Magyar Szó, 1978. augusztus (35. évfolyam, 209-239. szám)
1978-08-24 / 232. szám
10. oldal Székely Tibor A pápuák szigetén Részletek a Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent útleírásból (9) Most már világosan fel lehetett ismerni a maszkok naiv, csodálkozó és groteszk, ám ugyanakkor épp eléggé ijesztő arckifejezését. Aki vezette őket, annak szemét a maszkon vörös kör karikázta. Mögötte a mohaszemöldökű és -szakállú lépkedett. Némelyik táncos bambusznádból kezére-lábára karmokat ragasztott, mások kopjával fegyverkeztek fel. A szellemek csoportosan mozogtak jobbra és balra, hol pedig a nézőkhöz közeledtek, nagy riadalmat váltva ki köztük. Végül az ijesztő szellemek visszavonultak, hogy levessék maszkjukat. Amikor ismét előjöttek, elismerésem jeléül mindannyiuknak egy-egy dohányrudat ajándékoztam, a gyerekeknek és az asszonyoknak pedig cukorkát osztogattam. A sajtolt dohányrúd mellé adott újságpapírból a férfiak pillanatok alatt cigarettát sodortak. Azt vártam, hogy egyikük majd parazsat hoz valamelyik házból, mert különben hogyan gyújtanának rá? Erre azonban nem került sor, hiszen egyszerűbb, ha tüzet gyújtanak. Még mielőtt a táskámból előhalásztam volna a gyufát, ketten már neki is láttak a tűzgyújtásnak. Figyelmesen végignéztem a műveletet. Először is kettéhasítanak egy száraz ágat, s a hasításba apró, kerek követ dugnak. Az ágat ezután egy maréknyi száraz levélre helyezik, s áthúzzák alatta a bambusznád héjából készült keskeny szallagot. Az előkészületek nem vesznek igénybe egy percnél több időt. Akkor a tűzgyújtó az ágat fél lábával a földre nyomja, míg kezével a bambuszszalagot sebesen oda-vissza duzgálja. Ketten is igyekeztek egyszerre tüzet gyújtani, s nagy erőbevetéssel versengtek, hogy kinek a fája lobban előbb lángra. Harmincöt másodperc elteltével a súrlódás helyén vékony füstcsík jelent meg, s egy-két másodperc múlva mindkettejük bambuszszalagja elszakadt. Gondoltam, kudarcba fulladt a kísérletük, ám tévedtem, mivel kísérletről itt szó sem volt: az ezerszer végigcsinált tűzgyújtási művelet most is eredménnyel járt. Gyorsan felkapták a földről az ágakat a levélcsomóval együtt, s fújni kezdték, míg csakugyan lángra nem kapott. Mindent egybevetve ha ötven másodperc telt el a dörzsölés kezdetétől. A tűznél aztán egyenként cigarettára gyújtottak. Az Amazonas vidékén és Afrikában régebben már megfigyelhettem a bennszülöttek tűzgyújtási módszereit, ám sehol sem volt ennyire gyors és egyszerű, mint itt. Rövid pihenő után íjászverseny következett. Egy fára kerek céltáblát akasztottak, amelynek közepét fekete körrel jelölték meg. Harminc méternyi távolságból nyilaztak rá. A tábla átmérője nem volt több hatvan centiméternél, ám ritka volt az olyan nyíl, amelyik nem találta el. Sokkal többen értek el telitalálatot, vagyis nyiluk a tizenöt centiméternyi átmérőjű fekete körben állapodott meg. A nyilazás igencsak elhúzódott, s ha valaki telitalálatot ért el, a többiek együtt örvendeztek vele. Lehet, hogy a „régi szép idők” is felelevenedtek az emlékezetükben, amikor még nem az effajta ártatlan célpontokra nyilaztak: a szomszédos törzsbeliek szolgáltak eleven célpontul talán még két-három évtizeddel ezelőtt is, s az örökös harcban álláson kívül másfajta kapcsolat nem is létezett az itteni törzsek között. Sir Paul Hasluck, aki 1974-ig Ausztrália főkormányzója volt, az ötvenes években a Territóriumok miniszterének tisztségét