Magyar Szó, 1981. május (38. évfolyam, 132-147. szám)
1981-05-29 / 145. szám
8 KALAPIS ZOLTÁN Torontói híres vízépítő mérnöke Katona Antal halálának 100. évfordulójára Bánát az elmúlt 250 év alatt nagy vízépítési munkák színhelye volt, írásunk bekalandozza ezt az időszakot, de valójában a múlt század második felének három évtizedét öleli fel részletesebben — a Tisza-szabályozás, az ártérfejlesztés, a csatornázás kezdetének korát. E nagy vállalkozások Katona Antal mérnök és szakíró nevéhez fűződnek, az ő életének és művének leírását tartja kézben az olvasó. Folytatásos tárcánk neki állít emléket s a Tisza mente dolgos népének is, akik a folyók szabályozásával, a védtöltések építésével termőre fordították a földet, kialakították Bánát mai természeti képét. „Katona Antal a Felső-Torontáli Ármentesítő Társulat főmérnöke 1881. április 16-án, életének 65. évében, Szegeden elhunyt... Ő végezte a társulat ártérfejlesztését, ő készítette el a csatornázási terveket és az ő előrelátásának, bölcs intézkedéseinek köszönhetni, hogy az egylet 1860-tól fogva az évről évre megújuló árvizekkel sikeresen és kár nélkül megküzdött... A töltésezést, zsilipépítést, csatornázást a helyszínen tanulmányozta Hollandiában, Franciaországban és Olaszországban, írt többrendbeli műveket is, melyek közül »Altiszavidékünk vízmentesítésére vonatkozó alapeszmék ...« és »Torontálmegye vízrajzi ismertetése ...« megyénkben is közkézen forog. Műszaki körökben Katona nézete és véleménye nagy nyomatékkal bírt... Múlt évben részt vett azon küldöttségben, mely a Vukovár—Šamac csatorna és Fiuménak az országgal vízi úton történendő összeköttetések kérdésében a helyszínre kiküldetett ...” Ez a gyászjelentés a nagybecskereki Torontói újságban jelent meg április 21-én. Már ez a néhány sor is elénk villantja a reformkor egyik vezető mérnökének alakját, életének és működésének néhány jellegzetes részletét. A valóság azonban sokkal gazdagabb annál, ami egy újságnekrológba bekerülhetett, s bizonyosra vehető, hogy ennél az életrajznál is, amelyet kezében tart az olvasó. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy sok-sok dokumentum itt jelenik meg első közlésben, és hogy ez mégis a legteljesebb áttekintés, amely életéről, munkásságáról eddig megjelent. Az alkalom megkívánta, hogy így legyen, sőt diktálta is. A híres torontáli vízépítő mérnök halálának az idén van a 100. évfordulója. Sárközy Imre Régibb vízi mérnökeinek életéből (Budapest, 1897) című könyvének tanúsága szerint „mezőszentgyörgyi és nagyzsenyei Katona Antal 1816. április 27-én született Mezőszentgyörgyön, Veszprém megyében. Gimnáziumi tanulmányait Halason és Pécsett fejezte be, Pesten 1841-ben mérnöki oklevelet nyert. ... Az életbe való kilépésekor mérnöki gyakorlatra a híres Beszédes József mellé került és részt vett Kilitinél (Somogy megye — K. Z. megjegyzése) a csatornamunkálatokban; ugyancsak gyakorlaton volt Péter Imre halasi mérnök mellett is” — írja Sárközy Imre. Beszédes Józsefet, idősebb kartársával, Vedres Istvánnal együtt a magyar vízügyi műszaki irodalom megteremtőjeként, a vízgazdálkodás nagy korai úttörőjeként tartják számon. Munkássága jelentősen befolyásolta Széchenyi István vízügyi programjának kialakítását, a reformkor legnagyobb politikusával személyes kapcsolatban állt. Elképzelhető, hogy ez a találkozás a későbbiek során meghatározta Katona Antal pályafutását, vagy legalábbis nagy hatással volt rá. Péter Imre kiskunsági mérnök anyai nagybátyja volt, tagosító ügyekben segédkezett neki. Egészen 1843-ig volt nála gyakorlaton, amikor megválasztották az óbecsei „Királyi Koronás Váltságos Tiszán Inneni Kerület” mérnökévé. Erről a korszakáról nem sok adatom van, de a tiszai koronakerület „pénztár hivatalának 1843-ik évi januárius holnapra szóló napló könyve” alapján megállapítható, hogy az év elejétől tartózkodott Becsén, mivel a bejegyzés szerint „Katona Antal mérnöknek januárius holnapi fizetés fejében kiadatott 16 forint és 40 krajcár”. Az idő tájt a mérnök mellett még havi vagy háromhavi fizetést