Magyar Szó, 1981. június (38. évfolyam, 148-162. szám)
1981-06-06 / 153. szám
16 KALAPIS ZOLTÁN Torontói híres vízépítő mérnöke Katona Antal halálának 100. évfordulójára Bánát az elmúlt 250 év alatt nagy vízépítési munkák színhelye volt, írásunk bekalandozza ezt az időszakot, de valójában a múlt század második felének három évtizedét öleli fel részletesebben — a Tisza-szabályozás, az ártérfejlesztés, a csatornázás kezdetének korát. E nagy vállalkozások Katona Antal mérnök és szakíró nevéhez fűződnek, az ő életének és művének leírását tartja kézben az olvasó. Folytatásos tárcánk neki állít emléket s a Tisza mente dolgos népének is, akik a folyók szabályozásával, a védtöltések építésével termőre fordították a földet, kialakították Bánát mai természeti képét. (9) Reményét a kiegyezéskor, 1867-ben hazatért Türr István altábornagy munkássága erősen táplálta. A szabadságharc egykori honvédtisztje, Kossuth emigrációs körének tagja, Garibaldi vezérkari főnöke, mivel közvetlen politikai megmozdulásoktól el volt tiltva, hatalmas energiáját a nagy vízgazdasági vállalkozások megszervezésében hasznosította, a tervszerű vízhasznosítás nagy úttörőjévé vált. A korabeli terveket, így Katona Antalét is, felhasználta, egy nagyszabású vízgazdálkodási programba ötvözte és hozzáfogott megvalósításához. Egyik nagy vállalkozása a Ferenccsatorna Társulat újjászervezése volt részvénytársasági alapon, 72 százalékos angol tőke érdekeltséggel. Javaslatára a magyar állam 1870-ben minden ellenszolgáltatás nélkül ennek a társaságnak adta át használatra az egyébként teljesen elhanyagolt állapotban levő Ferenc csatornát, amelyet még Kiss József és Kiss Gábor tervei alapján építettek a XVIII. század végén. A társaságnak az volt a kötelezettsége, hogy hajózhatóvá tegye a csatornát és megépítse a Sztapártól Újvidékig terjedő Ferenc József csatornát és a Baja —Bezdán közötti tápcsatornát. Ezeket a munkákat 1871—79 között el is végezte. A csatornák egészen 1941-ig a részvénytársaság kezelésében maradtak, busásan megtérítve a befektetést. Tűrr tábornok nagy érdeklődést mutatott Bánát vizeinek hasznosítása iránt is. Katona Antal idézett életrajzírója írja, hogy „testi-lelki barátai közé tartozott rokona Szász Károly, a költő és Tűrr István tábornok; az utóbbival a 60-as évek végén Torontól alsó részét is beutazta, hogy az öntözésnek híveket szerezzen ...” A bánáti részvénytársaság megalakítására 1870-ben, a belépési nyilatkozatok nyomtatásával tették meg az első lépést: megkezdődött a tagtoborzás. „Türr István altábornagy úr — áll a nyilatkozatban — az Aranka medrének lecsapolása és öntözési célokra felsőbb engedély mellett leendő csatornázására, illetőleg a Marosból részint az Aranka főmedrén, részint az abba beömlő vagy abból kiágazó melléketeken a Begáig; végre a Begából a Pancsováig, a Dunáig újból kiásandó csatorna építésére vállalkozni, és a lecsapolási és öntözési költségek holdankénti megállapíthatása tekintetéből mindenekelőtt az előmunkálatokat véghez vinni kívánván ... szükséges lévén tudnia, mily érdekeltség mutatkozik az Aranka vidéken eme lecsapolási és öntözési műveletek iránt... ki, hány hold földterülettel lesz kész a lecsapolási és öntözési érdekeltségbe lépni...” Az érdeklődés nem túlságosan nagy, a birtokosok, de különösen a bérlők nincsenek érdekelve a távlati kérdésekben, a gyors meggazdagodás hívei. A fáradhatatlan Türr István még 1876-ban is tárgyal Temesváron az érdekeltekkel a nagy vállalkozás ügyében, nem is sikertelenül ,de mikor már minden akadályt elhárítottak volna — írja Sárközy Imre idézett könyvében — egyszerre kitört az orosz —török háború (1877-ben — K. Z. megjegyzése), mely a közfigyelmet más felé terelvén, az egész vállalkozást elseperte”. A külső tényezők hátráltató szerepét nem kell lebecsülni, bár a teljesebb igazsághoz Károlyi Zsigmond áll közelebb, aki A magyar vízszabályozás története című könyvében írja, hogy Türr István modern, komplex vízgazdálkodási szemlélet alapján álló programja „a hazai viszonyok között irreálisnak, korát megelőzőnek bizonyult.. „ Jól jellemzi a hazai vízmunkálatok fejlődésének gazdasági korlátait, hogy a neves gazdaságpolitikus Türr István és világhírű műszaki