Magyar Szó, 1982. augusztus (39. évfolyam, 209-239. szám)

1982-08-01 / 209. szám

1992. augusztus 1.– vasárnap MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA 1 EGY HÉT A VILAGPOLTIKAGAE N­ em imádságtokra, kardjaitokra van szüksé­­gem” — idézte Jasszer Ara­fat a keresztes hadakkal sikeresen szembeszegülő Szaladdin szultán­nak, a XII. századi legendás hírű kurd származású uralkodónak a szavait az arab világ vezetőihez intézett üzenetében, és ezzel tol­dotta meg: „Elfeledtétek-e e nép (ti. a palesztin nép) iránti kötele­zettségeteket, ami a testvérségből, arabságotokból, az iszlámból és a szomszéd szomszéd iránti köteles­ségéről ered? Közönyötöket mivel magyarázzam?” Arafat drámai hangja jogos, mert kétségtelen, hogy az arab világ napjainkban megosztottabb, mint talán bármi­kor korábban. S hogy ezzel az iz­raeli vezetőség is számolt, azt már bizonyítani sem kell... S ez vitathatatlanul megbosszul­ta magát. A palesztin vezetőség szombaton egyenesen kétségbe vonta, hogy az arab országok egyáltalán fogalmat alkottak maguknak arról, ami Nyugat-Bejrút apokaliptikus bom­bázása következtében történt... A KÖZÉP- ÉS KÖZEL-KE­LETI térség eseményeinél maradva, s ki nem térve az ott folyó háborús pusztítás érté­kelésére, ragadjunk ki egy mozza­natot, éspedig Montazeri ajatol­­lahnak, Khomeini iráni vallási ve­zető legvalószínűbb utódjának kö­zelmúltban elhangzott kijelentését. Vallási indulattól fűtött beszédé­ben húszmilliós iszlám hadsereg megalakítását sürgette, mondván: alkalomadtán azzal kellene „fel­szabadítani” Irakot és Palesztinát. Az idegen hadseregek szuronyain érkező megváltás, „felszabadítás” mint módszer kétségtelenül elve­tendő, másrészt az efféle „megol­dások” sohasem lehetnek tartósak. Ugyanakkor a harci láz, a türel­metlenség és a békétlenség ily módon való továbbfokozása egye­bek között azzal a következmény­nyel jár, hogy az Irakkal vívott háború egy-egy meg nem nyert csatájára Irán immár mint el­vesztett csatájára tekint, tehát e logika szerint újabbat, még erőtel­jesebbet kell indítania ... S minthogy a fegyver és lőszer beszerzése egyik háborúzó félnek sem okoz különösebb gondot, kö­vetkezik, hogy bizonyos harmadik felek igencsak érdekeltek abban, hogy az értelmetlen háború minél tovább tartson. Pedig éppen értelmetlensége kel­lene hogy sürgessen mindenkit a befejezésére. Talán még azokat is, akiknek értékrendjében — az egyetemes gondolkodással és lel­kiismerettel szemben — az emberi élet az első helyről a második, vagy talán az utolsó helyre szo­rult. A KÖZELMÚLTBAN ÜNNE­PELTE győzelmének har­madik évfordulóját a nica­­raguai sandinista rendszer: 1979. július 19-én vonultak be a gyű­lölt (és később mindmáig titok övezte merénylet eszközével meg­gyilkolt) Somoza diktátor ellen fegyvert fogó mozgalom katonái Managuában. A győzelemre vitt forradalom kétségtelenül új feje­zetet nyitott a kis közép-amerikai ország történelmében, egyszers­mind rácáfolt azokra, akik a kubai rakétaválságot követő időszakban úgy hitték, a térségben szó sem lehet újabb forradalmi változások­ról. Ám a nehézségek, amelyekkel a sandinista rendszernek ebben a három esztendőben szembe kellett néznie, arra is rávilágítottak, hogy