Magyar Szó, 1980. március (37. évfolyam, 59-73. szám)

1980-03-11 / 69. szám

14 .......................................mm,t........................gtf.Hai..'..aixaxuaiuii:."'ihii nw и 1 — ии.ш.,д Schumac (10) IV. SPORT, OLIMPIAI JÁTÉKOK, REKORDOK A testkultúra és a sport története visszavezethető egészen az osztálynél­küli társadalmakig, és a munkával, harckészséggel, valamint a termelő te­vékenységekkel hozható összefüggésbe. Az ókori osztálytársadalmak idején találkozunk vele Asszíriában, Babiló­niában, Perzsiában, Kínában és Egyip­tomban is, de az ógörögöknél éri el legmagasabb fokát. Hogy a testkultúra szorosan össze­függ a társadalom fejlődésével, szerke­zetével és a hatalmon levő osztály cél­kitűzései, leginkább Spárta példáján szemlélhető. Ebben az időszámításunk előtti vá­rosállamban kilencezer szabad családra negyedmillió rabszolga jut, tehát a ha­talomtartó állandó készenlétre van kárhoztatva. Itt elsődlegesnek a sza­badok gyermekeinek testedzését, a ka­tonai fegyelmet és az ezzel összefüggő erényeket és viselkedést tartják, az ér­telmi képességek fejlesztése második helyre szorul. A gyermekek, a fiúk is, a lányok is hétéves koruktól kezdve állami neve­lőintézetekbe kerülnek. A leányok a fiúkéhoz hasonló, kemény nevelésben részesülnek, szervezetüket futással, birkózással, korong- és dárdavetéssel edzik, hogy a leendő magzatok erősek legyenek, az anyák a vajúdás fájdal­mait bátran viseljék el, és szükség ese­tén ne átalljanak fegyvert ragadni, otthonukat, városukat megvédeni. Az athéni fiúkat hétéves korukban küldik iskolába, de nemcsak a testne­velést tartják fontosnak, hanem a szel­lemi javak elsajátítását is, a leányok esetében azonban csak a családi neve­lést tartják célszerűnek. Az ókori olimpiai versenyekre csu­pán szabad polgárok nevezhetnek be, s e sportvetélkedőket a görög nőknek szigorúan tilos végignézniük, mert a szabályok kimondják, hogy azt a vak­merő asszonyt, aki ilyesmire veteme­dik, egy hegycsúcsról a mélybe taszít­ják. I. e. 386-ban egy anya, név szerint, Phereniké férfiruhában bellopózik a közönség soraiba, hogy tanúja lehessen fia győzelmének, ám a vadai pillana­taiban elárulja női mivi­tét. Az olim­piai tanács csupán azért kegyelmez meg neki, mert híres ökölvívó leánya, és családjában öt olimpiai bajnok van. A nők számára négyévenként vallási jellegű, úgynevezett Héra-játékokat rendeznek, de ez a verseny mindössze egy 160,25 méteres futószámból áll. A kocsiversenyeken nők is részt ve­hetnek, ezért Ágeszilaosz spártai ki­rály lovakat és kocsit ajándékoz nővé­rének, Küniszkának, hadd lássa a vi­lág, hogy ezekben a versenyszámok­ban nemcsak férfi nyerhet, tudniillik a szabályok szerint a babérkoszorút nem a kocsis kapja, hanem a fogat tu­lajdonosa, így lesz Kaniszka első olim­piai bajnoknőve. A régi rómaiak elvárják, hogy mind­két szülő művelt legyen, tehát a gyer­mek tehetségének kibontakoztatása te­kintetében az anya szerepét is méltá­nyolják. Egy ma már barbárnak tűnő szokásuk azonban az apa kénye-ked­­vének szolgáltatja ki az újszülött cse­csemőt, ugyanis a családi tűzhelynél elébe helyezik a kisdedet, hogy eldönt­se, felnevelik-e, vagy kiteszik elpusz­tulni. Mondani sem kell, leginkább a leánygyereket fenyegeti a halálos íté­let. Nem is csoda, ha az akkori társa­dalomban túltengenek a férfiak. A középkori nemesifjak 7 éves ko­ruktól 14—15 éves korukig valamelyik vár vagy kastély úrnője mellett telje­sítenek apródi szolgálatot, majd a her­ceg, őrgróf vagy báró fegyverhordozói lesznek, s csak 20—21 éves korukban ütik lovaggá őket, miután