kaptak a kerülettől a szenátorok, pandúrok, csendbiztosok, hadnagyok, mezei katonák, számvevők, ellenőrök, tanítók (az egyik már kiérdemelte a „nyugpénzt” is), továbbá a kerületi kapitány, főhadnagy, díjasok, pénztárnok, levéltárnok, árvaházi felügyelő, sebész, baromorvos, bábasszony, eperfafelügyelő, füzeskertek csősze. (Folytatjuk) Katona Antal BOGDÁNFI SÁNDOR Az utolsó csata Ijedt madarak (19) — Siessünk — izgult Djole. A hegy lábához érve szörnyű látvány tárult eléjük. A tanyaépület, az istálló és a szalmakazlak lángolva füstöltek. A fűben rohamsisakos német csendőrök hasaltak és golyózáport zúdítottak a tanyára. Öcsi sírva fakadt, s lerogyott a földre. Djole tágra nyitott szemmel nézte a lángokat. — Meneküljük innen, Zsú — mondta, s átkarolta a lányt. Zsú kitépte magát a fiú öleléséből. Szeme lázban égett, ajka remegett. Határozott mozdulattal nyúlt bele a táskájába, s elővett két kézigránátot. — Nem megyünk sehova! — kiáltotta. — Segítsünk nekik. Gyerünk! — azzal a fűben kúszva, bokrok mögé bújva indult a hasaló csendőrök mögé. Djode revolverrel a kezében követte. Zsu kihúzta a gyutacsot, számolt, aztán elhajította az első kézigránátot, majd a másikat is. A halálra sebzett csendőrök jajveszékelve, nyögve fetrengtek. Djole egy másik csoportot vett célba. Lőtt, és talált. Újra lőtt, és újra talált. A még életben maradt német csendőrök a tanya fala mögé húzódva tanakodtak. Schütz hadnagy parancsokat osztogatott. Két ember az egyik oldalról, kettő a másik oldalról közelítse meg a támadókat, ő pedig négy géppisztolyossal szemtől szembe rohamozza meg őket. Hogy időt nyerjen a bekerítésre, kikiáltott a ház sarka mögül: — Adjátok meg magatokat! A többiek már mind halottak! Djole lövéssel válaszolt. Zsú újabb kézigránátokat vett elő a táskájából. Schütz és katonái közben megkerülték a tanyát, és két vastag fa mögül tűz alá vették az egész terepet. Djoile felszisszent, és a vállához kapott. — Eltaláltak — súgta. ■ Zsú a földbe fúrva az arcát vinnyogott, mint egy fogóba került tehetetlen egérke, azután összeszedte erejét, és Schütz felé vetette a kézigránátot. Gúnyos kacaj hallatszott a fatörzs mögül, aztán megint kezdtek ropogni a géppisztolyok. Zsú feje lebukott, teste megvonaglott, s elnyúlt. Djole megragadta a lány kezét. A kis puha kéz élettelen volt. A fiú simogatta, szorította, hátha megmozdulnak a halott ujjak, hátha megcirógatják még egyszer, utoljára. Újabb sortűz. Djole iszonyú fájdalmat érzett. Utolsó görcsben felemelkedett, és ráborult Zsu tetemére. Schützék előléptek a fák mögül, körülállták a két holttestet. Ekkor éktelen ordítást hallottak. Egy szörnyeteg termett előttük, rúgta, taposta őket. Schützöt felkapta, és ketté törte, mint egy gyufaszálat. Két géppisztolyosnak sikerült kikecmeregnie a vérfürdőből. Fejvesztetten menekültek, de az óriás bömbölve rohant utánuk. Megfordultak, és összes golyóikat beleeresztették a hatalmas testbe, aztán utolsót nyögve múltak ki az óriás vasmarhának szorításától. Az óriás arca eltorzult a fájdalomtól. Szeméből patakzott a könny. Tétova léptekkel ment a legelőre. Lehajolt, megsimogatta a kimúlt Napóleon házát, aztán karjába vette Zsú és Djole holttestét, és tántorogva indult az égő tanya felé. Folyton csak az járt az eszében, hogy a csapat itt van valahol, okvetlenül meg kell találnia őket mind, hogy együtt legyenek örökre. A tanyaudvaron megcsapta a hőség, fojtotta a füst, de az óriás csak ment előre, mígnem rettenetes fájdalom hasított belé, s a lángok közé zuhant. A tűz ropogott. Gerendák recsegtek, omlottak be, az égő szalma vörösen izzott. A madarak ijedten keringtek a sistergő lángok és a kormos üszkök fölött, ahol már nem volt se vesztes, se győztes, csak halott. EPILÓGUS Bágyadt őszi napfény fürdette, játékos szél söpörte végig a bánáti városka utcáit, amikor négy évi idegen megszállás után megérkeztek a felszabadító hadsereg első egységei. A város lakói az utcára özönlöttek. Virággal, csókkal halmozták el a felszabadítókat. Fiatalok,öregek a partizánokkal együtt táncra