Magyar Szó, 1981. június (38. évfolyam, 148-162. szám)

1981-06-06 / 153. szám

16 KALAPIS ZOLTÁN Torontói híres vízépítő mérnöke Katona Antal halálának 100. évfordulójára Bánát az elmúlt 250 év alatt nagy vízépítési munkák színhelye volt, írásunk bekalandozza ezt az időszakot, de valójában a múlt század második felének három évtizedét öleli fel részletesebben — a Tisza-sza­­bályozás, az ártérfejlesztés, a csatornázás kezdetének korát. E nagy vállalkozások Katona Antal mérnök és szakíró nevéhez fűződnek, az ő életének és művének leírását tartja kézben az olvasó. Folytatásos tár­cánk neki állít emléket s a Tisza mente dolgos népének is, akik a folyók szabályozásával, a védtöltések építésével termőre fordították a földet, kialakították Bánát mai természeti képét. (9) Reményét a kiegyezéskor, 1867-ben hazatért Türr István altábornagy mun­kássága erősen táplálta. A szabadság­­harc egykori honvédtisztje, Kossuth emigrációs körének tagja, Garibaldi vezérkari főnöke, mivel közvetlen po­litikai megmozdulásoktól el volt tiltva, hatalmas energiáját a nagy vízgazda­sági vállalkozások megszervezésében hasznosította, a tervszerű vízhasznosí­tás nagy úttörőjévé vált. A korabeli terveket, így Katona Antalét is, fel­használta, egy nagyszabású vízgazdál­kodási programba ötvözte és hozzáfo­gott megvalósításához. Egyik nagy vállalkozása a Ferenc­­csatorna Társulat újjászervezése volt részvénytársasági alapon, 72 százalékos angol tőke érdekeltséggel. Javaslatára a magyar állam 1870-ben minden el­lenszolgáltatás nélkül ennek a társa­ságnak adta át használatra az egyéb­ként teljesen elhanyagolt állapotban levő Ferenc csatornát, amelyet még Kiss József és Kiss Gábor tervei alap­ján építettek a XVIII. század végén. A társaságnak az volt a kötelezettsége, hogy hajózhatóvá tegye a csatornát és megépítse a Sztapártól Újvidékig ter­jedő Ferenc József csatornát és a Baja —Bezdán közötti tápcsatornát. Ezeket a munkákat 1871—79 között el is végez­te. A csatornák egészen 1941-ig a rész­vénytársaság kezelésében maradtak, busásan megtérítve a befektetést. Tűrr tábornok nagy érdeklődést mu­tatott Bánát vizeinek hasznosítása iránt is. Katona Antal idézett életrajzírója írja, hogy „testi-lelki barátai közé tartozott rokona Szász Károly, a költő és Tűrr István tábornok; az utóbbival a 60-as évek végén Torontól alsó ré­szét is beutazta, hogy az öntözésnek híveket szerezzen ...” A bánáti részvénytársaság megalakí­tására 1870-ben, a belépési nyilatkoza­tok nyomtatásával tették meg az első lépést: megkezdődött a tagtoborzás. „Türr István altábornagy úr — áll a nyilatkozatban — az Aranka medré­nek lecsapolása és öntözési célokra fel­sőbb engedély mellett leendő csatorná­zására, illetőleg a Marosból részint az Aranka főmedrén, részint az abba be­ömlő vagy abból kiágazó melléketeken a Begáig; végre a Begából a Pancsová­­ig, a Dunáig újból kiásandó csatorna építésére vállalkozni, és a lecsapolási és öntözési költségek holdankénti meg­­állapíthatása tekintetéből mindenek­előtt az előmunkálatokat véghez vinni kívánván ... szükséges lévén tudnia, mily érdekeltség mutatkozik az Aran­ka vidéken eme lecsapolási és öntözési műveletek iránt... ki, hány hold