Magyar Szó, 1980. március (37. évfolyam, 59-73. szám)
1980-03-11 / 69. szám
14 .......................................mm,t........................gtf.Hai..'..aixaxuaiuii:."'ihii nw и 1 — ии.ш.,д Schumac (10) IV. SPORT, OLIMPIAI JÁTÉKOK, REKORDOK A testkultúra és a sport története visszavezethető egészen az osztálynélküli társadalmakig, és a munkával, harckészséggel, valamint a termelő tevékenységekkel hozható összefüggésbe. Az ókori osztálytársadalmak idején találkozunk vele Asszíriában, Babilóniában, Perzsiában, Kínában és Egyiptomban is, de az ógörögöknél éri el legmagasabb fokát. Hogy a testkultúra szorosan összefügg a társadalom fejlődésével, szerkezetével és a hatalmon levő osztály célkitűzései, leginkább Spárta példáján szemlélhető. Ebben az időszámításunk előtti városállamban kilencezer szabad családra negyedmillió rabszolga jut, tehát a hatalomtartó állandó készenlétre van kárhoztatva. Itt elsődlegesnek a szabadok gyermekeinek testedzését, a katonai fegyelmet és az ezzel összefüggő erényeket és viselkedést tartják, az értelmi képességek fejlesztése második helyre szorul. A gyermekek, a fiúk is, a lányok is hétéves koruktól kezdve állami nevelőintézetekbe kerülnek. A leányok a fiúkéhoz hasonló, kemény nevelésben részesülnek, szervezetüket futással, birkózással, korong- és dárdavetéssel edzik, hogy a leendő magzatok erősek legyenek, az anyák a vajúdás fájdalmait bátran viseljék el, és szükség esetén ne átalljanak fegyvert ragadni, otthonukat, városukat megvédeni. Az athéni fiúkat hétéves korukban küldik iskolába, de nemcsak a testnevelést tartják fontosnak, hanem a szellemi javak elsajátítását is, a leányok esetében azonban csak a családi nevelést tartják célszerűnek. Az ókori olimpiai versenyekre csupán szabad polgárok nevezhetnek be, s e sportvetélkedőket a görög nőknek szigorúan tilos végignézniük, mert a szabályok kimondják, hogy azt a vakmerő asszonyt, aki ilyesmire vetemedik, egy hegycsúcsról a mélybe taszítják. I. e. 386-ban egy anya, név szerint, Phereniké férfiruhában bellopózik a közönség soraiba, hogy tanúja lehessen fia győzelmének, ám a vadai pillanataiban elárulja női mivitét. Az olimpiai tanács csupán azért kegyelmez meg neki, mert híres ökölvívó leánya, és családjában öt olimpiai bajnok van. A nők számára négyévenként vallási jellegű, úgynevezett Héra-játékokat rendeznek, de ez a verseny mindössze egy 160,25 méteres futószámból áll. A kocsiversenyeken nők is részt vehetnek, ezért Ágeszilaosz spártai király lovakat és kocsit ajándékoz nővérének, Küniszkának, hadd lássa a világ, hogy ezekben a versenyszámokban nemcsak férfi nyerhet, tudniillik a szabályok szerint a babérkoszorút nem a kocsis kapja, hanem a fogat tulajdonosa, így lesz Kaniszka első olimpiai bajnoknőve. A régi rómaiak elvárják, hogy mindkét szülő művelt legyen, tehát a gyermek tehetségének kibontakoztatása tekintetében az anya szerepét is méltányolják. Egy ma már barbárnak tűnő szokásuk azonban az apa kénye-kedvének szolgáltatja ki az újszülött csecsemőt, ugyanis a családi tűzhelynél elébe helyezik a kisdedet, hogy eldöntse, felnevelik-e, vagy kiteszik elpusztulni. Mondani sem kell, leginkább a leánygyereket fenyegeti a halálos ítélet. Nem is csoda, ha az akkori társadalomban túltengenek a férfiak. A középkori nemesifjak 7 éves koruktól 14—15 éves korukig valamelyik vár vagy kastély úrnője mellett teljesítenek apródi szolgálatot, majd a herceg, őrgróf vagy báró fegyverhordozói lesznek, s csak 20—21 éves korukban ütik lovaggá őket, miután