Magyar Szó, 1979. május (36. évfolyam, 119-131. szám)

1979-05-03 / 119. szám

BELPOLITIKA MAGYAR SZÓ 1979. május 3., csütörtök A társadalom haladó erőinek mozgósítása STANE DOLANC BESZÉDE (Folytatás a 3. oldalról) Sütő pártunk választottja volt Abból a tényből, hogy a Ko­mintern titkársága a JKP Közpon­ti Bizottságának megalakításával bízta meg Titót, némely történé­szek azt az egyedüli következte­tést vonják le, hogy Tito a Ko­mintern mandátora volt akkori­ban. Ha azonban a Jugoszláv Kom­munista Pártban uralkodó korabe­li állapotokat, az ideiglenes ve­zetőség munkáját vesszük figye­lembe, s mindezt Tito személyé­vel és munkásságával fűzzük egy­be, merőben más következtetésre jutunk. A párt élére ugyanis olyan kom­munista és forradalmár állt, aki nemcsak pártaktivisták szűk köré­ben volt ismert, hanem számos szakszervezeti és pártszervezetben is országszerte. A párt élére olyan munkás került, aki már csaknem három évtizede tevékenykedett a szocialista szakszervezeti mozga­lomban, részvevője volt az októ­beri forradalomnak és a JKP tag­ja csakhamar ennek megalakítása után, szakszervezeti és pártmeg­mozdulások szervezője Zágrábban és a bjelovari vidéken 1921 és 1925 között, a kraljevicai hajógyár pártsejtjének titkára és munkás­biztosa, pártvezető és munkás­­sztrájk-szervező a Smederevska Palanka-i Jasenice vagongyárban él kommunistája a zágrábi prole­tariátusnak, aki már 1928-ban ha­tározott harcot indított a párton belüli frakciózás ellen, s aki le­tartóztatását követően az ismere­tes kézigránát-peren bátran sze­mébe mondta a királyi bíróságnak, hogy csakis a párt bíróságát is­meri el, amelynek eszményeiért hajlandó feláldozni akár az életét Elvtársnők és elvtársak! Közvetlenül azután, hogy Tito elvtárs hazatért, itt, Bohinjska Bistricán, Tomaž Godec kommu­nista bérmunkás házában 1939. március 15-e és 18-a között ülése­zett a JKP Ideiglenes Vezetősége, hogy aztán Josip Broz Titóval az élén a JKP Központi Bizottsága­ként alakuljon meg. A JKP KB-ba Tito főtitkáron kívül megválasz­tották még Edvard Kardelj­t, Milo­­van Djilast, Josip Krašt, Franc Leskošekot, Miha Marinkót és Aleksandar Rankovicot. Tito azért szervezte meg Szlové­niában a jugoszláv pártvezetőség ülésezését, mert a harcedzett ká­derek vezette erős szlovéniai párt­­szervezet vállalni tudta az ezzel járó felelősséget. Külön ki kell domborítanom Edvard Kardelj elvtárs, valamint az itt jelen levő Franc Leskošek és Miha Marinko elvtársak szerepét. (Hosszan tartó taps.) Erős volt a jesenicei párt­­szervezet is, amellyel Tom­oz Go­dec, a kimagasló párttag állt kap­csolatban, aki később a szlovén kommunisták küldötteként a Jugo­szláv Kommunista Párt zágrábi V. országos értekezletén is részt vett. Itt, Bohinjska Bistricán szavatol­va volt az ülésezés maradéktalan biztonsága és a titoktartás. S ez nagy elismerés volt a szlovén kom­munisták számára. A Bohinjska Bistrica-i ülésezés előkészítésének fő terhét Tito elv­társon kívül Kardelj elvtárs vi­selte. Tito és Kardelj bizonyos ide­ig Bohinjska Bistricán tartózkodott az ülésezés előtt; a később jóvá­hagyott dokumentumok tervezetén dolgoztak. Az ülés után még tíz­egynéhány napot töltöttek Bohinj­­ban, hogy véglegesítsék a Proleter és más újságok számára írt cik­keket és a többi pártokmányt. Szeretnék külön is rávilágítani ezúttal Edvard Kardelj elvtárs­nak, a forradalmárnak a szerepé­re és arculatára. Korabeli művei, főként a Szlovén KP alapító kong­resszusának kiáltványa, A Szlovén nemzeti kérdés fejlődése című könyve, amely Sperans álnéven je­lent