az új rendszer megszilárdítása leg­alább olyan nehéz feladat, mint amilyen a régi rendszer katonai erővel történt megbuktatása volt. Ezt a megállapítást látszanak alá­támasztani a győzelmi évforduló idején történt események: a szom­szédos Hondurasból egykori Somo­­za-hívek ezerfőnyi tömege hatolt be Nicaraguába, és — ki tudja, hányadszor — az új rendszer megdöntésére irányuló harci cse­lekményekbe kezdett. A sandinis­ta vezetőség úgy véli, hogy az USA több eszközt megragadva igyek­szik bomlasztani és végeredmény­ben megbuktatni a sandinista kor­mányzatot. És nincs különösebb ok az ellenkezőjét állítani. A konstel­láció — sajnos — a nagyhatalmi érdeknek kedvez, mert Nicaragua súlyos gazdasági helyzetét a kö­zelmúltbeli árvízkatasztrófa to­vább rontotta. NDIRA GANDHI, A 600 MILLIÓS lélekszámú India köztársasági elnöke több mint tíz év után a múlt héten lá­togatott el ismét Washingtonba. E két ország sok tekintetben meg­határozó jelentőségű kapcsolatára az utóbbi évtizedben az egymás szándékainak, lépéseinek meg nem értése okozta bizalmatlanság nyomta rá bélyegét. Washington­ban hajlamosak voltak úgy tekin­teni Indiára, mint a dél-ázsiai tér­ség úgymond kis nagyhatalmára, amely mind szorosabbra fűzi kap­csolatait az USA nagy ellenfelével, a Szovjetunióval. Elhanyagolták a tényt, hogy India az el nem köte­lezett mozgalom egyik legkiemel­kedőbb — alapító — tagországa. „Sem szovjetbarát, sem Amerika­­ellenes nem vagyok, én India-ba­­rát irányvonalat követek” — mondta többször is Indira Gandhi az utóbbi napokban. A csúcstalál­kozók általában reményt keltenek, de gyakorta okoznak mély csaló­dást is. A látogatás előkészületei során indiai részről mind az egyik, mind a másik lehetőség valóra válását igyekeztek megelőzni. Ez­zel szemben hangsúlyozták: India el nem kötelezett ország, s ez a külpolitikai irányzat módot ad ne­ki arra, hogy az Egyesült Álla­mokkal is legalább olyan jó poli­tikai kapcsolatokat ápoljon, mint bárki mással. Persze, ha a másik fél is megérti ezt a szándékát, és tiszteli szuverén jogait. DUJMOVICS György : Eltolódott értékrend I Montazeri ajatollah HAIG BUKÁSÁVAL NYILVÁN­VALÓVÁ lett, hogy a hivatalos cáfolat ellenére a Reagan-kor­­mányzat totális gazdasági háború­ra készül a Szovjetunió ellen, és e tekintetben szövetségeseinek sem hajlandó semmilyen engedményt tenni. A külügyi államtitkárt va­lóban nem lehetett szovjetbarát­sággal vádolni. Nem azért menesz­tették, mert ellenezte a keleti tömb elleni nyomást, el akarta azonban kerülni, hogy a Szibéria és Nyu­­gat-Európa között épülő gázveze­ték miatt ellentét alakuljon ki Nyugat és Nyugat között, hogy az gazdasági háborúvá fajuljon a Kö­zös Piac országaival. A „kaliforniai maffiának” elke­resztelt elnök­i környezet, nevezete­sen Caspar Weinberger hadügy­miniszter és William Clark nem­zetvédelmi tanácsadó javaslatára a Fehér Ház, eszközökben nem válogatva, rá akarta kényszeríteni a nyugat-európai partnereit, hogy bontsák fel a gázvezeték építése ügyében megkötött, nemzetközi jogilag érvényes szerződéseiket. Nemcsak Franciaország, Nyugat- Németország és Olaszország, de Anglia, a leghűségesebb atlanti partner is elutasította az érdekébe gázoló erőszakot. A