Magyar Szó, 1981. június (38. évfolyam, 163-177. szám)
1981-06-27 / 174. szám
1981. június 27., szombat KRITIKA Irányadó értelem Hornyik Miklós: Szabálytalan napló. Forum, Újvidék, 1931 A kritikához tudás, emberismeret és esztétikai érzékenység kell, ezért természetes, hogy az utókor számára elfogadható értékelések többnyire a kritikus életének negyedik évtizedétől kezdődően születnek. A korábbi nekifutások inkább esszéként, szellemi kordokumentumként hagyományozódnak át: a kritkus számára öntudatlan líra biztosít fogsággal azonos szabadságot, a tárgy meghódítása későbbi feladat. Vannak azonban kivételek is, nálunk talán egyedül Hornyik Miklós tartozik közéjük. Pedig kritikusunk az esztétikum princípiumával nem mindig szövetséges racionalizmus zászlaja alatt indult: a stilisztikai tökély elbűvöltje volt, és saját szövegében is könnyed, szellemes igyekezett lenni — nem függetlenül azoktól a nyelvi-kulturális állapotoktól, melyek az utóbbi másfél évtizedben jellemeznek bennünket. A nagy alkotások rajongójaként, a magyar irodalom tanítványa lévén, a Nyugat folyóirat nagy vívmányainak ismeretében a korszerű életes, közönségsikert is érdemlő műveket igyekezett pártforgatni, a provincializmus, akár epigonizmusként, akár a tudatalatti mások számára átélhetetlen gátszakadásaként jelentkezett is, vörös posztó volt a szemében. Ha azt mondjuk, hogy kéregkritikákat írt, akkor ez a részünkről véletlenül sem elmarasztalás pusztán arra utalás, hogy a lényeg a felületi összefüggések között is megragadható, nem feltétlenül fontos tárnaomlással is fenyegető mélységekbe bocsátkozni, különben nem tudható előre, melyik szint rejti az értékes ércet. Egyértelműen klasszicisztikusnak mondható a szóban forgó kritikusi attitűd. Nem pusztán azért, mert mértékegységként a hagyományokhoz való viszonyítást alkalmazza, hanem azért is, mert hirdetője új igazságok helyett nyelvi eredetiséget kér számon az alkotótól anélkül, hogy a kreált valóságot szembe állítaná az elsődleges realitással. A mű tudálékos régiókba emelés helyett életre serkent, még inkább evilágivá tesz, önmagunkra eszméltet — ez az alapgondolata Hornyik Miklós kritikai szövegekben kifejeződő esztétikai és kulturális igényeinek. Ha ebben a realizmussal egyezkedő Lukács Györgyre hajigál. акког prizmusa Nemem jó,aszionoz és шiasz Gaulomoz kapcsolja, kivolsaga pedig Itzeru Antal-rajongorol árulkodik. A Szuvalyiaian napló tartalma van megkesett könyv, mégsem időszerűen. Megkesett — minthogy az írások zöme alag- ban legalább egy evtizeddel ezelőtt keletkezett,, s a kritikus, más területekre helyezve át tevékenységének súlypontját évek óta elhallgatott. Időszerű — lévén hogy a mi világunkban, miként Utasi Csaba is írja a kötet hátlapján, gyanakvóbban szemlélik a bíráló munkáját, mint másutt, aminek következtében a tanulság kedvéért érdemes felszínre hozni közelmúltunk könnyelműen elsüllyesztett polemikus hangnemű írásait. A feltárás következtében nem eshet csorba íróink becsületén, minthogy a kifogások nem elsősorban az ember ellen irányulnak, tehát nem személyt sértegetnek, hanem a munkájához fűznek — remélhetőleg hasznosítható — megjegyzéseket. Hornyik Miklós kritikusi magatartásának hibájaként legfeljebb a koraifjúság jellegzetessége, némi kamasz-szadizmus róható fel; ő ugyanis nemegyszer élvezettel végzi a „kivesézés” műveletét, miközben elhanyagolja az egyéni jellegzetesség, a hozadék tudatosítását. A zugirodalmak veszélye fenyeget bennünket, s ezért a kritikának mindenekelőtt söprögetés a célja — vallja, s mi akkor sem cáfoljuk teljes mértékben amennyiben az elmúlt néhány év alatt javult is a helyzet. Az írásgyűjtemény címe nem a legszerencsésebb, Hornyik Miklós szövegei ugyanis nem egy irodalmi napló tartalmában és formájában egyaránt esetleges egységei, ш például a кпukait szemieljuk, region szépirodalmi aikotásokra. emietvcztexo mugonara кеп gomomunk, amikor a on ala netyjseikeaik, s a leremu rovasara »nagyokat mond’, акког eredeti azellemessegevel köti le figyelmeimet — mmnmogy a tuuábeitossag es a gonolai ismeties a