meg, továbbá A munkásság és a megegyezés, A kritika és a szellemi alkotótevékenység szabad­sága, A politika és az értelmiségi­ek feladatai, A dolgozó nép szö­vetségéért című cikkei, továbbá a Večernik és a Proleter hasábjain megjelent más cikkei messze túl­szárnyalták Szlovénia kereteit és a Szlovén Kommunista Párt prob­lematikáját, s nyilvánvaló hatást gyakoroltak a Jugoszláv Kommu­nista Párt általános irányvonalára. Kardelj akkoriban már tekintélyes is, a Lepoglaván és Mariborban raboskodó kommunisták szerveze­tének titkára, majd — ötéves ra­­boskodás után — szabadulását kö­vetően a JKP Horvátországi Tar­tományi Bizottságának tagja, az a kommunista, aki 1934 nyarán Bécs­­ben, a JKP Központi Bizottsága tagjainak nyíltan elmondta, ho­gyan vélekedik a tagság arról, hogy a pártvezetőség odakint, az országhatárokon túl tartózkodik. 1934 óta a legfelsőbb pártszerv tagja, pártunk küldötte a Komin­tern VII. kongresszusán és képvi­­elője a Balkáni Titkárságban, a fasizmus ellen küzdő spanyol nép megsegítésének közvetlen szerve­zője, a JKP vezetőségének tagja, aki dacolva minden veszéllyel ha­zája földjén harcolt, állandó kap­csolatban állva a tagsággal, a szer­vezetekkel, a városi és falusi dol­gozókkal. A Jugoszláv Kommunista Párt élére egyszóval a munkásosztály köreiben megbecsült és közked­velt munkás, marxista és forra­dalmár állt, aki már évek óta áll­hatatosan küzdött egy olyan pár­tért és pártpolitikáért, amely meg­felelt a párttagság, nemzeteink és nemzetiségeink munkásosztálya hatalmas többsége harcos törekvé­seinek és érzelmeinek. (Hosszan tartó taps.) Éppen ennek tulajdo­nítható, hogy Tito még sokkal az­előtt, hogy a JKP főtitkára lett, elnyerte a honi párttagság hatal­mas hányadának bizalmát. A JKP főtitkári tisztségére nem a Komin­tern apparátusának jelöltjeként, hanem e párt választottjaként ke­rült. Ő volt a jugoszláv kommu­nisták egyedüli jelöltje és válasz­tottja, s ez nyomott a legtöbbet a latban, amikor a Komintern is hozzájárulását adta. (Hosszan tar­tó taps.) és elismert marxista forradalmár volt egész pártunkban, s nemcsak Szlovéniában folytatott konkrét pártmunkát, hanem hazánk más vidékein is. Mind elméleti mun­káival, mind pedig politikai tevé­kenységével értékes hozzájárulást adott a JKP eszmei-politikai plat­formjának kimunkálásához csak­úgy, mint harca formáinak és esz­közeinek felkutatásához. A sztálini csisztkák jugoszláv áldozatai Tito elvtárs a Bohinjska Bistri­ca-i ülésen részletesen beszámolt a Kominternben folytatott meg­beszéléseinek eredményeiről. Meg­tárgyaltak és értékeltek számos időszerű politikai problémát: a haza védelmét a hatalmasodó fa­siszta veszéllyel szemben, a par­lamenti választásokat és a mun­káspárt problémáit, a szakszerve­zet és az ifjúság tevékenységét. Elhatározták, hogy a pártot, so­rainak további megszilárdítása cél­jából, megtisztítják a frakciósok­tól és más pártellenes elemektől, hogy merészebben vesznek fel a pártba új tagokat a munkások, if­jak és nők soraiból, hogy nagyobb figyelmet fordítanak a párttagság ideológiai és politikai szintjének emelésére, s hogy megteszik az elő­készületeket arra, hogy a JKP sajtószervét, a Proletert az or­szágban nyomtassák; ennek szer­kesztését egyébként Tito elvtárs­ra bízták. Az ülésen jóváhagyták a JKP Központi Bizottságának ha­tározatát, amellyel a Komintern vezetősége is foglalkozott, s amely­ben értékelést adtak a Jugoszlá­viában uralkodó politikai helyzet­ről és kijelölték a kommunisták feladatait. Egyszersmind nyílt le­velet intéztek a Jugoszláv Kom­munista Párt