lovaglásban, úszásban, nyilazásban, bajvívásban, vadászatban, sakkozásban és verselés­ben megfelelő jártasságra tesznek szert; testben erős, ügyes fegyverfor­gató, kitűnően társalgó, az uralkodó osztályhoz tartozó nőket megbecsülő férfiakká válnak. A lovagi nevelés persze nem minden esetben vezet írni­­olvasni tudáshoz. A nemesi származású leányok sok­kal műveltebbek a férfiaknál, mert nem ritka közöttük az olyan kapacitás, aki latint tanul, és zenei, illetve tánc-, kultúrával rendelkezik. A szervezett sportélet a kapitalizmus idején bontakozik ki, eleinte úri pasz­­szióként, de a testkultúra vonzereje megbűvöli a kizsákmányolt osztályt, a munkásságot is. A múlt század végén ilyen körülmé­nyek közepette lép fel sportelméleté­vel és tettre serkentő bölcselkedésével Pierre Coubertin, a francia arisztokra­ta, aki haldokló osztályának korlátait áttörve, pedagógiai, sportszemléleti és történelemtudományi eszmefuttatásai­val tör utat a XX. század II. felére jellemző felfogásoknak. NŐI REKORDOK A múltból leginkább az ókori olimpi­ai játékok felújításának gondolata ihle­ti meg. Szerinte a történelemtudományt békés célokra kell felhasználni, nem pedig újabb háborúk kirobbantására, nacionalista étvágygerjesztésre és impe­rialista szenvedélyek szítására. 1926/27- ben előrejelzi, hogy a kommunizmus átcsap Kínába, a gyarmaturalom ösz­­szeroppan, az afrikai országok ismét függetlenekké válnak, az arabok öntu­datra fognak ébredni, a munkásággal kapcsolatban pedig kimondja, hogy en­nek a feltörekvő osztálynak joga van síkra szállni életkörülményeivel. Coubertin felfogása szerint a sport kellő irányítással ösztönzője lehet a leg­nemesebb szenvedélyeknek, és hozzájá­rulhat a béke megőrzéséhez, a testi és erkölcsi dekadencia megszüntetéséhez, illetve annak megértéséhez, hogy min­den nemzetnek az egész emberiség al­kotórészévé kell vállnia. Nem csoda hát, ha a felújított olimpiai játékokat a sport nevelő szerepének népszerűsí­tésére akarja felhasználni. Coubertin pedagógiai munkáiban el­keseredetten tiltakozik az ellen, hogy a fiúk és leányok más-más tanterv sze­rint részesüljenek oktatásban, mivel így bizonyos pályák eleve elérhetetle­nekké válnak a szebbik nem számára. Noha cikkeiben támogatja a nők szel­lemi és társadalmi életbe való bevoná­sát, e nem olimpiai játékokon való rész­vételével kapcsolatban mégis kezdettől fogva tétovázik. Hol azt hozza fel ürü­gyül, hogy nem tudni, mely sportágak­ban­ léphetnének fel, hol pedig a nyil­vánosság előtti magamutogatást kifogá­solja. Ezt az ingadozást még az a részben indokolt aggodalom sem igazolja, hogy félt a férfitársadalom privilégiumaiért aggódó közönség esetleges tiltakozásá­tól. Pedig már a múlt század végén új nőtípus van kialakulóban, amely arra pályázik, hogy férfiszámba vegyék, pl. Nellie Bly amerikai újságírólány, aki Jules Verne hódolója lévén, a Nyolc­van nap alatt a Föld körüli című mű alapján határozza el, hogy csupán a tel­jesítmény kedvéért lepipálja a férfi re­gényhőst, s jóval rövidebb időn belül utazza körüli bolyongókat. Rekordhaj­­hászásra emlékeztető vállalkozását sike­resen végre is hajtja, s New Yersey-ből kiindulva, Londont, Brindisit, Kairót, Szingapúrt, Honkongot, Yokohamát és San Franciskót érintve, az Egyesült Államokon keresztül vasúton átvágva tér vissza 72 napot, 6 órát és 11 percet igénybe vevő kalandjáról. (Folytatjuk) ! GAJDOS TIBOR A Pest Szálloda különtermében 30 neves művész, közöttük Csók István, Nyilassy Sándor, Feszty Árpád és má­sok részvételével megnyílt nagyszabá­sú kiállításra Oláh Sándor hat munká­ját küldte el. A Bácskai