munkatársa Gerster Béla — akinek kezdeményező szerepük volt a Panama-csatorna építésénél és megépítették a Korinthoszi-csatornát — hazájukban nem tudtak számottevő eredményt elérni”. Katona Antalnak az idő tájt azonban még nincs vesztett ügye. Az általa kezdeményezett csatornázásnak sok híve van a Felső Torontáli Ármentesítő Társulat körében, meg aztán a tagok is egyre jobban érdekeltek a sokasodó belvizek levezetésében, úgyhogy vezető mérnöküket 1871 végén közgyűlésileg megbízták egy részletes terv és költségvetés elkészítésével. Ez „Torontói megye belcsatornázására vonatkozó mérnöki javaslat” címmel 1872. április 11-én került egy rendkívül népes kikindai egyleti közgyűlés elé, amely magáévá tette, miután Képessy József állami főmérnök is „a közgyűlés figyelmébe és pártolásába” ajánlotta. Valójában a Duna—Tisza—Dunacsatorna csaknem 100 évvel később elkészült bánáti szakaszának előde ez. Az első változatnak is nevezhetném, azzal a lényeges eltéréssel, hogy az Aranka, Böge és Galacka csatorna rendszerekbe gyűjtött belvizeket a Bega—Temes csatornarendszeren át Pancsovánál vezette volna a Dunába. Olyan rendszert álmodott meg Katona Antal, amely vízbő időkben gyorsan levezette volna a fölösleget, az aszályos években viszont minden drága cseppjét megtartja és hasznosítja. Az okos és gonosz természetátalakítás nagy úttörőjét tisztelhetjük benne. Tervét egyébként a közgyűlésen jelen levő gróf Szapáry István közmunkaügyi kormánybiztos útján felterjesztették az illetékes minisztériumhoz jóváhagyás végett, kérték a külföldi szakemberek általi felülvizsgálást, s elrendelték az előmunkálatok megkezdését is. A nagy vállalkozás költségvetése több mint 1 700 000 forint volt. (Folytatjuk) Türr István MAGYAR SZÓ 1981. június 6., szombat VERCORSClémentine (8) A tulajdonos a megszállás alatt ugyanis ezt a lakást egy hírhedt milicista főembernek adta ki, miután az illető lecsukatta az ott lakó ellenállót. Szép árat zsebelt be érte. Két év elteltével, mikor a bomladozó, több pártra szakadt ellenállási mozgalom sorozatos vereségei következtében már elmúlt a Nagy Félelem, a tulaj alábbhagyott az előzékenységgel. Mesterkedni kezdett, hogy kitegye a lakásból a nemkívánatos bérlőket. Beperelte a Segélyegyesületet, az pedig csakugyan elvesztette a pert, első, majd másodfokon is. Kilakoltatási határozat született, és a szervezet kénytelen volt iratait ideiglenesen egy raktárhelyiségben elhelyezni. A kilakoltatás napján ellenállók százai jöttek tiltakozni, s ez az emlékezetes testvéri tüntetés melegséggel töltötte el Clémentine szívét. Ez volt az utolsó öröme. Időközben a Segélyegyesület megbízásából sürgősen fel kellett keresnie a hadviseltek átképzésével és elhelyezésével foglalkozó illetékes minisztérium megbízott államtitkárát, hogy újabb lakáskiutalást eszközöljön ki. Az államtitkár lekötelező szívélyességgel fogadta. Ő maga is, mint volt deportált — mondotta —, annyit hallott már róla! Megígéri, hogy megteszi a szükséges lépéseket. Egyébként meg is tartotta a szavát, s újra lefoglaltatta a lakást. Csak éppen azzal a kis különbséggel, hogy saját maga számára foglaltatta le. S be is költöztette a családját, mert túl szűk volt neki a régi kényelmetlen lakása, amit egy barátja jóvoltából, Németországból hazatérve, épségben megtalált. Ez az eset rettenetesen megrázta Clémentine-t. Persze a Segélyegyesület nem került az utcára: a miniszter, a hajdani deportált, cserébe felajánlotta az egyesületnek a saját lakását a Pere- Lachaise temető mögött. De bizony az kicsi volt. Az iratok most már reménytelen rendetlenségben tornyosultak a falak mentén és a padlón. A fiatal titkárnők minden lehetőt megtettek, hogy valahogy mégis haladjon a munka. De Clémentine nem tért magához. Mintha ez a csalódás az utolsó rugót is összetörte volna benne. Egy volt deportált! Aki kedvesen fogadta! A legjobban az bántotta, hogy a bajtárs miniszter, amikor beköltözött, egyúttal felterejesztette őt a Becsületrendre. De Clémentine megkötötte magát, és nem írta alá a kérvényt. Ez az eset nem maradt titokban, a sajtó is írt róla. Erre a miniszter tapintatosan nyomást gyakorolt a Segélyegyesület vezetőségére, hogy Clémentine-t helyezzék vidékre. A