Magyar Szó, 1981. május (38. évfolyam, 119-131. szám)
1981-05-09 / 125. szám
Ja___ KILÁTÓ — Nyelvápolás A fordítás zsákutcái A szabatos tájékoztatás nemcsak formális követelmény, a közös munka eredményességét is feltételezi „További viselésnél a bőr sokszor szétszakad vagy szétreped, a cipőtalp azonban ellép” — áll a Peko gyártmányokhoz csatolt használati utasításban. Nem sokkal szerencsésebb a gyógyszerek használati utasításainak fordítása sem. A fordítási gyakorlat ilyen gyógyszereiért általában nem kell messzire mennünk. Egy érdekközösségnek a topolyai Küldöttségi Tájékoztató 1980. szeptember 25-én megjelent rendkívüli számában közölt szövege is hasonló fordítástechnikai példával szolgál. Az érdekközösség önigazgatási megegyezését a fordító tolmácsolása szerint „a topolyai Egészségügyi önigazgatási Érdekközösség 248. szakasza 1. bekezdése 1. pontjának rendelkezései alapján és a gazdaságpolitikai irányelvei és keretei alapján és a topolyai Egészségügyi Önigazgatási Érdekközösség fejlődése irányelve alapján” kötik meg „a munkások, a dolgozók és polgárok a tmász-ban és más munkaszervezetekben és közösségekben és helyi közösségekben”. A fordító mivel nem (mindig) ismeri a tömörítés és a magyar szórend szabályait, s mert elveszik azétfolyó információhalmazban, olykor teljesen homályossá, érthetetlenné teszi a közlendőt, helyenként egészen misztikus mondatmonstrumokat hoz létre. Íme egy szakasz a szövegből: „Az egészségvédelemben megfelelő intézkedések lesznek foganatosítva az egészségügyi létesítmények azonos elterjedtsége biztosítása érdekében abból a célból, hogy biztosítva legyen a lakosság egyenlő egészségvédelmi és egészségügyi biztosítási megvalósítása feltételei az Érdekközösség területén.” Ember legyen a talpán, aki egy ilyen mondaton végig tudja húzni az értelem fonalát! S azon kívül, hogy az egyes és többes szám egyeztetése csak itt-ott fordul elő helyesen (amit már gyermekkorunkban el kellett volna sajátítanunk!), a passzív szerkezetek legförtelmesebb megnyilvánulásai vonulnak fel: meg van határozva, figyelem lesz szentelve, lesz biztosítva, össze lesz hangolva, lesznek foganatosítva, lesz megkötve stb.). És persze az (egyébként helyettesíthető) idegen szavak sem maradnak el (modernizálás, metodológia, szisztematikus, adekvatikus, szuggesztiók stb.). S hogy a hatás teljesebb legyen, a nyelvi botlások és — így kell neveznem — tudatlanság olykor ilyen humorhoz és iróniához vezetnek: „A lakosság egészségi állapotának fejlesztése, mint tartós érdek és dolgozók és polgárok szükséglete és az alapcélok megvalósító végett a Megegyezés résztvevői szintjén a következő intézkedéseket kell elvégezni: — a rendszeres szanitét, egészségügyi ellenőrzés megvalósítása, — a vízforrások és folyások stb. védelme.” Egyáltalán tudják-e egy-egy munkaszervezetben, hogy fordítójuk milyen szöveget ad ki a kezéből (amelyet azután sokszorosítanak, nyomdába visznek)? Vannak-e egy munkaszervezetnek elvárásai a fordítások minősége iránt (olyan kijelentések is elhangzottak már, hogy nincsenek), vagy csak a mennyiségen, a gyorsaságon van a hangsúly? Hihetetlen, hogy egy Vajdaságban élő fordító ne tudná anyanyelvén leírni, mit ért el például egy munkaszervezet, milyen céljai vannak és így tovább. Megüti-e az ilyen alkalmazottak nyelvismerete az írásbeliség fokát? Ezek már nemcsak nyelvi problémák, nem a szőrszálhasogató pontosságigény megnyilvánulásai. A tájékoztatáshoz való ilyen viszonyulás magát a tájékoztatás eredményességét és értelmét teszi kérdésessé, amitől a gyűlések látogatottsága függ, ebből eredően pedig önigazgatási gyakorlatunk eredményessége is. Ahelyett, hogy munkaszervezetenként alkalmazunk egy-egy fordítót, aki a rászabott ilyen vagy olyan körülmények közepette