időszakban, 1868 és 1898 között sok mindent újra kellett kezdeni. Ez már egy másik nagy úttörő korsza­ka, Mátyás József erdőmérnöké. . A homokfásítást ő tette nagykorúvá, tu­­dományos alapokra helyezte. Feljegyzése­ket vezetett az évi csapadék- és hőmér­sékletátlagokról, a fásítás terj­edelméről és költségeiről, a homoki erdők életjellensé­­geiről. Szakkörökben elismertté vált az az eljárása, hogy boróka- és nyárfagallyakat fektetett le, a szabadon maradt részeken pedig 2 méter sor- és 1 méter csemete­távolságban akácmélyülte­tést végzett. Az ültetés után 3—4 évvel a sorközökben fűmagot vetettek. A sivár terület meghódítása sohasem volt oly sikeres, mint az ő idejében. Munkatársa, később pedig utóda, a kincstári homokpuszta főerdészi székében, a már idézett Ajtay Jenő írja: „Titáni munka és az elemekkel való elkeseredett harc volt a futóhomok megkötése. Na­ponként 600—800 kézi napszámost és 150— 200 fuvarnapszámost kellett néha alkal­mazni, hogy a nyílt futóhomok terület­ből egy évre előirányzott részt megköt­hessük és befásíthassuk.” Ajtay nem ír róla, de a szájhagyomány megőrizte, hogy a napszámosokat aranytallérral fizették ki. Mátyus és Ajtay után több mint 12 000 hektárnyi erdő maradt. Ha a régi folyóiratok elsárgult lapjai között böngésző riporter egy kis szabadsá­got vesz magának, a­kkor Bachofen nevét a nyárfához, Mátyásét pedig az akáchoz kötheti. Mindkét fának megvolt a maga szerepe a homokpuszta erdősítésében, de a nyárfaerdők már úgyszólván kipusztul­tak, az akácosok is csökkenőfélben van­nak. A felszabadulás utáni évtizedek már a fenyő jegyében teltek, ez pedig elválaszt­hatatlan Sava Sijivovacki mérnök nevé­től, e vidék szülöttének életpályájától. Ve­le beszélgetek a pancsovai erdőigazgató­ság irodájában, múlt századbeli térképe­ket nézegetve. Dől belőle a szó, az ado­ma — mintha a Delibláti-homokpuszta krónikájának lapjai nyílnának meg előt­tem. Később még hivatkozni fogok rá, most csak jelzem, hogy ő is a homok nagyjai közé tartozik, a Bachofen és a Mátyás veretű emberek közé. Jelenleg nyugdíjas. A felszabadulás óta kezdemé­nyezője, részese Deliblát átalakulásának, nélküle ma sem lehet semmit elképzelni. A homokfásítás három-négy nagyságá­ról emlékeztem meg alig egy-két szóban. Sokkal többen vannak. Csak utalhatok arra, hogy a Delibláti-homokpuszta igen­igen hiányos bibliográfiája is több mint 350 címszót tartalmaz. Hosszú a homokvilág ismerőinek, tudós átalakítóinak és szerelmeseinek névsora. KALAPIS Zoltán Holnapi számunkban: ERDÉSZHÁZBAN, FEHÉRTEMPLOM ALATT

Next