Hírlap 1912. december 13- án megjelent beszámolójában lelkesen ír a szabadkai festő anyagáról. „Ki kell emelnünk, hogy Oláh Sándor ... gran­diózus tehetsége el nem vitatható. Pa­­licsi képeit csodás erő s a színek nagy­szerű harmóniiája karakterizálja. Mind­inkább hódító népszerűsége mellett szól a körülmény, hogy már az első nap eladott képet, ez sikerének és nép­szerűségének dokume­n­t­um­a. ” A tárlatról közölt további tudósí­tá­sok is sikerről számolnak be. „Nagy és előkelő közönség” látogatja, és alig múlik el nap, hogy ne vásárolnának képet. Valóban, az 1912-ben rendezett két jelentős kiállításnak köszönhető, hogy Szabadkára értékes műalkotásokat hoz­tak, ezeknek jó része a múzeum kép­tárának tulajdonába került. Még a hónap elején közölték a lapok, hogy a Bácsmegyei Műkedvelő Fe­stők Egyesülete karácsonyra nagyszabású kiállítás­t rendez, s ezen hivatásos művé­szek, többek között Oláh Sándor, Aczél Henri­k és Ljuba Kornél is részt vesz. De ez a hír is tévesnek ,­ vagy­ szán­dékosan megtévesztőnek bizonyult. Az amatőrök tárlata valóban megnyílt, de sem Oláh, sem a többi hivatásos mű­vész nem szerepelt rajta. Érdekes, hogy ez alkalommal talál­kozunk először a kiállítók között Ba­lázs Árpád „péterrévei rajztanár” ne­vével, a­kit a Bácskai Hírlap tudósító­ja „igen jó karika­túra rajzolónak” tart. Nem kell azonban túlságosan csodál­koznunk a konzervatív Bácskai Napló azon véleményén, hogy a szabadkai kö­zönség „csömörlésig tele van” a kiállí­tásokkal. Az akkori körülmények nehe­zen viseltek el két kiállítást egy hó­napban ... Még 1912 novemberében látott nap­világot az a hír, hogy Oláh Sándor, ez a „messzelátó egyéniség” képzőművé­szeti egyesület megalakítását szorgal­mazza. A fiatal művész, aki addig sem maradt ki a szervezési kísérletekből, ezúttal a hivatásos képzőművészek megszervezésén fáradozik. A Lyka Károly által szerkesztett Művészet című, 1913-ban megjelent fo­lyóirat szerint, a szervezet Szegedi székhellyel Alföldi Képzőművészeti Egyesület elnevezéssel 1913-ban meg is alakult. Elnökké az ugyancsak sza­badkai Teles Ede szobrászt választották, a vezetőségi tagok többek között Oláh Sándor, a később emigránsként Sza­badkára kerülő Hódi Géza és a jó ba­rát Tornyai János lettek. Sok idejüik az aktivitásra ugyan nem maradt, mert közeledett a világ számá­ra annyira tragikus 1914. esztendő, mely sok hasznos kezdeményezés vé­gét is jelzi. 1914 nyarán kitör az első világhábo­rú, és a Kecskeméten tartózkodó mű­vészt katonai behívó rendeli haza Sza­badkára. A 6. honvéd gyalogezred pót­­zászlófaljhoz vonul be, mert karpaszo­­mányos honvéd és ezerkilenszáztizen­­hatig az őrmesteri rangig emelkedik”. Művészi ténykedése és fejlődése azon­ban egyáltalán nem szenved törést. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai pa­rancsnoksága igyekszik megvédeni a képzett művészeket, csak nagyritkán történik meg, hogy ezek közül vala­melyik frontszolgálatra kerüljön. A ha­tos honvéd gyalogezred kötelékeiben szolgált akkoriban Glatz Oszkár festő­művész is, valamint Gyóni Géza költő, akit azonban nem kímélt meg a hadi­gépezet. A szabadkai ezred kaszárnyaszobá­jában Oláh az élő és elesett parancs­nokok egész sorának arcképét festi meg, a festészeten kívül más kötele­zettsége alig akad. Az altiszti előlépte­tés sem katonai érdemeinek jutalma­ként szerezte. Csaknem kétévi szolgálat után a dal­­máciai Neumban székelő partvédelmi zászlóaljhoz kerül, de itt sem a gráná­tok kilövését gyakorolja. Az ecset és a paletta marad továbbra is minden fegy­vere. Ugyanazt csinálja tehát, mint Szabadkán — egyre