fordít magányosan és sok esetben tanácstalanul, érdemes lenne elgondolkodni annak lehetőségén, hogy egy-egy község területére alakítanánk fordítószolgálatot szakképzett és anyanyelvüket az írásbeliség fokán ismerő, jó nyelvérzékű fordítókból és fordító-lektorokból. A kiindulónyelven írt szövegeket sem lenne fölösleges fordítás előtt lektorálni, mert itt-ott épp a mondat állítmánya vagy más értelemmeghatározó része marad el, ami a célnyelvi szöveget is homályba rántja. Ezenkívül érdemes lenne utánanézni annak is, hogy egy-egy községben hány olyan fordító dolgozik, akiit képességei vagy képzettsége nemigen avathatnak azzá, továbbá, hogy hogyan kerültek ilyen beosztásba. Hány munkaszervezet oldja meg így a fordítói munkahely (formális) betöltését — csak azért, hogy az előírásoknak eleget tegyen. Fordítója van, a szövegek több nyelven íródnak, de hogy miként, az senkit sem érdekel. Az sem mellékes, hogy szakképzett fordítót szorítanak ki az előbb említett beosztottak (Topolyán a hivatásirányú oktatás és nevelés keretében fordítói szak is működött). Foglalkoznak-e egy-egy munkaszervezetben a fordítógyakornokokkal? Ellenőrzik-e a munkájukat? Biztosítanak-e számukra szótárakat, kézikönyveket, kétnyelvű hivatalos lapokat? Mellesleg megjegyezzük, hogy a megfelelő egyetemet végzett fordítónak egy évig kell (gyakornokként) bizonyítania fordítói képességeit, rátermettségét. Vajon a nem nyelvi középiskolát végzett (s emellett rossz nyelvérzékű) fordítót rákényszerítettek-e valaha is erre? A felsorolt problémáknak mélyebb gyökerük is van: többnyire elméleti útmutatók híján fordítunk. A társadalmi-politikai szövegek fokozottabb használata, elterjedése, az önigazgatási és egyéb szervezetek megalakítása és megnevezése folytán igen kibővült a tulajdonnevek listája. Nem áll rendelkezésünkre olyan kézikönyv vagy egyéb segédeszköz,amely tisztázná az egyes intézménynevek és önigazgatási szervezetek nevének helyes használatát, az egyes akták, dokumentumok nevének pontos helyesírását (kivétel Ágoston Mihály kézikönyvének néhány erre vonatkozó példája). Kevés munkaszervezet rendelkezik egyvagy több nyelvű hivatalos lappal, s helyesírás szempontjából ezek sem mindig megbízhatóak. S a helyzetet még az is súlyosbítja, hogy a fordítói munkahelyek egy részét olyan szakavatatlan személyek töltik be, akiknek az itt felvetett problémák egyáltalán nem okoznak gondot — talán tudatában sincsenek mindennek. .VASS Éva MAGYAR SZÓ Múltidézés Vidékünk egykori halottkémei Ki ne hallott volna hátborzongató történetet egy-egy hajdani — jobbára falusi — élve eltemetett személyről, akinek kétségbeesett segélykiáltásától tompán visszhangzott a temető ... Vagy a ravatalon feltápászkodó tetszhalottakról, akik láttán fejvesztetten menekült a gyásznép ...? Alkalmasint a hasonló históriák némi valóságon alapszanak, hiszen az egykori halottkémek gyakran felelőtlenül látták el kötelességüket. S talán ez is közrejátszott abban, hogy a kormányhatóság szigorúbb egészségügyi intézkedéseket eszközöl a 19. század elejétől. A szabadkai Történelmi Levéltár tulajdonában van a Budán 1928-ban kiadott, „Utasítás a magyarországi szabad királyi városokban rendelt halottkémek számokra” című füzet, amelyet érdemes alaposabban szemügyre venni, hiszen szigorú, ám felette érdekes tanácsokkal látja el vidékünk halottkémeit is. E rendszabályok előírják, hogy a halottkémeknek bármilyen körülmények között is teljesíteniük kell a kötelességüket, hogy „(...) ne talán valaki tetszhalálban lévén, vagy holtnak képét viselvén iszonyúképp elevenen temettessék el”. Egyéb tekintetben is fontos a működésük: konstatálják az evszakos halálnemeket, a kantárkodók és kuruzslók avatatlanságát, a gyakrabban fellépő és járványos betegségeket stb., hogy