Magyar Szó, 1980. október (37. évfolyam, 271-285. szám)

1980-10-01 / 271. szám

Barádsus Zoltán Miki egér ! Azzal kezdeném, hogy a sci-fi áttörte a gátakat. A játéküzletekben megjelentek a képregények és a filmek főszereplői. Megvásárolható a Superman-képregény és a Disney-stúdióban Miki egeret fellőtték a világűrbe. A mi régi barátunk felöltöt­te a szkafandert, űrhajóra szállt és le­győzte a rettenetes Catacomic Catama­­zont, az Automata Atommacskát. Ha már így áll a dolog az egérrel, akkor én — miér ne írjak sci-fit? — elbeszélgetek az én házi egeremmel, aki minden este elő­bújik a lyukból és besétál az egérfogóba. Abba az egérfogóba, amelyet Irénke nő­vérem helyez el minden este a konyha egyik sarkában. Tehát hallom, hogy a szo­ba legsötétebb sarkában cincognak. — Ki van ott? — kérdem ártatlanul. — Találd ki... — Az ördög hegedűse? Maestro Paga­nini? — Nem nem.­­ — Yehudi Menuhin? — Nem, nem. — Miki egér, a javíthatatlan, a torkos. Megint besétáltál az egérfogóba. Meget­ted a sajtot? — Ühtüm. Nagyon ízlett. — Tudod-e, hogy van egy színdarab, az Egérfogó? — Az egy nagyon buta darab. Egy ár­va egér sem szerepel benne. Megnéztem a színházban. Tavaly ugyanis a színház­ban laktam. A tűzoltó csizmája mellett csücsültem és néztem a színészeket. — Bolond egér. Nem bántott a tűzoltó bácsi? — Úgy aludt, mint a tej. Aztán elősur­rant a raktárból egy kövér kandúr, és megkergetett. Másnap a Macska a forró bádogtetőn című darabot adták. Nem jó a cicusnak a forró bádogtetőn, nem? Hi­hihi ... Ez egy szuperegér. Okos és felvilágo­sult. Megbirizgáltam a fülét. — Hogy, s mint ma este? — Egyszer megkergetett a macska. Ez nem jó hír. A macskát viszont három­szor megkergette a kutya. Ez jó hír. — Most mit csináljak veled? — Mit lehet csinálni a kicsikkel? — Örülsz, mi? Nem patkánynak szület­tél. — Nézd... én nem emlegetem a te ro­konságodat, a majmokat. Tehát te se em­legesd az én rokonságomat. Rokonokról vagy jót vagy semmit. — Mit olvastál ma délután? — Az Egerek és emberek című drámát. Sok szó esik bene egy emberről, aki a te­nyerében összenyomta az egereket. Érde­kes ... Még jó, hogy elbírtok velünk. Hagyjuk a témát, keress valami jó zenét a rádióban. Nehogy macskazenét fogjál! — Te szürke fenevad ... — Persze, hogy szürke vagyok. A te­mérdek füsttől. Tegnapelőtt a nővéred nyers szalonnát tett a csapdába. Tegnap aztán látom, hogy a finom falat megfüs­­tölődött. Csak úgy... a levegőn. — Mi újság a fronton? — Semmi. Én felajánlottam, hogy kös­sünk meg nem támadási egyezményt, de Marci azt mondta, hogy a rajzfilmekben mindig a macskák húzzák a rövidebbet. Ott Jerry bedolgozza Tomot a cementbe. A valóságban azonban másként fest a dolog. — Szereted a rajzfilmeket? Miki egér kalandjait? Az apádat?