Magyar Szó, 1982. február (39. évfolyam, 30-57. szám)
1982-02-22 / 51. szám
6 VIDA BRČIN Az életnél is drágább Mint annyi nő Jugoszláviában, a becses nők is hozzájárultak népeink történelmének kialakításához, ők is kivették részüket a harcokból. A róluk írt könyvből vettük át az alábbi részleteket. (18) Vesela, a legfiatalabb illegalista is eltűnt. — Hova mentek tőletek a partizánok? És hol van a családod? — szüntelenül ezt ismételgették, de Julka medig csak nevetett és meg sem szólalt. Végül is békében hagyták. Őreg, a szerencsétlen, csak üldögélt a balkon alatti oszlop mellett, s láttára mindenkinek a szíve összeszorult. Haját tövig levágták, fehérlő koponyáján itt-ott véraláfutások feketéllettek, s ahogy ott kuporgott, mintha viaszbábu lett volna. Egész nap meg sem mozdult. De estefelé, amikor a nap lemenőben volt hirtelen felugrott. Jobb kezét magasba emelte, mintha jelentkezne, majd elkezdett lassan, bizonytalanul integetni, és halkan, egészen halkan, partizándalokat dúdolt. Ha nem énekelt, akkor csak ezt ismételgette: „Nem találjátok meg őket!” — Megint ugyanaz a nóta, te bolond — mormogta a rendőr, akit azzal bíztak meg, hogy figyelje Julkát, nem szólja-e el magát, nem említ-e valamilyen nevet. De ez egyszer sem történt meg. A balkon alatti harmadik különválasztott fogoly Vida Stojkov volt. Ő is nehéz napokat élt át. A csendőrök három bordáját törték el puskatussal még a letartóztatásának idején. A börtönben az ügynökök rajta is kipróbálták minden vallató módsezrüket, hogy kiderítsék Vida szerepét a becses mozgalomban. Nagy Imrével és Orcsik Jánossal is szembesítették. Ő azt is kibírta. Semmit sem tudtak meg tőle. Április végén a Centralból a foglyokrista Nikolicot Vida Stojkov felől is faggatták. Deszkára kötözték, majd ezt kifeszítették, és úgy verték gumibottal. Karját hátracsavarták, gúzsba kötötték és rugdosták. Fejére tormás zacskót húztak és még sok embertelen dolgot követtek el vele szemben. Minden kihallgatás után olyan megtört állapotban volt, hogy két rendőr vitte őt viszsza a cellába. S minden alkalommal csak azt ismételgette: „Nem ismerem azt a lányt, s nem tudom azt sem, hol van az én lányom”. Hősiesen viselte el a kínokat. Erőtlenül hevert az oszlop mellett, a balkon alatt, ahol a helye volt és, egyre attól rettegett, hogy a lányát is elfogják. Mert az ő szenvedéseit már nem bírta volna végignézni: „Én kitartok” — üzente Vidának. És ki is tartott ez a nagyszerű asszony aki magáévá tette gyermekei eszméit és mindent megtett, amit kértek tőle: bázistartó volt, élelmiszert hordott a börtönbe, élelmezte a bázisokban rejtőző harcosokat. S mindezt azzal a boldog tudattal tette, hogy ő is hasznos dolgot cselekszik. Itt ebben a börtönben állt ki pokoli kínokat a szerencsétlen Julka Pavkov is. Az első napokban borzalmasan ütlegelték, hogy a már megzavarodott nőtől megtudjanak valamit. Abban reménykedtek a rendőrök, hogy valami csekélységet elárul, ami majd azoknak a harcosoknak a nyomára vezeti őket, akik az ő házukban bújtak meg, s akikkel férje, Milan, lánya, Kata, menye, Danka és a tízesztendős unokája,kat Újvidékre szállították, ahonnan május 15-én Julka Pavkov, Jeliborka Božić, Vida Stojkov és Miladin Crveni a topolyai táborba került. A többieket hazaengedték Melanija és Mihajlo Sevicet is kiengedték, mert anyjuk sebtében eladta Bánátban levő földjüket, és sikeresen megvesztegette a titkosrendőröket, hogy megmentse lányát és fiát. Topolyán a népfelszabadító mozgalom bácskai részvevői felett a magyar hadbíróság ítélkezett. Mindenkit börtönbüntetésre ítéltek. Halálos ítéletet ezúttal nem mondtak ki, ami a fasiszták gyengeségéről tanúskodott és arról, hogy a frontokon megváltozott a hadiszerencse. A magyar megszállók gyengesége abban is megnyilvánult, hogy a tábor vezetését a németeknek kellett átadniuk, akik természetesen itt is a többi fasiszta táborban uralkodó módszereket vezették be. Igaz, itt gázkamrák nem voltak, sem krematórium, de a tábor foglyai közül sokan kerültek oda, ahol mindez megvolt, vagy átélték ezek minden szörnyűségét és iszonyatát, és sokan halálukat is ott lelték. A bácskai harcosok közül senki sem gondolta, hogy a topolyai