lovaglásban, úszásban, nyilazásban, bajvívásban, vadászatban, sakkozásban és verselésben megfelelő jártasságra tesznek szert; testben erős, ügyes fegyverforgató, kitűnően társalgó, az uralkodó osztályhoz tartozó nőket megbecsülő férfiakká válnak. A lovagi nevelés persze nem minden esetben vezet írniolvasni tudáshoz. A nemesi származású leányok sokkal műveltebbek a férfiaknál, mert nem ritka közöttük az olyan kapacitás, aki latint tanul, és zenei, illetve tánc-, kultúrával rendelkezik. A szervezett sportélet a kapitalizmus idején bontakozik ki, eleinte úri paszszióként, de a testkultúra vonzereje megbűvöli a kizsákmányolt osztályt, a munkásságot is. A múlt század végén ilyen körülmények közepette lép fel sportelméletével és tettre serkentő bölcselkedésével Pierre Coubertin, a francia arisztokrata, aki haldokló osztályának korlátait áttörve, pedagógiai, sportszemléleti és történelemtudományi eszmefuttatásaival tör utat a XX. század II. felére jellemző felfogásoknak. NŐI REKORDOK A múltból leginkább az ókori olimpiai játékok felújításának gondolata ihleti meg. Szerinte a történelemtudományt békés célokra kell felhasználni, nem pedig újabb háborúk kirobbantására, nacionalista étvágygerjesztésre és imperialista szenvedélyek szítására. 1926/27- ben előrejelzi, hogy a kommunizmus átcsap Kínába, a gyarmaturalom öszszeroppan, az afrikai országok ismét függetlenekké válnak, az arabok öntudatra fognak ébredni, a munkásággal kapcsolatban pedig kimondja, hogy ennek a feltörekvő osztálynak joga van síkra szállni életkörülményeivel. Coubertin felfogása szerint a sport kellő irányítással ösztönzője lehet a legnemesebb szenvedélyeknek, és hozzájárulhat a béke megőrzéséhez, a testi és erkölcsi dekadencia megszüntetéséhez, illetve annak megértéséhez, hogy minden nemzetnek az egész emberiség alkotórészévé kell vállnia. Nem csoda hát, ha a felújított olimpiai játékokat a sport nevelő szerepének népszerűsítésére akarja felhasználni. Coubertin pedagógiai munkáiban elkeseredetten tiltakozik az ellen, hogy a fiúk és leányok más-más tanterv szerint részesüljenek oktatásban, mivel így bizonyos pályák eleve elérhetetlenekké válnak a szebbik nem számára. Noha cikkeiben támogatja a nők szellemi és társadalmi életbe való bevonását, e nem olimpiai játékokon való részvételével kapcsolatban mégis kezdettől fogva tétovázik. Hol azt hozza fel ürügyül, hogy nem tudni, mely sportágakban léphetnének fel, hol pedig a nyilvánosság előtti magamutogatást kifogásolja. Ezt az ingadozást még az a részben indokolt aggodalom sem igazolja, hogy félt a férfitársadalom privilégiumaiért aggódó közönség esetleges tiltakozásától. Pedig már a múlt század végén új nőtípus van kialakulóban, amely arra pályázik, hogy férfiszámba vegyék, pl. Nellie Bly amerikai újságírólány, aki Jules Verne hódolója lévén, a Nyolcvan nap alatt a Föld körüli című mű alapján határozza el, hogy csupán a teljesítmény kedvéért lepipálja a férfi regényhőst, s jóval rövidebb időn belül utazza körüli bolyongókat. Rekordhajhászásra emlékeztető vállalkozását sikeresen végre is hajtja, s New Yersey-ből kiindulva, Londont, Brindisit, Kairót, Szingapúrt, Honkongot, Yokohamát és San Franciskót érintve, az Egyesült Államokon keresztül vasúton átvágva tér vissza 72 napot, 6 órát és 11 percet igénybe vevő kalandjáról. (Folytatjuk) ! GAJDOS TIBOR A Pest Szálloda különtermében 30 neves művész, közöttük Csók István, Nyilassy Sándor, Feszty Árpád és mások részvételével megnyílt nagyszabású kiállításra Oláh Sándor hat munkáját küldte