tagjaihoz. A Központi Bizottság jóváhagy­ta továbbá Tito előzetes intézke­déseit, amelyeket azért foganato­sított, hogy megakadályozza a frakciós tevékenységet egyes kül­­országi és honi központokban, fő­ként a Sremska Mitrovica-i fegy­­házban, ahol körülbelül 200 párt­tag töltötte büntetését, s ahol a Petko Miletié körül tömörülő cso­port már régebb óta romboló te­vékenységet folytatott. Ugyanak­kor, mint ismeretes, leváltották a Miletic vezette fegyházi bizottsá­got, a pártszervezetben uralkodó állapotok rendezésével pedig a Központi Bizottság megbízottját, Moša Pijadét bízták meg. Tito már 1937 végén, a Sremska Mit­­rovica-i­­egyházba zárt kommu­nistákhoz intézett levelében, amelyben arra szólította fel őket, hogy sorakozzanak fel a párt irányvonala mellett, hangsúlyozta, hogy ez „nem egyetlen ember ügye, hanem legfelsőbb fórumunk irányvonala”. Majd továbbá: „az emberek jönnek és mennek, de pártunk marad; pártunkat épít­getjük, óvjuk a nyílt és meglapuló ellenséggel szemben, mert a párt az egyedüli zálogú osztályunk és népeink jövőjének és diadalának”. A Központi Bizottság Bohinjska Bistrica-i ülésén elhatározták, hogy a Jugoszláv Kommunista Pártból Petko Mileticen kívül kizárják Kusovacot, Maricot, Bajikast, Je­laskát, Vojnilovicot, Korskit és még néhány személyt, mert párt­ellenes tevékenységet folytattak, csoportosultak, a frakciózás felújí­tásával próbálkoztak, fegyelme­zetlennek bizonyultak és nem ve­tették magukat alá a párt hatá­rozatainak. Helytállóként fogadva el a még néhány pártkáderünkkel kapcsola­tosan a Kominternben és a szovjet hivatalos szervek részéről elhang­zott értékeléseket, interpretáció­kat és vádakat, a JKP Központi Bizottsága ugyanakkor kizárta a párt soraiból Milan Gorkićot, Ivan Gržetićet, Simo Markovićot, Dju­­ka Cvijićet, Vladimir Copićot és még néhányat. Ezek valamennyi­en a Szovjetunióban tartózkodtak addig, és a sztálini csisztkák ide­jén letartóztatták, elítélték és ki­végezték őket, vagy pedig nyomuk veszett. A szörnyűséges csisztkák­­ban több száz más jugoszláv kom­munista is oda veszett, jóllehet valahány egész életét a forrada­lomnak szentelte, köztük pártunk első titkára, Filip Filipović is. Pártunk nem értett egyet a Sztálin korabeli megrendezett pe­rekkel és az emberek likvidálá­­sával Jugoszlávia kommunistái az emberek megsemmisítésének ezt a módszerét soha sem tették ma­gukévá. Tito elvtárs ezzel kapcso­latban nemrégiben két — vélemé­nyem szerint — rendkívül jelentős körülményre mutatott rá. Az egyik: igaz, hogy a JKP akkori vezetői között makacs fra­kciósok is vol­tak, akik sok gondot okoztak pár­tunknak. Velük kapcsolatban nem kell módosítanunk azokat a politi­kai értékeléseket és minősítéseket, amelyeket a JKP Központi Bizott­sága adott frakciós tevékenysé­gükről azokban az időkben. Merő­ben más dolog azonban az — mondja Tito elvtárs —, ha gono­szul és embertelenül halálra ítél­nek és kivégeznek forradalmáro­kat, akik még tegnap elvtársak voltak, ahogyan azt Sztálin tette. A másik: Tito elvtárs úgy véle­kedik, hogy akkoriban bizonyos számú jugoszláv forradalmárt, akiket az NKVD letartóztatott és elítélt, tévesen zártak ki a párt­ból. Egyikükkel-másikukkal kap­csolatban a JKP Központi Bizott­ságának, tevékenységének körül­ményeire való tekintettel, el kel­lett fogadnia azokat a magyará­zatokat, amelyeket a hivatalos szovjet szervek adtak róluk. A sztálini csisztkákban odave­szett kommunista harcosok tragi­kus sorsából Tito elvtárs ezt mondja: „Forradalmár számára nincs szörnyűbb dolog, mint elv­­társai kezétől