tábor a viszsza nem térés útjának csupán első állomása. Legkevésbé hitt ebben Božidar Kurjački Kurjak, a magabiztos és bátor újvidéki kommunista. Ő is, mint mindenki, a gyors felszabadulásban bízott. Mindent megtett, hogy a táborlakók életét megszervezze és könnyebbé tegye. Azonnal megszervezte a tábori pártbizottságot, amelynek ő maga lett a titkára, míg tagjai között Vida Stojkov is ott volt. Két ifjúkommunista vezetőséget is szervezett, egyet-egyet a tábor férfi és női részében. A női részben Vida volt a JKISZ bizottságának titkára. A vezetőség egyik tagja Vera Kosovac, bácsföldvári illegalista volt, akit március 23-án tartóztattak le Irmov mellett, a Dunán. Vera egy nagyobb csoport illegalistával kísérelt meg átjutni Szerémségbe, de tervük nem sikerült. A JKISZ-bizottság tagja volt a turjai Jelica Joskié is. Szeptemberig — amíg ennek a tábornak a foglyai voltak — a kommunisták magas szinten megszervezték a tábor művelődési-politikai életét. Két tábori lapot is kiadtak, s a németek egyiket sem fedték fel. A legfontosabb azonban az volt, hogy a kollektívában kifejlődött a bajtársi szellem, mert csakis így lehetett megmaradni. Magához tért Julka Pavkov is, akinek, ha egészsége nem is tért vissza, de az agya kitisztult, úgyhogy az elvtársnők mindenről elbeszélgethettek vele. A súlyos tüdőbeteg Jeliborka Božić ifjúkommunistát nagy figyelmességgel vették körül. A topolyai tábori élet 1944. szeptember 24-én váratlanul megszakadt. Ezen a napon SS-katonák jöttek és fél óra leforgása alatt minden elítélt elvtársat és elvtársnőt tehergépkocsiba raktak, majd a Magyarország határán levő Komárom középkori várába vitték őket, ahol ezerszám gyűjtötték össze Magyarország, Jugoszlávia, Erdély és más megszállás alatt tartott területekről a politikai elítélteket. Komáromból az út a német gyűjtőtáborokba vezetett, leginkább Dachauba és Bergen-Belsenbe, amelyek az SS-parancsnokok irataiban és hivatalosan is „Vernichtungslager” — megsemmisítő táborként voltak feltüntetve. A néhány száz politikai elítéltből álló első szállítmány november 14-én ért Dachauba. Másnap érkezett meg az a csoport, amelyikhez Gordana Gavric becses ifjúkommunista is tartozott. Gordana beteg és elcsigázott volt, de a novemberi hidegben megtett hosszú és megerőltető gyaloglás miatt abban a szállítmányban minden nő ilyen állapotban volt. Az SS-ek ugyanis nem kaptak elég vagont a szállításukra, úgy terelték hát őket, mint a barmokat. Azokat, akik útközben kimerülten összeestek, egyszerűen megölték. A többiek még aznap a gázkamrában fejezték be életüket. (Folytatjuk) Majtényi Mihály HÉTFEJŰ SÁRKÁNY (58) Beöltözött. A sveszter állandóan a nyomában járt. — Borzasztó! Magát emlegette, kerestük is! — A városban jártam — mondta kelletlenül. — Egyenesen az állomásról jövök. Megnézte a jelentést. Csak azután nyitott a szobába. Megint beáramlott a fény. Mint akkor egyszer, évek előtt, és azóta is örökké. Hány beteg mellett látta már ezt a fényt! Odament az ágyhoz. — Alszik — súgta a nővér. — Akkor jó. Most ne zavarjuk. ölbe tett kézzel leült a székre. Várt. Megmozdult benne sok minden. Végtelen volt ez a másfél óra. Többször is végigjárta a különszobát, a nagy kórtermet. A két nővér is nyugtalanabb volt a szokottnál. — Most fáradt és alszik. Itt járt a főbíró a faluból. És a járásbíró a járási orvossal. — Mit beszéltek? — Nem tudják. Senki sem tudja, mi történt, nem akarja elmondani. Asszonyhistória — gondolta Péter. — Mindig volt a nyugtalanságában valami. Felrémlett benne első találkozásuk, ott a szobájában. „Ha félsz, testvér, gyere le a faluba lakni, ott mécses világít, ha valaki besurran hozzád ...” Akkor behívták. — Felébredt — mondta az ápolónővér, és a szájára tette az ujját. Csöndesen lépett a szobába. — Te vagy az? — hallotta az ágy felől. — Én, testvér. Veled mi van megint? — Nem voltál itt! — Halkan szólt, szemrehányóan. — De most már itt vagyok! Mi van veled? Felemelte kezét a sebesült, erőlködött. — Hagyjad, nem fontos. Elvitt az ördög. — Ne beszélj így. Nincs semmi baj. — De baj van! Küldd ki a svesztert. Az ajtó halkan becsukódott. Egyedül maradtak. — Az a régi dolog, Péter! — kezdte a beteg. — Ne