el. A Bácskai Hírlap 1912. december 13- án megjelent beszámolójában lelkesen ír a szabadkai festő anyagáról. „Ki kell emelnünk, hogy Oláh Sándor ... grandiózus tehetsége el nem vitatható. Palicsi képeit csodás erő s a színek nagyszerű harmóniiája karakterizálja. Mindinkább hódító népszerűsége mellett szól a körülmény, hogy már az első nap eladott képet, ez sikerének és népszerűségének dokumentuma. ” A tárlatról közölt további tudósítások is sikerről számolnak be. „Nagy és előkelő közönség” látogatja, és alig múlik el nap, hogy ne vásárolnának képet. Valóban, az 1912-ben rendezett két jelentős kiállításnak köszönhető, hogy Szabadkára értékes műalkotásokat hoztak, ezeknek jó része a múzeum képtárának tulajdonába került. Még a hónap elején közölték a lapok, hogy a Bácsmegyei Műkedvelő Festők Egyesülete karácsonyra nagyszabású kiállítást rendez, s ezen hivatásos művészek, többek között Oláh Sándor, Aczél Henrik és Ljuba Kornél is részt vesz. De ez a hír is tévesnek , vagy szándékosan megtévesztőnek bizonyult. Az amatőrök tárlata valóban megnyílt, de sem Oláh, sem a többi hivatásos művész nem szerepelt rajta. Érdekes, hogy ez alkalommal találkozunk először a kiállítók között Balázs Árpád „péterrévei rajztanár” nevével, akit a Bácskai Hírlap tudósítója „igen jó karikatúra rajzolónak” tart. Nem kell azonban túlságosan csodálkoznunk a konzervatív Bácskai Napló azon véleményén, hogy a szabadkai közönség „csömörlésig tele van” a kiállításokkal. Az akkori körülmények nehezen viseltek el két kiállítást egy hónapban ... Még 1912 novemberében látott napvilágot az a hír, hogy Oláh Sándor, ez a „messzelátó egyéniség” képzőművészeti egyesület megalakítását szorgalmazza. A fiatal művész, aki addig sem maradt ki a szervezési kísérletekből, ezúttal a hivatásos képzőművészek megszervezésén fáradozik. A Lyka Károly által szerkesztett Művészet című, 1913-ban megjelent folyóirat szerint, a szervezet Szegedi székhellyel Alföldi Képzőművészeti Egyesület elnevezéssel 1913-ban meg is alakult. Elnökké az ugyancsak szabadkai Teles Ede szobrászt választották, a vezetőségi tagok többek között Oláh Sándor, a később emigránsként Szabadkára kerülő Hódi Géza és a jó barát Tornyai János lettek. Sok idejüik az aktivitásra ugyan nem maradt, mert közeledett a világ számára annyira tragikus 1914. esztendő, mely sok hasznos kezdeményezés végét is jelzi. 1914 nyarán kitör az első világháború, és a Kecskeméten tartózkodó művészt katonai behívó rendeli haza Szabadkára. A 6. honvéd gyalogezred pótzászlófaljhoz vonul be, mert karpaszományos honvéd és ezerkilenszáztizenhatig az őrmesteri rangig emelkedik”. Művészi ténykedése és fejlődése azonban egyáltalán nem szenved törést. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai parancsnoksága igyekszik megvédeni a képzett művészeket, csak nagyritkán történik meg, hogy ezek közül valamelyik frontszolgálatra kerüljön. A hatos honvéd gyalogezred kötelékeiben szolgált akkoriban Glatz Oszkár festőművész is, valamint Gyóni Géza költő, akit azonban nem kímélt meg a hadigépezet. A szabadkai ezred kaszárnyaszobájában Oláh az élő és elesett parancsnokok egész sorának arcképét festi meg, a festészeten kívül más kötelezettsége alig akad. Az altiszti előléptetés sem katonai érdemeinek jutalmaként szerezte. Csaknem kétévi szolgálat után a dalmáciai Neumban székelő partvédelmi zászlóaljhoz kerül, de itt sem a gránátok kilövését gyakorolja. Az ecset és a paletta marad továbbra is minden fegyvere. Ugyanazt csinálja tehát, mint Szabadkán — egyre