xoellensege. .Ligyes Katikái irodalmunk klaszszikus értékei köze sorolhatok, még akkor is, ha világirodalmi párhuzamai olykor esetlegesek, s nem a mű jellegzetességét, hanem saját tájékozottságát emelik ki. Néhol viszont arra is hajlamos, hogy elemzés helyett külsőségeken időzzön el feleslegesen sokáig a figyelme. Az idegen nevek például nem elsősorban a neo avantgarde utánzásának, a divathajhászásnak a következményei, hanem irodalmunk belső változásainak is természetszerű velejárói. De hogy ennek ellenére Hornyik Miklós szélesebb, szociológiai összefüggésekben vizsgálja irodalmunkat, arra irodalmárainkat megértő és megértető interjúi a bizonyítékok. Tágasság-igényét pedig világirodalmi ismertetői dokumentálják. Nem hagyható azonban figyelmen kívül a Mészöly Miklós drámáit elemző, polemikus hangnemű tanulmány sem. A Szabálytalan naplónak az az egyetlen komolyabb szabálytalansága, hogy a szerző sem elő-, sem pedig utószóban nem tisztázza a jugoszláviai magyar kultúrához való viszonyulását. Ehelyett tudósokat és írókat idéz. Helyettesíthetik-e vajon ezek az egymással tartalmilag olykor szöges ellentétben levő gondolatok az egyéni vélemény bátor egyértelműdéit. Aligha VAJDA Gábor TÉVÉNAPLÓ Jobb sors reményében Az Újvidéki Televízió Vajdasági tükör " című műsora után őszintén szólva hosszú idő óta először megörültem, hogy van tévékészülékem. Az utóbbi időben, azt hiszem, többen is megbánták már, hogy van, minthogy a műsorok zöme nézhetetlen. Nincs szándékomban családiaskodni, de akaratlanul is felidéződött bennem e műsort végignézve egy barátom friss kifakadása, aki az ellen lázongott, hogy mennyire méltánytalan dolog különbséget tenni műfajok között, s hogy szerinte többet ér egy riport, mint egy silány irodalmi mű. E műsorban ugyanis az volt leginkább magával ragadó, hogy a tévériport szabályait szabályosan betartva beszéltette a riporter a megkérdezetteket, s ők elmondták a maguk életérzése, világlátása szerint, hogy mit jelentett számaikra a külföldi munkavállalás. Székelykevei emberek beszéltek a külföldön (főleg Németországban) töltött vendégmunkás éveikről. A kivételes, szokatlan élményt az jelentette ebben a műsorban, hogy a megszólaltatott emberek érezték, szabadon és spontánul beszélhetnek erről az időszakról. Nyilvánvaló, hogy ez szerkesztői (Pósa Rózsa) és riporteri (Rácz József) hozzáállás eredménye. Minthogy láttunk és hallottunk zömmel olyan műsorokat, amelyekből egykettőre kiderült, hogy a szerkesztői és riporteri szándék és cél irányítja és határozza meg a beszélők vallomását. Itt az egyetlen szándék és cél lemérhetően az volt, hogy az emberek őszintén beszéljenek. Biztos vagyok benne, hogy tartósan megmaradnak emlékezetemben e székelykevei riport alanyai. Mert nem kényszerítették őket mellébeszélésre, mert spontánul azt mondhatták vendégmunkás-létükkel kapcsolatos élményeiről, amit valóban átéltek. Amikor honvágyukról beszéltek, eszembe jutott Örkény István Lágerek népe című könyve. Pontosabban az ő egyik „riportalanya”,, aki a honvágyat a következőképpen fogalmazta meg: ,,A honvágy, az a családom.” Azt hiszem, minden honvágy mélyen a családiasság és az otthonlét illúziója kísérti meg az embert. A műsorban megszólaló székelykevei asszony ugyanezt fejezte ki, amikor elmondta, hogy rátört a sírás, mert honvágya volt, s végül, hiába mondták neki hozzátartozói, hogy maradjanak még kint Németországban, nem tudott uralkodni honvágyas sírásán, s hiába volt ott a családja is (ezért neveztem illúziónak a családiasság és otthonlét érzelmét), nem tudott tovább ott idegenben megmaradni. Egy határon túl, e műsor révén is hitelesen beigazolódott, a legjobb sors reménysége is semmisnek bizonyul ahhoz a vágyódáshoz képest, ami hazaszólítja az embert. Megérti mindezt az, aki tud következtetni, akiben sok mindent idéz fel mindaz, ami elé tárul e riportból. Minek részletezni. Aki tud következtetni életekre, sorsokra, annak a honvágy s a nincstelenség, s a jobb sors csalóka reménysége úgyis részletezhetetlen. A Vajdasági tükör legutóbbi adása tükör volt a