Magyar Szó, 1981. június (38. évfolyam, 163-177. szám)

1981-06-27 / 174. szám

1981. június 27., szombat KRITIKA Irányadó értelem Hornyik Miklós: Szabálytalan napló. Forum, Újvidék, 1931 A kritikához tudás, emberismeret és esztéti­kai érzékenység kell, ezért természetes, hogy az utókor számára elfogadható értékelések többnyi­re a kritikus életének negyedik évtizedétől kez­dődően születnek. A korábbi nekifutások inkább esszéként, szellemi kord­okumentumként hagyo­­mányozódnak át: a krit­kus számára öntudatlan líra biztosít fogsággal azonos szabadságot, a tárgy meghódítása későbbi feladat. Vannak azonban kivételek is, nálunk talán egyedül Hornyik Miklós tartozik közéjük. Pedig kritikusunk az esztéti­kum princípiumával nem mindig szövetséges racionalizmus zászla­ja alatt indult: a stilisztikai tö­kély elbűvölt­je volt, és saját szö­vegében is könnyed, szellemes igyekezett lenni — nem függetle­nül azoktól a nyelvi-kulturális állapotoktól, melyek az utóbbi másfél évtizedben jellemeznek bennünket. A nagy alkotások ra­jongójaként, a magyar irodalom tanítványa lévén, a Ny­ugat folyó­irat nagy vívmányainak ismereté­ben a korszerű életes, közönségsi­kert is érdemlő műveket igyeke­zett pártforgatni, a provincializ­mus, akár epigonizmusként, akár a tudatalatti mások számára átél­­hetetlen gátszakadásaként jelent­kezett is, vörös posztó volt a sze­mében. Ha azt mondjuk, hogy ké­reg­kritikákat írt, akkor ez a részünkről véletlenül sem elma­rasztalás pusztán arra utalás, hogy a lényeg a felületi összefüggések között is megragadható, nem fel­tétlenül fontos tárnaomlással is fenyegető mélységekbe bocsát­kozni, különben nem tudható elő­re, melyik szint rejti az értékes ércet. Egyértelműen klassziciszti­­kusnak mondható a szóban for­gó kritikusi attitűd. Nem pusz­tán azért, mert mértékegység­ként a hagyományokhoz való viszonyítást alkalmazza, hanem azért is, mert hirdetője új igaz­ságok helyett nyelvi eredetisé­get kér számon az alkotótól anélkül, hogy a kreált valóságot szembe állítaná az elsődleges re­alitással. A mű tudálékos régi­ókba emelés helyett életre ser­kent, még inkább evilágivá tesz, önmagunkra eszméltet — ez az alapgondolata Hornyik Miklós kritikai szövegekben ki­fejeződő esztétikai és kulturális igényeinek. Ha ebben a realiz­mussal egyezkedő Lukács G­yörgyre hajigál. акког priz­­musa Nemem jó,aszionoz és ш­­iasz Gaulomoz kapcsolja, k­ivol­­saga pedig Itzeru Antal-rajon­­gorol árulkodik. A Szuvalyiaian napló tartal­­ma van megkesett könyv, még­sem időszer­űen. Megkesett — minthogy az írások zöme alag- ban legalább egy evtizeddel ez­előtt keletkezett,, s a kritikus, más területekre helyezve át te­vékenységének súlypontját évek óta elhallgatott. Időszerű — lévén hogy a mi világunkban, miként Utasi Csaba is írja a kö­tet hátlapján, gyanakvóbban szemlélik a bíráló munkáját, mint másutt, aminek következ­tében a tanulság kedvéért érde­mes felszínre hozni közelmúl­tunk könnyelműen elsüllyesz­tett polemikus hangnemű írása­it. A feltárás következtében nem eshet csorba íróink becsü­letén, minthogy a­­ kifogások nem elsősorban az ember ellen irányulnak, tehát nem személyt sértegetnek, hanem a munká­jához fűznek — remélhetőleg hasznosítható — megjegyzéseket. Hornyik Miklós kritikusi ma­gatartásának hibájaként legfel­jebb a koraifjúság jellegzetessé­ge, némi kamasz-szadizmus ró­ható fel; ő ugyanis nemegyszer élvezettel végzi a „kivesézés” műveletét, miközben elhanya­golja az egyéni jellegzetesség, a hozadék tudatosítását. A zugiro­dalmak veszélye fenyeget ben­nünket, s ezért a kritikának mindenekelőtt söprögetés a cél­ja — vallja, s mi akkor sem cáfoljuk teljes mértékben amennyiben az elmúlt néhány év alatt javult is a helyzet. Az írásgyűjtemény címe nem a legszerencsésebb, Hornyik Miklós szövegei ugyanis nem egy irodalmi napló tartalmában és formájában egyaránt esetle­ges egységei, ш például a кп­­ukait szemieljuk, region szép­­irodalmi aikotásokra. emie­tvcz­­texo mugonara кеп gom­omunk, amikor a on ala netyjseikeaik, s a leremu rovasara »nagyokat mond­’, акког eredeti azelle­­messegevel köti le figyelmeimet — mmnmogy a tuuábeitossag es a gon­olai