Magyar Szó, 1982. február (39. évfolyam, 30-57. szám)

1982-02-22 / 51. szám

6 VIDA BRČIN Az életnél is drágább Mint annyi nő Jugoszláviában, a becses nők is hozzájárultak népeink történelmének kialakításához, ők is kivették részüket a harcokból. A ró­luk írt könyvből vettük át az alábbi részleteket. (18) Vesela, a legfiatalabb illegalista is el­tűnt. — Hova mentek tőletek a partizá­nok? És hol van a családod? — szünte­lenül ezt ismételgették, de Julka m­e­­dig csak nevetett és meg sem szólalt. Végül is békében hagyták. Ő­reg, a szerencsétlen, csak üldögélt a balkon alatti oszlop mellett, s láttára minden­kinek a szíve összeszorult. Haját tövig levágták, fehérlő kopo­nyáján itt-ott véraláfutások feketéllet­­tek, s ahogy ott kuporgott, mintha viaszbábu lett volna. Egész nap meg sem mozdult. De estefelé, amikor a nap lemenőben volt hirtelen felugrott. Jobb kezét magasba emelte, mintha je­lentkezne, majd elkezdett lassan, bi­zonytalanul integetni, és halkan, egé­szen halkan, partizándalokat dúdolt. Ha nem énekelt, akkor csak ezt ismé­telgette: „Nem találjátok meg őket!” — Megint ugyanaz a nóta, te bolond — mormogta a rendőr, akit azzal bíz­tak meg, hogy figyelje Julkát, nem szólja-e el magát, nem említ-e valami­lyen nevet. De ez egyszer sem történt meg. A balkon alatti harmadik különvá­lasztott fogoly Vida Stojkov volt. Ő is nehéz napokat élt át. A csendőrök há­rom bordáját törték el puskatussal még a letartóztatásának idején. A börtön­ben az ügynökök rajta is kipróbálták minden vallató módsezrüket, hogy ki­derítsék Vida szerepét a becses mozga­lomban. Nagy Imrével és Orcsik Já­nossal is szembesítették. Ő azt is ki­bírta. Semmit sem tudtak meg tőle. Április végén a Centralból a foglyo­krista Nikolicot Vida Stojkov felől is faggatták. Deszkára kötözték, majd ezt kifeszítették, és úgy verték gumibottal. Karját hátracsavarták, gúzsba kötötték és rugdosták. Fejére tormás zacskót húztak és még sok embertelen dolgot követtek el vele szemben. Minden ki­hallgatás után olyan megtört állapot­ban volt, hogy két rendőr vitte őt visz­­sza a cellába. S minden alkalommal csak azt ismételgette: „Nem ismerem azt a lányt, s nem tudom azt sem, hol van az én lányom”. Hősiesen viselte el a kínokat. Erőtlenül hevert az oszlop mellett, a balkon alatt, ahol a helye volt és, egyre attól rettegett, hogy a lá­nyát is elfogják. Mert az ő szenvedése­it már nem bírta volna végignézni: „Én kitartok” — üzente Vidának. És ki is tartott ez a nagyszerű asszony aki ma­gáévá tette gyermekei eszméit és min­dent megtett, amit kértek tőle: bázistar­tó volt, élelmiszert hordott a börtönbe, élelmezte a bázisokban rejtőző harco­sokat. S mindezt azzal a boldog tudat­tal tette, hogy ő is hasznos dolgot cse­lekszik. Itt ebben a börtönben állt ki pokoli kínokat a szerencsétlen Julka Pavkov is. Az első napokban borzalmasan üt­legelték, hogy a már megzavarodott nőtől megtudjanak valamit. Abban re­ménykedtek a rendőrök, hogy valami csekélységet elárul, ami majd azoknak a harcosoknak a nyomára vezeti őket, akik az ő házukban bújtak meg, s akikkel férje, Milan, lánya, Kata, me­nye, Danka és a tízesztendős unokája,­kat Újvidékre