javából. JUHÁSZ Erzsébet „A Dokumentum nem azonos Kassák hasonló című folyóiratával, nem utal semmilyen dokumentarista felfogásra, nem vállal közösséget egyetlen dokumentummal sem. Mint ilyen azonban most már a harmadik, és ez jelent valamit. Az első Dokumentum három fiatal fotós, Jokesz Antal, Kerekes Gábor és Szerencsés János 1979. évi veszprémi kiállítása alkalmából készült. A második kiállításnak 1980-ban ugyancsak Veszprém biztosított szállást, de most Jokesz és Szerencsés mellett Vető János vett rajta részt harmadikként. Ez utóbbi három 1981-re meghívott öt másikat — Bakos Miklóst, Baranyay Andrást, Birkás Ákost, Károlyi Zsigmondot és Tordy Györgyöt —, öt olyan fotóval foglalkozó művészt, akit tisztel, szeret, bizalmat szavaz neki, vagy kíváncsi rá. A meghívás azonban most már Pécsre, Paksra és Veszprémbe is szólt, ez utóbbi külön támogatásával. A Dokumentum legstabilabb elemei tehát egy médium, egy város és két művész, de nincs kizárva, hogy a következő alkalommal ez is változik.” Ekképp jellemzi Beke László művészettörténész a fiatal magyar fotósnemzedék alkalmi társulatát, amely kísérletező kedvének, időszerű művészeti eszméinek köszönhetően valahogy kiválik a kortárs törekvések sorából, vándortárlatai alkalmával pedig rendszerint a katalógus fogalmát meghaladó fontojúságot jelentet meg,Dokumentum címen. Hogy miért Dokumentum? Mert a Jokesz—Kerekes—Szerencsés szerzői hármas első, veszprémi bemutatóján kiállított alkotások még túlnyomórészt dokumentarista vonásokban mutattak rokonságot. Albertini Béla azonban már akkor megállapította, hogy a három fotóművész törekvései „szinkronban vannak más művészeti ágakban is fellelhető irányokkal”. Ez a fajta dokumentarizmus ilyképp nem a vertovi valósághűséggel vagy a későbbi cinema varité alapfelfogásaival mutat hasonlóságot, inkább a fotómédiumnak az utóbbi tíz-tizenöt évben történt radikális átértékelése határozza meg. A csoport tagjai először is nem a puszta látvány érdekli, hanem maga a médium, a fotózás mint életstílus. Már csak ezért sem beszélhetünk puszta dokumentarizmusról, esetleg analitikus dokumentarizmust mondhatnánk, ha ezen a fogalmon mindenekelőtt a nyelvi kísérletezést, a »fotó mint önmaga dokumentuma« programját értjük. Arra a kérdésre, hogy miért így, nem pedig hagyományos módon fotóznak, Vető János a következőket válaszolja: „Hogy mi a fénykép, az emberek régesrég elfelejtették, ezért a formájának változnia kell addig a szintig, ameddig az ember először találkozik a fényképpel megával”. Jokesz Antalt jelenleg például kizárólag a fénynek a fotózásban betöltött szerepe foglalkoztatja. Szerencsés viszont töröl a képből minden érzelemkeltő elemet, s Vetővel együtt abba a vonalba sorolható, amely a kép konstruktív elemeinek egyikét az ürességben véli felfedezni. A jelentéktelen, nem fényképre »illő« motívumok ragadják meg Bakos és Tordy figyelmét. Képeik a látvány leértékeléseként, leszűkítéseként is felfoghatók. A csoport tagjai nem a készen adott, hanem a megrendezett valóságot rögzítik: „Ezek a fotósok látványokat konstruálnak és fényképeket csinálnak, melyeknek az elemeit a valóságból vonják el”, akárcsak a századelőn a De Stijl konkrét festői, akik a valóság elemeiből a valóságtól független, öntörvényű világot tudtak kialakítani. A Dokumentum csoport tagjai egytől egyig a gondolati fotózás hívei. Ugyancsak Beke László írja: ..Nem tápozom véleményemet, hogy a Dokumentum név alá gyülekező művészek képvisel azt, ami a magyar fotóművészetben pillanatnyilag a leglényegesebb”. Még csak annyit, hogy a fiatal fotósok az ember és a fényképezőgép új kapcsolatára esküsznek: „A fotós—gép—fényképezés viszony egyszerűen perdöntő abban, hogy mi fog megszületni. Amíg ez nem tudatosul valamilyen formában az emberben, addig jobb, ha nem is fényképez”, mondja Jokesz. Feleszmélés, fordulópontot jelentő tudatosodás, mondhatnánk tömören, ez hát a mostani Dokumentum. SZOMBATHY Bálint FOTÓMŰVÉSZET A Dokumentum csoport Jokesz Antal: Fényátömlesztés Szerencsés János fotója Baranyay András fotója MAGYAR SZŐRKILATO - 15 -