valamennyi város felmérhesse és összegezhesse egészségügyi megnyilvánulásait. A halottkémnek mindenekelőtt tévedhetetlenül meg kell állapítania a halál beálltát. Hiszen a tetszhalált nagyszámú betegség, vagy „nyavalyás tüneményeik” válthatják ki: mindennemű vérveszteség, méhgörcs, epilepszia, gutaütés, ütőértágulás, asztma, „a tüdőknek élelmives hibái”, a különféle gyomor- és bélibajok, daganatok, köszvények, az alkohol és a sokféle kábítószer. De a tetszhalál beállhat még a lelki megrázkódtatások, a nagy hőmérsékletingadozások stb. következtében is. Az „Utasítás” a továbbiakban kimerítő megoldást talál a tetszhalottak életre keltésére. A tiszta levegőről és ágyneműről való gondokodáson kívül egyebek között a következőképp kell a normális légzést helyreállítani: „A légútnak szivacs (spongita) — által való kitakarítása, melly minekután vesszőre kötetett volna, az a torokba dugazik, de vigyázva... A gőgbe szorult testeknek kiemelése... Az orrüregnek és toroknak hugyaggal, vagy olvasztott kozmolajos szén ■savas hugyaggal (spiriitus saiis ammcimaci) megnedvesített toll által való csiklandozása, és az orrnak eczettel, tormával, veres hagymával, preüsszentető porral, tobákka vagyis dohánylángal (..) való izgatása. A levegőnek a tüdőbe való hófúvását egészséges ember is megteheti ugyan, de az e célra készített „fúvó”-val sikeresebben végezhetjük. A test minden részét felkell melegíteni, gyakrabban hamuval és sóval borogatni. A vérkeringés felgerjesztését elérhetjük a szív, a gerincoszlop és a végtagok meleg dörzsölésével, a tenyerek és talpak puha kefével való súrolásával. Jótesz a „csepphullajtás” (embracatio), vagyis a hidegvizes zuhanyozó és borogatás, valamint a nyelvnek sóba és ecetbe mártott ruhával való dörzsölése. A tetszhalott szemének „feliidítása” gyertyafénnyel történik, míg a felébresztés „(...) a fülbe tett nagy kiáltás, robaj által (...) Hatalmasabban feliidítottnak az idegek csípős repczetésztával (sinapismus) vagy éppen forró rér, olvasztott szurok, spanyolviasznak a bőrre való lecsepegtetése által, az izzó vasnak a végtagokra, a gerincoszlopra tett alkalmaztatása alatt, vagy végre a kéz, vagy lábujak körmei alá tövestett szurkálások által.” A füzet különös figyelmet szentel a ragályos betegségben elhunytaknak. A halottkém ilyen esetben megtiltja a halott megtekintését és elrendeli, hogy a temetés minden szertartás nélkül történjék. Házi eszközeit alaposan meg kell tisztítani, csapos lúggal megmosni, majd megfüstölni. Ellenben a legrosszabb indulatú betegségekben, a dögkóros lázban (febres pestilentales), a víziszonyban (hydrophobia) és a keleti dögkórban (pestis orientálás) elhunytak ruháit, ágyneműit és ágyát el kell égetni. A holttestet — a gyásznép jelenléte nélkül — mésszporral kell behinteni és mélyen eltemetni. Szobáját újra kell meszelni, a bútorzatot és padlózatot pedig erős lúggal többször ledörzsölni. A halottkém a holttest megvizsgálásáról „bizonyság levelet” állít ki és gondos jegyzőkönyvet vezet. Minden megvizsgált halottért az illető felekezettől tizenkét krajcárt kap kézhez, de a szegényeknél díjtalanul végzi kötelességét. A rendszabályok lelkiismeretes munkára ösztönzik a 18. század halottkémeit. Az „Utasítás” végéhez csatolt esküszöveg is erre kötelez. Ebben egyebek között ez áll: „(...) esküszöm (...), hogy minden tetszhalálban levő, vagy életveszedelemben forgó embereknek, legyenek azok szegények, vagy gazdagok egyenlő szeretettel és készséggel nyújtandóim segedelmemet (...); hogy a járványos, ragadványos, és rossz indulatú betegségek elterjedését, amint csak erőm megfogja engedni, elnyomná törekedendem; hogy a nékem felfedezett titkokat senkinek fel nem fedezendem, a törvényes Tanácsot kivévén (...); hogy végre Elöljáróim