ismeties a xoellensege. .Ligyes Katikái irodalmunk klasz­­szikus értékei köze sorolhatok, még akkor is, ha világirodalmi párhuzamai olykor esetlegesek, s nem a mű jellegzetességét, ha­nem saját tájékozottságát eme­lik ki. Néhol viszont arra is haj­lamos, hogy elemzés helyett kül­sőségeken időzzön el feleslege­sen sokáig a figyelme. Az ide­gen nevek például nem elsősor­ban a neo avantgarde utánzásá­nak, a divathajhászásnak a kö­vetkezményei, hanem irodal­munk belső változásainak is természetszerű velejárói. De hogy ennek ellenére Hornyik Miklós szélesebb, szociológiai összefüggésekben vizsgálja iro­dalmunkat, arra irodalmárain­kat megértő és megértető in­terjúi a bizonyítékok. Tágas­ság-igényét pedig világirodalmi ismertetői dokumentálják. Nem hagyható azonban figyelmen kí­vül a Mészöly Miklós drámáit elemző, polemikus hangnemű tanulmány sem. A Szabálytalan naplónak az az egyetlen komolyabb szabály­talansága, hogy a szerző sem elő-, sem pedig utószóban nem tisztázza a jugoszláviai magyar kultúrához való viszonyulását. Ehelyett tudósokat és írókat idéz. Helyettesíthetik-e vajon ezek az egymással tartalmilag olykor szöges ellentétben levő gondolatok az egyéni vélemény bátor egyértelműdéit. Aligha VAJDA Gábor TÉVÉNAPLÓ Jobb sors reményében Az Újvidéki Televízió Vajda­sági tükör " című műsora után őszintén szólva hosszú idő óta először megörültem, hogy van tévékészülékem. Az utóbbi idő­ben, azt hiszem, többen is meg­bánták már, hogy van, mint­hogy a műsorok zöme nézhetet­len. Nincs szándékomban családi­­askodni, de akaratlanul is fel­­idéződött bennem e műsort vé­gignézve egy barátom friss ki­­fakadása, aki az ellen lázongott, hogy mennyire méltánytalan do­log különbséget tenni műfajok között, s hogy szerinte többet ér egy riport, mint egy silány iro­dalmi mű. E műsorban ugyanis az volt leginkább magával ra­gadó, hogy a tévé­riport szabá­lyait szabályosan betartva be­széltette a riporter a megkérde­zetteket, s ők elmondták a maguk életérzése, világlátása szerint, hogy mit jelentett szá­maikra a külföldi munkavállalás. Székelykevei emberek beszéltek a külföldön (főleg Németország­ban) töltött vendégmunkás éveik­ről. A kivételes, szokatlan élményt az jelentette ebben a műsorban, hogy a megszólaltatott emberek érezték, szabadon és spontánul beszélhetnek erről az időszakról. Nyilvánvaló, hogy ez szerkesztői (Pósa Rózsa) és riporteri (Rácz József) hozzáállás eredménye. Minthogy láttunk és hallottunk zömmel olyan műsorokat, ame­lyekből egykettőre kiderült, hogy a szerkesztői és riporteri szán­dék és cé­l irányítja és határozza meg a beszélők vallomását. Itt az egyetlen szándék és cél le­­mérhetően az volt, hogy az em­berek őszintén beszéljenek. Biztos vagyok benne, hogy tartósan megmaradnak emléke­zetemben e székelykevei riport alanyai. Mert nem kényszerítet­ték őket mellébeszélésre, mert spontánul azt mondhatták ven­dégmunkás-létükkel kapcsolatos élményeiről, amit valóban átél­tek. Amikor honvágyukról be­széltek, eszembe jutott Örkény István Lágerek népe című köny­ve. Pontosabban az ő egyik „riportalanya”,, aki a honvágyat a következőképpen fogalmazta meg: ,,A honvágy, az a csalá­dom.” Azt hiszem, minden hon­vágy mélyen a családiasság és az otthonlét illúziója kísérti meg az embert. A műsorban megszólaló szé­kelykevei asszony ugyanezt fe­jezte ki, amikor elmondta, hogy rátört a sírás, mert honvágya volt, s végül, hiába mondták neki hozzátartozói, hogy marad­janak még kint Németországban, nem tudott uralkodni honvágyas sírásán, s hiába volt ott a csa­ládja is (ezért neveztem illúzió­nak a családiasság és otthonlét érzelmét), nem tudott tovább ott idegenben megmaradni. Egy ha­táron túl, e műsor révén is hitelesen beigazolódott, a legjobb sors reménysége is semmisnek bizonyul ahhoz a vágyódáshoz képest, ami hazaszólítja az em­bert. Megérti mindezt az, aki tud következtetni, akiben sok min­dent idéz fel mindaz, ami elé tárul e riportból. Minek részle­tezni. Aki tud következtetni életekre, sorsokra, annak a hon­vágy s a nincstelenség, s a jobb sors csalóka reménysége úgyis részletezhetetlen. A Vajdasági tükör legutóbbi adása tükör volt a