Magyar Szó, 1983. január (40. évfolyam, 1-29. szám)

1983-01-22 / 20. szám

16 - KILÁTÓ. Kulturális figyelő Az elmúlt év legjobb szerbhorvát nyelven íródott regényéért járó NIN-díjat Antonije Isakovic akadémikus, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia alelnöke kapta „Tren 2” (Pillanat 2) című művéért. A NIN szerkesztőjének adott interjújában Antonije Isa­­kovic ez alkalomból az alábbiakat nyilatkozta: A NIN-DÍJAS REGÉNY ÉS A TÖRTÉNELEM A regény tényleg konkrét időben játszódik. Említés történik arról a bizonyos Goli otokról is, a mű azonban mégsem a Goli otok nevű sziget története, nem annak az időszaknak a története a tör­ténelemkönyvek értelmében. Szerintem a könyv jelentésköre ennél szélesebb, s talán álszerénység nélkül állíthatom, hogy ezért fog tar­­tósabb érdeklődést kiváltani. A könyvön dolgozva tulajdonképpen az segített a legtöbbet, hogy nem nyomasztott túl sok dokumentum. Nagyon sovány eredeti anyaggal rendelkeztem. A Goli­otok fényképét nem is olyan régen, a NIN-ben láttam először. Sokan azt gondolják, hogy rengeteget beszélgettem az onnan visszatért emberekkel, de ez sem igaz. Csak egy emberrel találkoztam, s vele beszélgettem el két alkalommal, két-két órát. E beszélgetések nyomán alakult ki bennem a szigeten való viselkedés képlete, s ezután már nyugodtan írtam a kitalált em­beri sorsokról. A harcot abban az időben biztos, hogy nem a Goli átokkal, a szigettel nyertük meg. Az ilyen elkülönítő helyek tulajdonképpen az ország védelmének a szolgálatában álltak. El kell ismerni, hogy azokban az időkben a rettegés is mindennapos volt, s valószínűleg ezzel magyarázható, hogy előfordultak ellenőrizetlen letartóztatások, bebörtönzések, s hogy a tortúrák is napirenden szerepeltek, hogy az összes sztálinista módszer alkalmazást nyert. A sztálinizmus balkáni változata volt ez. Könyvemet éppen az efféle dogmatizmus és erő­szak ellen írtam. A mendemondákkal ellentétben állíthatom, a könyv semmiféle felhívást nem tartalmaz emberek rehabilitálására. Könyvem a maga nemében nem az egyetlen ilyen jellegű mű — foglalta össze mondanivalóját Antonije Isakovic. — A mi iro­dalmunkban és más országok irodalmában is vannak hasonló köny­vek. Írás közben azonban nem valamiféle más szituáció­beli néző­pontot alkalmaztam. Például egy Szolzsenyicin nézőpontjából is le­het szemlélni a dolgokat, ez azonban esetemben egészen mást ered­ményezett volna, hisz könyvem megírásakor a mi forradalmi huma­nizmusunkat vettem alapul. MŰVÉSZET ÉS POLITIKA A művészet­­és a politika összefüggésrendszerét feltérképezendő a belgrádi Književne novine irodalmi lap körkérdést szervezett, amelynek keretében legutóbb Ksenije Zečević arról írt, hogy — sze­­rinte rendkívül hasznos volna, ha a szakemberek valamilyen kézikönyvet, esetleg zsebkönyvet adnának a kezünkbe, amely pontos jelzésekkel, minden helyzetre megbízható tanácsokkal szolgálna ar­ra vonatkozóan, hogy miként kerülhetők el az egységes marxista gon­dolkodásmódtól való félresiklások. Olyan képletekre volna­­ szerinte szükség, amelyek felfednék az összes liberális, anarcho-liberáli­s, polgári, jobboldali, szélsőbaloldali, önigazgatásellenes, ellenséges, unitarista, idegen és sötét törekvéseket, amelyek a jelek szerint ott settenkednek és lépten-nyomon kilógnak alkotói