föld­területtel lesz kész a lecsapolási és ön­tözési érdekeltségbe lépni...” Az érdeklődés nem túlságosan nagy, a birtokosok, de különösen a bérlők nincsenek érdekelve a távlati kérdé­sekben, a gyors meggazdagodás hívei. A fáradhatatlan Türr István még 1876-ban is tárgyal Temesváron az ér­dekeltekkel a nagy vállalkozás ügyé­ben, nem is sikertelenül ,de mikor már minden akadályt elhárítottak volna — írja Sárközy Imre idézett könyvében — egyszerre kitört az orosz —török háború (1877-ben — K. Z. meg­jegyzése), mely a közfigyelmet más felé terelvén, az egész vállalkozást el­seperte”. A külső tényezők hátráltató szerepét nem kell lebecsülni, bár a teljesebb igazsághoz Károlyi Zsigmond áll köze­lebb, aki A magyar vízszabályozás tör­ténete című könyvében írja, hogy Türr István modern, komplex vízgazdálko­dási szemlélet alapján álló programja „a hazai viszonyok között irreálisnak, ko­rát megelőzőnek bizonyult.. „ Jól jel­lemzi a hazai vízmunkálatok fejlődésé­nek gazdasági korlátait, hogy a neves gazdaságpolitikus Türr István és világ­hírű műszaki munkatársa Gerster Béla — akinek kezdeményező szerepük volt a Panama-csatorna építésénél és meg­építették a Korinthoszi-csatornát — ha­zájukban nem tudtak számottevő ered­ményt elérni”. Katona Antalnak az idő tájt azonban még nincs vesztett ügye. Az általa kez­deményezett csatornázásnak sok híve van a Felső Torontáli Ármentesítő Tár­sulat körében, meg aztán a tagok is egyre jobban érdekeltek a sokasodó belvizek levezetésében, úgyhogy vezető mérnöküket 1871 végén közgyűlésileg megbízták egy részletes terv és költség­­vetés elkészítésével. Ez „Torontói megye belcsatornázásá­­ra vonatkozó mérnöki javaslat” címmel 1872. április 11-én került egy rendkí­vül népes kikindai egyleti közgyűlés elé, amely magáévá tette, miután Képessy József állami főmérnök is „a közgyűlés figyelmébe és pártolásába” ajánlotta. Valójában a Duna—Tisza—Duna­­csatorna csaknem 100 évvel később el­készült bánáti szakaszának előde ez. Az első változatnak is nevezhetném, azzal a lényeges eltéréssel, hogy az Aranka, Böge és Galacka csatorna rendszerekbe gyűjtött belvizeket a Bega—Temes csatornarendszeren át Pancsovánál vezette volna a Dunába. Olyan rendszert álmodott meg Ka­tona Antal, amely vízbő időkben gyor­san levezette volna a fölösleget, az aszályos években viszont minden drága cseppjét megtartja és hasznosítja. Az okos és gonosz természetátalakí­tás nagy úttörőjét tisztelhetjük benne. Tervét egyébként a közgyűlésen je­len levő gróf Szapáry István köz­munkaügyi kormánybiztos útján fel­terjesztették az illetékes minisztérium­hoz jóváhagyás végett, kérték a kül­földi szakemberek általi felülvizsgálást, s elrendelték az előmunkálatok meg­kezdését is. A nagy vállalkozás költség­­vetése több mint 1 700 000 forint volt. (Folytatjuk) Türr István MAGYAR SZÓ 1981. június 6., szombat VERCORSClémentine (8) A tulajdonos a megszállás alatt ugyanis ezt a lakást egy hírhedt mili­­cista főembernek adta ki, miután az illető lecsukatta az ott lakó ellenállót. Szép árat zsebelt be érte. Két év el­teltével, mikor a bomladozó, több párt­ra szakadt ellenállási mozgalom soroza­tos vereségei következtében már el­múlt a