magasabb színvonalon. De már nemcsak parancsnokokat fest. Tisztek, altisztek és közlegények ülnek szívesen modellt a tehetséges fiatal festőnek, aki nagy ambícióval vet papírra mindent és mindenkit, aki környezetéhez tartozik. Szüleinek és Eszéken élő menyasszonyának szinte naponta küldi a saját kezűleg rajzolt képes lapokat. Sőt egy kisebb gyűjteményre való képet küld föl Pestre József bátyja címére, aki, miután ezek a Műcsarnok kiállításán nem találnak vevőre, marga vásárolja fel őket, de ezt —kíméletből — nem közli öccsével! * Az egyik mai napig is megőrzött tábori lapot édesanyjának címezte. Hátlapjára egy pihenő katonát ábrázoló rajz reprodukcióját ragasztotta. A lap szövege: „Neum, 1916. VIII. 1. Drága anyám, végre levelet is írhatok ma. A képek is nemsokára mennek. Ez egy rajz reprodukciója. Mindnyájukat csókolom, szerető fia, Sanyi.” Ezen felül női modellek is ihletik. Ezt bizonyítja néhány Neumból hátra maradt vázlat és festmény... Festői érdemeinek elismeréseként a Monarchia hadvezetősége hadnaggyá nevezi ki Oláh Sándor karpaszományos őrmestert, ezt megőrzött kinevezési okmány bizonyítja. Végül, talán előléptetésének örömére, megfesti pasztellel egyetlen ismert, tiszti mundérban ábrázolt önarcképét. A jól megőrzött festmény nemcsak a katonai szolgálat, hanem egy állandóan fejlődő, immár magas szintet elért festői kvalitás bizonyítéka is! 1917-ben — valószínűleg gyenge egészségi állapota miatt fölmentik Oláhot a katonai szolgálat alól, és visszakerül a frontról távol eső, de a háború által nagyon elszegényedett Szabadkára. Egzisztenciája nincs biztosítva, a festészet iránt megcsappan az érdeklődés, a polgárságot a létfenntartás gondjai foglalkoztatják. Mégis a háború kitörése előtti éveikben megismert menyasszonyával, Flesz Terézzel 1917-ben házasságra lép. A fiatal pár önálló fészket rak egy Fűzfás utcai szerény lakásban. Oláh Sándor élelemért és tüzelőért festi most úgysem gyakran elkelő képeit, de ez nem lenne elég puszta létük biztosítására sem. A fiatalaszszony szülei a festő, régi barátai, elsősorban Vass Ádámék segítik őket különféle úton és módon. Az ismert vendéglős a későbbi években is állandó helyet adott Oláh képeinek a jól látogatott és hírneves lokál falain. 1918-ban megszületett leánygyermekük, Éva, aki a későbbi években nemcsak életük megszépítőjének, de igen jó modellnek is bizonyult; róla az apa számos kiválóan sikerült képet alkot. Sajnos, életük alkonyán majd nélkülözniük kell jelenlétét, akkor lesz nagyon távol tőlük, amikor legnagyobb szükség lenne a gyámolításra . Ugyanabban az évben megtörténik a nagy változás. A négyéves vérzivatar véget ér, Szabadkára bevonulnak a Szerb Királyság csapatai, és a harcoló felek megkötik a békét. Oláh Sándor családjával együtt a városban marad, végleg elszakadnak a szálak, melyek a Pesthez és főleg a művésztelepekhez kötik. A határ lezárásával az új irányzatok, a nagyobb központok friss fuvallatai is elérhetetlenné válnak számára. Csak jóval később és nagyritkán kísérli majd meg a kitörést — eredménytelenül. Aczél Henrik és Teles Ede végleg elkerülnek Szabadkáról, Szirmai Antal, Bencze Ferenc és Ljuba Kornél sem bukkan fel többé. Egy ideig egyedül marad, de állja a sarat. A kezdőből tekintélyes és képzett művésszé nőtte ki magát. Életének egy érdekes és izgalmas korszaka lezárul. Stílusa állandósult, kiteljesedett, csakúgy, mint művészi hitvallása, melytől élete végéig sem tágított. (Folytatjuk) Oláh Sándor élete és munkássága (8) MAGYAR SZÓ 1980. március 11., kedd