tevékenységünkből. Ugyanakkor senki sem hajlandó elismerni a tényt, hogy a lakosság politikai érzéke nem jutott messzebb annál a képletnél, hogy a kapi­talisták rosszak, a munkásoknak mindig igazuk van, az értelmiség pedig veszélyes. Ez a szemléletmód sajnos olyannyira ránk vall, hogy tükörkét minden előszobában felakaszthatnánk — írta, való­színűleg nem kis érzelmi túlfűtötséggel, Ksenija Zečevic. Ugyanez a szemléletmód érvényesül Bane Zajc nyilatkozatában is, aki szerint a politika és a költészet közötti viszony a normálishoz való viszonyukban fejeződik ki. A politika előírja, mi a normális, s e követelménynek maga az átlagos gondolat szintjén tesz eleget! Nyelve az átlagosság nyelve, világérzése és félelme szintén egyfor­mán átlagos. A nyelv, amelyet képtelenség a normális keretei közé beilleszteni, szerinte abnormális. A gazdaság, a posta, a katonaság, a vasút, a kereskedelem és a rendőrség objektív világára támaszkodó normális szellem részére a költészet beteg állapot tükörképe, mert a vers nem illeszthető be a felsorolt intézmények világának egyiké­be sem. A BELGRÁDI SZÍNHÁZAK BEMUTATÓI A Jugoszláv Drámai Színház ma tartja Bond Nyár című darab­jának bemutatóját, a Politika cikkírója szerint azonban ebben a színházban az évad végéig nem tartanak több bemutatót. Az Atelje 212-ben egy Biljana Jovanović- és egy Miladin Ševarlić-đarab pró­bái folyak. A Termijén levő felújított színház februárra egy balett­­bemutatót tervez, amelyet Bach, Mokranjac és a dragacevói rézfú­vósok zenéjére írtak. Előkészületben van Branislav Nušić Utazás a világ körül című darabja is, amelynek külön érdekessége, hogy ze­néjét Lengyel Gábor írta. Ugyanitt mutatják be Zoran Božović Nászinduló és Jovan Sterija Popovic Hazafiak című művét is. A Drámai Színház Vidosav Stamenovic Anyánk bőröndje, Ben Johnson Volpone, Vampirov Vidéki tréfák, Aleksandar Popovic Raszputyin Ralf Hochout P­ehér klán című darabját mutatja be. Az opera­­társulat Bizet Carmenját, Csajkovszkij Diótörőjét, Verdi Nabuccóját állítja színre. A Belgrádi Drámai Színház Ljubomir Micic szövegei­ből állít, össze egy kollázst, majd Djordje Lebovic Szentendrei rap­szódia, Pirandello Ma este improvizálunk és Svetozar Vlatkovic Esti futtatók című darabját mutatja be az idei évad végéig. ISKOLÁZTATÁS ÉS MUNKANÉLKÜLISÉG Szerény, kétezerötszáz dolláros, nemzeti jövedelme ellenére Jugoszlávia képtelen volt útját állni az iskolák elsöprő áradatának, csoda-e, ha már ma zsákutcába jutott: egyrészt ugyanis állandóan növekszik az egyetemi és főiskolai végzettségű munkanélküli szak­emberek száma, másrészt pedig folytatódik a legnagyobb távlatok­kal rendelkező gazdasági ágazatokban — a mezőgazdaságban és a kisiparban — dolgozók biológiai lemorzsolódása — írja a Borba cikk­írója. Az országban már hosszabb ideje a külterjesség érvényesül az iskolahálózat fejlesztésében. Miután az ország négyszáz községének az óhaja szinte maradéktalanul teljesült, és aki csak akart, közép­iskolát nyitott, a felsőoktatás került sorra. A négyszáz község közül majdnem háromszáz főiskolát vagy egyetemi kart kapott. Ugyanak­kor az egyetemi közponok megkétszerezték, vagy megháromszoroz­ták hallgatóik létszámát s ennek köszönhetően a tízezer lakosra jutó hallgatók számát tekintve a világranglista élére, rögtön az USA mögé