Nagy Félelem, a tulaj alábbha­gyott az előzékenységgel. Mesterkedni kezdett, hogy kitegye a lakásból a nemkívánatos bérlőket. Be­perelte a Segélyegyesületet, az pedig csakugyan elvesztette a pert, első, majd másodfokon is. Kilakoltatási határozat született, és a szervezet kénytelen volt iratait ideiglenesen egy raktárhelyi­ségben elhelyezni. A kilakoltatás nap­ján ellenállók százai jöttek tiltakozni, s ez az emlékezetes testvéri tüntetés melegséggel töltötte el Clémentine szí­vét. Ez volt az utolsó öröme. Időközben a Segélyegyesület megbí­zásából sürgősen fel kellett keresnie a hadviseltek átképzésével és elhelyezé­sével foglalkozó illetékes minisztérium megbízott államtitkárát, hogy újabb lakáskiutalást eszközöljön ki. Az állam­titkár lekötelező szívélyességgel fogad­ta. Ő maga is, mint volt deportált — mondotta —, annyit hallott már róla! Megígéri, hogy megteszi a szükséges lépéseket. Egyébként meg is tartotta a szavát, s újra lefoglaltatta a lakást. Csak éppen azzal a kis különbséggel, hogy saját maga számára foglaltatta le. S be is költöztette a családját, mert túl szűk volt neki a régi kényelmetlen lakása, amit egy barátja jóvoltából, Né­metországból hazatérve, épségben meg­talált. Ez az eset rettenetesen megrázta Clémentine-t. Persze a Segélyegyesület nem került az utcára: a miniszter, a hajdani deportált, cserébe felajánlotta az egyesületnek a saját lakását a Pere- Lachaise temető mögött. De bizony az kicsi volt. Az iratok most már remény­telen rendetlenségben tornyosultak a falak mentén és a padlón. A fiatal titkárnők minden lehetőt megtettek, hogy valahogy mégis halad­jon a munka. De Clémentine nem tért magához. Mintha ez a csalódás az utol­só rugót is összetörte volna benne. Egy volt deportált! Aki kedvesen fo­gadta! A legjobban az bántotta, hogy a baj­társ miniszter, amikor beköltözött, egy­úttal felterejesztette őt a Becsületrend­re. De Clémentine megkötötte magát, és nem írta alá a kérvényt. Ez az eset nem maradt titokban, a sajtó is írt róla. Erre a miniszter tapintatosan nyomást gyakorolt a Segélyegyesület vezetőségére, hogy Clémentine-t he­lyezzék vidékre. A Segélyegyesület addigra már sokat veszített lendületéből. Fennmaradásá­hoz nagy szüksége volt hivatalos támo­gatásra, amit érezhetően kevesebb elő­zékenységgel, sőt néha vonakodva ad­tak meg. Ezenfelül, ami még nagyobb baj volt, Clémentine feladatköre a szervezetnél, címe és fizetése, bármily szerény volt is, végül irigységet kel­tett. Az elszenvedett csapás és az eltört rugó végképp megrendítette az erejét, és nem tudott már olyan eredménye­sen dolgozni. Az elnöknő magához hí­vatta. — Maga fáradt — mondta. — Ez a munkakör hovatovább meghaladja az erejét. Intézkedtünk, hogy kipihenhes­se magát egy kissé. Találtunk magá­nak egy kevésbé fárasztó beosztást: a Segélyegyesület délnyugati részlegei­nek ellenőrzését. Clémentine nem harcolt, még csak nem is tiltakozott. Egy esős októberi napon egy csokor virággal feltették a vonatra. A kocsi ablakából nyugodtan mosolygott társnőire. Integetett a zseb­kendőjével, mint azok. De akik este eléje mentek a bordeaux-i pályaudvar­ra, hiába várták. Leszállt Tours mellett, Saint-Pierre­­des-Corps-ban, s