­ — Mit beszélsz? — Hát Disney. — Ó, persze. Egyszer Walt, hol nem volt. Illúzió ... minden illúzió. Hirtelen felpattantam a székemről. — Jaj! Megint ittam egy korty bort. Fehér egeret látok! — Ne bomolj. Meghemperegtem a lisz­teszsákban. Te! Egyszer én is ittam egy korty bort, s tudod, mit láttam? Fehér macskákat. Azt mondtam magamban, ez nem igaz, ez mese. S aztán a szájába vett egy hatalmas angóra cica. — Elégedett vagy a lakásoddal? Beázik. Szerencsémre a nappaliban nőtt egy gomba. — Miért örülsz a gombának? — Az az esernyőm, te butus. — Mi van a kis barátnőddel? Azt me­sélted, hogy valóságos hárpia. — Most olyan, mint a kenyér. — Mint a kenyér? — Ühüm. Belesütötte a pék a veknibe. — Jól van, Miki. Most kiengedlek. Hol­nap lesz ismét sajt az egérfogóban. Meg egy darabka gyulai kolbász. — Friss legyen a kolbász. A múltkor penészes volt. — Tejet is parancsolsz? — Parancsolok, haverom. — Mehetsz vissza a gombád alá, mert hamarosan elered az eső. Ebben a pillanatban a rádióban fel­hangzott az „Egy cica, két cica, sok cica, haj, megfogta az icipici egeret”. Miki megvetően végigmért, felcsapta a farkát és eltűnt. Én pedig megdörzsöltem a szememet. Körülnéztem a szobában. Aztán Marci kandúr dorombolva elhelyezkedett az ölemben. Megcirógattam a fülét. — Megyünk rajzfilmeket nézni? Marci kandúr nagyon csúnyán nézett rám. Ó... elfelejtettem Tom és Jerry, Marci kéjes mosollyal hallgatta a zenét, de én láttam, hogy időközben Miki egér a macska farkára masnit kötött. Nyári élmény A szünidő egy részét a tengeren töltöt­tem. Az idő nagyon kedvezett, minden­nap meleg volt. Még délelőtt, miután jól megreggeliz­tünk, Vali és én lementünk a tengerpart­ra. Már sokan lent voltak és fürödtek is. Mi nemigen merészkedtünk a hideg víz­be, csupán a lábunkat lógattuk bele. Ül­tünk a sziklán és beszélgettünk. — Nézd, milyen szép hajó! Ott, integet­nek az utasok! — mondtam Valinak. Egy német kisfiú már több napja ott játszott, ahol mi szoktunk napozni. Olyan kitartóan öntözte a kis vödörrel az ösz­­szeszedett kagylókat, hogy mi valósággal szórakoztunk, amikor néztük. A kis vörös­­hajú most is ott játszott. Úgy látszott, megunta a kagylókat locsolgatni, mert a kis sarokból minduntalan kifolyt a víz, és azok nemigen mozogtak a víz hatásá­ra. Mivel látta, hogy bámultuk a tengert, és nem figyeltünk őrá, odajött, és mind­kettőnket nyakon löttyintett. Jót nevetett rajta. Én úgy megijedtem, hogy a vízbe ugrottam és Valit is utánam rántottam. A kis vörös ezen még jobban nevetett. — A kis szemtelenje! Jaj, de hideg! — mondtuk. — Én ittam! Te nem?! — szóltam a vi­zet köpködve, amint kidugtam a fejem a vízből. — Jó volt? — kérdezte barátnőm, és már mindketten nevettünk. — Még az orromba is belement. A többiek, akik láttak bennünket, ve­lünk együtt nevettek. Aztán, hogy ne gondolják rólunk, hogy félünk a víztől, úsztunk egyet. A hirtelen hideg vizet már melegnek éreztük, de azonnal felfrissül­tünk. Ahogy leálltam a tenger szélén, beléptem egy tengeri sünbe, és felkiál­tottam: — Na, még csak ez hiányzott! De szerencsére nem volt veszélyes. Ki­mentem a partra, és kiszedegettem az ap­ró tüskéket. — Még ez a vacak is megbosszult! Nemsokára jött a kis vörös piros vö­dörrel, mosolyogva valamit beszélt, de se­hogy sem értettük. Hordta a vizet, és a lábunkat öntözte, közben jót kacagott raj­ta kipirult arccal. SZLANCSIK Ibolya, VIII. c., Petőfi Sándor Iskola, Becse Kiránduláson A szomszéd Csabával és öcsivel kirán­dulni mentem a Tiszára. Gyalog indul­tunk el. A hídon átérve addig mentünk, amíg az erdőt is el nem hagytuk. Nemso­kára heretáblák következtek, és az egyik szélen fasor húzódott. Már