eránt az óhajtott alázatossággal, hivatalom eránt pedig kész engedelmességgel viseltetendők.” A halottkémlelést alaposabban csak az 1876. évi közegészségügyi törvény szabályozza, s ez később — a megváltozott viszonyok következtében — kiegészítésre szorult. MAGYAR László 1981. május 9., szombat Májusi hiedelmek Népi meteorológia „A vad tavasz zuhanyát érzed-e, érzed-e zúdulni, kedves? Gyere ki a szöllőbe — virágos fákkal habzik a hegy. Gyík surran a szurdokban, amerre az ember megy. A rög szinte él, a nap szinte nedves.” Babits Mihály: Dal prózában Május, azaz Ikrek hava a legszebb hónapja az esztendőnek. Hirtelen melegre fordul az időjárás. A Nap már reggel korán, 4 óra tájban a Földre irányítja melegítő, termékenységre serkentő sugarait, áldásos tevékenysége egészen este 7 óra tájig tart. Ennek a kb. 15 órás naptevékenységnek meg is van a látszatja. Az áprilisi bolondos idő után a talaj felmelegedése a magok mielőbbi földbe juttatására ösztönzi az embert. De hogy kikeljen a piciny magocska, meginduljon a vegetáció, ahhoz esőre is szükség van, nemcsak napsugárra. Ezért mondja a nép évszázados tapasztalatokkal fogalmazva meg: „Májusi eső aranyat ér.” Szabadkán az esőkívánást nagyon szemléletesen és szinte költői formában fogalmazták meg: „Bárcsak akkora eső esne, hogy a kiskacsák lehajtott fejjel úszkálnának az ég alatt májusban!” Ha van napfény eső, akkor „május a legjobb nevelő hónap.” Nézzük meg most az egyes jeles napokhoz fűződő népi tapasztalatokat, tanácsokat. Május 1. Fülöp és Jakab napja: E nap időjárása megmutatja, milyen lesz a jövő tél. — Nem ajánlatos borsót vetni ezen a napon, mert megeszik a csigák. Kendert kell vetni. 2. Zsigmond napja: Uborkát kell vetni ezen a napon. 4. Flórián napja: Ha most vetik el a kukoricát, bő termést ad. — Nem szabad tüzet gyújtani a mezőn! 5. Gotthárd napja: Uborkát kell vetni. 6. Szent János napja: Kiváló alkalom babot vetni. 12—14. Pongrác, Szervác, Bonifác: A fagyosszenteknek nevezettek közül az első Pongrác. Amilyen az időjárás Pongráckor, olyan lesz Orbánkor. — Nem ajánlatos, de nem is szabad palántáim. — Fagyosszentek után kell vetni az uborkát, a babot a paradicsomot. — A Pongrác napi eső jóttesz a mezőnek, de árt a szőlőnek. 21. Konstantin: Még lehet palántázni és tököt vetni. 25. Orbán napja: Orbán lecsípi a kukoricát, mert még ő is faigyosszent. — Amíg Orbán a kemence hátán ül, addig nem hagyjuk ela nadrágot — mondják a Muravidéken. — Ezen a napon rajzanak a méhek. — Ha esik az eső, jó termés lesz. 28. Madarak napja: Ettől a naptól kezdve nem szabad kendert venni. 31. Petronella: Ha derűs napra ébred Petronella, jó kendertermés lesz. Mit ajánl a csizsó május havában? „Május havában jó eret vágatni, kivált azt, mely szolgál a gyomor ,tüdő és oldal-fájdalom ellen, orvossággal élhetsz, és purgátzióval, hasznos a kád törödő, és az ivós vaj édes tejjel egyetemben. Igen hideg italt ne igyál, semmi állatnak a fejét és lábát ne egyed, vizeket indító orvossággal élj, hivesitő parékat főzess apró bojtorjánnal, a te borodba vess ürmöt, úgy igyad, forrásból éhomra vinya hasznos. Ha rénlik Orbán, örvendezzünk és mondjuk: Trink Orbán termett a szőlő, és bor is jó lészen. De ha a nap első lészen, tartsad a korsódat a viz-csatorna alá, miképen a Doktor mondotta, hogy nincs jobb innya-való viz az első viznél, akkor próbálható az izit. Pünkösd nap való első ritkán hoz jót. Májusnak végén ha bőven virágzik a Mák, elég szalonna lészen. Gyönyörűségnek vidámsága te nemes Pünkösd-hava, együgyüket, alázatosakat, tökéleteseket, igazság szeretőket, maga’okró jó jámbor emberséges személyeket, és tiszta életüeket, gazdagokat, kegyeseket, nyájas és édes beszédű jó erkölcsűeket, és minden jóra igyekezőket szülsz e világra.” PENAVIN Olga