beszélj most, nagyon árt az izgalom. — Tudom, hogy árt. De nincs már sok időm. Most nem válaszolt az orvos. Lehet, egészen biztos, hogy nincs sok ideje, vérveszteség, fertőzésveszély. Mit akar ugyan mondani? Mintha lázában beszélne, úgy vallott a másik: — A te szobád. Költözz ki onnan, valaki viszszajött! — Ki jött vissza? Mintha nem is figyelné, mit mond, úgy hörögte a beteg: — Hófehér volt az a szoba. Vadonatúj. A falakon vér. Ha át is festették, most is ott van még. Párbaj volt az asszonyért! A maga módján ... — elhúzta a száját. Elhallgatott. Kicsit lihegett. Aztán ömlött belőle a szó, szakadozottan, darabosan. — Szerettem azt az asszonyt. A férje jó barátom volt. Fiatal, fiatalok mind a ketten. De jött egy másik, neki az kellett... Odajárt fel a másikhoz, a te szobádba ... Mindig elborít a vérhullám, ha rágondolok. Kínszenvedést mértek ott számomra. Furcsa párbaj volt, ráuszítottam a férjet. Parabellummal... Van már redőny ott nálad az ablakon? Mert a régit szitává lőtte ... — Csillapodj. Van már redőny és minden, felejtsd el. — Nem lehet! Ez a szúrás is onnan jött. — Ki volt... mégis? Súgva vallott megint: — Nekik nem szóltam. Sötét volt, azt mondtam, nem tudom, ki lehetett ... A megbomlott agyú asszony szúrt le, az az asszony. Három ember volt körülötte, most egy sincs közülük ... — De hát... ennyi sok év után ... Legyintett csuklóból a beteg: — Nem értitek, így kellett lenni. Fizetni kell a kiontott vérért. Mindig fizetni kell. — Én megértem — mondta halkan. — Te megérted. Most már megérted. Ezért akartam veled beszélni. Már régen akartam mondani neked: hagyd abba! — Mit, az Istenért? Lázas vagy? Félrebeszélsz? — Lehet. Ezt neked jobban kellene tudnod ... Hagyd azt az asszonyt, mondom, és fuss innen oda a napfényes síkságra. Hagyd a sötét játékot, Az nálunk vérre megy. Régen akarom mondani neked. Most hazudjon? Egy haldokló előtt, aki majdnem a túlsó partról üzen. Szenvedélyesen mondta: — Ne keverd azt ide, az más! Nálam az más! Engem nem fognak meg a babonáitok. Ez tiszta ügy. Nem vívok parabellámmal harcot. Ablakon át. Nem biztatok senkit. Csak szeretek, érted? Én nem alkuszom! Megtörölte homlokát, aztán csöndesen folytatta: — Orvosi lelkiismeretlenség, amit most veled csinálok. Operált beteggel. — Hagyjad! Ez olyan finnyás dolog. Nem értem úgysem. Csak egy pillanatig tartott a szünet. A másik sietett. — Az az asszony is, ha láttad volna! Az is fiatal volt. És a szép fehér szobát, ha láttad volna, amikor még igazán fehér volt. Vidd el, ha szereted, de ne így, testvér...! Ha láttad volna ma este — zihálta —, megbomlott életével ahogy rám tört... Három embere volt, most egy se ... Három az sok ... kettő is sok .. csak egy kell! Kettő az megöli egymást. Most ő ölte meg az utolsót... Eredj innen, doktor, menj, de abba a szobába be ne vidd! Hirtelen felült az ágyban, mintha rémet látna. — Mit akarsz tőlem? Gyilkos vagyok persze ... de kaparjam ki most a halottat a földből, eredj innen, ne merj közeledni és ne szúrj! Átkozott! Eredj innen? Úgy indult a beszélgetés, mint a világos üzenet a túlsó partról. De nem jutott a befejezésig, átcsúszott lassan az önkívületbe. Most vívja csatáját a szív. Már el is vesztette talán. A barát eltűnt, az orvos maradt csak itt. Az is súlyos, fekete aggodalommal. Beszólította a nővért. — Injekciót — mondta halkan. Küszködött egy darabig. Aztán az irodában odaát odalépett a készülékhez. Egy számot kért. — Csak jelenteni akarom... A Koca-ügyben ... a tettes személye ... — Már tudjuk — mondta valaki odaát —, letartóztattuk. Bár azt hiszem, ez is az orvos urak esete lesz. Csönd. — Akkor jó éjszakát, őrmester. — Tisztelettel: jó éjszakát, főorvos úr! HUSZONEGYEDIK FEJEZET Џ Rikkancsok vágtattak az esti újsággal. Tetőpontján volt a forgalom a város központjában, a Terazijén és a Knez Mihajlován, a főutcán. Belesüvítették az újság címét a zajba: Pravda, Štampa, Pravda... Recitálták sűrűn egymás után: Pravda, Pravda, Pravda... Úgy bugyborékolt belőlük a szó, mint a vízesés, a vízesés örök zúgása. Nem is ügyelt senki rájuk, csak aki kinyújtotta kezét a lap felé. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ 1982. február 22., hétfő