GÁZVEZETÉK ÉPÍTÉSE ugyanis közös gazdasági érdek, s egyben a Kelet és Nyugat közötti enyhülés politikáját szolgálja. A Szovjetunióban van a világ föld­gáztartalékainak 40 százaléka, számban kifejezve (1975. évi szov­jet adat szerint) 24 800 milliárd köbméter. Északi-Urál hegység szi­bériai oldalán, a Jamal-félsziget táján, a nyenyecek földjén fedez­ték fel az Urengoj gázlelőhelyet. A bennszülöttek nyelvén „végte­len lyukat” jelent az urengoj szó. A mérések szerint mintegy hat­­ezermilliárd köbméter energiahor­dozó rejtőzik a fagyott föld mé­lyén. A lelőhely előnye, hogy a kincset érő gáz mindössze kétezer méter mélységben tárolódott, vi­szont a fagyott földréteg 400—500 méteres, és időnként kegyetlen, 40—60 fokos hideg nehezíti a mun­kát. A század vállalkozásának elne­vezett, 5500 kilométer hosszúság­ban épülő vezetéken — Urengoj és Bajorország között — évente­­30—40 milliárd köbméter földgáz ömlik majd át Nyugat-Európába az ipari létesítmények meghajtásá­ra. A csővezeték és a gázsűrítő turbinák, a szivattyúállomások elő­állítására a négy nyugat-európai ország vállalatai tizenötmilliárd dollár értékű munkáról kötöttek szerződést, ami nem lebecsülendő a gazdasági válsággal küzdő világ­ban. A vállalkozás másrészt éven­te mintegy hétmilliárd dollárt jö­vedelmez majd a Szovjetuniónak, s ezen ipari árut és élelmet vásá­rolhat a keményvaluta országai­ban. HOSSZÚ HÓNAPOKON ÁT igyekezett az Egyesült Államok eltéríteni atlanti szövetségeseit az üzletkötéstől, ijesztve őket, hogy általa függeni fognak a Szovjet­uniótól. Végül büntető, megtorló intézkedésekkel akarta meggátolni az amerikai szabadalmakat felhasz­náló szivattyúgyártó cégeket. Nem kétséges, hogy az Egyesült Államok, illetve az amerikai mam­­mutvállalatok önző gazdasági ér­dekeiket védik európai versenytár­saikkal szemben. Jóllehet máris távoli célokra vetették tekintetü­ket. Az amerikai gazdasági világ ér­dekeit kifejező Wall Street Jour­nal a múlt év december 15-ei szá­mában megírta már: „Európa való­jában gyöngécske üzlet számunk­ra. Az Egyesült Államoknak világ­hatalomként kell fellépnie... A gazdaság súlypontját a Csendes­óceán vidékére kell helyezni”. A továbbiakban azt is írta a lap: „Elérkezett a pillanat, hogy az Egyesült Államok elszakadjon at­lanti szövetségeseitől”. James Res­tont, a neves amerikai hírmagya­rázót is megdöbbentette ez az ál­lásfoglalás. Megdorgálta honfitár­sait, akik európai üzlettársaikat „bad for business”-nek, rossz üz­letembereknek, sőt a tőkés érdek ellenségeinek bélyegzik meg. Res­tem megállapítja: „Az európai szer­vezett munkásokat és erkölcsössé­get hirdető befolyásos értelmiségie­ket egyenesen az Egyesült Álla­mok ellenségeinek kiáltják ki”. AZ EURÓPAIAKAT VÉDEL­MÉBE VETTE a The Washington Post hasábjain minap az Egyesült Államok egykori, a hatvanas évek­ben volt külügyminisztere, Dean Rusk is. „Az európai vezetők érett férfiak és nők — sokan jóval na­gyobb tapasztalattal rendelkeznek a világ ügyeit illetően mint az amerikai vezetők — s érettek ar­ra, hogy helyesen mérjék fel és értékeljék nemzeti érdeküket és biztonságukat. Az észak-atlanti kapcsolatot, az Egyesült Államok érdekét rombolja, ha a magunk törvényeit és politikánkat