ártatlanul meghal­ni.” Sztálin halála után a Szovjet­unió bírósági szervei is sokakat rehabilitáltak közülük. Miután tu­domást szereztünk az akkori ször­nyűséges eseményekről, a JKP 40. évfordulójának ünnepségein szó­ban forgó elvitársainkat politikai­lag is rehabilitáltuk és forradal­márokhoz méltó elismerésben ré­szesítettük őket. A történelmi igaz­ság érdekében azonban még job­ban fényt kellene derítenünk bi­zonyos más emberek forradalmi útjára is, illetve még jobban fel kellene mérnünk helyüket forra­dalmi munkásmozgalmunkban. Azt hiszem, valamennyien egyetértünk Tito elvtárs nemrégiben tett ja­vaslatával, hogy Kommunista Szövetségünk alakítson ki világo­sabb álláspontot az olyan pártká­derekkel kapcsolatban, amilyen például Milan Go­rkić, Ivan Grže­tic és még néhányan voltak, s akik rászolgálnak, hogy megad­juk nekik az őket megillető helyet pártunk történetében. „Mert nyil­vánvaló — most Tito elvtárs ér­tékelését idézem —, hogy a vádak ellenére Gorkié sem volt semmi­féle külföldi kém.” Központi Bizottságunk munka­testületének, amely a JKSZ tör­ténetén dolgozik, mindezt figye­lembe kell vennie, hogy helyre­hozhassa a pártunk egyes embe­reire vonatkozó eddigi pontatlan vagy egyoldalú értékeléseket. A párt felkészítése a sorsdöntő napokra Elvtársnők és elvtársak! A JKP Központi Bizottsága a Bohinjska Bistrica-i ülésen meg­különböztetett figyelmet fordított a honvédelem kérdésére. A fasisz­ta imperializmus akkoriban kezdte leplezetlen agresszióját Európá­ban, s közvetlen veszélyt jelentett Jugoszlávia népei számára is. Számos nemzetközi egyezmény megszegése után, mint ismeretes, Hitler 1938 tavaszán katonai erő­vel szabni kezdte Európa térképét: előbb a Harmadik Birodalomhoz csatolta Ausztriát, majd megszáll­ta Csehszlovákiát, s ezzel felké­szült más európai országok meg­hódítására is. A JKP új Központi Bizottságára az a sürgető fel­adat várt, hogy az­A JKP tagságához intézett nyílt levélben, amelyet a Bohinjska Bistrica-i ülésen fogadott el, a Központi Bizottság éppen ezért felhívta a figyelmet a fenyegető fasiszta veszélyre és a kommunis­ták felelősségére: „E hatalamas veszélyek küszöbén pártunkra ha­talmas felelősség és súlyos felada­tok hárulnak, mert a kommunis­táknak mindenkor kötelességük, hogy minden erejüket népük szol­gálatába állítsák, főként mos­t, amikor a nép léte veszélyben fo­rog.” A Központi Bizottság fel­szólította a JKP valamennyi tag­ját, hogy „zárt sorokban tömö­rüljenek Központi Bizottságuk kö­ré a ránk váró feladatok teljesí­téséért folyó küzdelemben”. Csehszlovákia megszállása al­kalmából a Központi Bizottság Jugoszlávia népeihez kiáltványt intézett, amelyet 8000 példányban terjesztettek. A Központi Bizott­ság éberségre szólított a Jugoszlá­via népeit fenyegető veszéllyel szemben, mert a német és olasz fasiszták máris készülődnek, hogy folytassák hódító hadjáratukat ke­leti és déli irányban, s nem tit­kolják, hogy Jugoszlávia is sorra kerül. De bármennyire súlyosak is lesznek a Jugoszlávia népeire váró megpróbáltatás napjai­n állt szervezze és megszilárdítsa a pár­tot, ugyanakkor pedig fel is ké­szítse a sorsdöntő napokra, ame­lyeknek — mindenki előtt nyil­vánvaló volt — el kellett követ­kezniük, s az a feladat is, hogy olyan politikai platformot mun­káljon ki, amely elfogadható lesz az akkori társadalom valamennyi haladó, demokratikus és hazafias ereje számára. Nyilvánvaló volt, hogy Jugoszlávia uralkodó reak­ciós burzsoáziája hazaáruló politi­kát folytat. Pavle herceg és Milan Stojadinovic kormánya leplezetlen nácipárti irányvonalat