taxival kivitette ma­gát Montlouis-ba. Elment a sziklához. A viskó ott állt, nyomorúságosabb ál­lapotban, mint valaha. Az egyetlen megmaradt zsalu szomorúan lógott. Az ablaküvegek megrepedtek, s olyan piszkosak voltak, hogy nem lehetett belátni. De az rögtön látszott, hogy odabent nincs senki. Clémentine ismerte a fogást: ki kell húzni egy padlódeszkát, akkor kinyílik az ajtó. Kihúzta a deszkát, s az ajtó majdnem ráesett. A viskó üres volt, mint egy tojáshéj. A hátsó sziklafal mocskosan izzadt, a nyirkosság mintha megfertőzte volna a többi falat, melye­ken csúf foltokkal ütött ki a salétrom. Bár még alig állt be az ősz, dermesztő hideg volt. A földön, a hulladék közt egy-két felismerhető roncsdarab hevert: fehé­res bögre, elmosódott csillaggal­ — an­nak a tálkának a maradványa, amiből a levest ette valaha, egy meggörbült, rozsdamarta levesszűrő, melyen kék zománcnyomok látszottak, formátlan, megpenészedett, szürkés rongydarabok. Szösz, por, pókháló lebegett a huzat­ban. Az egészre ránehezedett az enyé­szet fullasztó szaga. Clémentine visszatért Montlouis-ba, megivott egy csésze feketét, hogy fel­melegedjék, míg a távolsági buszra várt. Kiszállt Tours-ban, a Balzac-szo­­bor előtt, úgy öt óra tájt. A város szin­te hivalkodott romjaival, az egész le­rombolt lakónegyed még tele volt ba­rakkal. Clémentine sokáig sétált arra­felé. Úgy találta, hogy az emberek ke­serűek és morcosak. A prefektúrán majdnem egy órát várattak, aztán nagy keservesen meg­mondták neki a Segélyegyesület irodá­jának a címét. Odament. Szűk kis he­lyiség volt, egy kertes ház legfelső emeletén. A ház körül gizgaz és csalán. Egy mogorva, türelmetlen öreg hiva­talnoknőt talált ott, aki nem tudott semmit. „Jöjjön vissza holnap délelőtt, akkor itt lesz Laure kisasszony.” Clémentine az ingajárattal vissza­ment Saint-Pierre-des-Corps-ba, fogta a bőröndjét, amit a ruhatárban ha­gyott visszajött Tours-ba, s megaludt a Terminus Szállóban. Másnap reggel Laure kisasszony csakugyan fogadta. Clémentine két szóból rájött, hogy nem volt soha deportálva. Ez meg­nyugtatta. Átnyújtotta neki ellenálló­deportált igazolványát, de Laure kis­asszonynak a szeme se rebbent meg a neve hallatára. Arcán jóindulatú mo­soly ült, mely unalmat, közönyt ta­kart. — Mit óhajt? — Állást. — Mit tud? — Nem sokat — mondta Clémenti­ne. — Montlouis-ban éltem a csalá­dommal. Szegények voltunk, sok gye­rek. Takarítás, egy kis főzés, ennyi az egész. Most egyedül vagyok. De tudok szervezni. Valamire felhasználhatnak. A jóindulatú mosoly gondterheltté, kissé szigorúvá változott. — Ez így nagyon bizonytalan — mondta Laure kisasszony. — Egyetemi végzettség? Clémentine lesütött szemmel, moso­lyogva rázta meg a fejét. — Érettségi? Szakmunkás-oklevél? Iskolai bizonyítvány? Clémentine felemelte tekintetét. To­vábbra is mosolygott. — Tudok olvasni — mondta. — Igen ... igen ... igen ... — mor­molta Laure kisasszony. — Mégse ajánlhatok magának takarítónői állást. — Ugyan miért nem? — kérdezte Clémentine. — Egy volt deportált, nem, nem, az lehetetlen. Idegesen lapozott egy füzetben, min­dig megnedvesítette az ujját, mielőtt fordított volna. Egy ceruzával írt sor­nál megállt. (Folytatjuk)

Next