Magyar Szó, 1983. április (40. évfolyam, 89-103. szám)
1983-04-11 / 99. szám
N DR. DJURO BATRIČEVIĆ: Csáki Lajos élete és halála (8) Ide helyezték át azokat a kommunistákat, akiket a sikeres éhségsztrájk után különleges elbánásban részesítettek. A különleges elbánás fogalma alatt tulajdonképpen a sztrájkolók legfontosabb feltételeinek a megvalósulását kell érteni. Közös helyiségbe helyezték át őket, joguk volt élelmiszercsomagot kapni, engedélyezték számukra a szép- és szakirodalom olvasását, és végül, de nem utolsósorban, az őrök sokkal figyelmesebben bántak velük. A politikai foglyok új szálláshelye egy tágas, világos terem volt. Parkettás padlója, a fegyház gyümölcsösére nyíló ablakai, a mosdó és az illemhely közelsége a magánzárkához szokott foglyok szemében már-már fényűzésnek tűnt. Amikor Moša Pijade, Rodoljub Colakovic és Nikola Petrovic megérkezett, kitörő örömmel fogadták őket. Csáki mosolygós arccal vonta keblére barátait, és csak ennyit mondott: „Szép, hogy ilyen gyorsan megjöttetek”. Moša Pijade ekkor közölte vele, hogy a börtönben pártszervezetet fognak alakítani, tagjai azok lesznek, akik megállták helyüket a sztrájkban. Csáki nagyon megörült az újdonságnak, néhányan viszont leforrázva érezték magukat. Köztük volt Dusán Bunca is, aki nyíltan bevallotta: „Szégyenlem magam, ha rágondolok, hogy Csáki, öregsége és betegsége ellenére, tizenegy napot bírt ki, amíg én, a fiatal és egészséges, még hármat sem.” A kesergőket végül is Moša Pijade vigasztalta meg néhány keresetlen szóval, és amikor úgy érezte, hogy helyreállt a jó hangulat, munkára buzdította Először nagytakarítást rendeztek. Port töröltek, ajtót, ablakot mostak söprögettek. Valahonnan még parkettviaszt is sikerült szerezniük, csak úgy ragyogott a jól felsorolt parkett. Ezután átrendezték a teremben található ágyakat és asztalokat, és ezzel takaros háló-, illetve dolgozórészhez jutottak. Csáki Lajos töretlen kedélye ez alkalommal is kifejezésre jutott. Az ötvennyolc éves férfi egy játékos ötlettel nekiállt papírrózsákat gyártani. A vörös krepp-papírból készített művirágot, fiatalabb elvtársai segítségével, felerősítette a mennyezetre, a csupasz villanyégő köré. Az így kialakított csillag egészen otthonossá varázsolta börtönüket A tiszta, de Csáki papírcsillárának ellenére is puritán helyiség nemsokára nemesebb díszeket kapott Falain, a foglyok ágyai és asztalai fölött megjelentek a könyvespolcok — a Sremska Mitrovica-i „vörös egyetem” megkezdte működését. Az új, emberibb körülmények között ugyanis nagyon gyorsan felmerült a továbbtanulás, a politikai továbbképzés kérdése. Emellett különösen Moša Pijade kardoskodott, és amikor a kis közösség tanácskozásra ült össze, a következőket mondta: „Annak ellenére, hogy mi itt el vagyunk választva a munkásmozgalomtól, meg kellene vizsgálnunk, tehetünk-e ilyen körülmények között is valamit a mozgalom érdekében. Véleményem szerint mindenekelőtt tanulnunk kellene. Mindnyájunknak, mert van aki többet tud, van aki kevesebbet, de senki sem annyit, hogy ne lenne mit tanulnia. Mozgalmunknak nemcsak bátor és hűséges harcosokra van szüksége, hanem elméletileg és politikailag képzett emberekre is, akik fel tudják találni magukat az osztályharc összetett viszonyaiban.” Moša indítványát rabtársai egyhangúlag elfogadták és munkához láttak. Minden kommunistát köteleztek a képzettségi fokának, illetve büntetése tartamának megfelelő „tananyag” elsajátítására. Ez a program a politikai gazdaságtanon és a dialektikus materializmuson kívül, matematikát, földrajzot, történelmet és még számos egyéb tárgyat is magába foglalt. Mindezt megfelelő könyvek nélkül kellett elsajátítaniuk, jegyzetelés nélkül, mert már egy ceruzacsonk rejtegetéséért is több napos magánzárka járt. Ez természetesen nagyon megnehezítette a tanulást, de nem tette lehetetlenné. A fogoly kommunisták szívós akarattal pótolták mindazt, ami hiányzott. Csáki Lajos