Magyar Szó, 1982. március (39. évfolyam, 73-88. szám)
1982-03-23 / 80. szám
14 MAGYAR SZÓMŰVELŐDÉS KÖNYVTÁRAINK, KULTÚRÁK ÉVEZREDEINEK PILLANATAI Régi könyvek világában Olvasónkénti 50 könyv az évi átlag a becsei Petőfi Sándor Könyvtárban A becsei Nagy István Művelődési Otthon keretében működő Petőfi Sándor Könyvtár a város Népkönyvtárának tagozata. Feladatai sajátosak, egy egyéni arculatúvá formálódott közösségnek, az alsóvárosi emberek igényeinek kell eleget tennie. Aki ismeri e közösséget, elcsodálkozik zártságán. Az alsóvárosi ember egyáltalán nem látogatja a Városi Amatőrszínház alkalmi előadásait, de ha a Nagy István Művelődési Otthonba látogat el színház vagy művelődési egyesület, 800—900 ember követel magának belépőjegyet a rendezvényre. E jelenség a hagyománytudattal magyarázható. A két háború között — az akkor még Petőfi Sándor nevét viselő művelődési egyesületnek — jelentős szerepe volt a vidék művelődési életében. Amatőr színtársulat, népitánc-csoport, hagyományápoló társulatok működtek a művelődési egyesület keretében, mely olyan szellemi vezetőket tudhatott magáénak, mint például Cziráki Imre. Nem lehet tudni pontosan, mikor alakult a könyvtár. Egyes — rendkívül értékes — kiadványokban az „Óbecsei Magyar Népkör 1868" bélyegző látható. Tény, hogy ekkor már működött könyvtár Ma a legértékesebb kiadványok közé tartoznak a múlt századi kiadványok, Arany, Petőfi, Vörösmarty, Tompa, Eötvös József, Jókai könyvei. De Fáy András, Kisfaludy Sándor, Gyulai Pál, Jósika Miklós művei is megtalálhatók itt ebből a korból. A háború után Iparos Könyvtárként Radics Mihály újjászervezésében működött, mígnem 1953-ban Morvai Gyula tanító és társa újjászervezte és katalogizálta a könyveket. Ekkor lett a városi Népkönyvtár része. Élén Morvai Margit könyvtáros áll, immár 25 éve. Ismeri tehát a könyvtár két és fél évtizedes történetét, ismeri az olvasók igényeit is. — A városi Népkönyvtár becses részlegének 33 677 könyvet számláló állományából körülbelül 4500 kiadvány — zömmel magyar nyelvű — található a könyvtárunkban. 3433 becsei olvasó közül 310 nálunk van nyilvántartva. A múlt év során 31 108 Becsén elolvasott magyar könyv közül 15 000-et, az összesnek úgyszólván a felét a mi könyvtárlátogatóink olvasták el. Már e tény is fokmérője lehetne a könyvtár fontosságának. Egyébként ha már itt tartunk, az idei év kimutatásából hadd említsük meg: januárban 1391, februárban 1370 könyv járt az olvasók kezében Hangsúlyozni kell azonban, mivel földművesek és munkások lakta területről van szó, hogy az emberek főleg télen olvasnak, nyáron viszont jobbára csak a diákok jönnek a házi olvasmányokért és az ajánlott művekért. 1981-ben 230 új kiadvánnyal szaporodott könyvállományunk. Ег a szám csupán a magyarországi könyvbehozatal megszűnése miatt lett ilyen alacsony. Újság és folyóirat egyáltalán nem jár könyvtárunkba. A megindoklás lényege: nincs olvasóhelyiség. Azt hiszem, sokkal inkább takarékosságról van szó. A legnagyobb probléma azonban, hogy hetente csupán kétszer, hétfőn és csütörtökön 17—20 óráig állunk az olvasók rendelkezésére. Ez havonta a nyitvatartás, holott az igények sokkal nagyobbak. Egy-egy alkalommal 100—150 könyvigénylésnek kell eleget tenni, s ez úgyszólván lehetetlen. Mi szeretnénk bevezetni a napi nyitvatartást, de ezt mind ez ideig nem hagyták jóvá. Különös munkamódszerünk van. Míg a gyerekek és a fiatalok szeretik maguk válogatni a könyveket, addig az idősebbek inkább a könyvtárosra bízzák a választást. Az „esztétiikai” követelmények egyediek: a nagybetűs könyvek előnyben részesülnek, és létezik az úgynevezett „téli könyvek” fogalma is. Thomas Mann, Dosztojevszkij, Tolsztoj és Jókai művei, vagyis a vastagabb könyvek tartoznak ide. Ezek elolvasására télen van csak idő. Cseszák Nándor földműves régi könyvtárlátogató. Török Gyula: Ikrek, Tersánszky J. Jenő: Sziget a Dunán című könyveit, és egy Szilvási-kötetet hozott