kerültünk. S ami elképesztő, a diákok és egyetemi hallgatók áradata szinte évről évre nő. Mintegy száz új iskola és egyetemi kar meg­nyitását szorgalmazó kérvény hever az illetékes intézmények aszta­lán, pedig például csak Szerbiában 12 000 egyetemi végzettségű szak­ember vár munkára, azzal a 850 000 középiskolai oklevéllel rendel­kező fiatallal együtt, akik ugyancsak szeretnének elhelyezkedni. Ki és mikor teszi meg iskoláztatásunkkal kapcsolatban azokat a kulcs­­fontosságú lépéseket, amelyekre már régóta szükség van — teszi fel a kérdést a Borba cikkírója. Ki kell végre mondani, hogy társadal­munk és iskolarendszerünk kényezteti és „becsapja” a fiatalokat, mert a munkanélküliséget eddig már nemegyszer az iskoláztatás lehető­ségeinek a korlátlan bővítésével oldottuk meg.­­hl VT MAGYAR SZÓ Folyóiratismertető Gyakorlat és , A Létünk 6. száma Társadalmi tudományos és kulturális folyóiratunk legutób­bi számának meghatározó jel­lemzője, hogy a közölt írások zöme a tudományosság igénye mellett sem szakad el a gyakor­lattól, mi több: gyakorlati in­dítékú vagy célú. Dusán Popovic a demokratikus centralizmus mint a forradalmi politikai szervezet — különös­képp a JKSZ — elméleti-gya­korlati eszköze című írása a múlt év májusában Herceg No­­viban erre a témára szervezett tudományos tanácskozáson el­hangzott bevezetőjének, írásbeli beszámolójának és a vitában való felszólalásának szintézise. A köztársaságok, illetve tarto­mányok kommunista szövetsé­ges viszonyának az egységes JKSZ-en belüli egyenjogúságá­nak, önállóságának közös és azonos felelősségének taglalása mellett különös figyelmet szen­tel a demokratizálódás folyama­tának mint a nemzeti és az osz­tályelem egybehangolásának. A termelőerők, a termelési és a társadalmi-gazdasági viszonyok fejlődésével párhuzamosan erő­södik a nemzeti egyenjogúság — állapítja meg —, ami különösen abban az elvben fejeződik ki, hogy minden köztársaságnak és tartománynak egyaránt azonos a felelőssége a saját és a közös fejlődés tekintetében. A matematikai módszerek gyakorlatbani alkalmazása je­lentőségét világítja meg dr. Szó­rád Györgynek Az ügyviteli rendszer többszintű tervezése de­­kompozíciós módszer alkalma­zásával és dr. Somogyi Sándor Növénytermesztési trász terv­­változatainak szimulálása című írása. A tervezés­­ elméleti és gyakorlati vonatkozásait érinti Szemes György és dr. Jelena Bandin cikke, dr. Weöres Imre pedig a tervezés és a gazdaság­­irányítás sajátos magyarországi dilemmáit villantja fel Verseny­jogot vagy piaci magatartási jo­got? című írásában. A vajdasági oktatási reform és a Szegedi József Attila Tu­dományegyetem szervezésében folyó oktatási kísérlet (Kísérle­ti terv a gimnáziumi és szak­középiskolai képzés átalakításá­ra egységes középiskolai képzés differenciált ágazataivá­, össze­hasonlító vizsgálatára vállalko­zik dr. Tóth Lajos, párhuzamo­san mutatva be a két modell hasonló, illetve eltérő vonásait, miközben helyenként vitatható következtetésekhez, megállapítá­sokhoz jut el. A Vajdasági Pe­dagógiai Intézet három évtizedes munkásságáról olvashatunk mél­tatást, úgy tűnik, minden ap­ropó nélkül, Nagy László tollá­ból. A Szarvas Gábor-évforduló kapcsán a Létünk Láncz Irén Szarvas Gábor című, a Fórum gondozásában megjelent mo­nográfiájából közöl részleteket, a Nyelvőr első