untuk a gya­loglást, és itt letelepedtünk. Felmásztunk egy-egy fára és onnan néztünk széjjel. Mindenfelé zöld. Csak az út kanyargós szürkesége villogott bele e zöldbe. Az er­dő haragoszöld és ezüstös színben játszott, egy földút mente világoszöld színben pompázott. Amin ültünk, meggyfa lehetett, mert nagyon szurkált, és amikor Csaba felmá­szott, rögtön repült is lefelé, csak nem önszántából. Eltört alatta az ág, és egy­szer csak azt vettük észre hogy a földön ül. Na, ekkor elővettük a kaját és ettünk. Persze, mérsékelten, mert későbbre is kel­lett. Nem messze volt még itt egy kiszá­radt kanális is. Ezen hidat akartunk csi­nálni, csak nem volt miből. Keresgélni kezdtünk, s öcsi egész lemerészkedett, és zsupsz, térdig volt az iszapos latyakban. No, mikor letisztítottuk, egy jót macskáz­­tunk a herében. Óriási volt a here, szinte derékig ért. Kifáradtunk, és ültünk egy darabig a fűben. Aztán felkerekedtünk visszafelé. Már majdnem a hídra értünk, akkor az erdő felé vettük az irányt. Az erdőben csend volt. Csak a talpunk alatt az ágak recse­gése és fölöttünk a madarak csivitelése hallatszott. A vízhez érve leültünk egy tuskóra. Néztük a vizet, meg ettünk. Ezt abbahagyva felmentünk a hídra. Csaba és öcsi valahonnan egy dobozt kerített. Szét­szedték, és azon csúszkáltak le föntről (nem a hídról, hanem az arra felvezető útról). Mikor ezt is megunták, elindul­tunk megint. Fönt a hídon is megálltunk és néztük a vizet. Nyugodt volt a Tisza. A szél csak alig cirógatta, öcsi egy öt­­parást dobott le, és figyeltük ahogy el­tűnik az egyik kisebb örvényben. Jó so­káig álltunk így. Később lassan fáradtan megindultunk hazafelé. BERTA Csilla VIII. b., November 11. iskola, Zenta ! Szügyi Zoltán ! Itt az ősz ! — add tovább ! Szobám nyitott ablakán Ш behullt egy sárgás-vörös , pödrött levélanyó,­­leány?­Ц felkiáltott: itt az ősz — add tovább! Ig Kalapomra esőapó rákopogott: Ш az őszt hozom, komám! š A szél sem hagyta magát: Ц ős­-szelek! Ц ős­-szelek! Ü harsogott az úton át. Ц S ekkor ajtónkon­­ „ő-s­-sz! ■ ő-s­-sz!” s kiperdült kis Zalán.­­ Én mindezt megírtam, „ Te add tovább! g!!lll!ll!lllNol!l!IHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII!l!lllllllllllllllllllllllllll!llllllllllllllllill!lll!lllllllll I»? Szégyellem magam Édesapám sincs a pártomon! Ez még nem történt meg velem. „A tanárnak iga­za van! A fegyelmezetlenséget büntetni kell. Engedély nélkül nem zavarhatod az órát, a tanár felel mindenért” — hang­zott a szidás apámtól, csak úgy zúgott a fejem. Így zsebre kellett vágnom a hármast tornából félévkor, pedig milyen szépen indult minden. A testnevelés órát külö­nösen szeretem. Minden testgyakorlatot hiba nélkül végzek el. Büszke is vagyok ügyességemre. A nagy merészségem pedig kétszer a kórházba juttatott. Gyönyörű öltéseket kaptam a sebészektől. De most ez mellékes. , Elérkezett az a bizonyos tornaóra is. A lábamra új tornapacsni simult. Kitűnően éreztem magam. A tornaterem pedig csá­bítóan hívogatott. Én meg­engedtem a csábításnak, és nagy büszkén belibbentem óra előtt. Ez persze tilos. De erre most nem gondoltam. Az új pacsni rugalmassá­ga igazán hibátlan — állapítottam meg magamban. És akkor megláttam a tanár