Magyar Szó, 1982. április (39. évfolyam, 89-103. szám)
1982-04-02 / 90. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! Kommunista A JUGOSZLÁV KOMMUNISTA SZÖVETSÉG, A SZERB KSZ ÉS A VAJDASÁGI KSZ LAPJA aPFI 14 fSPfet.. . évfolyam OLVASÓINK FIGYELMÉBE! A Magyar Szó április 6-i számában a Kommunista mellékleteként megjelenik a Jugoszláv Kommunista Szövetség Statútuma a javasolt módosításokkal és kiegészítésekkel. Külön megrendelést a következő címen, illetve telefonon fogadunk el 1982. április 5-én 12 óráig. FÓRUM, Terjesztőosztály, 21000 Újvidék, V. Misica 1.; tel: 611-300, 138-as mellék. A társadalmi megállapodások gyakorlata Meglehet, kihívásnak hat most, amikor éppen színre lép a küldöttek harmadik korosztálya a társadalmi-politikai közösségek képviseleti testületeiben, felvetni a kérdést: Hatékonyabbak lesznek-e mint elődeik a rájuk bízott feladatok megoldásában? Egy dolog nyilvánvaló: a társadalmi megállapodásnak, ami Jugoszláviában az új, decentralizált viszonyok terméke, az államhatalom hagyományos intézményeit kellett volna felváltania mégpedig úgy, hogy minden nemzet és nemzetiség munkás-osztályérdekeit egybefogja az önigazgatási alapokra építve, amikor egyértelműen magán viseli az osztályszolidaritás és a Jugoszlávián belüli munkásinternacionalizmus jegyeit. A társadalmi gyakorlatban azonban olykor másként, „saját úton járva” zajlottak a dolgok, megkerülték a munkásosztály alapvető irányvételeit és alapvető érdekeit is. Ezért történhetett meg, hogy a társadalmi megállapodás a JSZSZK Képviselőházában, bizonyos kérdések alkalmával, félreértések formájában jelentkezett, előtérbe helyezve a a türelmet, sőt még a polgári kitartó tárgyalóképesség bizonyos elemeit is. Az átlagos emberek, dolgozóink körében, akik rendkívül fejlett osztályöntudattal rendelkeznek, az ország fejlődésében jelentkező kulcsfontosságú kérdések megoldásakor tapasztalt lassúság kételyeket, sőt nyugtalanságot is kiváltott. Mégis, a problémát nem a JSZSZK Képviselőházában, szerveiben vagy a köztársaságokat és tartományokat képviselő emberekben kell keresni, a lassúságnak, de a félreértéseknek is a termelői viszonyok alapjában találhatjuk meg a gyökerét. Először is, nálunk erőteljesen végrehajtottuk a munkások többletmunkája irányításának politikai decentralizációját, arra törekedve, hogy maguk a munkások határozzák meg a jövedelemszerzés és -elosztás feltételeit. Tárgyilagosan nézve azonban meg kell állapítani, hogy a munkásoknak ez ideig nem sikerült uralmuk alá vonni a teljes jövedelmet: a jövedelem feletti decentralizált hatalom, a föderációtól a munkáshoz vezető úton, meg-megállt a köztársaságban, a községben, az érdekközösségben és a bankban. Ebben a folyamatban, a tőkeviszony maradványai mellett, szembeállították a munkások érdekeivel még a társultmunka-szervezetekben is az irányító rétegek csoporttulajdonosi érdekeit. (Mivel mással lehetne ugyanis magyarázni, hogy az egyik köztársaság devizahelyzetét meghatározó társadalmi megállapodás „szigorúan bizalmas” anyagként jelentkezett, vagy azt, hogy az egyik község politikai csúcsvezetősége, csakhogy megőrizhesse „saját” devizáját, megtiltja egy „saját” munkaszervezetének, hogy jövedelmi megállapodást alakítson ki és kapcsolatra lépjen — ugyanabban a köztársaságban — egy másik szervezettel, hanem azzal, hogy léteznek a szilárdan kialakult és a munkásoktól elidegenített hatalmi központok, amelyek titoknak kiáltják ki a munkások alapvető érdekét. S amikor valaki azt teszi szóvá, hogy válságba került a társadalmi megállapodás intézménye, akkor rendszerint a következményeket, ezeknek