szállították, ahonnan május 15-én Julka Pavkov, Jeliborka Božić, Vida Stojkov és Miladin Crveni a topolyai táborba került. A többieket hazaengedték Melanija és Mihajlo Sevicet is kiengedték, mert anyjuk sebtében eladta Bánátban levő földjü­­ket, és sikeresen megvesztegette a tit­­kosrendőröket, hogy megmentse lányát és fiát. Topolyán a népfelszabadító mozga­lom bácskai részvevői felett a magyar hadbíróság ítélkezett. Mindenkit bör­tönbüntetésre ítéltek. Halálos ítéletet ezúttal nem mondtak ki, ami a fasisz­ták gyengeségéről tanúskodott és arról, hogy a frontokon megváltozott a hadi­szerencse. A magyar megszállók gyengesége abban is megnyilvánult, hogy a tábor vezetését a németeknek kellett átadni­uk, akik természetesen itt is a többi fasiszta táborban uralkodó módszere­ket vezették be. Igaz, itt gázkamrák nem voltak, sem krematórium, de a tá­bor foglyai közül sokan kerültek oda, ahol mindez megvolt, vagy átélték ezek minden szörnyűségét és iszonyatát, és sokan halálukat is ott lelték. A bácskai harcosok közül senki sem gondolta, hogy a topolyai tábor a visz­­sza nem térés útjának csupán első állo­mása. Legkevésbé hitt ebben Božidar Kurjački Kurjak, a magabiztos és bá­tor újvidéki kommunista. Ő is, mint mindenki, a gyors felszabadulásban bí­zott. Mindent megtett, hogy a táborla­kók életét megszervezze és könnyebbé tegye. Azonnal megszervezte a tábori pártbizottságot, amelynek ő maga lett a titkára, míg tagjai között Vida Stoj­kov is ott volt. Két ifjúkommunista vezetőséget is szervezett, egyet-egyet a tábor férfi és női részében. A női rész­ben Vida volt a JKISZ bizottságának titkára. A vezetőség egyik tagja Vera Kosovac, bácsföldvári illegalista volt, akit március 23-án tartóztattak le Ir­­mov mellett, a Dunán. Vera egy na­gyobb csoport illegalistával kísérelt meg átjutni Szerémségbe, de tervük nem sikerült. A JKISZ-bizottság tagja volt a turjai Jelica Joskié is. Szeptemberig — amíg ennek a tá­bornak a foglyai voltak — a kommu­nisták magas szinten megszervezték a tábor művelődési-politikai életét. Két tábori lapot is kiadtak, s a németek egyiket sem fedték fel. A legfontosabb azonban az volt, hogy a kollektívában kifejlődött a bajtársi szellem, mert csakis így lehetett megmaradni. Magá­hoz tért Julka Pavkov is, akinek, ha egészsége nem is tért vissza, de az agya kitisztult, úgyhogy az elvtársnők min­denről elbeszélgethettek vele. A súlyos tüdőbeteg Jeliborka Božić ifjúkommunistát nagy figyelmességgel vették körül. A topolyai tábori élet 1944. szeptem­ber 24-én váratlanul megszakadt. Ezen a napon SS-katonák jöttek és fél óra leforgása alatt minden elítélt elvtársat és elvtársnőt tehergépkocsiba raktak, majd a Magyarország határán levő Ko­márom középkori várába vitték őket, ahol ezerszám gyűjtötték össze Ma­gyarország, Jugoszlávia, Erdély és más megszállás alatt tartott területekről a politikai elítélteket. Komáromból az út a német gyűjtő­táborokba vezetett, leginkább Dachau­­ba és Bergen-Belsenbe, amelyek az SS-parancsnokok irataiban és hivatalo­san is „Vernichtungslager” — megsem­misítő táborként voltak feltüntetve. A néhány száz politikai elítéltből ál­ló első szállítmány