Magyar Szó, 1982. április (39. évfolyam, 89-103. szám)

1982-04-02 / 90. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! Kommunista A JUGOSZLÁV KOMMUNISTA SZÖVETSÉG, A SZERB KSZ ÉS A VAJDASÁGI KSZ LAPJA aPFI 14 fSPfe­t­..­­ . évfolyam OLVASÓINK FIGYELMÉBE! A Magyar Szó április 6-i számában a Kommunista mellékleteként megjelenik a Jugoszláv Kommunista Szövetség Statútuma a javasolt módosításokkal és kiegészítésekkel. Külön megrendelést a következő címen, illetve telef­on­on fogadunk el 1982. április 5-én 12 óráig. FÓRUM, Terjesztőosztály, 21000 Újvidék, V. Misica 1.; tel: 611-300, 138-as mellék. ­ A társadalmi megállapodások gyakorlata Meglehet, kihívásnak hat most, amikor éppen színre lép a küldöttek harmadik korosztálya a társadalmi-politikai közösségek képviseleti testü­leteiben, felvetni a kérdést: Hatékonyabbak lesz­nek-e mint elődeik a rájuk bízott feladatok meg­oldásában? Egy dolog nyilvánvaló: a társadalmi megálla­podásnak, ami Jugoszláviában az új, decentrali­zált viszonyok terméke, az államhatalom hagyo­mányos intézményeit kellett volna felváltania mégpedig úgy, hogy minden nemzet és nemzeti­ség munkás-osztályérdekeit egybefogja az önigaz­gatási alapokra építve, amikor egyértelműen ma­gán viseli az osztályszolidaritás és a Jugoszlávián belüli munkásinternacionalizmus jegyeit. A tár­sadalmi gyakorlatban azonban olykor másként, „saját úton járva” zajlottak a dolgok, megkerül­ték a munkásosztály alapvető irányvételeit és alap­vető érdekeit is. Ezért történhetett meg, hogy a társadalmi megállapodás a JSZSZK Képviselő­házában, bizonyos kérdések alkalmával, félreérté­sek formájában jelentkezett, előtérbe helyezve a a türelmet, sőt még a polgári kitartó tárgyalóké­pesség bizonyos elemeit is. Az átlagos emberek, dolgozóink körében, akik rendkívül fejlett osz­tályöntudattal rendelkeznek, az ország fejlődésé­ben jelentkező kulcsfontosságú kérdések megol­dásakor tapasztalt lassúság kételyeket, sőt nyug­talanságot is kiváltott. Mégis, a problémát nem a JSZSZK Képvise­lőházában, szerveiben vagy a köztársaságokat és tartományokat képviselő emberekben kell keres­ni, a lassúságnak, de a félreértéseknek is a ter­melői viszonyok alapjában találhatjuk meg a gyö­kerét. Először is, nálunk erőteljesen végrehajtottuk a munkások többletmunkája irányításának poli­tikai decentralizációját, arra törekedve, hogy ma­guk a munkások határozzák meg a jövedelem­­szerzés és -elosztás feltételeit. Tárgyilagosan néz­ve azonban meg kell állapítani, hogy a munká­soknak ez ideig nem sikerült uralmuk alá vonni a teljes jövedelmet: a jövedelem feletti decentrali­zált hatalom, a föderációtól a munkáshoz vezető úton, meg-megállt a köztársaságban, a községben, az érdekközösségben és a bankban. Ebben a fo­lyamatban, a tőkeviszony maradványai mellett, szembeállították a munkások érdekeivel még a társultmunka-szervezetekben is az irányító réte­gek csoporttulajdonosi érdekeit. (Mivel mással lehetne ugyanis magyarázni, hogy az egyik köz­társaság devizahelyzetét meghatározó társadalmi megállapodás „szigorúan bizalmas” anyagként je­lentkezett, vagy azt, hogy az egyik község politi­kai csúcsvezetősége, csakhogy megőrizhesse „sa­ját” devizáját, megtiltja egy „saját” munkaszer­vezetének, hogy jövedelmi megállapodást alakít­son ki és kapcsolatra lépjen — ugyanabban a köz­társaságban — egy másik szervezettel, ha­nem az­­zal, hogy léteznek a szilárdan kialakult és a mun­kásoktól elidegenített hatalmi központok, ame­lyek titoknak kiáltják ki a munkások alapvető ér­dekét.