töltötte be, s ebben a minőségben huzamosabb ideig tartózkodott Új-Guineában is. Egy alkalommal Canberrai villájában mesélt is nekem ezekről az időkről. Egy közép-hegyvidéki falu harcosai egy ízben egy távoli falut rohantak meg. A támadás hajnalban játszódott le, s a nagy kavarodásban a támadóknak a falu valamennyi férfiát sikerült lemészárolniuk. Amikor eltávoztak a csatamezőről, az asszonyokat magukkal vitték, s a hullákat — feldarabolva, pálmalevélbe csomagolva — szintén. Néhány órás út után megpihentek, tüzet raktak, majd zsákmányuk egy részét megsütötték, s nekiláttak az ebédnek. Természetesen a foglyul ejtett asszonyok is. Lelkiismeretfurdalás nélkül fogyasztották el férjüket, testvérüket. Az idők azonban — még Új-Guineában is — fergeteges sebességgel változnak. Amikor Auime, az egyik ifjabb táncos meghívott a házába, hogy fogyaszszak el vele egy ananászt, gondolkodás nélkül elfogadtam a meghívását. A egyetlen bútordarabja — s ezt valamennyi házban így láttam — egy harminc centiméter magas, dorongokból készített emelvény volt, amely a kerek ház egyharmadát, foglalta el. A kúp alakú tető tartógerendái alá néhány rongydarabot tűztek, aztán egy pálmalegyezőt, amivel a tüzet szokták éleszteni, továbbá tolldíszeket meg egy négyágú, bambusznádból készült pánsípot. Megkérdeztem Atimét, mit jelképez a délután bemutatott agyagmaszkos tánc. Szemmel láthatóan zavarba jött. Nem tudta, el szabad-e mesélnie a tánc eredetét, amely legszentebb hagyományaik közé tartozott. Pár szót váltott az idősebb táncosokkal, mire vagy tízen Aume háza elé jöttek, letelepedtek a földre, s halkan, dünnyögve énekelni kezdtek. Auime pedig, mintha csak ezt az éneket fordítaná le, elkezdte mesélni a történetet: — Valaha régen, amikor őseink szellemei még eleven emberek voltak, falujuk ott állt az Asaro partján. Egy napon távoli törzs harcosai támadták meg őket, nyilaikkal sok ősünket meggyilkolták, de többségünknek sikerült elmenekülnie: ezek a folyóban találtak menedéket. A támadók eljárták győzelmi táncukat, majd visszatértek az ütközet színhelyére, hogy összeszedjék az áldozatotúlélték a harcot, épp ekkor merészkedtek elő a folyóból — bőrüket iszap és sár fedte. Az ellenséges harcosok, amikor meglátták őket, rögtön azt gondolták, hogy a meggyilkoltak szellemei indítanak ellenük bosszúhadjáratot, s fejvesztve elmenekültek. Azóta sem mutatkoztak ezen a vidéken, így hát az Asaro folyó iszapja mentette meg a túlélőket az újabb mészárlástól, ezért az iszapot ma is szentnek tekintjük. A védelmező folyó tiszteletére azóta táncoljuk az agyagmaszkos táncot. Auime a történet végére ért, csönd lett. Az ég lassan beborult, s elkezdett zuhogni az eső. Barátaim azonban nem mozdultak a ház elől, amíg csak az eső le nem mosta bőrükről az agyag szürke foltjait. PARÓKÁK uralma Egy szombati napon, amikor a kopingói piacra lerajzott a környező hegyvidék lakossága — voltak olyanok is, akik több napi járóföldről érkeztek —, bejártam az egész piacot, és az embereket figyelve közös vonásaik alapján csoportosítani igyekeztem őket. Nehézkes elfoglaltság az ilyesmi, mivel a hegylakók dús fantáziáról tesznek tanúbizonyságot, amikor díszeiket készítik vagy felékesítik magukat. Errefelé ismeretlen az állandó érvényű divat, itt az egyén a saját elképzelése szerint alkalmazza a tollat, a virágot, az oposszum prémjének darabkáit, a kagyló- és magfüzéreket, a bambuszból, hajlékony vesszőből