Magyar Szó, 1981. május (38. évfolyam, 119-131. szám)

1981-05-09 / 125. szám

Ja___ KILÁTÓ — Nyelvápolás A fordítás zsákutcái A szabatos tájékoztatás nemcsak formális követelmény, a közös munka eredményességét is feltételezi „További viselésnél a bőr sok­szor szétszakad vagy szétreped, a cipőtalp azonban ellép” — áll a Peko gyártmányokhoz csatolt használati utasításban. Nem sok­kal szerencsésebb a gyógyszerek használati utasításainak fordítá­sa sem. A fordítási gyakorlat ilyen gyógyszereiért általában nem kell messzire mennünk. Egy érdekközösségnek a topo­lyai Küldöttségi Tájékoztató 1980. szeptember 25-én megjelent rendkívüli számában közölt szö­vege is hasonló fordítástechnikai példával szolgál. Az érdekközös­ség önigazgatási megegyezését a fordító tolmácsolása szerint „a topolyai Egészségügyi önigazga­tási Érdekközösség 248. szakasza 1. bekezdése 1. pontjának rendel­kezései alapján és a gazdaság­­politikai irányelvei és keretei alapján és a topolyai Egészség­­ügyi Önigazgatási Érdekközösség fejlődése irányelve alapján” kö­tik meg „a munkások, a dolgo­zók és polgárok a tmász-ban és más munkaszervezetekben és kö­zösségekben és helyi közösségek­ben”. A fordító mivel nem (mindig) ismeri a tömörítés és a magyar szórend szabályait, s mert elve­szik a­­­zétfolyó információhal­mazban, olykor teljesen homá­lyossá, érthetetlenné teszi a köz­lendőt, helyenként egészen misz­tikus mondatmonstrumokat hoz létre. Íme egy szakasz a szövegből: „Az egészségvédelemben megfe­lelő intézkedések lesznek fogana­tosítva az egészségügyi létesítmé­nyek azonos elterjedtsége bizto­sítása érdekében abból a célból, hogy biztosítva legyen a lakos­ság egyenlő egészségvédelmi és egészségügyi biztosítási megvaló­sítása feltételei az Érdekközösség területén.” Ember legyen a talpán, aki egy ilyen mondaton végig tudja húz­ni az értelem fonalát! S azon kívül, hogy az egyes és többes szám egyeztetése csak itt-ott for­dul elő helyesen (amit már gyer­mekkorunkban el kellett volna sajátítanunk!), a passzív szerke­zetek legförtelmesebb megnyil­vánulásai vonulnak fel: meg van határozva, figyelem lesz szentel­ve, lesz biztosítva, össze lesz hangolva, lesznek foganatosítva, lesz megkötve stb.). És persze az (egyébként helyettesíthető) ide­gen szavak sem maradnak el (modernizálás, metodológia, szisz­­tematikus, adekvatikus, szuggesz­­tiók stb.). S hogy a hatás teljesebb le­gyen, a nyelvi botlások és — így kell neveznem — tudatlanság olykor ilyen humorhoz és iróniá­hoz vezetnek: „A lakosság egész­ségi állapotának fejlesztése, mint tartós érdek és dolgozók és pol­gárok szükséglete és az alapcé­lok megvalósító végett a Meg­egyezés résztvevői szintjén a kö­vetkező intézkedéseket kell elvé­gezni: — a rendszeres szanitét, egész­ségügyi ellenőrzés megvalósítása, — a vízforrások és folyások stb. védelme.” Egyáltalán tudják-e egy-egy munkaszervezetben, hogy fordí­tójuk milyen szöveget ad ki a kezéből (amelyet azután sokszo­rosítanak, nyomdába visznek)? Vannak-e egy munkaszervezet­nek elvárásai a fordítások minő­sége iránt (olyan kijelentések is elhangzottak már, hogy nincse­nek), vagy csak a mennyiségen, a gyorsaságon van a hangsúly? Hihetetlen, hogy egy Vajdaság­ban élő fordító ne tudná anya­nyelvén leírni, mit ért el például egy munkaszervezet, milyen cél­jai vannak és így tovább. Meg­üti-e az ilyen alkalmazottak nyelvismerete az írásbeliség fo­kát? Ezek már nemcsak nyelvi problémák, nem a szőrszálhaso­gató pontosságigény megnyilvá­nulásai. A tájékoztatáshoz való ilyen viszonyulás magát a tájé­koztatás eredményességét és ér­telmét teszi kérdésessé, amitől a gyűlések látogatottsága függ, eb­ből eredően pedig önigazgatási gyakorlatunk eredményessége is. Ahelyett, hogy munkaszerveze­tenként alkalmazunk egy-egy fordítót, aki a rászabott ilyen vagy olyan körülmények köze­pette fordít