november 14-én ért Dachauba. Másnap érkezett meg az a csoport, amelyikhez Gordana Gavric becses if­júkommunista is tartozott. Gordana be­teg és elcsigázott volt, de a novemberi hidegben megtett hosszú és megerőlte­tő gyaloglás miatt abban a szállít­mányban minden nő ilyen állapotban volt. Az SS-ek ugyanis nem kaptak elég vagont a szállításukra, úgy terel­ték hát őket, mint a barmokat. Azokat, akik útközben kimerülten összeestek, egyszerűen megölték. A többiek még aznap a gázkamrában fejezték be életüket. (Folytatjuk) Majtényi Mihály HÉTFEJŰ SÁRKÁNY (58) Beöltözött. A sveszter állandóan a nyomában járt. — Borzasztó! Magát emlegette, kerestük is! — A városban jártam — mondta kelletlenül. — Egyenesen az állomásról jövök. Megnézte a jelentést. Csak azután nyitott a szobába. Megint beáramlott a fény. Mint akkor egyszer, évek előtt, és azóta is örökké. Hány beteg mel­lett látta már ezt a fényt! Odament az ágyhoz. — Alszik — súgta a nővér. — Akkor jó. Most ne zavarjuk. ölbe tett kézzel leült a székre. Várt. Megmoz­dult benne sok minden. Végtelen volt ez a másfél óra. Többször is vé­gigjárta a különszobát, a nagy kórtermet. A két nővér is nyugtalanabb volt a szokottnál. — Most fáradt és alszik. Itt járt a főbíró a faluból. És a járásbíró a járási orvossal. — Mit beszéltek? — Nem tudják. Senki sem tudja, mi történt, nem akarja elmondani. Asszonyhistória — gondolta Péter. — Mindig volt a nyugtalanságában valami. Felrémlett benne első találkozásuk, ott a szobájában. „Ha félsz, testvér, gyere le a faluba lakni, ott mécses vilá­gít, ha valaki besurran hozzád ...” Akkor behívták. — Felébredt — mondta az ápolónővér, és a szájára tette az ujját. Csöndesen lépett a szobába. — Te vagy az? — hallotta az ágy felől. — Én, testvér. Veled mi van megint? — Nem voltál itt! — Halkan szólt, szemre­hányóan. — De most már itt vagyok! Mi van veled? Felemelte kezét a sebesült, erőlködött. — Hagyjad, nem fontos. Elvitt az ördög. — Ne beszélj így. Nincs semmi baj. — De baj van! Küldd ki a svesztert. Az ajtó halkan becsukódott. Egyedül maradtak. — Az a régi dolog, Péter! — kezdte a beteg. — Ne beszélj most, nagyon árt az izgalom. — Tudom, hogy árt. De nincs már sok időm. Most nem válaszolt az orvos. Lehet, egészen biztos, hogy nincs sok ideje, vérveszteség, fertő­zésveszély. Mit akar ugyan mondani? Mintha lázában beszélne, úgy vallott a másik: — A te szobád. Költözz ki onnan, valaki visz­­szajött! — Ki jött vissza? Mintha nem is figyelné, mit mond, úgy hö­rögte a beteg: — Hófehér volt az a szoba. Vadonatúj. A fala­kon vér. Ha át is festették, most is ott van még. Párbaj volt az asszonyért! A maga módján ... — elhúzta a száját. Elhallgatott. Kicsit lihegett. Aztán ömlött be­lőle a szó, szakadozottan, darabosan. — Szerettem azt az asszonyt. A férje jó bará­tom volt. Fiatal, fiatalok mind a ketten. De jött egy másik, neki az kellett... Odajárt fel a má­sikhoz, a te szobádba ... Mindig elborít a vér­hullám, ha rágondolok. Kínszenvedést mértek ott számomra. Furcsa párbaj volt, ráuszítottam a férjet. Parabellummal... Van már redőny ott nálad az ablakon? Mert a régit szitává lőtte ... — Csillapodj. Van már redőny és