vagy szövetdarabokból készített övét, s ezt az utóbbit még kauri-kagylók is borítják. Feltételeztem, hogy túlnyomórészt egyetlen törzshöz tartoznak, s feltételezésem — nagy örömömre — később be is igazolódott: a duna törzs tagjaival ismerkedtem a piacon. Falvaik 15—20 kilométeres körzetben húzódnak meg a Lake Kopingo környéki hegyes terepen. Igen különöseknek találtam őket, és szerettem volna meglátogatni valamelyik falujukat. Amikor ilyen lehetőség után kezdtem érdeklődni, megtudtam, hogy jelenleg épp Kopingóban tartózkodik Charles Modjeska, a fiatal amerikai etnológus, aki már hosszabb időt töltött a dunák között, mivel szellemi kultúrájukat tanulmányozza. Megismerkedtem Modjeskával, és a klap házában hosszan elbeszélgettünk az új-guineai etnológia különböző témáiról. Különösen az érdekelt, amit a dunákról és a köztük végzett kutatásairól mesélt. — Jöjjön és ismerkedjen meg velük személyesen is — mondta Charles, látva érdeklődésemet. Lelkesen fogadtam el meghívását, hiszen jobbkor nem is jöhetett. Másnap délelőtt már úton voltunk: elöl Charles és én, mögöttünk meg három duna, akik Kopingóban töltötték az éjszakát, hogy poggyászainkat vihessék. (23) Abel kikapcsolja a vetítőgépet, az orsók megállnak, a lámpa kialszik. Az ajtóhoz lép és megpróbálja kinyitni. Kulcsra van zárva, a kulcs nincs a zárban. Nikitámaszkodik az egyik polcnak és kimerült, fáradtságtól égő szemmel Vergerust nézi, aki székében kényelmesen hátradőlve rozsdás ollót forgat a kezében szórakozottan. VERGERUS: A régi társadalom, Abel, hihetetlenül romantikus elképzeléseken alapszik. Például olyasféléken, hogy az ember jó. Minthogy pedig ezek az elképzelések nem fedik a valóságot, mindent nagyon bonyolultan csináltak. ABEL (nézi). VERGERUS: Az ember félresikerült alkotmány. A természet tévedése. És itt következik a mi egyelőre még igen szerény kísérleteink szerepe. Vizsgálat alá vesszük az alapkonstrukciót és megpróbáljuk kiküszöbölni a hibákat. A produktív energiákat felszabadítjuk és egyben megpróbáljuk zsilipek közé szorítani a destruktív energiákat. Ami haszontalannak, alacsonyabbrendűnek bizonyul, azt kiirtjuk, a hasznos vonásokat pedig kifejlesztjük. Nincs más módja a végső katasztrófa elhárításának. (Elmosolyodik) Tudod, mi volt a legfőbb gondunk az egész kísérletsorozat alatt? Megmondom. Hogy hogyan szabaduljunk meg a hulláktól, hogy ne hagyjunk nyomokat magunk után. Dr. Eichenberg tervezett ugyan egy kitűnő, elektromos fűtésű hamvasztókemencét, de nem volt rá pénzünk, hogy megépítsük. Annak a két embernek, aki most odakint őrködik az archívumban és akiket Bauer rendőrei perceken belül agyon fognak lőni, rengeteg dolga volt, de derekasan dolgoztak, méghozzá bámulatos találékonysággal. A rendőrség negyvenhat gyilkossági és öngyilkossági ügyben folytat nyomozást. Százalékosan ez viszonylag nem sok, ha meggondolod, hogy összesen több, mint háromszáz embert vontunk be kísérleti alanyként a munkába, akik utána hazatértek otthonukba, és még csak nem is sejtették, hogy miben vettek részt. De a halottakkal sok bajunk volt. Ekkor lövések dördülnek az archívumban. Jajkiáltások, parancsszavak, aztán hirtelen beálló csend. Vergérus szinte szórakozottan hallgatja a hangokat. VERGÉRUS: Titeket Manuélával mindig szerettelek. (Mosolyog) Manuela olyan érzelmeket mutatott irántam, melyeknek őszinteségében úgy gondolom, hihetek. Jobb meggyőződésem ellenére megpróbáltam