magányosan és sok esetben tanácstalanul, érdemes lenne elgondolkodni annak lehe­tőségén, hogy egy-egy község te­rületére alakítanánk fordítószol­gálatot szakképzett és anyanyel­vüket az írásbeliség fokán isme­rő, jó nyelvérzékű fordítókból és fordító-lektorokból. A kiinduló­nyelven írt szövegeket sem lenne fölösleges fordítás előtt lektorál­ni, mert itt-ott épp a mondat ál­lítmánya vagy más értelemmeg­­határozó része marad el, ami a célnyelvi szöveget is homályba rántja. Ezenkívül érdemes lenne utá­nanézni annak is, hogy egy-egy községben hány olyan fordító dolgozik, akiit képességei vagy képzettsége nemigen avathatnak azzá, továbbá, hogy hogyan ke­rültek ilyen beosztásba. Hány munkaszervezet oldja meg így a fordítói munkahely (formális) be­töltését — csak azért, hogy az előírásoknak eleget tegyen. For­dítója van, a szövegek több nyel­ven íródnak, de hogy miként, az senkit sem érdekel. Az sem mel­lékes, hogy szakképzett fordítót szorítanak ki az előbb említett beosztottak (Topolyán a hivatás­irányú oktatás és nevelés kereté­ben fordítói szak is működött). Foglalkoznak-e egy-egy mun­kaszervezetben a fordítógyakor­nokokkal? Ellenőrzik-e a munká­jukat? Biztosítanak-e számukra szótárakat, kézikönyveket, két­nyelvű hivatalos lapokat? Mel­lesleg megjegyezzük, hogy a megfelelő egyetemet végzett for­dítónak egy évig kell (gyakor­nokként) bizonyítania fordítói képességeit, rátermettségét. Va­jon a nem nyelvi középiskolát végzett (s emellett rossz nyelvér­zékű) fordítót rákényszerí­tettek-e valaha is erre? A felsorolt problémáknak mé­lyebb gyökerük is van: többnyire elméleti útmutatók híján fordí­tunk. A társadalmi-politikai szö­vegek fokozottabb használata, el­terjedése, az önigazgatási és egyéb szervezetek megalakítása és megnevezése folytán igen ki­bővült a tulajdonnevek listája. Nem áll rendelkezésünkre olyan kézikönyv vagy egyéb segédesz­köz,­­amely tisztázná az egyes in­tézménynevek és önigazgatási szervezetek nevének helyes hasz­nálatát, az egyes akták, doku­mentumok nevének pontos he­lyesírását (kivétel Ágoston Mi­hály kézikönyvének néhány erre vonatkozó példája). Kevés mun­kaszervezet rendelkezik egy­­vagy több nyelvű hivatalos lap­pal, s helyesírás szempontjából ezek sem mindig megbízhatóak. S a helyzetet még az is súlyos­bítja, hogy a fordítói munkahe­lyek egy részét olyan szakavatat­lan személyek töltik be, akiknek az itt felvetett problémák egyál­talán nem okoznak gondot — ta­lán tudatában sincsenek minden­nek. .VASS Éva MAGYAR SZÓ Múltidézés Vidékünk egykori halottkémei Ki ne hallott volna hátborzon­gató történetet egy-egy hajda­ni — jobbára falusi — élve el­temetett személyről, akinek két­ségbeesett segélykiáltásától tom­pán visszhangzott a temető ... Vagy a ravatalon feltápászkodó tetszhalottakról, akik láttán fej­vesztetten menekült a gyász­nép ...? Alkalmasint a hasonló históriák némi valóságon alap­szanak, hiszen az egykori halott­kémek gyakran felelőtlenül lát­ták el kötelességüket. S talán ez is közrejátszott abban, hogy a kormányhatóság szigorúbb egész­ségügyi intézkedéseket eszközöl a 19. század elejétől. A szabadkai Történelmi Levél­tár tulajdonában van a Budán 1928-ban kiadott, „Utasítás a ma­gyar­országi szabad királyi vá­rosokban rendelt halottkémek számokra” című füzet, amelyet érdemes alaposabban szemügyre venni, hiszen szigorú, ám felet­te érdekes tanácsokkal látja el vidékünk­­ halottkémeit is. E rendszabályok előírják, hogy a halottkémeknek bármilyen kö­rülmények között is teljesíteni­ük kell a kötelességüket, hogy „(...) ne talán valaki tetszha­lálban lévén, vagy holtnak ké­pét viselvén iszonyúképp elevenen temettessék el”. Egyéb tekintet­ben is fontos a működésük: kons­tatálják az evszakos halálne­meket, a kantárkodók és kuruzs­­lók avatatlanságát, a gyak­rabban fellépő és járványos be­tegségeket stb., hogy