minden, fe­lejtsd el. — Nem lehet! Ez a szúrás is onnan jött. — Ki volt... mégis? Súgva vallott megint: — Nekik nem szóltam. Sötét volt, azt mondtam, nem tudom, ki lehe­tett ... A megbomlott agyú asszony szúrt le, az az asszony. Három ember volt körülötte, most egy sincs közülük ... — De hát... ennyi sok év után ... Legyintett csuklóból a beteg: — Nem értitek, így kellett lenni. Fizetni kell a kiontott vérért. Mindig fizetni kell. — Én megértem — mondta halkan. — Te megérted. Most már megérted. Ezért akartam veled beszélni. Már régen akartam mon­dani neked: hagyd abba! — Mit, az Istenért? Lázas vagy? Félrebeszélsz? — Lehet. Ezt neked jobban kellene tudnod ... Hagyd azt az asszonyt, mondom, és fuss innen oda a napfényes síkságra. Hagyd a sötét játékot, Az nálunk vérre megy. Régen akarom mondani neked. Most hazudjon? Egy haldokló előtt, aki majd­nem a túlsó partról üzen. Szenvedélyesen mondta: — Ne keverd azt ide, az más! Nálam az más! Engem nem fognak meg a babonáitok. Ez tiszta ügy. Nem vívok parabellámmal harcot. Ablakon át. Nem biztatok senkit. Csak szeretek, érted? Én nem alkuszom! Megtörölte homlokát, aztán csöndesen folytatta: — Orvosi lelkiismeretlenség, amit most veled csinálok. Operált beteggel. — Hagyjad! Ez olyan finnyás dolog. Nem ér­tem úgysem. Csak egy pillanatig tartott a szünet. A másik sietett. — Az az asszony is, ha láttad volna! Az is fi­atal volt. És a szép fehér szobát, ha láttad volna, amikor még igazán fehér volt. Vidd el, ha sze­reted, de ne így, testvér...! Ha láttad volna ma este — zihálta —, megbomlott életével ahogy rám tört... Három embere volt, most egy se ... Három az sok ... kettő is sok .. csak egy kell! Kettő az megöli egymást. Most ő ölte meg az utolsót... Eredj innen, doktor, menj, de abba a szobába be ne vidd! Hirtelen felült az ágyban, mintha rémet látna. — Mit akarsz tőlem? Gyilkos vagyok per­sze ... de kaparjam ki most a halottat a földből, eredj innen, ne merj közeledni és ne szúrj! Át­kozott! Eredj innen? Úgy indult a beszélgetés, mint a világos üze­net a túlsó partról. De nem jutott a befejezésig, átcsúszott lassan az önkívületbe. Most vívja csatáját a szív. Már el is vesztette talán. A barát eltűnt, az orvos maradt csak itt. Az is súlyos, fekete aggodalommal. Beszólította a nő­vért. — Injekciót — mondta halkan. Küszködött egy darabig. Aztán az irodában odaát odalépett a készülékhez. Egy számot kért. — Csak jelenteni akarom... A Koca-ügy­ben ... a tettes személye ... — Már tudjuk — mondta valaki odaát —, le­tartóztattuk. Bár azt hiszem, ez is az orvos urak esete lesz. Csönd. — Akkor jó éjszakát, őrmester. — Tisztelettel: jó éjszakát, főorvos úr! HUSZONEGYEDIK FEJEZET Џ Rikkancsok vágtattak az esti újsággal. Tető­pontján volt a forgalom a város központjában, a Terazijén és a Knez Mihajlován, a főutcán. Be­lesüvítették az újság címét a zajba: Pravda, Štampa, Pravda... Recitálták sűrűn egymás után: Pravda, Pravda, Pravda... Úgy bugybo­rékolt belőlük a szó, mint a vízesés, a vízesés örök zúgása. Nem is ügyelt senki rájuk, csak aki kinyújtotta kezét a lap felé. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1982. február 22., hétfő

Next