Magyar Szó, 1978. augusztus (35. évfolyam, 209-239. szám)

1978-08-24 / 232. szám

10. oldal Székely Tibor A pápuák szigetén Részletek a Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent útleírásból (9) Most már világosan fel lehetett is­merni a maszkok naiv, csodálkozó és groteszk, ám ugyanakkor épp eléggé ijesztő arckifejezését. Aki vezette őket, annak szemét a maszkon vörös kör ka­­rikázta. Mögötte a mohaszemöldökű és -szakállú lépkedett. Némelyik táncos bambusznádból kezére-lábára karmo­kat ragasztott, mások kopjával fegy­verkeztek fel. A szellemek csoportosan mozogtak jobbra és balra, hol pedig a nézőkhöz közeledtek, nagy riadalmat váltva ki köztük. Végül az ijesztő szellemek visszavo­nultak, hogy levessék maszkjukat. Amikor ismét előjöttek, elismerésem jeléül mindannyiuknak egy-egy do­­h­ányrudat ajándékoztam, a gyerekek­­nek és az asszonyoknak pedig cukor­kát osztogattam. A sajtolt dohányrúd mellé adott újságpapírból a férfiak pil­lanatok alatt cigarettát sodortak. Azt vártam, hogy egyikük majd parazsat hoz valamelyik házból, mert különben hogyan gyújtanának rá? Erre azonban nem került sor, hiszen egyszerűbb, ha tüzet gyújtanak. Még mielőtt a tás­kámból előhalásztam volna a gyufát, ketten már neki is láttak a tűzgyúj­tásnak. Figyelmesen végignéztem a művele­tet. Először is kettéhasítanak egy szá­raz ágat, s a hasításba apró, kerek kö­vet dugnak. Az ágat ezután egy ma­réknyi száraz levélre helyezik, s áthúz­zák alatta a bambusznád héjából készült keskeny szallagot. Az előkészületek nem vesznek igénybe egy percnél több időt. Akkor a tűzgyújtó az ágat fél lábá­val a földre nyomja, míg kezével a bambuszszalagot sebesen oda-vissza duzgálja. Ketten is igyekeztek egyszerre tüzet gyújtani, s nagy erőbevetéssel verseng­tek, hogy kinek a fája lobban előbb lángra. Harmincöt másodperc elteltével a súrlódás helyén vékony füstcsík je­lent meg, s egy-két másodperc múlva mindkettejük bambuszszalagja elsza­kadt. Gondoltam, kudarcba fulladt a kísérletük, ám tévedtem, mivel kísér­letről itt szó sem volt: az ezerszer vé­gigcsinált tűzgyújtási művelet most is eredménnyel járt. Gyorsan felkapták a földről az ága­kat a levélcsomóval együtt, s fújni kezdték, míg csakugyan lángra nem kapott. Mindent egybevetve ha ötven másodperc telt el a dörzsölés kezdeté­től. A tűznél aztán egyenként ciga­rettára gyújtottak. Az Amazonas vidékén és Afrikában régebben már megfigyelhettem a benn­szülöttek tűzgyújtási módszereit, ám sehol sem volt ennyire gyors és egy­szerű, mint itt. Rövid pihenő után íjászverseny kö­vetkezett. Egy fára kerek céltáblát akasztottak, amelynek közepét fekete körrel jelölték meg. Harminc méternyi távolságból nyilaztak rá. A tábla át­mérője nem volt több hatvan centimé­ternél, ám ritka volt az olyan nyíl, amelyik nem találta el. Sokkal töb­ben értek el telitalálatot, vagyis nyi­luk a tizenöt centiméternyi átmérőjű fekete körben állapodott meg. A nyilazás igencsak elhúzódott, s ha valaki telitalálatot ért el,­­ a többiek együtt örvendeztek vele. Lehet, hogy a „régi szép idők” is felelevenedtek az emlékezetükben, amikor még nem az effajta ártatlan célpontokra nyilaztak: a szomszédos törzsbeliek szolgáltak eleven célpontul talán még két-három évtizeddel ezelőtt is, s az örökös harc­ban álláson kívül másfajta kapcsolat nem is létezett az itteni törzsek között. Sir Paul Hasluck, aki 1974-ig Auszt­rália főkormányzója volt, az ötvenes években a Territóriumok miniszterének tisztségét