minden­áron rá akarjuk kényszeríteni Eu­rópára”. A gázvezeték, „az évszázad vál­lalkozása” ellen még tart a közel­harc, aligha hihető azonban, hogy az Európai Gazdasági Közösség or­szágait csatlós helyzetbe lehet szo­rítani. STEINITZ Tibor Fegyvervásárlás India szerződést kötött Nagy-Britanniával India szerződést írt alá Nagy- Britanniával nyolc darab brit gyártmányú Harrier típusú verti­kális felszállású harci gép vásár­lásáról — jelentette ki Venkata­­ranman indiai véderőminiszter Hozzáfűzte, hogy a gépeket hama­rosan leszállítják az indiai hadi­tengerészetnek és a Viktranton, az egyetlen indiai anyahajón he­lyezik el őket. (UPI) Tüzek Portugáliában AUGUSZTUSBAN BOZÓTTÜ­­ZEK, szeptemberben politikai tü­zek lesznek Portugáliában. Köny­­nyű volt ezt előre látni, minthogy a nagy hőség miatt augusztusban minden évben hatalmas bozóttü­­zek vannak, a­­készülődő politikai vihar már fe­l-felvilflanó villámai pedig biztos jelei az őszre vár­ható nagy politikai összecsapások­nak. Azt viszont senki sem várta, hogy a vihar már júliusban ki­tör. Portugáliában ugyanis az el­múlt hónapban teljessé vált a „mindenki mindenki ellen” álla­pot. Az ellenzék és a szakszerve­zetek mind hevesebben támadják a kormányt. De ugyan­akkor egyre keményebb csatározás folyik az ellenzékben a szocialisták és a kommunisták között; a szakszer­vezeti mozgalmon belül a kom­munisták befolyása alatt állt a CGTP és a szocialista UGT kö­zött; a Demokratikus Szövetség nevű kormánykoalíción belül pe­dig a szociáldemokraták, keresz­ténydemokraták és monarch­isták között. A júliusi újdonság, hogy kirajzolódott még egy front: a kormánykoalíció és a szocialisták együtt sorakoztak fel Banes köz­­társasági elnök ellen. Pontosab­ban: ennek az egyáltalán nem újkeletű frontvonalnak a felélén­küléséhez vezetett, hogy többszöri kísérlet után ismét napirendre került a portugál alkotmány mó­dosításának kérdése. A portugál társadalom ugyanis több vonatkozásban vegyes össze­tételű: por­ámenЦ és elnöki, ka­tonai és polgári rendszer egyide­jűleg a politikában, államosított és magántulajdonosi, tőkés és szocia­lista elemeket tartalmazó a gaz­daságban. Ez a kettősség a dikta­túrát megdöntő 1974. évi forrada­lom óta a jobboldal valamennyi akciójának a hajtóereje. Kezdet­ben úgy is látszott, hogy a jobb­oldal gyorsan megnyeri ezt az üt­közetet, és eikerül felszámolnia mindazokat f­z elemeket, amelye­ket a forradalmi tisztek diadala vitt az ország él­etébe vagyis a jobboldali elemek felülkerekedé­­sével kiküszöbölődik mindaz, ami a jobboldal által elfogadható ke­reteken túlmutat.­­ Mert a forradalom lendülete gyorsan kiful­ladt. A forradalmi tiszteknek nem volt erejük, sőt még koncepciójuk sem ahhoz, hogy mélyebb változtatásokat csi­karjanak ki. Az ország objektív adottságai — belülről a gazdasági, társadalmi és politikai elmara­dottság, kívülről meg a világpo­litikai helyzet, a NATO-tagság, a nemzetközi tőke aknamunkája és más külső akadályok — nem is tették ez­t számukra lehetővé. Hiányzott azonban a szubjektív erő is. Mert hiába­­vetették fel a „közvetlen demokrácia” gondola­tát, nem volt öntudatos, irányí­tásra képes tényező, amely azt meg tudta volna valósítani. A pártok