javából. JUHÁSZ Erzsébet „A Dokumentum nem azonos Kassák hasonló című folyóira­tával, nem utal semmilyen do­­kumentarista felfogásra, nem vállal közösséget egyetlen doku­mentummal sem. Mint ilyen azonban most már a harmadik, és ez jelent valamit. Az els­ő Do­kumentum három fiatal fotós, Jokesz Antal, Kerekes Gábor és Szerencsés János 1979. évi vesz­prémi kiállítása alkalmából ké­szült. A második kiállításnak 1980-ban ugyancsak Veszprém biztosított szállást, de most Jo­kesz és Szerencsés mellett Vető János vett rajta részt harmadik­ként. Ez utóbbi három 1981-re meghívott öt másikat — Bakos Miklóst, Baranyay Andrást, Bir­­kás Ákost, Károlyi Zsigmondot és Tordy Györgyöt —, öt olyan fotóval foglalkozó művészt, akit tisztel, szeret, bizalmat szavaz ne­ki, vagy kíváncsi rá. A meghívás azonban most már Pécsre, Paks­­ra és Veszprémbe is szólt, ez utóbbi külön támogatásával. A Dokumentum legstabilabb ele­mei tehát egy médium, egy város és két művész, de nincs kizárva, hogy a következő alkalommal ez is változik.” Ekképp jellemzi Be­ke László művészettörténész a fiatal magyar fotósnemzedék al­kalmi társulatát, amely kísérle­tező kedvének, időszerű művésze­ti eszméinek köszönhetően vala­hogy kiválik a kortárs törekvé­sek sorából, vándortárlatai al­kalmával pedig rendszerint a ka­talógus fogalmát meghaladó fon­tojúságot jelentet meg,Dokumen­tum címen. Hogy miért Dokumentum? Mert a Jokesz—Kerekes—Szerencsés szerzői hármas első, veszprémi bemutatóján kiállított alkotások még túlnyomórészt dokumenta­­rista vonásokban mutattak ro­konságot. Albertini Béla azonban már akkor megállapította, hogy a három fotóművész törekvései „szinkronban vannak más művé­szeti ágakban is fellelhető irá­nyokkal”. Ez a fajta dokumenta­­rizmus ilyképp nem a vertovi valósághűséggel vagy a későbbi cinema varité alapfelfogásaival mutat hasonlóságot, inkább a fo­tómédiumnak az utóbbi tíz-tizen­öt évben történt radikális átér­tékelése határozza meg. A csoport tagjai először is nem a puszta látvány érdekli, hanem maga a médium, a fotózás mint életstílus. Már csak ezért sem beszélhetünk puszta dokumenta­­rizmusról, esetleg analitikus do­­kumentarizmust mondhatnánk, ha ezen a fogalmon mindenekelőtt a nyelvi kísérletezést, a »fotó mint önmaga dokumentuma« program­ját értjük. Arra a kérdésre, hogy miért így, nem pedig hagyomá­nyos módon fotóznak, Vető Já­nos a következőket válaszolja: „Hogy mi a fénykép, az embe­rek régesrég elfelejtették, ezért a formájának változnia kell ad­dig a szintig, ameddig az ember először találkozik a fényképpel megával”. Jokesz Antalt jelen­leg például kizárólag a fénynek a fotózásban betöltött szerepe foglalkoztatja. Szerencsés viszont töröl a képből minden érzelem­keltő elemet, s Vetővel együtt abba a vonalba sorolható, amely a kép konstruktív elemeinek egyikét az ürességben véli felfe­dezni. A jelentéktelen, nem fény­képre »illő« motívumok ragadják meg Bakos és Tordy figyelmét. Képeik a látvány leértékelése­ként, leszűkítéseként is felfogha­tók. A csoport tagjai nem a ké­szen adott, hanem a megrende­zett valóságot rögzítik: „Ezek a fotósok látványokat konstruálnak és fényképeket csinálnak, me­lyeknek az elemeit a valóságból vonják el”, akárcsak a század­előn a De Stijl konkrét festői, akik a valóság elemeiből a való­ságtól független, öntörvényű vi­lágot tudtak kialakítani. A Dokumentum csoport tagjai egytől egyig a gondolati fotózás hívei. Ugyancsak Beke László írja: ..Nem tápozom véleménye­met, hogy a Dokumentum név alá gyülekező művészek képvi­sel azt, ami­ a magyar fotómű­vészetben pillanatnyilag a leg­lényegesebb”. Még csak annyit, hogy a fiatal fotósok az ember és a fényképezőgép új kapcsolatára esküsznek: „A fotós—gép—fény­képezés viszony egyszerűen per­döntő abban, hogy mi fog meg­születni. Amíg ez nem tudatosul valamilyen formában az ember­ben, addig jobb, ha nem is fény­képez”, mondja Jokesz. Feleszmélés, fordulópontot je­lentő tudatosodás, mondhatnánk tömören, ez hát a mostani Do­kumentum. SZOMBATHY Bálint FOTÓMŰVÉSZET A Dokumentum csoport Jokesz Antal: Fényátömlesztés Szerencsés János fotója Baranyay András fotója MAGYAR SZŐ­R­KILATO - 15 -

Next