töltötte be, s ebben a minő­ségben huzamosabb ideig tartózkodott Új-Guineában is. Egy alkalommal Can­berrai villájában mesélt is nekem ezek­ről az időkről. Egy közép-hegyvidéki falu harcosai egy ízben egy távoli falut rohantak meg. A támadás hajnalban játszódott le, s a nagy kavarodásban a támadók­nak a falu valamennyi férfiát sikerült lemészárolniuk. Amikor eltávoztak a csatamezőről, az asszonyokat magukkal vitték, s a hullákat — feldarabolva, pálmalevélbe csomagolva — szintén. Néhány órás út után megpihentek, tüzet raktak, majd zsákmányuk egy részét megsütötték, s nekiláttak az ebédnek. Természetesen a foglyul ej­tett asszonyok is. Lelkiismeretfurdalás nélkül fogyasztották el férjüket, test­vérüket. Az idők azonban — még Új-Guineá­­ban is — fergeteges sebességgel vál­toznak. Amikor Auime, az egyik ifjabb tán­cos meghívott a házába, hogy fogyasz­­szak el vele egy ananászt, gondolkodás nélkül elfogadtam a meghívását. A egyetlen bútordarabja — s ezt vala­mennyi házban így láttam — egy har­minc centiméter magas, dorongokból készített emelvény volt, amely a kerek ház egyharmadát, foglalta el. A kúp alakú tető tartógerendái alá néhány rongydarabot tűztek, aztán egy pálma­legyezőt, amivel a tüzet szokták élesz­teni, továbbá tolldíszeket meg egy négyágú, bambusznádból készült pán­sípot. Megkérdeztem Atimét, mit jelképez a délután bemutatott agyagmaszkos tánc. Szemmel láthatóan zavarba jött. Nem tudta, el szabad-e mesélnie a tánc eredetét, amely legszentebb ha­gyományaik közé tartozott. Pár szót váltott az idősebb táncosok­kal, mire vagy tízen Au­me háza elé jöttek, letelepedtek a földre, s halkan, dünnyögve énekelni kezdtek. Auime pedig, mintha csak ezt az éneket for­dítaná le, elkezdte mesélni a történe­tet: — Valaha régen, amikor őseink szellemei még eleven emberek voltak, falujuk ott állt az Asaro partján. Egy napon távoli törzs harcosai támadták meg őket, nyilaikkal sok ősünket meg­gyilkolták, de többségünknek sikerült elmenekülnie: ezek a folyóban találtak menedéket. A támadók eljárták győzelmi táncu­kat, majd visszatértek az ütközet szín­helyére, hogy összeszedjék az áldozato­­túlélték a harcot, épp ekkor merészked­tek elő a folyóból — bőrüket iszap és sár fedte. Az ellenséges harcosok, ami­kor meglátták őket, rögtön azt gondol­ták, hogy a meggyilkoltak szellemei indítanak ellenük bosszúhadjáratot, s fejvesztve elmenekültek. Azóta sem mu­tatkoztak ezen a vidéken, így hát az Asaro folyó iszapja men­tette meg a túlélőket az újabb mészár­lástól, ezért az iszapot ma is szentnek tekintjük. A védelmező folyó tiszteleté­re azóta táncoljuk az agyagmaszkos táncot. Auime a történet végére ért, csönd lett. Az ég lassan beborult, s elkezdett zuhogni az eső. Barátaim azonban nem mozdultak a ház elől, amíg csak az eső le nem mos­ta bőrükről az agyag szürke foltjait. PARÓKÁK uralma Egy szombati napon, amikor a kopin­­gói piacra lerajzott a környező hegyvi­dék lakossága — voltak olyanok is, akik több napi járóföldről érkeztek —, be­jártam az egész piacot, és az embereket figyelve közös vonásaik alapján csopor­tosítani igyekeztem őket. Nehézkes el­foglaltság az ilyesmi, mivel a hegyla­kók dús fantáziáról tesznek tanúbizony­ságot, amikor díszeiket készítik vagy felékesítik magukat. Errefelé ismeretlen az állandó érvényű divat, itt az egyén a saját elképzelése szerint alkalmazza a tollat, a virágot, az oposszum prémjé­nek darabkáit, a kagyló- és magfüzére­ket, a bambuszból, hajlékony