Segélyegyesület addigra már sokat veszített lendületéből. Fennmaradásához nagy szüksége volt hivatalos támogatásra, amit érezhetően kevesebb előzékenységgel, sőt néha vonakodva adtak meg. Ezenfelül, ami még nagyobb baj volt, Clémentine feladatköre a szervezetnél, címe és fizetése, bármily szerény volt is, végül irigységet keltett. Az elszenvedett csapás és az eltört rugó végképp megrendítette az erejét, és nem tudott már olyan eredményesen dolgozni. Az elnöknő magához hívatta. — Maga fáradt — mondta. — Ez a munkakör hovatovább meghaladja az erejét. Intézkedtünk, hogy kipihenhesse magát egy kissé. Találtunk magának egy kevésbé fárasztó beosztást: a Segélyegyesület délnyugati részlegeinek ellenőrzését. Clémentine nem harcolt, még csak nem is tiltakozott. Egy esős októberi napon egy csokor virággal feltették a vonatra. A kocsi ablakából nyugodtan mosolygott társnőire. Integetett a zsebkendőjével, mint azok. De akik este eléje mentek a bordeaux-i pályaudvarra, hiába várták. Leszállt Tours mellett, Saint-Pierredes-Corps-ban, s taxival kivitette magát Montlouis-ba. Elment a sziklához. A viskó ott állt, nyomorúságosabb állapotban, mint valaha. Az egyetlen megmaradt zsalu szomorúan lógott. Az ablaküvegek megrepedtek, s olyan piszkosak voltak, hogy nem lehetett belátni. De az rögtön látszott, hogy odabent nincs senki. Clémentine ismerte a fogást: ki kell húzni egy padlódeszkát, akkor kinyílik az ajtó. Kihúzta a deszkát, s az ajtó majdnem ráesett. A viskó üres volt, mint egy tojáshéj. A hátsó sziklafal mocskosan izzadt, a nyirkosság mintha megfertőzte volna a többi falat, melyeken csúf foltokkal ütött ki a salétrom. Bár még alig állt be az ősz, dermesztő hideg volt. A földön, a hulladék közt egy-két felismerhető roncsdarab hevert: fehéres bögre, elmosódott csillaggal — annak a tálkának a maradványa, amiből a levest ette valaha, egy meggörbült, rozsdamarta levesszűrő, melyen kék zománcnyomok látszottak, formátlan, megpenészedett, szürkés rongydarabok. Szösz, por, pókháló lebegett a huzatban. Az egészre ránehezedett az enyészet fullasztó szaga. Clémentine visszatért Montlouis-ba, megivott egy csésze feketét, hogy felmelegedjék, míg a távolsági buszra várt. Kiszállt Tours-ban, a Balzac-szobor előtt, úgy öt óra tájt. A város szinte hivalkodott romjaival, az egész lerombolt lakónegyed még tele volt barakkal. Clémentine sokáig sétált arrafelé. Úgy találta, hogy az emberek keserűek és morcosak. A prefektúrán majdnem egy órát várattak, aztán nagy keservesen megmondták neki a Segélyegyesület irodájának a címét. Odament. Szűk kis helyiség volt, egy kertes ház legfelső emeletén. A ház körül gizgaz és csalán. Egy mogorva, türelmetlen öreg hivatalnoknőt talált ott, aki nem tudott semmit. „Jöjjön vissza holnap délelőtt, akkor itt lesz Laure kisasszony.” Clémentine az ingajárattal visszament Saint-Pierre-des-Corps-ba, fogta a bőröndjét, amit a ruhatárban hagyott visszajött Tours-ba, s megaludt a Terminus Szállóban. Másnap reggel Laure kisasszony csakugyan fogadta. Clémentine két szóból rájött, hogy nem volt soha deportálva. Ez megnyugtatta. Átnyújtotta neki ellenállódeportált igazolványát, de Laure kisasszonynak a szeme se rebbent meg a neve hallatára. Arcán jóindulatú mosoly ült, mely unalmat, közönyt takart. — Mit óhajt? — Állást. — Mit tud? — Nem sokat — mondta Clémentine. — Montlouis-ban éltem a családommal. Szegények voltunk, sok gyerek. Takarítás, egy kis főzés, ennyi az egész. Most egyedül vagyok. De tudok szervezni. Valamire felhasználhatnak. A jóindulatú mosoly gondterheltté, kissé szigorúvá változott. — Ez így nagyon bizonytalan — mondta Laure kisasszony. — Egyetemi végzettség? Clémentine lesütött szemmel, mosolyogva rázta meg a fejét. — Érettségi? Szakmunkás-oklevél? Iskolai bizonyítvány? Clémentine felemelte tekintetét. Továbbra is mosolygott. — Tudok olvasni — mondta. — Igen ... igen ... igen ... — mormolta Laure kisasszony. — Mégse ajánlhatok magának takarítónői állást. — Ugyan miért nem? — kérdezte Clémentine. — Egy volt deportált, nem, nem, az lehetetlen. Idegesen lapozott egy füzetben, mindig megnedvesítette az ujját, mielőtt fordított volna. Egy ceruzával írt sornál megállt. (Folytatjuk)