­ S amikor valaki azt teszi szóvá, hogy vál­ságba került a társadalmi megállapodás intézmé­nye, akkor rendszerint a következményeket, ezek­nek az elidegenített pénzügyi vagy másféle hatal­mi központoknak a korábbi félreértéseit vagy ér­dekeit emlegeti. A saját nemzet leghatalmasabb erejét jelentő munkásosztály érdekeit nem a be­zárkózásban, hanem a nyitottságban és a munká­sok mindegyikének történelmi szövetségében talál­ja meg, amikor harcát vívja az osztálynélküli tár­sadalomért. Fejlődésünk mostani szakasza, amit a társadalmi szervezettség különböző szintjein ta­pasztalható bezárkózottság jellemez, éppen ezért Jugoszlávia munkásosztálya egyetlen részének sem érdeke, inkább olyan erő, aminek számára mindenféle nyitás gyakorlatilag vereséget és letű­nést jelent a történelem színpadáról. Arról a vi­dékies tudatról van szó, ami provinciális mun­kamegosztásból és provinciális jövedelemből fej­lődött ki, s amely minden erővel ellenszegül a szélesebb alapokra helyezett megállapodásoknak, azoknak a megállapodásoknak, amelyek a szocia­lista önigazgatás anyagi alapjainak erősítését szol­gálják. Nagyon jól tudják ezek az erők, hogy mi­lyen veszély fenyegeti őket a munkásosztály ilyen követelései révén. Fennmaradásuk stratégiáját fi­gyelmesen beleszőtték a fejlesztési tervekbe, kü­lönösképpen a társultmunka-szervezetekben és a községekben, azzal a szándékkal, hogy megőriz­hessék szerzett pozícióikat. A községi tervek elemzésével, például, könnyen felszínre lehet emelni az autarkia céljait, amelyek olyan messz­­re mutatnak, hogy akár a község gazdasági struk­túrájának megváltoztatását is tervbe veszik. Persze inkább arról van szó, hogy a régi viszonyokat hir­dető erők keresnek alibit sikertelenségeikre, nem pedig arról a valós szándékukról, hogy államot csi­náljanak a községből és azután megoldják „glo­bális” gazdasági és másféle gondjait. Annak ellenére, hogy az utóbbi években ilyen ellentmondások társultak teljes társadalmi-gazda­sági fejlődésünkhöz, de még a társadalmi megál­lapodásokhoz is, az önigazgatási folyamatok igen szilárdan meggyökereztek, mégpedig olyan objek­tív történelmi erőként, amit felismerhetünk a ju­goszláv munkásosztály, ennek révén pedig Jugo­szlávia mindinkább kifejezésre jutó egységében. A társadalmi megállapodások tapasztalata, noha nem mindig alakul kívánságainknak megfelelően, még­sem hagy felfejlődési teret azoknak az erőknek, amelyek az új viszonyok kialakítását a Jugoszlá­via egysége felett érzett polgári „aggodalommal” kísérték. A társadalmi megállapodásnak elsősor­ban olyan intézménnyé kell válnia, ahol leküzd­hető a provinciális munkamegosztás, feltételek ala­kíthatók ki az ország gazdaságának — jövedelmi viszonyokra alapozott — erőteljes és önigazgatá­sú integrálásához. Ez lenne a küldöttek és önigaz­gatók harmadik korosztályának alapvető feladata, kezdve a társultmunka-szervezetek munkástaná­csaitól egészen a JSZSZK Képviselőházáig. En­nek a feladatnak a teljesítésétől függ a­ válasz is a következő kérdésre: Hatékonyabbak lesznek-e az új küldöttek, mint az elődeik? Az elmúlt időszakban éppen a társadalmi meg­állapodás lassúsága — elsősorban a küldöttrend­szer tapasztalatlansága miatt — szolgáltatott ka­paszkodót az önigazgatás bírálóinak, hogy felkí­nálhassák a Jugoszlávia fejlődésére és egységére vonatkozó etatista-centralista koncepciókat. Az ilyen „tartalékpolitika” nem csak az önigazgatás ellen irányul, hanem a munkások alapvető érde­ke ellen is, hogy uralmuk alá vonhassák saját munkájuk gyümölcsét. Hatásának kiiktatása nem ilyen vagy amolyan pártállásfoglalástól függ (no­ha ez sem lényegtelen), hanem elsősorban azt a kérdést veti fel, hogy a munkások a gyakorlatban is uralmuk alá vonják a teljes jövedelmet, a tel­jes társadalmi újratermelést. Milenko PREDRAGOVIC

Next