magasabb színvo­nalon. De már nemcsak parancsnoko­kat fest. Tisztek, altisztek és közlegé­nyek ülnek szívesen modellt a tehetsé­ges fiatal festőnek, aki nagy ambíció­val vet papírra mindent és mindenkit, aki környezetéhez tartozik. Szüleinek és Eszéken élő menyasszonyának szin­te naponta küldi a saját kezűleg raj­zolt képes lapokat. Sőt egy kisebb gyűj­teményre való képet küld föl Pestre József bátyja címére, aki, miután ezek a Műcsarnok kiállításán nem találnak vevőre, marga vásárolja fel őket, de ezt —kíméletből — nem közli öccsével! * Az egyik mai napig is megőrzött tá­bori lapot édesanyjának címezte. Hát­lapjára egy pihenő katonát ábrázoló rajz reprodukcióját ragasztotta. A lap szövege: „Neum, 1916. VIII. 1. Drága anyám, végre levelet is írhatok ma. A képek is nemsokára mennek. Ez egy rajz reprodukciója. Mindnyájukat csó­kolom, szerető fia, Sanyi.” Ezen felül női modellek is ihletik. Ezt bizonyítja néhány Neumból hátra maradt vázlat és festmény... Festői érdemeinek elismeréseként a Monarchia hadvezetősége hadnaggyá nevezi ki Oláh Sándor karpaszomá­­nyos őrmestert, ezt megőrzött kineve­zési okmány bizonyítja. Végül, talán előléptetésének örömé­re, megfesti pasztellel egyetlen ismert, tiszti mundérban ábrázolt önarcképét. A jól megőrzött festmény nemcsak a katonai szolgálat, hanem egy állandó­an fejlődő, immár magas szintet elért festői kvalitás bizonyítéka is! 1917-ben — valószínűleg gyenge egészségi állapota miatt fölmentik Oláhot a katonai szolgálat alól, és visszakerül a frontról távol eső, de a háború által nagyon elszegényedett Szabadkára. Egzisztenciája nincs biz­tosítva, a festészet iránt megcsappan az érdeklődés, a polgárságot a lét­fenntartás gondjai foglalkoztatják. Mégis a háború kitörése előtti éveik­ben megismert menyasszonyával, Flesz Terézzel 1917-ben házasságra lép. A fiatal pár önálló fészket rak egy Fűzfás utcai szerény lakásban. Oláh Sándor élelemért és tüzelőért festi most úgysem gyakran elkelő ké­peit, de ez nem lenne elég puszta lé­tük biztosítására sem. A fiatalasz­­szo­ny szülei a festő, régi barátai, el­sősorban Vass Ádámék segítik őket különféle úton és módon. Az ismert vendéglős a későbbi években is ál­landó helyet adott Oláh képeinek a jól látogatott és hírneves lokál fa­lain. 1918-ban megszületett leánygyerme­kük, Éva, aki a későbbi években nemcsak életük megszépítőjének, de igen jó modellnek is bizonyult; róla az apa számos kiválóan sikerült képet alkot. Sajnos, életük alkonyán majd nélkülözniük kell jelenlétét, akkor lesz nagyon távol tőlük, amikor leg­nagyobb szükség lenne a gyámolítás­­ra . Ugyanabban az évben megtörténik a nagy változás. A négyéves vérziva­tar véget ér, Szabadkára bevonulnak a Szerb Királyság csapatai, és a har­coló felek megkötik a békét. Oláh Sándor családjával együtt a városban marad, végleg elszakadnak a szálak, melyek a Pesthez és főleg a művész­­telepekhez kötik. A határ lezárásával az új irányzatok, a nagyobb közpon­tok friss fuvallatai is elérhetetlenné válnak számára. Csak jóval később és nagyritkán kísérli majd meg a ki­törést — eredménytelenül. Aczél Henrik és Teles Ede végleg elkerülnek Szabadkáról, Szirmai An­tal, Bencze Ferenc és Ljuba Kornél sem bukkan fel többé. Egy ideig egye­dül marad, de állja a sarat. A kezdőből tekintélyes és képzett művésszé nőtte ki magát. Életének egy érdekes és izgalmas korszaka le­zárul. Stílusa állandósult, ki­teljese­dett, csakúgy, mint művészi hitvallá­sa, melytől élete végéig sem tágított. (Folytatjuk)­ ­ Oláh Sándor élete és munkássága (8) MAGYAR SZÓ 1980. március 11., kedd

Next