viszont el sem tudták kép­zelni a túllépést a hagyományos kereteken, még a vezető Szocia­lista Párt, sőt a KP sem. Így aztán csak idő kérdése volt­, hogy a portugál társadalom megcsilapodi­k a nyugati parla­menti demokrácia keretei között. Először a hadseregen belül követ­kezett be a fordulat, amit elősegí­tett a hadsereg jelentős részének leszerelése is. Majd nemsokára a politikai életben is: az 1979. évi rendkívüli választásokon a jobb­oldal viszonylagos, majd 1980-ban, a rendes parlamenti választásokon abszolút többséget szerzett. Gon­dolni lehetett tehát a portugál társadalom elé a szocializmus építését célul tűző alkotmány módosulására. Az inga azonban ismét lendült egyet. Gyorsan kiderült, hogy a tisztek forradalma nem volt vé­letlen: minden látszat ellenére a portugál társadalomban vannak erőik, amelyek meg tudják aka­dályozni a túlzott jobbra tolódást. Elsősorban erre utal az elnökvá­lasztás, amelyet Banes a kormány­koalíció jelöltjével szemben nagy többséggel má­r az első forduló­ban megnyert. Ez elegendő volt ahhoz, hogy a jobboldalt figyel­meztesse: ne becsülje túl erejét. Sőt, ez az esemény más megvilá­gítósba helyezte azt is, hogy par­lamenti többségét tulajdonképpen a választási aritmetikának és a baloldal szétzúzásának köszönheti, hiszen a kormánykoalíció a sza­vazatok 47,4 százalékát kapta, a baloldal 5­0,2, százalékával szem­ben. E figyelmeztetésen kívül még egy körülmény hatott abban az irányban, hogy a kormány egy­­előre félretegye az alkotmánymó­dosítás gondolatát: túlzottan lekö­tötték a belső problémák, sem­hogy újabb frontok megnyitására gondolhatott volna. Az egymást érő sztrájkok, a Portó városban május 1-én lezajlott véres, két ember életét követelő zavargások, a munkások és parasztok tiltako­zásai ,figyelmeztettek ugyanis ar­ra, hogy a parlamenti csatározá­­­­sok és a pártharcok mögött egy igazibb világ van, és ez a mélyeb­­ben rejlő társadalom már unja a pártok acsarkodását, s lényege­sebb problémák megoldását sür­geti. ALKOTMÁNYMÓDOSÍTÁS NÉL­KÜL viszont megkötve érzi a kezét a jobboldal. Erre figyelmez­tette az is, hogy az egyik legtöb­bet támadott, az alkotmánymódo­sítással törölni kívánt Forradalmi Tanács vétót emelt, amikor a jobboldali kormány egyik első lépéseként törvényt készített az államosított bankok magánkézbe helyezéséről és a szocializált iparvállalatok visszaadásáról. E­zért tartják állandóan napiren­­den az alkotmány megvá­ltozta­­tását. Mindig remélték, hogy megszerzik a szükséges kétharma­dos többséget, mert megnyerhetik a szocialistákat, akik — saját számításukból és a parlamenti demokrácia nevében — szintén szeretnék megnyirbálni a köztár­sasági elnök hatalmát. Amikor azonban Eanes bejelentette hogy nem vállalna egy megauibált el­nöki posztot, és a Szocialista Pártban belső viták robbantak ki, a szocialisták kissé visszakoztak. Egy másik kérdésben azonban létrejött megállapodásuk: a For­radalmi Tanács megszüntetése kényesében плеестГО­ Оо** д kéthar­­mados parlamenti többség. a 7 pi_ kormányor vél cp rt „kkor ler+ tnl_ rE,d­e*p^ pryi il^(V p Tt1^rrr)'Tri1tr­j TV"3 — p panelen. h»­4l A.7 V^1^— m­ény РГ* fímn-Tf 711"-1-711* vpTj: s rendkívül válasz1''--1- BÁLINT István

Next