évei címmel. A nemzetközi szemlében Bá­lint István és Mendrei Ernő írását olvashatjuk, az Olasz KP és a Szovjet KP közötti ellen­tétek lényegéről, illetve az el nem kötelezettek soron követke­ző csúcsértekezletének hátteré­ről. Vékony László a Paleo Pa­tológiai Társaság negyedik eu­rópai, Czékus Géza pedig a Ju­goszláv Biológusok hatodik or­szágos kongresszusáról számol be. A könyv- és folyóiratszemle keretében Vajda Gábor Lukács György 1902—1917. közötti leve­lezéseit ismerteti, Cservenák Ró­bert Michel Dufrenne két köny­vét, Gabrié Molnár Irén a Sav­­remenosz múlt évi hatodik szá­mát, Bálint István pedig a Les Temps Modernes július—augusz­tusi számát. SY tudományosság Tévéjegyzet Tény- vagy értékinformáció? Az Újvidéki Televízió Litera­­túra című műsorának szerbhor­vát nyelvű adása legutóbb nem kevesebbre, mint arra vállalko­zott, hogy röviden összefoglalja a múlt év folyamán Jugoszláviá­ban megjelent regényekre vonat­kozó tudnivalókat. A műsor ven­dége Milivoj Markovic kritikus volt. Elmondta, hogy mintegy hatvan regényt kapott kézhez a tavalyi regénytermésből, s java részüket el is olvasta. Aleksan­dar Despenié, a műsor szerkesz­tője és vezetője azzal a nyilván­való és eltéríthetetlen szándékkal vezette a beszélgetést, hogy ki­derüljön: téma szerint kell osz­tályozni a tavalyi regénytermést, így aztán Markovictyal közös erővel föl is osztották a háború és forradalom, a Tájékoztató Iro­da, valamint az időszerű esemé­nyeket feldolgozó művekre e re­gényeket. Noha Despenié igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy ő maga is, kívülállóként teljesen tájéko­zatlan az impozáns mennyiségű regénytermést illetően, s teljesen Milivoj Markovic értékítéleteire hagyatkozik, mégsem látszott fi­gyelmesen meghallgatni ez utób­binak azt a véleményét, hogy a regény témája mégiscsak másod­lagos, tehát semmiképp sem le­het a lényegi felosztás, rendsze­rezés elve, hiszen minden attól függ, sikerült-e a regényírónak irodalmi művé transzponálnia a konkrét valóságanyagot vagy sem. Holott mondanunk sem kell, az ilyen jellegű tájékozta­tásnak lett volna haszna és ér­telme, nem pedig a „seregszem­lének”, a regények tematikus blokkba illesztett fölsorolásának. Különösen, ha beleszámítjuk, hogy tévébeszélgetésről van szó, melynek írásos nyoma nem ma­radván, egykettőre kiillan a né­ző emlékezetéből, ha nem ra­gadja meg a fülét olyasmi, ami fölkelthetné az érdeklődését. Ami e műsorból megmaradt, az végül is nem a megkérdezett szakember válaszából maradt meg, hanem a tájékozatlanság leple alól előbúvó műsorvezető­szerkesztő megnyilatkozásából. Despenié ugyanis tájékozatlan kérdezősködését megszakítva, úgy a műsor közepe táján, egyszeri­ben összegezte véleményét, mond­ván, hogy ha valamiről emléke­zetes marad a tavalyi év, az két­ségtelenül Mihailo Lalic, regé­nyének lesz köszönhető. Noha még egy részletet is fölolvastak belőle , nem vagyunk e véle­ményről feltétlenül meggyőzetve. Kár volt e műsornak annyi más jobb lehetőséget kirekesztve épp erre törekednie. Beértük volna negyven-hatvan regény fölemle­getése helyett mindössze néhány­ra vonatkozó, tényszerűbb in­formációval. je EUGENIO MONTALE Genovai füzetek (1917) Ha nem történik valami az életemben, ha nem pattan szikra, méghozzá hamar, számomra befejeztetett. Miféle