vissza. — Nagyon szegényes a választék ebben a könyvtárban. Főleg olyan értelemben, hogy egy írótól kevés könyv van. Szeretek mindent elolvasni a szerzőktől. A külföldiekközül Zolát és Thomas Mannt szeretem. Főleg a történelmi témájú műveket, valamint az útleírásokat olvasom szívesen Ezzel szemben nem szeretem a bűnügyi regényeket. Télen van idő az olvasásra, egyszerre több könyvet is kiviszek. — Úgy érzem — folytatja Morvai Margit könyvtáros — e vidék lakosai számára nagyon fontos a könyvtár. Színház és mozi helyett olvasnak az emberek. És biztató, hogy egyre komolyabbak elvárásaik a könyvtárral szemben. Minden könyvtárlátogatónk 1981-ben átlag 50 könyvet olvasott el. Azt hiszem, ez országos szinten is komoly eredmény. Az újságíró gondolatai: talán községi szinten is jobban oda kellene figyelni az olyan közösségre, mely ennyire igényli a kultúrát. Talán rendezni kellene az ilyen közösségek kulturális életét, talán többet kellene nekik nyújtani, mint amennyit pillanatnyilag nyújtanak. Az „alsóváros” csupán térbeliséget, és nem szellemi szintet jelöl. MÁK Ferenc TELEVÍZIÓ Elszürkült a szó!? Az csak természetes, hogy ha nincs narancs, almát eszünk, ha nincs benzin, gyalog megyünk, ha nincs kávé, teát iszunk, ha nincs áram, gyertyát gyújtunk. De ha a televízióban — a mér ezerszer elismételt filmhiány miatt — csak ülnek és mesélnek, egyből felmegy a cukrunk. A műsor színesítése érdekében lírai idill, de legalábbis művészi háttér után sóhajtozunk. Mihelyt beszélő emberek tűnnek fel a képernyőn, állomást váltunk. Elszürkült volna az élő szó? Hitelét vesztette volna a beszéd? Ha így lenne, egyetlen futurológus vagy jövendőmondó sem jósolhatna sok jót a világnak. De hát akkor mi történt? Saját törvényeinek engedve, fejlődése folyamán a tévé egyre több látványosságot talált nekünk Vagyis az élet legkülönfélébb területein egyre több eseményt tettek képszerűvé, közvetíthetővé, reklámosaiévá, tömegesíthetővé (a lefekvés előtti mesemondástól a politikai tömegjelenetekig — mint például az amerikai elnökválasztások alkalmával). Ezzel a „képszerűsítő” folyamattal egy időben mind több engedményre kényszerült az élő szó. A képernyőn ma már csak aláfestésnek számíthat(na), a látvány a legfontosabb. De a beszéd már hagyományos fellegváraiban is kiszorult az őt megillető helyről. Az iskolában százféle szemléltető eszközzel helyettesítik az előadásokon, nyomtatott tudásfelmérő lapokkal a számonkérésnél. A színházban rég letűnt a monológok kora, a vizuális hatások csábítják a közönséget. A rádióban észbontó ritmussal váltakozó zeneszámok tódulnak a szöveg helyébe, a híreket pedig csak egymást kergető, kurta mondatokban „illik” az éterbe hadarni. Az ékesszólásnak már politikai és egyéb összejöveteinken sincs helye, kiszorította a biztonságosabb — mert hatástalanabb — felolvasás. Hogy ez rendjén van-e így, fölösleges kérdés, mert megválaszolhatatlan. Legalábbis egy adott pillanatban az. Jó ideig még nyilván terjedni fog a látvány-bálványozás, talán egészen addig, amíg rá nem döbbenünk, hogy csak tátoguunk, de beszélni már elfelejtettünk — mert úgysem figyelt oda senki. Itt természetes módon ugrik be eszmefuttatásunkba a mai társadalmi valóság. Fejlesztésének legfontosabb eszközét rendszerünk a döntések igazi társadalmasításában látjuk. Na már most: egy szerény, de alaposan előkészített kísérlet kimutatta, hogy a legügyesebb illusztrálási próbálkozás ellenére továbbra is az élő szónak van legnagyobb értelemátvivő ereje. Mindennapi dolgaink intézésében tehát nem szabad eluralkodniuk az írott, majd — esetleg —felolvasott anyagoknak. Mindenki hivatott, és — a kései észbekapásokat megelőzendő — köteles is részt venni a mindnyájunkat érintő kérdések megvitatásában. A televíziónak a mi társadalmunkban meghatározott feladatát szem előtt tartva nemhogy kevesebb, hanem egyre több vitaműsorra van szüksége. (Mindenből, sőt akármiből látványt csinálni