vesszőből vagy szövetdarabokból készített övét, s ezt az utóbbit még kauri-kagylók is bo­rítják. Feltételeztem, hogy túlnyomó­­részt egyetlen törzshöz tartoznak, s fel­­tételezésem — nagy örömömre — ké­sőbb be is igazolódott: a duna törzs tagjaival ismerkedtem a piacon. Falvaik 15—20 kilométeres körzetben húzódnak meg a Lake Kopingo környéki hegyes terepen. Igen különöseknek találtam őket, és szerettem volna meglátogatni valame­lyik falujukat. Amikor ilyen lehetőség után kezdtem érdeklődni, megtudtam, hogy jelenleg épp Kopingóban tartózkodik Charles Modjeska, a fiatal amerikai etnológus, aki már hosszabb időt töltött a dunák között, mivel szellemi kultúrájukat ta­nulmányozza. Megismerkedtem Modjeskával, és a klap házában hosszan elbeszélgettünk az új-guineai etnológia különböző témái­ról. Különösen az érdekelt, amit a du­­nákról és a köztük végzett kutatásairól mesélt. — Jöjjön és ismerkedjen meg velük személyesen is — mondta Charles, látva érdeklődésemet. Lelkesen fogadtam el meghívását, hi­szen jobbkor nem is jöhetett. Másnap délelőtt már úton voltunk: elöl Charles és én, mögöttünk meg há­rom duna, akik Kopingóban töltötték az éjszakát, hogy poggyászainkat vihes­sék. (23) Abel kikapcsolja a vetítőgépet, az or­sók megállnak, a lámpa kialszik. Az ajtóhoz lép és megpróbálja kinyitni. Kulcsra van zárva, a kulcs nincs a zár­ban. Nikitámaszkodik az egyik polcnak és kimerült, fáradtságtól égő szemmel Vergerust nézi, aki székében kényelme­sen hátradőlve rozsdás ollót forgat a kezében szórakozottan. VERGERUS: A régi társadalom, Abel, hihetetlenül romantikus elképzeléseken alapszik. Például olyasféléken, hogy az ember jó. Minthogy pedig ezek az el­képzelések nem fedik a valóságot, min­dent nagyon bonyolultan csináltak. ABEL (nézi). VERGERUS: Az ember félresikerült alkotmány. A természet tévedése. És itt következik a mi egyelőre még igen sze­rény kísérleteink szerepe. Vizsgálat alá vesszük az alapkonstrukciót és megpró­báljuk kiküszöbölni a hibákat. A pro­duktív energiákat felszabadítjuk és egyben megpróbáljuk zsilipek közé szo­rítani a destruktív energiákat. Ami haszontalannak, alacsonyabbrendűnek bizonyul, azt kiirtjuk, a hasznos vo­násokat pedig kifejlesztjük. Nincs más módja a végső katasztrófa elhárításá­nak. (Elmosolyodik) Tudod, mi volt a legfőbb gondunk az egész kísérletsoro­zat alatt? Megmondom. Hogy hogyan szabaduljunk meg a hulláktól, hogy ne hagyjunk nyomokat magunk után. Dr. Eichenberg tervezett ugyan egy kitűnő, elektromos fűtésű hamvasztókemencét, de nem volt rá pénzünk, hogy megépít­sük. Annak a két embernek, aki most odakint őrködik az archívumban és aki­ket Bauer rendőrei perceken belül agyon fognak lőni, rengeteg dolga volt, de derekasan dolgoztak, méghozzá bá­mulatos találékonysággal. A rendőrség negyvenhat gyilkossági és öngyilkossági ügyben folytat nyomozást. Százalékosan ez viszonylag nem sok, ha meggondolod, hogy összesen több, mint háromszáz em­bert vontunk be kísérleti alanyként a munkába, akik utána hazatértek ottho­nukba, és még csak nem is sejtették, hogy miben vettek részt. De­ a halottak­kal sok bajunk volt. Ekkor lövések dördülnek az archívum­ban. Jajkiáltások, parancsszavak, aztán hirtelen beálló csend. Vergérus szinte szó­rakozottan hallgatja a hangokat. VERGÉRUS: Titeket Manuélával mindig szerettelek. (Mosolyog) Manuela olyan érzelmeket mutatott irántam, me­lyeknek őszinteségében úgy gondolom, hihetek. Jobb meggyőződésem ellenére megpróbáltam