esetében ekkor derült ki, hogy a hétévi magánzárka súlyos következményekkel járt szellemi képességeire nézve. Ehhez az embertelen bánásmód és az elégtelen táplálkozáson kívül hozzájárult a börtön igazgatóságának változatos „átnevelő” módszere is. Csáki, mikor először találkozott elvtársaival a „legénylakásban”, teljesen egészségesnek tűnt. Ha volt is viselkedésében valami furcsa, ennek senki sem tulajdonított nagyobb jelentőséget, hiszen a hétévi magánzárka valamenynyiük viselkedésére kihatott. A szomorú felfedezésre egy tanácskozás alkalmával került sor. Erről a szemtanú, Rodoljub Colakovic így ír könyvében: „... a tanácskozáson egy szomorú felfedezésre is jutottunk. Ez fájdalmasan érintett mindnyájunkat, hiszen egy olyan emberről volt szó, akit valamenynyien szerettünk és tiszteltünk, részben előrehaladott kora, részben a sztrájk alkalmával tanúsított magatartása miatt. Ekkor jöttünk rá Csáki Lajos súlyos betegségére .. .Csákival és Szejiyel még az Egyesben ismerkedtem meg. Számomra ők ketten elválaszthatatlanok voltak. Nemcsak azért, mert ugyanazért a tettért ítélték el őket, és nemcsak azért, mert sorsuk is hasonló volt. (Folytatjuk) mm ‚***•*.. *** **`* ,» › * MoSa Pijade és Rodoljub Colaković fordította le Marx tőkéjét a Sremska Mitrovica-i fegyházban KISS JÁNOS Tégy engem mint egy pecsétet a te kebledre 09 Mbuig előkerül valami a zsebből, tarisznyából. Hol egy csuport szeder, hol málna, földieper. Még vackor is, ha éppen másra nem akadt Eke Mihály. Kis Sanyi meg türelmetlenül faggatta: — Szabad a vásár? Egyszer madárfiókát hozott Eke Mihály, de azt meg is bánta; a gyermek egykettőre halálra szerette. — Mit csináltál, te? — mordult rá. A gyermek ijedten nézett a nagyapjára, fogta, szorította apró öklében a döglött madarat. — Megdöglött, látod, megdöglött! Lassan kinyílik a gyermek maróik, s a földre hullt a madár. — Látod, mit csináltál? Kis Sanyi furcsa grimasszal nézett a mozdulatlanul fekvő madárra; lábával óvatosan megpiszkálta, de hogy erre sen mozdult, nagy szemét rávetette a nagyapjára; mi az? Mi történt? — Hagyd el, na — enyhült meg Eke Mihály, s összeborzolta a gyermek haját. De soha többé nem hozott madarat Ostort font neki, botot faragott kis szekeret eszkábált, amit a gyermek madzagon rángatott maga után. — Szabad a vásár? — Szabad! A színes kavics is megtette, ha az ■pó zsebéből varázslódott elő, ámulva forgatta, tapogatta a gyermek, s fénylő szeme tele volt hálával, ahogy fölnézett a nagyapjára. — Bapó! Tudod, amikor megnövök és te már kicsi leszel, akkor én is hozok neked valamit — Mit? — Valamit — Titok? A gyermek bólintott — Mégis ... Nekem megmondhatod. — Valamit amit_ De nem mondod meg senkinek! — Nem, nem mondom meg. — Tatának sem. — Mamának sem. — Nem, nem. — Hozok neked ... Hozok neked egy szép, szép, szépséges madarat! De más titkokat is bízott Eke Mihályra. Kuporgott az ölében, lájdia gombját forgatta, mutatgatta nagy figyelemmel. — Apó! — Na. — Tudod, ki lesz az én feleségem? — Nem. — Nem is gondolod? — Nem én. Fogalmam sincs. A gyermek fölágaskodott Eke Mihály ölébe, két ujjával óvatosan megfogta a füle cimpáját s úgy suttogta a fülébe nagy titkát: — Nanó! Éppen csak megszületik a mosoly Eke Mihály arcán, azonnal el is hal. „Nanó a halálnak lett a felesége — gondolja keserűen. — A temető a háza, sírgödör az ágya. Nanót egy cifra ládába zártuk, földdel takartuk.” Zavarodottan torpan meg a gondolat, hiszen akkor Bori őt cserélte fel a halállal! Micsoda képtelenség? „Minden eszembe jut összevissza, minden.” Haragosan fordul, gyömöszöli a feje, a válla alá a párnát, mintha az tehetne a furcsa gondolatokról. Rángatja a pokrócot is türelmetlenül, akaratosan. „összevissza, mintha ...” Dohog, morgolódik. Forgatja a fejét, valami támpontot keres a tekintetének, ami más irányba lökheti nyugtalan gondolatait. „Bori sohasem gondolna ilyetГ” S mintha valakivel vitatkozna, hangosan hozzáteszi: — Bori