valamennyi város felmérhesse és összegezhes­se egészségügyi megnyilvánulá­sait. A halottkémnek mindenekelőtt tévedhetetlenül meg kell állapí­tania a halál beálltát. Hiszen a tetszhalált nagyszámú betegség, vagy „nyavalyás tüneményeik” válthatják ki: mindennemű vér­­veszteség, méhgörcs, epilepszia, gutaütés, ütőértágulás, asztma, „a tüdőknek élelmives hibái”, a különféle gyomor- és bélibajok, daganatok, köszvények, az alko­hol és a sokféle kábítószer. De a tetszhalál beállhat még a lel­ki megrázkódtatások, a nagy hőmérsékletingadozások stb. kö­vetkeztében is. Az „Utasítás” a további­akban kimerítő megoldást talál a tetsz­halottak életre keltésére. A tisz­ta levegőről és ágyneműről való gondokodáson kívül egyebek között a következőképp kell a normális légzést helyreállítani: „A légútna­k szivacs (spongita) — által való kitakarítása, melly minekután vesszőre kötetett volna, az a torokba dugazik, de vigyázva... A gőgbe szorult tes­teknek kiemelése... Az orrü­regnek és toroknak hugyaggal, vagy olvasztott kozmolajos szén ■savas hugyaggal (spiriitus saiis ammcimaci) megnedvesített toll ál­tal való csiklandozása, és az orrnak eczettel, tormával, ve­res hagymával, preüsszentető por­­ral, tobákka vagy­is dohány­­lángal (..) való izgatása. A levegőnek a tüdőbe való hó­fúvását egészséges ember is meg­teheti ugyan, de az e célra ké­szített „fúvó”-val sikeresebben végezhetjük. A test minden ré­szét fel­­kell melegíteni, gyak­rabban hamuval és sóval boro­gatni. A vérkeringés felgerjeszté­sét elérhetjük a szív, a gerinc­oszlop és a végtagok meleg dör­zsölésével, a tenyerek és talpak puha kefével való súrolásával. Jót­esz a „csepphullajtás” (emb­­racatio), vagyis a hidegvizes zu­hanyozó és borogatás, valamint a nyelvnek sóba és ecetbe mártott ruhával való dörzsölése. A tetszhalott szemének „felii­dítása” gyertyafénnyel történik, míg a felébresztés „(...) a fülbe tett nagy kiáltás, robaj által (...) Hatalmasabban feliidítottnak az idegek csípős repczetésztával (si­­napismus) vagy éppen forró rér, olvasztott szurok, spanyolviasz­nak a bőrre való lecsepeg­tetése által, az i­zzó vasnak a végtagok­ra, a gerincoszlopra tett alkalmaz­tatása alatt, vagy végre a kéz, vagy láb­ujak körmei alá töves­tett szurkálások által.” A füzet különös figyelmet szen­tel a ragályos betegségben el­hunytaknak. A halottkém ilyen esetben megtiltja a halott meg­tekintés­ét és elrendeli, hogy a temetés minden szertartás nél­kül történjék. Házi eszközeit ala­posan meg kell tisztítani, csapos lúggal megmosni, majd meg­füs­­tölni. Ellenben a legrosszabb in­­dulatú betegségekben, a dögkóros lázban (febres pestilent­ales), a víziszonyban (hydrophobia) és a keleti dögkórban (pestis orien­tálás) elhunytak ruháit, ágyne­műit és ágyát el kell égetni. A holttestet — a gyásznép jelenlé­te nélkül — mésszporral kell be­hinteni és mélyen eltemetni. Szo­báját újra kell meszelni, a bú­torzatot és padlózatot pedig erős lúggal többször ledörzsölni. A halottkém a holttest meg­vizsgálásáról „bizonyság levelet” állít ki és gondos jegyzőkönyvet vezet. Minden megvizsgált ha­lottért az illető felekezettől ti­zenkét krajcárt kap kézhez,­­ de a szegényeknél díjtalanul végzi kötelességét.­­ A rendszabályok lelkiismeretes munkára ösztönzik a 18. század halottkémeit. Az „Utasítás” végéhez csatolt es­küszöveg is erre kötelez. Ebben egyebek között ez áll: „(...) es­küszöm (...), hogy minden tetsz­halálban levő, vagy életveszede­­lemben forgó embereknek, legye­nek azok szegények, vagy gazdagok egyenlő szeretettel és készséggel nyújtandóim segedelmemet (...); hogy a járványos, ragadványos, és rossz indulatú betegségek el­terjedését, a­mint csak erőm megfogja engedni, elnyomná tö­­rekedendem; hogy a nékem fel­fedezett titkokat senkinek fel nem fedezendem, a törvényes Tanácsot kivévén (...); hogy végre