értelmetlen. Beszélgetni azonban mindenről lehet!) A megszorítás csak annyi, hogy érdemi vitát kérünk, nem pedig szócséplést. És hogy ez még ma is lehetséges, amikor majd minden téma számtalan esetben napirendre kerül, példa rá az Ülnökség péntek esti adása (Belgrád—2), amelyben különböző vélemények csaptak össze a foglalkoztatás kérdéseiről. Az ilyen szabad, nyílt, sokszínű szópárbaj szinte parancsolja a folytatást. Az élő szó erejét példázza Sergej Kraigher nemrégi beszélgetése is a Belgrádi Televízió munkatársaival. A televízió az egyetlen médium, amely emberközelbe hozhatja azokat a vezetőket, akik enynyire kötetlenül, saját nagyságtudatuk béklyói nélkül képesek csevegni egy egész ország nyilvánossága előtt. Kitűnő szűrő is tehát a képernyő, amikor a papírszagú „párbeszélgetőket” — mert arra is volt példa a múlt héten — kell leleplezniük önigazgatóinknak. PURGER Tibor SZOCIÓFILM? BÁTOR SZEMBESÍTÉS Siflis Zoltán: Vázlat egy családról Sajátos kísérlettel lépett közönség elé a múlt héten az újvidéki Ifjúsági Tribünön SIFLIS Zoltán fiatal szabadkai pedagógus, akit két-három korábbi sikeres amatőrfilmje alapján tarthattunk számon. Ezúttal Vázlat egy családról címen szociográfiai igényű filmriportot mutatott be, amelyben hőseinek, egy kétgyermekes fiatal munkáscsaládnak huzamosabb időn át szalagra rögzített krónikáját nyújtja: a nyomasztó albérleti lakásviszonyok, az aszszonyka munkába állásának elodázódása arra készteti a kis keresetű, gyári munkás családfőt, hogy a Szabadkán különösen virágzó ócskapiaci viszonteladással próbáljon meg valamivel több pénzhez jutni. A film tehát — mint maga az élete — válogatás nélkül egyszerre több problémát vet fel. Szerzője nem is tett különösebb erőfeszítéseket, hogy a komplex adottságokat, a több irányba tartó szálakat egy előre meghatározott téma köré szervezze: beállítja kameráját a szűk lakásba, és kevés kisegítő kérdés alapján megszólaltatja a különben jó beszélőképességű interjúalanyokat. (Kár, hogy műszaki fogyatékosságok miatt a vetítés nem volt kifogástalan.) Ez a módszer, amely nem magyarázható csupán az amatőrfilmezés szerény lehetőségeivel, akaratlanul is leszorítottabbá tette a kiválasztott élethelyzetet: a film nagyobb része a zsúfolt teret lezáró négy fal között készült, s ezzel meglehetősen egyoldalúvá lett. Nem érzékelteti, láttatja, inkább csak verbálisan jelzi a szereplők külső, társadalmi kapcsolatait, küzdelmeit, a közösségi tényezők magatartását irántuk, s külső felvételek csak akkor kezdenek levegőt bocsátani a riportba, amikor a férj seftelni indul a piacra, majd ott kirakja portékáját, s néhány képsor felvillantja a zsibvásári nyüzsgést. Ez a forma ugyanis azt sugallhatja, hogy az otthoni gondokból az egyetlen kiút a voltaképpen illegális üzérkedéshez vezet, a bajok csak ott orvosolhatók, csak ott nyílik tágabb élettér. Belátta azonban a szerző is e megoldás, a túlzottra sikerült zártság egyoldalúságát, s ezért nyitotta fel a filmet a vetítés során két külső szövegfelolvasással (kiutasítás a szabadkai református egyházközség házmesteri lakásából, majd újsághír az ócskapiacon tartott rendőrségi razziáról), ez az utólagos, filmen kívül maradó bevágás azonban — minthogy szintén szöveggel történt — nem pótolhatta a képi kiteljesülés hiányát, a filmnek és tárgyának természetes közegébe való jobb beágyazását, társadalmi dimenzionálását. Az adott esetben mindenképpen szerencsés ötlet volt viszont, hogy a szerző a vetítés közben és után felléptette, szóhoz juttatta filmjének két főszereplőjét, valamint munkatársait is, hogy — mint mondta — szembesítse őket és persze önmagát is a nyilvánossággal. Ez az eléggé szokatlan gesztus egyben az alkotó tudatosságát és bátorságát is tükrözi: szabad utat nyitott az azonnali véleményezés, a konkrét bírálat előtt, kinyilvánította munkájának kísérleti, szondázó jellegét, már a címben is bevallott vázlatszerűségét, és a