az én feleségem! Kettőt álltunk ... Orrában érzi a templomszagot. Bori karján virágcsokor, annak a szagát is érzi. Hallja az orgona hangját, szárnyal, zúg a magas templombolt alatt. A kántor tenorja siet elöl, fáradt női hangok szaporáznak a nyomában, s messze lemaradva brummognak a férfiak. Ott állnak a pap előtt, az úr asztalánál. Bori karja az övéhez ér. Fekete ruhás asszonyok ülnek az első padokban, ellágyult mosolyuk őket tapogatja. A karból kíváncsi gyermekfejek hajolnak ki, taszigatják egymást, hogy semmit el ne szalasszanak. Szeme sarkából az ajtó irányába is lát Eke Mihály, kint a cinterem előtti térségen üvegeket lóbálnak a legények, s a hirtelen rájuk zuhanó csendben tisztán hallatszik: legényest húznak a cigányok. Vidáman táncol a hegedű vonója, s mókázik a bőgő. Akkor megszólal a tiszteletes úr: — Tégy engem mint egy pecsétet a te kebledre. — Hangja élesen emelkedik a mennyezet felé, mintha ki akarna törni a kék égre a boltívek szorításából; egy gondolatnyi lebegés után visszhangosan feleselő darabokban hull vissza a padokban görnyedő öregaszszonyokra s a szépen faragott asztalra. — Mint egy bélyeget a karodra, mert kemény a szerelem, mint a koporsó, és erős, mint a nagy vizeknek sodra. Ahogy a kezében felemelve tartja a bibliát, olyan, mint egy felrepülni kész, hatalmas, fekete madár — szétterül, meglibben palástja szárnya. Szinte kiáltja feléjük a verset, mintha eskü szövegét harsogná, kicsit tagoltan, kicsit parancsolóan, hogy az értelme eljusson a tudatukig. Eke Mihály feje fölött hábolyognak a mennyezetívek, talpa alatt mozognak a tömör kőlapok, úgy érzi, menten összeroskad a rettentően súlyos szavak alatt. A kör alakú asztal csipkés faragásaiba kapaszkodik a tekintete, aztán a fejük feletti búzakoszorú aranyára siklik gyorsan, s az anyja arcán állapodik meg, kábult ködön át látja, hogy a horgolt szélű zsebkendőjét előbb a szájához, azon a szeméhez nyomkodja. Nézi a ráncos arcot, de csak sokára formálódik meg benne a felismerés: anyám sír! De valahogy ennek most nincs különösebb jelentősége, mint ahogy annak sincs, hogy az apja úgy áll, mintha haragudna valakire, s merev szigorúsággal próbálja palástolni tehetetlenségét. „Tégy engem mint egy pecsétet” — gondolja Eke Mihály, de nem mer ránézni Borira. Könyökével érzi meleg karját, s ez jó. „Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre” — mondja Borinak gondolatban. Vörös láng lesz az arca, mintha hangosan mondta volna, s az egész gyülekezet ezért bámulná őket Különös dallamként hullámzik benne a mondat, melege lesz tőle. „Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre” — ismétli. Mintha fogószél lenne ez a gondolat, magával ragadja, s beleszédül, „mert kemény a szerelem, mint a koporsó, és erős, mint a nagy vizeknek sodra ...” „Kemény, mint a koporsó! — hökken most. — Koporsó? Miért koporsó? Miért? Miért? A szikla keményebb! A szikla kemény. Miért akkor a koporsó?” Szorongva tűnődik. Ez a különös hasonlat belekapaszkodik, mint bogáncs a gyapjúba. „Akkor nem vettem észre! A pecsétre figyeltem. Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre. Erre figyeltem. A koporsó csak most fontos! Pedig koporsót mondott akkor is, erről beszélt a temetései is. МШуеп különös! Ugyanaz az ember, ugyanaz a ... Csak a násznép... A koporsó már az esküvőnkön is ott volt. Csak erre nem figyeltünk fel. A halálra sohasem figyeltünk. Úgy áffituunk a hűvös kőlapokon, mintha másképp nem is lehetne. Bori is azt mondta egyszer: mintha mindig így lett volna s így lenne mindig. Azt hisszük, hogy mindig így lesz. Pedig a koporsó már ott lehet valahol akkor is, amikor megszületünk! Ahogy megszületünk, már biztos, hogy meghalunk. Ez az egyetlen biztos. A többi véletlen. Véletlen. Mert hátha nem ütközünk össze a fonóház tornácán? Mi történik, ha nem veszem el a guzsalyát, ha nem kérek vámot ha nem szaladok utána. (Folytatjuk) MAGYAR STG 1963. április 11, hétfő