segíteni rajtatok. Mondd, Abel, hát nem nevetséges? Megdöngetik a vasajtót, és egy hang azt kiáltja, hogy rendőrség, nyissák ki, mert különben betörik. VERGERUS: Ha egyáltalán felfogtál valamit is abból, amit az imént elmondtam neked, nem bánom, mondd el, akinek akarod, ha akad, aki hajlandó végighallgatni. Úgysem fog hinni neked senki. Holott csak akarni kell és akárki beleláthat a jövőbe. Olyan az, akár a kígyótojás. A vékony hártyán át már világosan kivehető a kifejlett hüllő. Az ajtó már-már enged. Hans Vergérus behunyja a szemét, arca eltorzul a heves fájdalomtól. VERGÉRUS: Azt hittem, gyorsabban megy. Nem hittem volna, hogy ... enynyire fáj. Az ajtó kivágódik és két rendőr bukfencezik be a szobába revolverrel a kezében. A nyomukban Bauer, Hans Vergérus teste félrebicsaklik a székben, feje a földet súrolja. A rendőrök karon ragadják Ábelt. Abel egyetlen rántással kiszabadítja magát, de ekkor egy hatalmas ökölcsapástól eszméletét veszti. 33. Abel ablaktalan, fehérre meszelt helyiségben tér magához. Fehér köpenyes alak közeledik, föléje hajol, majd távozik. Abel megpróbál felülni, de feje visszahanyatlik a párnára. Valahol a helyiségben ajtó nyílik, amit Abel fektéből nem lát; valaki az ágya mellé lép. Bauer az. Leül az ágy mellé, ráérősen szivarra gyújt, és biccentve üdvözli Ábelt, aki megint megpróbálja felemelni a fejét. BAUER: Jó nagy adag Veronást kapott. Két napig aludt tőle. ABEL: Milyen nap van? BAUER: November 11-e, este. Maga pedig a központi gyűjtőfogház kórházában van. ABEL: Kaphatnék egy kis vizet? Bauer segít Abelnek felülni az ágyban, megitatja, aztán visszateszi a bádogbögrét a falra csavarozott asztallapra. BAUER: Kapcsolatba léptem Hollingerrel. Azt mondja, tudja magát használni. A német állam pedig kifizeti a vasútjegyét Baselig, még két hétig ott játszik a cirkusz. Magától értetődőnek veszem, hogy Herr Rosenberg nem fogja visszautasítani ezt a nagylelkű ajánlatot. . ABEL: Nem, persze. BAUER: Így lesz a legegyszerűbb. Föláll, kifelé indul, aztán az ajtóból visszafordul. BAUER: Majd egy rendőr kikíséri az állomásra. Az esti vonat 11.20-kor indul. ABEL: Köszönöm. BAUER: Ha pedig, mondjuk, egyszer eltűnődne azon, hogy mi mindenen ment keresztül, ne sokat törje a fejét rajta, hanem gondolja azt, hogy csupán zavaros, kósza álom volt az egész. Világos, Herr Rosenberg? ABEL: Igen. BAUER: Manuéláról, a sógornőjéről gondoskodtunk. ABEL: Eltemették? BAUER: Hogy eltemettük-e? ABEL (hallgat) BAUER: Beszállították egy ideggyógyintézetbe. Az orvosok szerint hosszú időbe telik, amíg visszatérhet az emberek közé. Sajnos, nagyon rossz állapotban van. ABEL (nem válaszol). BAUER: Viszontlátásra, Herr Rosenberg. (Sarkon fordul és indulna, de újra megtorpan. Most jut eszembe, Herr Hitler elszámította magát a müncheni pucscsával. Koloszális fiaskóval végződött az egész. Herr Hitler és a bandája nagyon lebecsülte a német demokrácia erejét. A viszontlátásra. Becsukja maga után az ajtót. Abel felül, kiszáll az ágyból, a falnak támaszkodva, kezét mintegy tapogatóan maga elé nyújtva tesz néhány botorkáló lépést, kis híján elveszíti az egyensúlyát. (Ugyanúgy viselkedik, mint Vergerus kísérleti alanya, akit tizenhét napra egy cellába zártak, ahol nem mozoghatott és nem jutott el hozzá se hang, se fény.) VÉGE — Bart István fordítása INGMAR BERGMAN A KÍGÍTÓTOJÁS MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1978. aug. 24. (Folytatjuk)