szikra? Vasárnap, 18-a. Végre végére értem Stendhal Pármai kolostorának, micsoda minőségbeli kü­lönbségek: a legköltőibbtől­­ a középszerűig. Vonatkozik ez a stílusra, a szókészletre, a pszi­chológiára. .. a személyek jelleme mélyen, a nulla alatt (a márkidé és részben Fabrizio ki­vételével). Azért mégiscsak van ebben a mun­kában is valami nagyság. Egészen másmilyen, mint Balzacs:". Adsz és elveszel, ütsz és megütnek, megesik, hogy merülök, fuldoklok a rossz irodalom kút­jában. Még a levelek is kínoznak ma, megölnek. Ha nem jönnek a szavak, súlyosabb baj az min­dennél! Az irodalom valójában mint tiszta mű­vészet nem tárgyalható másként, mint a festé­szet és a zene. Nem állítom, hogy az irodalom fölötte áll e két másik ágnak. A szavaik és a betűk lehetnek olyan hosszúak és magasak, aho­gyan csak óhajtjuk. A művészetek nem külön­böznek egymástól, nincs nagy és kis művészet. És nincsenek határok a művészetben. Valami­kor nem hittem ebben! Este, az egyetemen hallgattam Panzinit Ma­chiavelli Fejedelméről. A nagy Panzini olyan, mint egy német: szemüveg, rövidre nyírt, vö­rös haj, egyénien fest, mint­ egy igazi író. Az is, kétség nert, fér hozzá. Látni akartam. A többi nem érdekelt. Szombat, 7-e. Holnap húsvét, egészen hét­köznapi minden körülöttem, unalmas. Tegnap újraolvastam ezt-azt abból, amit ta­valy írtam, jelentéktelenségek, szívből nevettem rajtuk! Hányingerem támadt, nem tudom, mitől jobban, az agyalágyult ötletek vagy a szörnyű­­ forma miatt! Meg kellene semmisítenem min­dent, amit tavaly írtam, gondolom. De azért sem­mit nem tettem ez irányban. Miféle fejlődésről beszélhetek. Ha majd­ hatvan- vagy hetvenéves leszek, nem lesz semmim abból, amit addig al­kottam. Ez a gondolat foglalkoztat. Este tíz óra­ állok az ablaknál. Az égen sötét felhők orgiája, néha rájuk süt a hold. Ilyen éjszakákon erőt vesz rajtam a melankólia. Az arcomat érinti az eső, hallom a békák brekegé­sét. Elborzadok. . Művészet. Ahelyett, hogy sajnálkozunk, fel­panaszoljuk: ötletszegény korban születtünk és élünk, pirulnunk kellene Baude­laire és Rim­baud előtt, akik járható utat törtek nekünk. Milyen inferiárisak vagyunk, amikor elhisszük, valamiben meghaladtuk őket. Szombat, 14-e. Az élet, mint a szélmalom vitorlája. Felhők úsznak a tetőkön. Gondolkodás. Apámra gondolok, aki szamár, zseniális gyerek és fordítva. Egy okát látom a házasságnak: aki nem képes önmagáról ítélkezni, a gyerekei által kell hogy leméretessék, milyen és mennyit ér, hogy önigazolást vagy tagadást nyerjen. A kibúvó mindig ugyanaz: ha a gyerekek, gyeztrák, akkor az­ok a házastársban kerestetik. Biztos vagyok benne, életművem és nevem túlél engem. Nem merülök teljes feledésbe. Az irodalom nem tiszta művészet, de a Történelem, Szociológia, Politika, Filozófia stb konyháinak kolosszális keveréke. Az író vagy költő, aki el­len próbál állni ezeknek az értékeknek, gyorsan feledésbe merül. Az idő eltavossa. M” — ■■■tnék ismeretlenségbe süllyedni, nagy vagyok és is­meretlen, ebben a tragikum és az emberi. (A fenti naplórészletet 65 évvel ezelőtt írta huszonévesen E"(t-- '■ ’ " ' ’ ■ ' költő. Montale tavaly halt meg. Néniétn ma is frissen hat. A Mondád­or! kintié hamarosen meg­jelenteti válogatott műveit, n. nap'­­més­ P­etet eb­ből az alkalomból közöljük.) 1983. január 22., szombat

Next