segíteni rajtatok. Mondd, Abel, hát nem nevetséges? Megdöngetik a vasajtót, és egy hang azt kiáltja, hogy rendőrség, nyissák ki, mert különben betörik. VERGERUS: Ha egyáltalán felfogtál valamit is abból, amit az imént elmond­tam neked, nem bánom, mondd el, aki­nek akarod, ha akad, aki hajlandó vé­gighallgatni. Úgysem fog hinni neked senki. Holott csak akarni kell és akárki beleláthat a jövőbe. Olyan az, akár a kígyótojás. A vékony hártyán át már világosan kivehető a kifejlett hüllő. Az ajtó már-már enged. Hans Vergé­rus behunyja a szemét, arca eltorzul a heves fájdalomtól. VERGÉRUS: Azt hittem, gyorsabban megy. Nem hittem volna, hogy ... eny­nyire fáj. Az ajtó kivágódik és két rendőr buk­fencezik be a szobába revolverrel a ke­zében. A nyomukban Bauer, Hans Ver­gérus teste félrebicsaklik a székben, fe­je a földet súrolja. A rendőrök karon ragadják Ábelt. Abel egyetlen rántással kiszabadítja ma­gát, de ekkor egy hatalmas ökölcsapás­tól eszméletét veszti. 33. Abel ablaktalan, fehérre meszelt he­lyiségben tér magához. Fehér köpenyes alak közeledik, föléje hajol, majd tá­vozik. Abel megpróbál felülni, de feje visszahanyatlik a párnára. Valahol a helyiségben ajtó nyílik, amit Abel fek­téből nem lát; valaki az ágya mellé lép. Bauer az. Leül az ágy mellé, ráérősen szivarra gyújt, és biccentve üdvözli Ábelt, aki megint megpróbálja felemelni a fejét. BAUER: Jó nagy adag Veronást ka­pott. Két napig aludt tőle. ABEL: Milyen nap van? BAUER: November 11-e, este. Maga pedig a központi gyűjtőfogház kórházá­ban van. ABEL: Kaphatnék egy kis vizet? Bauer segít Abelnek felülni az ágy­ban, megitatja, aztán visszateszi a bá­dogbögrét a falra csavarozott asztallap­ra. BAUER: Kapcsolatba léptem Hollin­­gerrel. Azt mondja, tudja magát hasz­nálni. A német állam pedig kifizeti a vasútjegyét Baselig, még két hétig ott játszik a cirkusz. Magától értetődőnek veszem, hogy Herr Rosenberg nem fog­ja visszautasítani ezt a nagylelkű aján­latot. . ABEL: Nem, persze. BAUER: Így lesz a legegyszerűbb. Föláll, kifelé indul, aztán az ajtóból visszafordul. BAUER: Majd egy rendőr kikíséri az állomásra. Az esti vonat 11.20-kor indul. ABEL: Köszönöm. BAUER: Ha pedig, mondjuk, egyszer eltűnődne azon, hogy mi mindenen ment keresztül, ne sokat törje a fejét rajta, hanem gondolja azt, hogy csupán za­varos, kósza álom volt az egész. Világos, Herr Rosenberg? ABEL: Igen. BAUER: Manuéláról, a sógornőjéről gondoskodtunk. ABEL: Eltemették? BAUER: Hogy eltemettük-e? ABEL (hallgat) BAUER: Beszállították egy ideggyógy­intézetbe. Az orvosok szerint hosszú időbe telik, amíg visszatérhet az embe­rek közé. Sajnos, nagyon rossz állapot­ban van. ABEL (nem válaszol). BAUER: Viszontlátásra, Herr Rosen­berg. (Sarkon fordul és indulna, de újra megtorpan. Most jut eszembe, Herr Hit­ler elszámította magát a müncheni pucs­csával. Koloszális fiaskóval végződött az egész. Herr Hitler és a bandája nagyon lebecsülte a német demokrácia erejét. A viszontlátásra. Becsukja maga után az ajtót. Abel felül, kiszáll az ágyból, a falnak támasz­kodva, kezét mintegy tapogatóan maga elé nyújtva tesz néhány botorkáló lé­pést, kis híján elveszíti az egyensúlyát. (Ugyanúgy viselkedik, mint Vergerus kísérleti alanya, akit tizenhét napra egy cellába zártak, ahol nem mozoghatott és nem jutott el hozzá se hang, se fény.) VÉGE — Bart István fordítása INGMAR BERGMAN A KÍGÍTÓTOJÁS MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1978. aug. 24. (Folytatjuk)

Next