tapasztalatszerzés, az okulás igényével magnóra vette a hozzászólásokat. S a megjegyzések, a kétirányú kérdések és válaszok bizonyára hasznosíthatók is lesznek: a nagyszámúnak éppen nem mondható közönség soraiból több egyetemi hallgató, újságíró, sőt egy szociológus is részt vett az elemző beszélgetésben. Siflis Zoltán és munkatársai kezdeményezésükkel hozzájárultak a nem intézményesített, de elkötelezett társadalom vizsgálat módozatainak, lehetőségeinek együttes bővítéséhez. Érdemes lesz odafigyelni további kísérleteikre, netán valamiféle szociofilm kialakuláséra körünkben te. TOROK Csaba 1982. március 23., kedd Baráth Ferenc plakátjai A szerző újvidéki kiállítása kapcsán Az újvidéki Galerija 24-beli megnyílt Baráth-kiállítás plakátján áttetszően könnyű ecset húz nehézkesen tömör csíkot. Ez a gondolatindító jelenség hamarjában a szerző több évre visszinekintő munkásságát egy talár, mindeddig mellőzött szempont, a plakátok képi szerkezetébe beépített fotók eredetileg könnyed vorózus lebegése, és a szitanyomásban használatos festékanyag fénytelenül matt és kompakt anyagisága viszonylatában időszerűísítheti. Voltak korok és stílusirányzatok, amikor csupán a plakát hírközlő szerepe jelentett valamit máskor viszont a túlzott esstélizálás vonta kelégbe a műfaj életrehivatottságit. Ez a probléma persze ma is fennáll, ám immár nem a korszellem kifejezőjeként, hanem az egyéni kísérletek, próbálkozások útvesztőiben. Úgy tűnik, Baráth megtalálta azt a mértéket, melynek normái a plakát információs értékének csorbítása, illetve alárendelése nélkül is lehetővé teszik számára hogy ezen az alkotói területen sajátságos formában vigye tovább lövő mint egy évtizedre visszamenő grafikai kísérleteit. Az a műgond ugyanis, amellyel egyegy Baráth-plakát végtermékké formálódik, túlmegy e műfaj kérészéletűnek minősített darabjainak napi rendeltetésén. Végeredményben a plakát egy nemesebb, igényesebb és humánusabb modelljével állunk szemben, amely az eseményeket időszerű ,vt- funkcinális, vö-itőfeladatokon túlmenően egy maradandóbb élménnyel, látvánnyal értlekképpel ajándékoz meg bennünket. Ilyen régiókban pedig a parkat legtöbbször képes a műtárgy rangjára emelkedni. Az eszmefuttatásom elején felkémlett alkotói probléma mentén haladva az egyik lényeges dooc; mindenképpen az, hogy a kivétel nélkül fotó-applikációkra épülő baráti munkák nemigen kedvelik a fotók áttetszőségét, szemcsézettségét, hanem a grafikai hajlamok kiélésének következményeként éles peremű, nemegyszer kontrasztozott optikai felületté, formálódnak. Baráth tehát a fotót nem lágyítja, hanem egy klaszszikusabb eljárással az optikailag fontos felüetes anyagiazítosán fáradozik. Ezt a fajta grafikai materializmust kizárólag a szitanyomásos eljárás biztosítja, semmilyen ipari nyomdafesték sem lenne rá alkalmas. Bár modern szenzibiltásúak, a Barath-plakátok mégsem túlságoss ám hagyományrombolók, ellenkezőleg, a pozitív hagyománymentén haladnak, talán olyan, eszményekre támaszkodva, amelyek túlélték a századelő ésközépművészeti villongásainak értékromboló csetepatéit, s átmentett minőségjegyeiket egy időszerű és roppant népszerű médium, a fénykép adottsá-gaival elegyítették. A szerzőnek mindenképpen óvakodnia kellene az olyan öncélű esztétizálástól, amely a Mauritstárlat kevésbé sikerült plateájá s már imitt-amott felütötte fejét nehogy a plakát önmagáért mlóságát igazoló, csupán tuajdon létét bizonyító hajtóerők krekedjenek felül. Végezetül még annyit, hogy Baláth Ferenc alkotásai számos művelődési intézmény, többek között tíz újvidéki széházak és kiállítótermek rendelése alapján készültek, s helyenként már epigonjai is jelentkeznek. Feltételezem és bízok benne htpis mindig lesz annyi ráérzése és ereje hogy időben tudjon „lapot fordítani”, mielőtt még követik seregét összefogó iskolát stílusálinyzatot teremtene ebben a mindinkább üzleti vállalkozássá süllyedő műfajban SZOMBATHY Bálint