követett. Mi több, a miniszterelnök vendégség­be ment Hitlerhez Berlinbe. Haza­tértekor olyan nyilatkozattal té­vesztette meg a jugoszláv közvé­leményt, hogy Hitler megerősítet­te a jugoszláv határok sérthetet­lenségének elvét. A Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bi­zottsága azonban az Ausztria megszállása kapcsán Jugoszlávia népeihez intézett kiáltványában felhívta a figyelmet arra, hogy Hitler a jugoszláv népek szabad­ságának esküdt ellensége, s Ju­goszlávia népeit immár közvetlen veszély fenyegeti, mert a horog­­keresztes hadosztályok már elér­ték az ország határát. A Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bi­zottsága felszólította Jugoszlávia népeit, hogy védjék magukat a fasiszta hódítókkal szemben, s rá­mutatott arra, hogy sorsuk össze­fonódik. „A szerb nép sorsa ösz­­szefonódik a horvátok és a szlové­nok szabadságával. Aminthogy a maricai vereség után Kosovo kö­vetkezett, Ljubljana és Zágráb el­este után most Belgrád is sorra kerülhet. Szlovénia nélkül nincs Jugoszlávia, ha a szlovénok és horvátok nem szabadok, a szerb nép sem lehet szabad.” Egy nappal a Bohinjska Bistri­ca-i ülés kezdete előtt — 1939. március 14-én — a német fasiszta hadosztályok ellenállás nélkül el­foglalták Csehszlovákia hátrama­radt részeit. Kézenfekvő tehát, hogy a Központi Bizottság éppen a fasiszta agresszió kérdéseire, vagyis a fasiszta hatalmak: Né­metország, Olaszország és Japán hódító hadjáratára fordította fi­gyelmét, amelyek a világ újbóli felosztása s a kis népek és függet­len államok leigázása céljából már megkezdték a második világ­háborút. A német és olasz fasisz­táknak ekkor már áldozatul esett Etiópia, Ausztria, Csehszlovákia, Spanyolország és Albánia, Ázsiá­ban viszont a kínai nép hősies el­lenállást tanúsított a japán hódí­tókkal szemben. Nyilvánvaló volt, hogy a fasizmus folytatni kívánja a hódítást. A JKP Központi Bi­zottsága tisztában volt vele, hogy Jugoszláviára nézve a veszély an­nál nagyobb, mint az országban erős „ötödik hadoszlop” létezik, s meglehetősen sok német és olasz ügynök is van, akik mindezt arra akarják felhasználni, hogy pusz­tulását okozzák a megoldatlan nemzeti kérdéssel és a belső sza­badság és a polgári demokratikus jogok hiányával egyébként is megterhelt Jugoszláviának, a Központi Bizottság kiáltványá­ban —, nincs ok csüggedésre: „Megóvhatjuk Jugoszlávia függet­lenségét a fasiszta hódítók had­járatától, ha tömörítjük az összes hazaszerető és demokratikus erő­ket, s megteremtjük Jugoszlávia népeinek testvéri összefogását és egyetértését. Jugoszlávia függet­lenségét akkor őrizhetjük meg, ha népei elégedettek és összetartóak lesznek. Ezt pedig csakis úgy ér­hetjük el, ha a nép megkapja demokratikus és nemzeti jogait, s a munkásosztálynak elismerik és szavatolják politikai és szociális jogait.” A Központi Bizottság nyíl­tan kimondta, hogy Dragiša Cvet­­kovic kormánya „nem az a kor­mány, amelyre népeinknek szük­sége van ezekben a válságos idők­ben”; a Jugoszlávia megvédéséhez szükséges erőt olyan népi kormány tudja szavatolni csupán, amely sürgősen meg tudja adni a né­peknek demokratikus és nemzeti jogaikat, meg tud tenni minden intézkedést a honvédelemre, kül­politikájában a demokratikus erőkre, elsősorban a Szovjetunióra támaszkodik, s a többi balkáni néppel együtt barátságra és szö­vetségre lép függetlenségének meg­őrzése céljából. Edvard Kardelj forradalmi szerepe A fasiszta agresszor elítélése Josip Broz Tito köztársasági elnök és a munkaelnökség tagjai a Központi Bizottság díszülésének kezdetén.

Next