perdültek, fényes nappal, a főtéren. Az élők ünnepeltek. A halottak is ünnepeltek a tömegsírokban, a vesztőhelyek mellett ásott árkokban, az üszkös romok alatt. Ünnepeltek, mert most már tudták, hogy nem hiába szálltak szembe életük árán is az embertelen zsarnoksággal. Zsorzs ezredesi egyenruhában gépkocsival érkezett a városba tíz nappal a felszabadulás után. A pártvezetőség székházában régi ismerősként üdvözölték. — Mi járatban, ezeredes elvtárs? — érdeklődött a titkár. — Szeretnék körülnézni egy kicsit — válaszolta Zsorzs. — Valamikor itt dolgoztam illegálisan. Sok élményben volt részem. — Tudjuk. Heck elvtárs már elmondott egyet-mást. — Él az öreg? — ragyogott fel Zsorzs arca. — Él. Tolmács a főhadiszálláson. Századosi rangot kapott. Megőszült, de szálegyenes. Különben elárulom, hogy az öreget mindenki Akrobata elvtársnak nevezi. Tudod, egyszer eldicsekedett, hogy ő olyan szemfényvesztő ügyességgel, bukfencekkel és tótágasokkal cselezte ki a fasisztákat, mint egy akrobata. Azóta maradt rajta ez a név. Zsorzs elmosolyodott, s tovább kérdezősködött. — Perisinről, a suszterről tudsz-e valamit? — Eltűnt. Állítólag Szerbiába költözött még negyvenegy nyarán. Azóta nyoma veszett. — Hát Rakicné, az a bátor özvegy? És Matejicné? — Matejicné dolgozik, szervezi már a nőket, főzik a paradicsomot a hadsereg számára, kesztyűt, pulóvert kötnek... Rakiéné meghalt. Valami betegség vittel el negyvenkettőben. Érdekel még valaki? — Momirovic, a próza.—■ Itt volt nálam tegnap. Különleges bánásmódot követel. Arra hivatkozik, hogy a fia partizán volt, hősi halált halt. — Ez igaz — mondta Zsorzs, majd újabb kérdéssel állt elő: — Ismersz-e egy Virág nevű fiákerost? — Azt a magyar fiákerost? — Igen. A titkár arca elkomorodott. — Gyűjtőtáborba zártuk. Az a gyanú, hogy együttműködött a megszállókkal. Német tiszteket fuvarozott. — Megőrültetek? — hördült fel Zsorzs. — A fiákeres nem válogathatja meg az utasait. A titkár szemöldöke felszökkent. — Tudom, de biztonsági okokból szükséges volt... A főhadiszálláson egy tábornok fogadta, s amikor Zsorzs izgatottan kifejtette jövetelének célját, hellyel kínálta. — Nyugodj meg, Zsorzs elvtárs. Ez csak átmeneti intézkedés. Mindenkit le kell ellenőrizni, értsd meg. — Itt már nincs háború! És az itt élő népeknek érezniük kell, hogy a forradalom, az új hatalom szabadságot és egyenlőséget hoz. Ismerem ezt a várost, mint a tenyeremet. Ragyogó ifjakkal, lányokkal dolgoztam együtt, tábornok elvtárs. Az egész országnak meg kell hajolnia az ő emlékük előtt. — Kikről van szó? — érdeklődött a tábornok. Zsorzs részletesen beszámolt az Antifasiszta Szabadságcsapat hőstetteiről. Felidézte a háború előtti mozgásokat a városban: Octavic esetét, Petek kivégzését, majd áttért a háború alatti akciókra, s az utolsó nagy csatára, melyben a csapat tagjai mind elestek, de a hitleristáknak is, saját bevallásuk szerint, negyven halottjuk volt. A tábornok álmélkodva hallgatta. — És egy óriás is volt közöttük — folytatta Zsorzs égő szemei. — Világcsoda. Három méter magas, roppant erejű fiú. Ő volt a legmagasabb, legerősebb partizán a világon. A tábornok a fejét csóválta. — Ne túlozz, Zsorzs — mondta. — A saját szememmel láttam, tábornok elvtárs — vágott közbe Zsorzs. — Jó, jó — helyeselt a tábornok —, elhiszem. Egészen természetes, hogy az emlékek kissé felnagyítva élnek az ember tudatában. Ne szakíts félbe, kérlek, Zsorzs. A te érdekedben mondom, hogy arról a három méter magas óriásról ne tegy említést soha többé. Ígérd meg nekem, hogy hallgatni fogsz róla. Zsorzs tiltakozó mozdulatot tett, aztán legyintett, s arcát a tenyerébe rejtette. A tábornok az ablakon át egy pillantást vetett az utcán elvonuló tankokra. — Meglehet — folytatta —, hogy az az óriás valóban létezett. Nem vonom kétségbe, Zsorzs. De ezt úgysem hinné el neked senki soha. És különben is, abból, amit elmondtál róluk, kiviláglik, hogy lényegében mind a kilencen óriások voltak. Érted, Zsorzs? Nem egy óriás volt köztük, hanem mind óriások voltak. A VÉGE MAGYAR SZÓ 1981. május 29., péntek