az elidegenített pénzügyi vagy másféle hatalmi központoknak a korábbi félreértéseit vagy érdekeit emlegeti. A saját nemzet leghatalmasabb erejét jelentő munkásosztály érdekeit nem a bezárkózásban, hanem a nyitottságban és a munkások mindegyikének történelmi szövetségében találja meg, amikor harcát vívja az osztálynélküli társadalomért. Fejlődésünk mostani szakasza, amit a társadalmi szervezettség különböző szintjein tapasztalható bezárkózottság jellemez, éppen ezért Jugoszlávia munkásosztálya egyetlen részének sem érdeke, inkább olyan erő, aminek számára mindenféle nyitás gyakorlatilag vereséget és letűnést jelent a történelem színpadáról. Arról a vidékies tudatról van szó, ami provinciális munkamegosztásból és provinciális jövedelemből fejlődött ki, s amely minden erővel ellenszegül a szélesebb alapokra helyezett megállapodásoknak, azoknak a megállapodásoknak, amelyek a szocialista önigazgatás anyagi alapjainak erősítését szolgálják. Nagyon jól tudják ezek az erők, hogy milyen veszély fenyegeti őket a munkásosztály ilyen követelései révén. Fennmaradásuk stratégiáját figyelmesen beleszőtték a fejlesztési tervekbe, különösképpen a társultmunka-szervezetekben és a községekben, azzal a szándékkal, hogy megőrizhessék szerzett pozícióikat. A községi tervek elemzésével, például, könnyen felszínre lehet emelni az autarkia céljait, amelyek olyan messzre mutatnak, hogy akár a község gazdasági struktúrájának megváltoztatását is tervbe veszik. Persze inkább arról van szó, hogy a régi viszonyokat hirdető erők keresnek alibit sikertelenségeikre, nem pedig arról a valós szándékukról, hogy államot csináljanak a községből és azután megoldják „globális” gazdasági és másféle gondjait. Annak ellenére, hogy az utóbbi években ilyen ellentmondások társultak teljes társadalmi-gazdasági fejlődésünkhöz, de még a társadalmi megállapodásokhoz is, az önigazgatási folyamatok igen szilárdan meggyökereztek, mégpedig olyan objektív történelmi erőként, amit felismerhetünk a jugoszláv munkásosztály, ennek révén pedig Jugoszlávia mindinkább kifejezésre jutó egységében. A társadalmi megállapodások tapasztalata, noha nem mindig alakul kívánságainknak megfelelően, mégsem hagy felfejlődési teret azoknak az erőknek, amelyek az új viszonyok kialakítását a Jugoszlávia egysége felett érzett polgári „aggodalommal” kísérték. A társadalmi megállapodásnak elsősorban olyan intézménnyé kell válnia, ahol leküzdhető a provinciális munkamegosztás, feltételek alakíthatók ki az ország gazdaságának — jövedelmi viszonyokra alapozott — erőteljes és önigazgatású integrálásához. Ez lenne a küldöttek és önigazgatók harmadik korosztályának alapvető feladata, kezdve a társultmunka-szervezetek munkástanácsaitól egészen a JSZSZK Képviselőházáig. Ennek a feladatnak a teljesítésétől függ a válasz is a következő kérdésre: Hatékonyabbak lesznek-e az új küldöttek, mint az elődeik? Az elmúlt időszakban éppen a társadalmi megállapodás lassúsága — elsősorban a küldöttrendszer tapasztalatlansága miatt — szolgáltatott kapaszkodót az önigazgatás bírálóinak, hogy felkínálhassák a Jugoszlávia fejlődésére és egységére vonatkozó etatista-centralista koncepciókat. Az ilyen „tartalékpolitika” nem csak az önigazgatás ellen irányul, hanem a munkások alapvető érdeke ellen is, hogy uralmuk alá vonhassák saját munkájuk gyümölcsét. Hatásának kiiktatása nem ilyen vagy amolyan pártállásfoglalástól függ (noha ez sem lényegtelen), hanem elsősorban azt a kérdést veti fel, hogy a munkások a gyakorlatban is uralmuk alá vonják a teljes jövedelmet, a teljes társadalmi újratermelést. Milenko PREDRAGOVIC