Elöljáróim eránt az óhaj­tott alázatossággal, hivatalom eránt pedig kész engedelmesség­gel viseltetendők.” A halottkémlelést alaposabban csak az 1876. évi közegészségügyi törvény szabályozza, s ez késő­bb — a megváltozott viszonyok kö­vetkeztében — kiegészítésre szo­rult. MAGYAR László 1981. május 9., szombat Májusi hiedelmek Népi meteorológia „A vad tavasz zuhanyát érzed-e, érzed-e zúdulni, kedves? Gyere ki a szöllőbe — virágos fákkal habzik a hegy. Gyík surran a szurdokban, amerre az ember megy. A rög szinte él, a nap szinte nedves.” Babits Mihály: Dal prózában Május, azaz Ikrek hava a leg­szebb hónapja az esztendőnek. Hirtelen melegre fordul az idő­járás. A Nap már reggel korán, 4 óra tájban a Földre irányítja melegítő, termékenységre serken­tő sugarait, áldásos tevékenysége egészen este 7 óra tájig tart. En­nek a kb. 15 órás naptevékeny­ségnek meg is van a látszatja. Az áprilisi bolondos idő után a talaj felmelegedése a magok mielőbbi földbe juttatására ösz­tönzi az embert. De hogy kikel­jen a piciny magocsk­a, megin­duljon a vegetáció, ahhoz esőre is szükség van, nemcsak napsu­gárra. Ezért mondja a nép év­százados tapasztalatokkal fogal­mazva meg: „Májusi eső aranyat ér.” Szabadkán az esőkívánást nagyon szemléletesen és szinte költői formában fogalmazták meg: „Bárcsak akkora eső esne, hogy a kiskacsák lehajtott fejjel úszkálnának az ég alatt május­ban!” Ha van napfény eső, ak­kor „május a legjobb nevelő hó­nap.” Nézzük meg most az egyes je­les napokhoz fűződő népi tapasz­talatokat, tanácsokat. Május 1. Fülöp és Jakab nap­ja: E nap időjárása megmutatja, milyen lesz a jövő tél. — Nem ajánlatos borsót vetni ezen a napon, mert megeszik a csigák. Kendert­ kell vetni. 2. Zsigmond napja: Uborkát kell vetni ezen a napon. 4. Flórián napja: Ha most ve­tik el a kukoricát, bő termést ad. — Nem szabad tüzet gyújtani a mezőn! 5. Gotthárd napja: Uborkát kell vetni. 6. Szent János napja: Kiváló alkalom babot vetni. 12—14. Pongrác, Szervác, Bo­nifác: A fagyosszenteknek neve­zettek közül az első Pongrác. Amilyen az időjárás Pongráckor, olyan lesz Orbánkor. — Nem ajánlatos, de nem is szabad pa­lántáim. — Fagyosszentek után kell vetni az uborkát, a babot a paradicsomot. — A Pongrác napi eső jót­­tesz a mezőnek, de árt a szőlőnek. 21. Konstantin: Még lehet pa­­lántázni és tököt vetni. 25. Orbán napja: Orbán lecsí­pi a kukoricát, mert még ő is faigyosszent. — Amíg Orbán a ke­mence hátán ül, addig nem hagy­juk el­­a nadrágot — mondják a Muravidéken. — Ezen a napon rajzanak a méhek. — Ha esik az eső, jó termés lesz. 28. Madarak napja: Ettől a naptól kezdve nem szabad ken­dert venni. 31. Petronella: Ha derűs napra ébred Petronella, jó kenderter­més lesz. Mit ajánl a csizsó május havá­ban? „Május havában jó eret vá­gatni, kivált azt, mely szolgál a gyomor ,tüdő és oldal-fájdalom ellen, orvossággal élhetsz, és purgátzióval, hasznos a kád tö­­rödő, és az ivós vaj édes tejjel egyetemben. Igen hideg italt ne igyál, semmi állatnak a fejét és lábát ne egyed, vizek­et indító or­vossággal élj, hivesitő parékat főzess apró bojtorjánnal, a te bo­rodba vess ürmöt, úgy igyad, forrásból éhomra vinya hasznos. Ha rénlik Orbán, örvendezzünk és mondjuk: Trink Orbán ter­mett a szőlő, és bor is jó lészen. De ha a nap első lészen, tartsad a korsódat a viz-csatorna alá, miképen a Doktor mondotta, hogy nincs jobb innya-való viz az első viznél, akkor próbálható az izit. Pünkösd nap való első ritkán hoz jót. Májusnak végén ha bőven virágzik a Mák, elég szalonna lészen. Gyönyörűségnek vidámsága te nemes Pü­nkösd-hava, együgyü­­ket, alázatosakat, tökéleteseket, igazság szeretőket, maga­’okró jó jámbor emberséges személyeket, és tiszta életüeket, gazdagokat, kegyeseket, nyájas és édes be­szédű jó erkölcsűeket, és minden jóra igyekezőket szülsz e világ­ra.” PENAVIN Olga

Next