néptársat. Legszívesebben elsüllyedtem volna, mert sajnos, tudtam a következ­ményeket. A tanár nem is írta, hanem rajzolta az egyest a naplóba. Ezen már nem lehetett segíteni. Hiába könyörögtem, a félévi bizonyítványomban az ötösök mellé egy pocakos hármas került. Torná­ból! Édesanyám vajpuha szíve megkö­nyörült rajtam. De apám alaposan meg­szidott. Még most is szégyellem magam! Most is megtörténik, hogy megfeledke­­zek magamról, de ez a helyzet csak egy pillanatig tart. Mert azt a nagy szégyen­érzetet, amelyet a hármas miatt éreztem, nem lehet elfelejteni egykönnyen! KOPPI Vilmos, V a., Október 2. iskola, Zrenjanin Bicskei Elvira, III. f, Kanizsa Szorgalmasak voltatok ezen a héten is. S úgy látom, nem érzitek kényszernek az írást, hanem kedvvel, örömmel csináljá­tok — ezért sok a sablonmentes, eredeti gondolatokat, meglátásokat tükröző él­ménybeszámoló. A nyár még mindig „kí­sért”, fénylő emlékek tolongnak a levél­papírokon, közlésre várva. Nagyon sok köztük a megjelenésre érdemes. Kár, hogy mindig helyszűkében vagyunk. A legjobb munkák beküldői a következők: SÓTI Ka­talin, Kanizsa, BALOG Jolán, LÁZÁR Tibor, BISZÁK Margit, VARGA Ilona, KEMÉNY Valéria Bácsföldvár, TŐZSÉR Gabriella Becse, KEREKES Szabolcs Pancsova, SÓS Lívia Becse, PAP Róbert, ÖRDÖG Ildikó, HULITA Zoltán, PÉTER­­VÁRI Ildikó, Becse, TÓTH Szibilla Új­­vidék, BOLYOS Aranka Péterréve, CSA­NÁDI Attila, SÁRA Zoltán, PAP Ákos, FRANCIA Beáta, KOVÁCS Sándor, TO­­POLCSÁNYI Zsuzsanna Kula, LŐCSEI Gyöngyi, Pancsova, SAMU Erzsébet, MA­SA Kornélia Zrenjanin, HARANGOZÓ Éva Szabadka, ÜVEGES Erika Zombor, KISS Zsuzsa Gunaras. Csoportosan a becsei PETŐFI SÁNDOR, a bácsföldvári SVETOZAR MARKOVIC, a kulai PETŐFI-BRIGÁD, az újvidéki VA­SA STAJIČ, a kanizsai ADY ENDRE, a péterrévei SAMU MIHÁLY, a pancsovai TESTVÉRISÉG-EGYSÉG és a zrenjanini OKTOBER 2. iskola diákjai küldték b a munkájukat, valamennyit jó érzékkel vá­logatták ki. Bácsföldvárról a következő levelet kap­tam:­­ „Kedves Zsuzsa! Mi, földvári pajtások határtalan öröm­mel olvastuk a Napsugárban, hogy meg­hívtál bennünket a Napsugár-barátok te­­merini találkozójára. Nagyon szépen kö­szönjük a meghívást. Október 25-én ott lesz iskolánk két képviselője és magyar­tanárunk. Igyekszünk sok javaslatot, vé­leményt összegyűjteni. Reméljük, hogy Temerinben napsugarasabb lesz a Napsu­gár-találkozó, mint itt nálunk volt tavaly. S ti sem találkoztok útközben medvékkel. A földvári pajtások nevében sok szere­tettel üdvözöllek: Bálint Judit, az irodalmi szakkör elnöke.” A péterréveiek ezt írják: „Örömmel ol­vastunk a Napsugár-találkozóról, örülünk, hogy az összejövetelen új tapasztalatokat szerzünk és új barátokkal ismerkedhe­tünk meg. Üdvözlettel: a péterrévei Sa­mu Mihály iskola hatodikos és hetedikes tanulói és vezető tanáruk, Tóth Piroska. Kérem a többi iskolát is, jelentse, részt kíván-e venni a találkozón. A napokban külön meghívó is érkezik majd iskolá­tok címére. A Napsugár két legszorgalma­sabb munkatársát válasszátok képviselő­tökké, s beszéljétek meg, milyen véle­ményt továbbítson a találkozóra. További jókedvet kívánok a tanulás­hoz, s várom érdekfeszítő beszámolóitokat, rajzaitokat, baráti szeretettel: ZSUZSA.

Next